A „három alkony-vers”[1]

Őszi dalok, első kötete, 361-363.

 

Téma nélkül.                                      Dzsakuren szerzetes

 

E mély magányt, lám,
nem is a látvány kelti!
Amint elnézem
hegyeket ciprusfákkal
őszi alkonyi órán.

 

                                                         Szaigjó szerzetes

Nincs szív e testben,
s ráeszmélek, valami
mégis megindít!
Tóról szalonka száll fel
őszi alkonyi órán.[2]

 

Száz vers között költötte Szaigjó szerzetes felkérésére.
Fudzsivara no Teika

 

Ha körülnézek,
virágot, színes lombot
sehol sem látni
öbölparti kunyhónál
őszi alkonyi órán.[3]

Fittler Áron fordítása

Dzsakuren szerzetes (Dzsakuren hósi, 寂蓮法師)

1139 körül?–1202

Korának egyik meghatározó költője, a Fudzsivarák Mikohidari-ágának tagjai által életre hívott költői irányzat (ld. alább Fudzsivara no Teikánál) jelentős képviselője. Kezdetben udvari nemesként tevékenykedett, ám később szerzetesnek állt. Szaigjóhoz hasonlóan ő is sokat utazott Japán-szerte. Számos költői versenyen vett részt, illetve többször kérték fel meghatározott számú versciklusok (teiszúka, 定数歌) komponálására. Jó kapcsolatot ápolt kora vaka-költészetének nagyjaival, többek között az itt szereplő Szaigjóval és unokatestvérével, Fudzsivara no Teikával. Velük együtt jelentős részt vállalt a vaka-költészet új stílusának kialakításában. A kor irodalmi életének szervezője és fővédnéke, Gotoba császár (後鳥羽天皇, 1180–1239) különösen nagyra értékelte költői tehetségét. Dzsakuren egyike volt azoknak, akiket a császár megbízott a nyolcadik császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológia, az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” (Sinkokin vakasú, 新古今和歌集) szerkesztésével, azonban meghalt, mielőtt az antológia elkészült volna.

 

Szaigjó szerzetes (Szaigjó hósi, 西行法師)

1118–1190

A XII. század egyik lagnagyobb költője. Világi neve Szató Norikijo (佐藤義清). Kezdetben Toba császár (鳥羽天皇, uralk. 1107–1123) testőrségének tagja volt, de fiatalon, huszonhárom évesen az egyik legjelentősebb japán ezoterikus buddhista irányzat, a Singon-irányzat (Singon-sú, 真言宗) szerzetese lett, és elsősorban az irányzat központjában, a Kója-hegyen (Kójaszan, 高野山) élte életét meditálással, elmélkedéssel. Ezen kívül szinte egész Japánt bejárta, zarándokútjain számos vakát költött. Költészetében sajátos összhangot képviselnek a természeti jelenségek és a buddhizmus tanai, ezt pedig filozófiai mélységekig boncolgatja. Kedvenc témája a cseresznyevirág és a hold.

 

Fudzsivara no Teika (藤原定家)

1162–1241

Korának egyik legnagyobb költője és verskritikusa. A Fudzsivara (藤原) család Mikohidari (御子左) ágából származik, amelynek első tagja, Fudzsivara no Sunzei (藤原俊成, Teika apja) életre hívta a XIII. században uralkodóvá váló vaka-költészeti iskolát, a Mikohidari-iskolát. Teika maga is aktívan részt vett a korabeli közösségi irodalmi életben: számoss költői versenyen szerepelt, több alkalommal bírának is felkérték, illetve többször komponált meghatározott számú versciklusokat. Vaka-esztétikai nézeteit több poétikai műben foglalta össze, a vaka-költészet addigi történetének általa legkíválóbbnak tartott költeményeit pedig kiváló versekből összeállított antológiákba (súkaszen, 秀歌撰) gyűjtötte. Egyike volt a nyolcadik császári vaka-antológia, az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” szerkesztőinek, valamint ő állította össze a kilencedik ilyen gyűjteményt, az Új császári versantológiát (Sincsokuszen vakasú, 新勅撰和歌集). Nemcsak költőként és esztétaként alkotott maradandót, hanem igen sok X–XI. századi irodalmi mű is az ő és köre másolataiban maradt ránk, azaz klasszika-filológusi munkássága is kiemelkedő.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Az alábbi három őszi alkonyi órán (aki no júgure, 秋の夕暮) sorral végződő vaka híres példája a XII–XIII. századi japán vaka-költészetre jellemző édesbús, csendes magány érzésének (júgen, 幽玄) és az itt is szereplő Fudzsivara no Teika által meghatározott „rejtett érzések”-et  tartalmazó és „elragadóan szép” (jodzsó jóen, 余情妖艶) stílusnak.

[2] Az első egység (sor) arra utal, hogy a szerzetes költő már megszabadult az evilági vágyaktól és érzésektől – legalábbis úgy vélte. Ez a világtól elvonult buddhista hívők egyik legfontosabb célkitűzése. A vaka második felében megfogalmazott tájkép ennek ellenére mégis érzéseket mozdít meg a lírai énben, erre csodálkozik rá.

[3] Teika a híres X–XI. századi udvarhölgy, Muraszaki Sikibu (紫式部) művének, a Gendzsi regényének (Gendzsi monogatari, 源氏物語) Akasi (明石) című kötetében (fejezetében) olvasható következő leírást idézi: …messze el lehetett látni a tengerre, semmi sem állt tekintetük útjába, a színpompás tavaszi virágoknál és őszi lomboknál pedig már-már hangulatosabb érzést keltettek a mindenütt burjánzó árnyak…. (A főhős, Gendzsi herceg ekkor éppen önkéntes száműzetését töltötte a fővárostól távoli, tengerparti Akasiban, a szóban forgó jelenetben pedig egyik szerelme, Akasi úrhölgy apjával, az idős szerzetessel játszottak japán citerán és biva-lanton.) A híres prózai művek vakákban való idézése (honszecudori, 本説取り) kedvelt eszköz volt a XII–XIII. századi költészetben.