Címke: műfordítás

Az Urasima-legenda a Tízezer levél gyűjteményéből (Japán, VIII. század)

 

Tízezer levél gyűjteménye (Man’jósú, 万葉集), Kilencedik kötet, 1740–1741. vers

 

Egy vers és egy rövid vers a mizunoe-i Urasima-fiúról.[1]

Tavaszi napon,
mikor könnyű pára kél,
Szumi-öbölnek
partjára hát kiülök.
Egy halászbárka
habok közt tünedezik:
nézem, s egy régi
történet jut eszembe.
Mizunoe-i
Urasima-fiú, biz’
sok-sok tonhalat,
sügért halászott büszkén.
Hét álló napig
haza nem tért ő egyszer:
habok határán
túlra midőn evezett,
végtelen tenger
istenlányával akkor
– puszta véletlen –
találkozott hajója.
Szerelmes szókkal
éltük összekötötték,
frigyük megkötvén
Öröklét földjére értek.
Tengeristennek
palotájában is a
legeslegbelső
pompázatos terembe
kart karba öltve
be is mentek ők ketten.
Meg nem vénülnek,
meg nem halnak sohasem,
örök időkig
így élnek itt, azt mondják.
Ám e világi
balgatag férfiú, lám,
imígyen beszélt
szeretett hitvesének:
– Egy kis időre
hadd térhessek most haza,
apámnak s anyámnak
hogy mindent elmondhassak.
szinte már holnap
rögvest vissza is térek –
szólt, mire neje,
szép kedvese így szóla:
– Hogyha ezután
Öröklétnek földjére
újra visszatérsz,
s látni kívánsz, amint most,
ezt a ládikót
ne nyisd ki, világért se! –
Erős-szilárdan
fogadkozott ő, ámde
Szumi-öbölbe
mikor hazaérkezett,
kereste házát,
mégsem látta seholsem,
kereste a falut,
azt sem látta seholsem.
Elcsodálkozott,
s magában ezt gondolta:
– Hisz három éve,
hogy eljöttem itthonról!
Ily hamar eltűnt,
kerítésünk és házunk?
Tán ha e ládát
kinyitom, minden úgy lesz,
mint azelőtt volt,
s házunk újra állni fog. –
Becses ládikót
kinyitotta hát kissé,
s lám, fehér felhő
kanyargott ki belőle,
szállt csak, s Öröklét
földjéig elgomolygott.
Futni kezdett hát,
ordított, ruhaujját
rázta s fetrengett,
kapálózván bánkódott,
s ott azon nyomban
eszméletét vesztette.
Egykor ifjonti
bőrét ráncok hálózták,
egykor fekete
haja hófehérré vált,
teltek a percek,
s lélegzete is elállt,
mígnem egyszerre
életének vége lett…
Mizunoe-i
Urasima-fiúnak
itt állt hajdani háza.

Kísérő dal

 

Öröklét földjén
hisz boldogan élhetne!
Sok-sok fényes kard –
maga szabja rövidre
éltét, oh, balgatag úr!

 

Fittler Áron fordítása

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Az egyik legismertebb japán legenda, a későbbi Urasima Taró (浦島太郎) történetének egy korai változata. A Tízezer level gyűjteményén kívül több más VIII. századi szövegben is megtalálható. Mizunoe (水江) az akkori Tango tartomány (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján) tengerpartjának egy szakasza. Jelen verseket Takahasi no Musimaronak (高橋虫麻呂, VIII. század) tulajdonítják.

Paul Celan: Ha követ emelsz

Ha követ emelsz, akármilyen követ,
lecsupaszítod azokat,
akiknek szüksége volna a kövek védelmére:
meztelenül
újítják meg szövedéküket.

Ha fát döntesz ki, akármelyik fát,
tovább ácsolod
az ágy vázát, amire
a lelkek már annyiszor összegyűltek,
mintha ez az örökkévalóság
nem volna ingatag.

Ha szót mondasz ki, akármilyen szót,
a romlásnak
mondasz köszönetet.

András Orsolya fordítása

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

Mina Decu költeményei

 

57.

ülsz egy konyhában
és arra gondolsz hogy soha nem érkezel meg a vershez
ahhoz a vershez
hogy minden kifordítva van
és ez a kifordítás nem költői ahogy te mondod róla
egy félrecsúszott költő hivatásával
elszúrhatod a sorok között az irányt
amelyekből sose lesz vers
leégve egész a hamuig
nem tudsz kifejteni még egy szikrát sem
ez azt jelenti hogy bukfencekbe törd bele a nyakad
és ne halj meg
és ne fulladj meg
és ne folyjon vér
és hogy ne tudd elmondani senkinek hogy ez mégiscsak súlyos

 

58.

nem húzod be a kezed
a koncentrikus körök közepéből
nem lélegzel
nem mozdulsz
nem árulnak semmit itt
tovább mehetsz
de holnap nem mondod el senkinek hogy is kerültél oda
hogyan úsztad meg
hogy voltak nálad edények
hogyan remélted hogy szerencsésen a felszínre érsz
azt várod hogy a zacskó felemelkedjen és felegyenesedj és elmenj

66.

márványdísz és haláltánc
– ez áll kiírva
a talán kartonból hajtogatott kocsma bejáratánál
mi állíthatna meg hogy bemenjek
kérdem magamtól a bolondok színházára gondolva
csak a bolondoknak szól
nincs is mit itt elől itt a párkány alatt
becsoroghatnék
egy korai groteszk ünnep
leülnék a pulthoz és kérnék vigyorogva egy vodkát
magam alá csípett lábbal
elővennék egy pisztolyt a hátizsákból
elkezdeném szétszedni a pulton
a bárpincér szeme láttára
és pár ott üldögélő alkoholista szeme láttára
akik azt hinnék hogy álmodnak
mindig ez jön hogy így csináljam mikor nagyot dobbantanék
olyan mint egy műtét a boncolás előtt
így érezhetem a dolgok csontvázát
hogy átvegyem magamnak és aztán kiszabadítsam
teljesen
egy végső szívesség
legfőbb jó
a bárpincér elém teszi a poharat
tölteni akarna
kérdi hogyan kérem
hallom hogy visszatér az élet
és kezdem visszaszerelni a pisztolyt a helyére meg mindent
nem
válaszolok
fizetek és vele a halántékon jövök ki anélkül hogy innék valamit

Száva Csanád fordítása

 

Mina Decu filozófiát hallgatott a Bukaresti Egyetemen, költő, műfordító. Desprinderea (Kibontakozás) című, a Charmides kiadónál megjelent kötetével elnyert két fontos díjat: Az év fiatal költője 2018-ban, Eminescu-díj. Dolgozott már tanárként és könyvkereskedőként, jelenleg Roberto Bolaño írásait fordítja.