ő akkor született, amikor az ablakokat már betörték. a disznójukat levágták, az udvaron üstben főzték a törött bútorok tüzén. hallotta háta mögül a sírást, de még nem értett semmit belőle. megtanulták a kenyér nevét két nyelven, hogy kérhessenek a katonáktól.

*

a sok homályos arckép közül nem emlékszik, melyik volt az apja. jöttek-mentek, és aki többször visszatért és büntette, arról megtanulta, hogy anyjának kell hívni. karról karra adták, mindig annál ült, akinek volt ideje. nagyon sok arc soha nem tért vissza. karon ült akkor is, mikor azt, akiről később anyja mesélt, elvitték. amikor hét éves volt, bejött a kapun egy fáradt férfi. egy csomag savanyúcukorkát hozott neki. azt mondták, ő az – és azt kérdezte magában: ennyi?

azt mondták, így történnek a csodák.

*

tojást etetnek vele, egy másik tálkában málé. ő természetesen a sárgájához nyúlna, de az öreg arc a kanállal fölé hajol és azt ismétli: kicsi tojás, nagy málé…

ezt meg kell köszönnie. a köszönés után megtanítják rá, hogy ő akarta így.

Megtanítják, hogy sohasem szabad felfedni, mi van. mert akármi is, támadásnak lesz kitéve. nem tudni, kitől, nem tudni, mikor. először lerohanták őket nyugatról, aztán keletről, végül délről. dőlt minden. még előtte olyanok hoztak róluk döntéseket akik nem éltek velük, nem viseltek semmit azután sem, nem ismerték őket azelőtt sem. ők csak összeszorított foggal ki kellett állják a rájuk osztott szerepet és kibírniuk mindent. ígyhát, ha jól voltak, azt mondták: rosszul, nehogy kirabolják őket; ha meg rosszul, azt mondták: jól, nehogy valaki rájöhessen a gyenge pontra.

*

ételt kellett szerezni. ruhát. túlélni. az érzelmek nem számítottak. az érzelmekre nem volt idő, túl kellett rajtuk lépni, ha jelentkeztek, mint életveszélyes vakarózókényszeren, ami a legszükségesebbtől von el. egyébként se léteztek. azok után, ami sorozatban történt, csak egy halom üszkös tény meredezett mindenhol, és ha lehetett volna sem akarták volna érezni, min mentek át.

tehát: ételt kell szerezni. ruhát. a falu száját, szomszédokat hallgatni, mert lehet hogy valamit mondanak. túlélni. ismételd! az érzelmek nyavalygás, nem számítanak.

sokkból sokkba: először átélték, hogy megkérdezésük nélkül egyik napról a másikra elvehetik tőlük a férfiakat, elvihetik a nyersanyagot, aztán a nevüket, a középületeket, a hivatalt. ők nem számítanak, nem számít, kiben hittek, mit emlegettek. harminc év sem telt el és megismétlődött. mostmár nemcsak kivittek, akit-amit akartak, hanem bejöttek, akik amivel akartak és csináltak amit akartak. aztán legombolták róluk a tájaikat és őket a tájról. különböző négyfalak közé szállítottak mindenkit, aki érezni és járni mert. ezek között a négyfalak között voltak ígéret- és voltak fenyegetés-beliek: panellakások, gyárműhelyek, barakkok,  kihallgatószobák, munkatáborok és kínzókamrák. a táj üresen maradt, papírokénak.

*

sétál az iskola folyosóján. 18 éves.

az ablakokon úgy szűrődik be a fény, mintha nem tudna semmiről, olyan dicsőségesen lobog a kinti sötétzöld lombok között, mintha az utóbbi ötven év nem történt volna meg. kinéz és azt képzeli, ha ez így folytatódna, és miért ne folytatódna? akkor nem is érződne, hogy odakint és idebent minden képen, minden falon, minden óra elején, minden köszönésben egy diktátor neve és arca van. megint valakié, aki itt sose járt, nem is fog, nem is érdekli őt, mégis nála van a döntés. hogy került oda? idebent, itt, most ebben a fényben és kint a lombokban nincs a diktátorból semmi. kétségtelenül léteznie kell annak a világnak ahol a diktátor nem létezik.

– kicsi Lili, mit csinálsz?

az igazgató. irodalmat tanít.

megigazítja kétágra befont hosszú fekete copfját és az egyenruhát, hogy úgy nézzen ki, ahogyan kell. az igazgató, nagy megtiszteltetés.

– nyáron vizsgázol, addig nem sok van. hova akarsz menni egyetemre?

– irodalomra gondoltam, igazgató úr, nyelvekre.

– Lili, okos lány vagy, te tudsz többet is. az irodalmakon elegen vannak, a reáltudományokon nincsenek. oda nem akárki jut be, hidd el nekem, végezd azt.

– igenis.

kémiára ment, hálásan.

*

a könyveket kívülről megtanulta. nincs fedezet és csak nem teheti meg a szüleivel hogy a tandíjat hiába fizessék. közben házasságának első éveit élte. a doktor azt mondta, 24 éves a tökéletes kor az első szülésre, és neki akkor született. három évig udvarolt a leendő férje. átlagban 200 km-re helyezték ki őket egymástól, a férfit hétvégenként busz vitte ki a hegyekbe, péntek estétől szombat reggelre ért oda, aztán vasárnap reggeltől délutánig vissza.

*

a főutcán megy lefelé. Bertalan udvarolt neki, járt hozzá korábban – most mintha észre sem venne, gondolja magában, és aztán találkozik a leendő férjével aki mindent egyértelműen csinál, nem lehet félreérteni. világos hogy érdeklődik, és Bertalan éppen nem; látogatja őt és a szüleit, és Bertalan már egy hónapja nem járt náluk. és semmi logikusat nem talál ellene: tiszteletteljes, gyengéd, komolyak a szándékai – eljegyzi őt, már jegyesek; aztán elveszi feleségül. van munkahelye és azt mondja, ki is mondja, szereti. akkor minden rendben, igaz? hozzámegy. három év, Bertalan már a második hónaptól nem jár. hogy ilyen könnyen feladta!

*

nemsokára áthelyezik, most már csak pár órás távolságra laknak egymástól, hivatalosan egy helyen, mondhatja otthon szüleinek, ez megnyugtató. hajnali hatkor elrohan a munkába. férje hétfőn, és pénteken jön vissza. mos, főz, takarít, mert a felesége túlórákat vállal, szervező a faluban. az önkéntes munka valahogy sosem akar véget érni, szükségszerű – de nagy társaság ömlik be-és-ki, mint egy óriás folyam, amely az eddig megszületett gyermekeiket a karján hordozza. a társasággal a falumunka fejében, és ismerősi hálával különféle ajándékok és cserék érkeznek. a férj tudja, hogy mit jelent, az ő gyerekkorán is átmentek nyugat- kelet- és délről bombák, katonák, nyelvek. meg kell élni, boldog, hogy sikerül, és a hétvégeken a közös nevetést látva visszavonul, számlálgatja a pénzt amit lakásra gyűjtenek.

akkor…

egyelőre (öt éve) olyan szorosan spórolnak, hogy nem isznak egy sört sem.

*

a fal olajfestékkel zöldre festve, a falon egy naptár, az alsó blokkszomszéd lányának ajándéka, aki legutóbbi gyermekük keresztelője után adta. az alsó szomszédék lánya már külföldön dolgozik,  nagyanyóka nem tud betelni ezzel, naponta feljár elmondani, milyen más nekik, ott. “természetesen jobb.”

egy fafigura is a falon lóg, ez maradt abból a faluból, ahol dolgoztak, amikor az itteni lakást  összegyűjtötték. több mint tizenkét éve megvan, és több mint tíz éve felköltöztek mind a ketten.  feleségének most 40 órája van hetente. reggel hétre megy minden nap, ötkor vagy hatkor kel, külön szobában, de abból a két órából csak abban a két percben látja, mikor kijön a kávéscsészéért, és mikor zörgő kulcsokkal átrobog a folyosón, hogy becsapja maga mögött az ajtót. hétvégén az önkéntesmunkát szervezi.

– nem lehet ezt jövő héten is? kérdezi néha a férj szombat reggel.

– mit? a listákat? hát nem mondtam neked, hogy a csomagokat most küldik? azt hiszed, úgy várnak, ahogy ez-vagy-az akarja?

ekkor már az asztal sarkánál a legkisebb gyermek. most jött ki pizsamában. a többiek elmentek. – te mit hallgatózol itt? szól rá.

*

mikor utoljára anya lett, nem volt teje. a gyermeket az apa vitte haza a kórházból mózeskosárban, három hét után. letették egy sarokba, nem kért semmit. csak akkor sírt, mikor éhes volt, lehetett vele pontosan úgy élni tovább, mint azelőtt.

eddigre az anya szobaajtója állandóan be volt csukva. az apa becsukta maga mögött, amint hazaért. ha főzött, becsukta a konyhaajtót. a nagyobb testvérek becsukták a magukét maguk mögött, mikor hazaértek. a legkisebb elbújt játékai közt a sarokban és magára húzott egy pokrócot.

megtanulta, hogy ha nem szól egyikükhöz sem, akkor nem kell lemennie a locsogó pocsolyák között a beázós csizmában a harmadik utcáig szódavízért. karácsony és ünnepek kivétel: amikor mindenki otthon van, őt küldik. ha nem szól senkihez, akkor nem tácsolják le az ötleteiért. és ha csak akkor énekel, amikor senki sincs otthon, nem szólnak rá, hogy hallgasson már, ne idegesítse a többieket.

*

– nekem nyisd ki a szád rendesen, nem szégyenkezem veled! nem lehet érteni, amit mondasz. én nem tudom, neked puliszka van a szádban, vagy csak teszed magad?!

az apa kiszól a konyhából:

– hagyd már békén, tegnap egész este ismételte, fáradt.

– mondd el. addig nem engedlek ki a kapun.

elmondja, ismétli, a változatok egyre rosszabbak, egyre inkább akadozik.

az apa egy pohár körtelével jön:

– ki van cserepesedve a szád. leveses körte, tegnap vettem, kóstold meg, finom

– nekem nem hozol? kérdezi és kiveszi kezéből a poharat.

– ugyan már Lili, hiszen előtted készítettem. kérdeztelek, azt mondtad, nem kérsz. hozok neked, hogyne.

– neki, majd ha elmondta. szokja meg hogy nem mindenben övé az elsőség.

az apa fejét csóválja és a sapkával jön.

– ereszd már el mert elkésik!

– legalább egy szakaszt hibátlanul mondjon fel. na, akkor eleresztlek.

hétéves. behunyja szemét és csak vibráló betűket lát, ahogy tegnap este a lapon. de ebben a világban már nincs ott az anyja, nincs fenyegetés. becsukott szemmel végigmegy a szakaszon. ez a becsukott szem az elégtétele most, a szabadsága, és még egy pillanatig csukva tartja hogy élvezhesse: csak az övé.

mikor kinyitja, megemelik az állát:

– szokd meg hogy szemembe nézel. úgy csinálsz mint a csipás macskakölyök. kinyitod a szemed, igen?

– igen.

– zsebkendőd van?

– van.

– köszönd meg.

– köszönöm.

– nem így, hanem köszönöm szépen.

– köszönöm szépen – és mikor mondja, akkora gombóc van a torkában hogy alig tudja kiejteni.

– mehetsz. látod, hogy tudja, csak teszi az eszét?

– nincs ideje meginni a körtelét!

– dehogynem! gyere vissza.

az ajtóból fordul meg.

– kések el. nincs időm.

– gyere vissza, idd meg.

– nem akarok elkésni.

– nem késel el. megiszod.

– tényleg kések.

– én mondom. bennem megbízhatsz.

– már el vagyok…

-hagyd már menni! gyere, feltettem neked palackba.

az apa utánafut és az ajtónál kezébe nyomja.

– el vagy kényeztetve… hallja a liftnél anyja hangját és rohan.

a szerepről őt senki nem kérdezte. bejelentették, hogy igény van rá. erre mindenki rávágta, hogy akkor ez fontos és megy. tegnap zúgott a feje. most forró. nem mondják meg előre, mikor következik, majd szólnak, majd intik. mikor a mikrofonhoz kilép, egy csomó fáradt arcot lát maga előtt. amit előtte mondtak, alig hallotta, és amit utána, arra is alig tud figyelni. csak a hibákat tartják számon. miközben ejti a szavakat, nem tud semmiről. utána kap egy dicséretet, különben nem megy oda hozzá senki. de ebben nincs semmi különös, otthon is ilyen, és otthonról azt ismétlik erre, mióta eszét tudja, hogy szeretnek. ilyen mikor szeretnek.

a hazafelé gyalogúton lázas. csak a liftben jut eszébe, hogy apja aznap délután késő estig dolgozik. anyja ajtaját becsukva találja. ketyeg egy óra olyan hangosan, hogy semmi más nem múlja felül.

– te mért nem köszönsz nekem? kérdezi hátulról a hang.

– be volt csukva az ajtó, azt hittem alszol

– egyre inkább olyan vagy, mint az ökör. olyan szarvad van, döföl fel vele.

– nem akartam felébreszteni.

az anya megfogja kétvállon és rázza:

– azt kérdeztem, köszönni nem tudsz?!

– nem akartam felébreszteni…

és a mondat alig jön ki, elcsuklik a hangja.

– na mit bőgsz, nyámnyila, hozzád se értem, mindjárt bőgsz. ha ilyen gyenge vagy, máról holnapra összedőlsz mint a cólstok. én a te korodban már meg tudtam érteni édesanyámat. Bálványoztam, fiam! úgy imádtam a szüleimet. nem nyafogtam nye-nye-nye! minden kis semmiségre. szedd össze magad és gyere ki a konyhába, egyél levest.

– nem vagyok éhes.

– leves a kályhán, meg van melegítve. egyél.

elemis volt, mikor egy délben az üres házba hazament. senki se volt otthon. kihűlt paszulylevest talált a fazék alján. az ő feladata volt takarítani – haddel szerep!

erre gondolt és nem tudja mi jött rá, de a földhöz vágta magát dühében, sírni és toporzékolni kezdett, hogy vele senki se törődik. Talán, mert hét évben mindig délben jött haza, az üres házba, a kihűlt fazékkal. aztán a földön rájött, hogy teljesen mindegy. sírhat, amit akar, a leves a kályhán, és a takarítást ma számonkérik. felkelt és megmelegítette.

– mondom, a kályhán van és még meleg.

– nem tudok enni. fáj a fejem.

– miért nem.

– mert fáj a fejem.

– mid fáj!?

– a fejem. fejfájásom van.

– mitől?

– nem tudom. fáj.

– adok orvosságot.

a gyermek a sötétben vár. a délután a blokkok között tífuszos lázálom. az este fényes, dicsőséges, ragyogó, apja lámpát gyújt, szereti a fényt;  anyjával mindent beborít a szürke, fojtogató félhomály. sötét van, és próbál a reggeli virágos szőnyeget nézve a reggelre gondolni, mikor a ruháit maga magának nézegeti, és a színeket kedvére próbálgatja.  és persze apja ruháit is, csakhogy tudja, milyen bennük lenni, sokáig kell-e még nőnie. ekkor még fel sem tűnik neki, hogy anyját soha nem látta ezekhez a ruhákhoz érni.

most előtte áll, kezében az orvosság.

– mondd el a verset.

– fáj a fejem. szeretném bevenni az orvosságot.

– odaadom csak mondd el a verset.

egész nap olyan volt, mintha vizes krétához ért volna a keze.

– mondd el a verset.

a hang mélyen, és türelmesen ismétli neki a követelést, és tudja már, hogy ez a nyugalom fenyegető. vihart jelent. de egész nap a gombóc a torkában kaparta-marta, és a láz közepén kint fagyot érez. az anyja fenyegetni tud, de ígérni semmit, tudja, hogy az anyja képtelen bármit is adni neki, amitől jobb lesz; a fenyegetései nem számítanak. “majd én meggyógyítom magam“

– mondd el a verset.

– nem.

– adok orvosságot.

fejét rázza.

– mondom hogy adok orvosságot.

– fáj a fejem.

– adok orvosságot, mondd el. ahogy a szerepen mondtad. nekem is, én is akarom hallani. úgy mondd, ahogy a szerepen mondtad.

– nem mondom.

– miért nem mondod?

összeszedi minden bátorságát:

– nem akarom.

– fáj a fejed?

a felnőtt előtte magasodik, egyre közelebb.

– fáj a fejem, de nem csak. nem akarom.

anyja most már simogatja:

– mondd el. én kérlek.

– nem.

csend. lehajtott fejjel csak áll.

a következő pillanatban suhognak hátára, fejére, arcára az ütések.

– hálátlan mocskos disznó! fattyú! mocsok dög! ennek neveltek? hát mi van?! mit képzelsz magadról!? ki vagy te? ribanckodó! kurva! piszok rühös büdös disznó!

haját húzza, fejénél rángatja amíg csak bírja szusszal és ki nem adja, ami saját magában van. aztán persze megbünteti. bocsánatot kell kérnie. hülyének nevezi, nem normálisnak, amilyen még nincs, amilyen, ha más szülőknek volna, ideggyógyintézetbe adják, aki piszok, hálátlan disznó.

és meg ne merje mondani az apjának.

megérdemli. nem ennyit, hanem többet.

a gyermek viszont magában, ha remeg is, fényt lát. most már a kettébetöréssel sem tudják megfélemlíteni. elverheti az anyja még egyszer, akkor sem fog verset felmondani, amikor nem akar. emlékszik, milyen volt magával lenni az ütések közben. az egy jó hely, megvéd, igazi.

*

– kinek kell? – kérdezi, miközben elköltözött, hazalátogató gyermekei a munkájukról mesélnek egy tea mellett. képeslapokon puszilja őket, arcán az undor. ha tehetné, kivágná belőlük a férje DNS-ét. sose legyen helye az életében – aki belőle kikerül, csak az övé!

a régi lepedőit átszabta abrosznak, köténynek, de előbb extra adag kékítőt tett mindegyikhez.

– lehet, hogy sárga foltok vannak rajta. nem akarom hogy lássék.

a leendő kapcsolatokon kifogásolja, hogy szerinte gyermekei nem eléggé komolyan állnak hozzá, illetve a másik fél nem prezentál elég jelet, hogy meg tudjanak egymás mellett élni. mindegyik gyermeke inszomniás, de ő erről nem tud. aggódik értük, ha szabadok, utaznak – és meg van nyugodva, ha fülükig programokban lekötve tudja őket: csak az a fontos, hogy van munkájuk. az ennedik szétment össze-nem-jött kapcsolatukról ha tud, azt gondolja, ki kellett volna tartaniuk.

*

férje először azt hitte, a fáradtság. majd elhitte neki, hogy unokatestvérét látogatja. kaszálják a sánc elejét, és neki ott kell lennie. most lakodalom van. most gyűlés a közbirtokosságban. temetnek, osztálytalálkozó, látogatóba jön az alsó szomszédasszony.

végül csak az üres lakást nézte és nem akarta gondolni amit látott. ötven év alatt féltucatszor kirohant a házból és el akart válni. az asszony utánaszaladt a gyermekkel és azt kiabálta, hogy egy kis összekapásból komoly hibát nem csinálunk, ők boldog házasságban élnek. a férfi aztán el akarta adni a blokklakást és házra cserélni. aztán már csak meszelni akart, friss falakat, levegőt. fokozatosan elvesztette cselekvőképességét, ötvenen túl polcokat készített a felgyülemlett tárgyaknak és a hátralévő erejében ezeket takarította, meg töltötte fel lekvárokkal télire.

*

nyugdíjazása első napjaiban visszaköltözött szülei házába.

ide gyűjt újabb és újabb tárgyakat, amelyekről nem kérdezi, kinek kell, mert: nekik.

velük akar egy sírban lenni, nem férje mellett, akivel csak halálig köteles.

amikor a férfi haldokolt, arra a két hétre hazautazott. látni akarta, biztosan, amint elmegy. amikor a beteg ember kidobta az elhasznált mosogatószivacsot, gyorsan kivette a szemétből és visszatette a kagylóra, mint mondta később, kegyeletből.

*

lábaival folyton dobol, kezeivel markolnia kell valamit.

az alsó szomszéd, akinek háza félig romba dőlt, naponta feljár és félóráig beszélnek. neki mondja el, hogy az ő idejében az időseket tenyerükön hordozták és istenként tisztelték. az ő gyerekei haza sem járnak.

aztán leül asztalához a kávé mellé, és ahogy harminc évig azelőtt, szép mesét ír a napról. tele hittel, reménnyel, jóval, igazgató úrral, faluval, köztiszteletben állókkal és szakberekkel, mindennel, amiben szülei hittek. neki boldog gyerekkora volt, burokban nőtt fel, tizenkét éves korától már felnőtt fejjel gondolkodott. náluk olyan jó volt hogy mások keresték fel őket, hozzájuk jártak és tőlük tanultak. ő soha nem volt részeg és soha senki nem forgatta ki önmagából. a napot szivárványszínekkel írja, harminc ilyen naplófüzet évente, feje fölött a fél szoba ilyen jegyzetekkel roskad. a fapadló-mennyezet szakad be az üstnagyságú, folyton gőzölgő fazék felett.

egész élete eltagadott érzésekből állt, amelyeket tárgyai ordítanak. ablak előtt áll két szekrény és az ágy alja tele fazakakkal.

Borítókép: a szerző illusztrációja.