Címke: műfordítás

Hermann Hesse: Jede Nacht

Minden éjjel
Minden éjjel ez a bánat:
tánc, nevetés, meg sok párlat
után vissza a szobámba,
hol a hideg paplan vár csak.
Könnyed alvás, nehéz kelés,
verssorokat körmölök
és égő szemem dörzsölöm,
jó Uram, ez elég kevés!
Álomromok közt fekhelyem,
bárcsak lennék mindezen túl,
tüzel arcom, nyirkos kezem
párnák alá mélyebbre túr,
whiskyt locsolok gégémbe,
kráter mélyén közben pedig
ott fuldokol szegény lélek.
Ám valahogy már megint
besurran a másnap reggel,
és csak nézi nagy szemekkel
szörnyülködve a tetteim.

(Csősz Gergő fordítása)

Shakespeare: XII. szonett

Mondjam: olyan vagy, mint egy nyári nap?
Becsesebb vagy te annál és gyengédebb.
Május bimbóiba szelek kapnak,
Nem kaptuk a nyarat, csupán bérbe.

Olykor már-már éget az ég szeme
S arany arca gyakorta fátyolos
S minden szépet elhagy lényege,
Hirtelen vagy nyersen ront rá a rossz.

De nem hervad a te örök nyarad,
S nem veszti el szépség-tulajdonod,
Nem kérkedhet Halál, hogy foglya vagy,
Idők fölé növeszt minden sorom.

Míg ember él, látva, lélegezve,
Él versem: téged életre keltve.

Enesey Diána fordítása

Volker Braun költeményei II.

Osztrigák

Die Austern

(Alain Lance-nak)

Gyakran nem élek igazán, te órák óta
A konyhámban tisztítod a (sok papírral)
Beutaztatott osztrigákat, és sajgó
Ujjakkal, műanyag kötényben

Énekelsz.
A Wolfék meg nem gondolnak másra,
csak a zabálásra, amit különben,
mint mindent, alaposan tesznek.  Még mindig emberek.
Én meg sok citrommal elkábítom

A magma a tuareg keblében

Das Magma in der Brust des Tuareg

Német útlevéllel az agadiri reptéren
A téli napsütésben: identitáscsere
Rabszolgák lesnek rám, és tolvajok
Sündörögnek körülöttem, ki vagyok én
Nomád egy négycsillagos szállodában, tengerre néző szobában
Választhatok magamnak évszakot
A SZABADIDŐ EGY JÁRVÁNY a turista
Egyenruhájában, de munkanélküliként lebzselve
Last minute országokban ÉLETHOSSZIGLAN
Eldobható vagyok, csak a COCA COLÁ-nak van rám szüksége

Mohácsi Árpád fordításai

Seán Hewitt: Szellem

i
Felkelek, nincs még reggel, a redőny
lehúzva, de a szobában sötét hideg van,
egy hang az álmomból először csak nyüszít,
aztán egészen emberivé lesz, míg az utcáról
üvöltés hallatszik fel, magára hagyottan,
majd újra meghallom. Alsónadrágban vacogok
az ablaknál, de senkit sem látni a parkoló
kocsik árnyai és a sövény között,
félmeztelenül, remegő kezekkel, kimegyek
és amíg kinyitom az ajtót, meglátok
a veranda oszlopánál, a narancsszínű fénykúp
alatt egy fiatalembert, összerogyottan,
ittasan, zokogva, mintha az egész élete
kikívánkozott volna belőle egyszerre.

ii.
Most, ahogy egy délután eszembe jut,
kimaradtam az iskolából, apám fenyőgyökeret
ásott— láttam, ahogy felnézett, megriadt
és kiment a terasz mögötti sikátor kapuján,
majd visszatért megrémülten, kezében
egy fiúval. Felismertem, velem egyidős
az iskolából, rasztahajú, türkizkék csíkokkal,
de akkor a saját súlya alatt összerogyott,
csuklója apám sáros farmerja és a terasz
kövezete felett lógott. Akkor már tudtam,
mit híresztelnek róla, amíg bekötöttük a széttépett
lepedőt a felvágott erén, és miként fogunk
részesülni abból egyszer, ha kiderül az igazság,
egy bilincs, mint a kiválasztott vér.

iii.
Éjszakákkal később félálomban várva, hogy
pillanatok belül meghallok valakit odakintről,
mintha időhurokba kerültem volna,
ugyanaz a fiú, aki az előre kitaposott úton jár,
keresztül a sötét utcákon, ugyanazon órában
az ajtóm előtt. Újra felhúztam a redőnyt,
arra várva, hogy lássam, ha megjön mezítláb,
talán az ösvényen. Egyik éjszaka sem adott jelet
magáról, míg nem arra gondoltam, hogy talán
csak én vagyok vagy az álomképem, esténként
kérem, jöjjön be, hogy visszamehessek életem hideg
szobájába. Aztán mindegyikünkön megjelenik
egy seb — mindig lesz egy lélek, amely az ajtónál
vár a testére, kérlelve, hogy kitörhessen.

Nagypál István fordítása

Volker Braun költeményei I.

A tulajdon

Das Eigentum

Én még itt: hazám nyugatra áll tovább.
JAJ A VISKÓKNAK, VIVÁT PALOTÁK!
Még magam is adtam neki régen.
Eldől, szerény díszéből kivetkezik.
A télre majd szomjú nyár követezik.
S szépen eltűnök a balfenéken.
S érthetetlen lesz minden beszédem.
Ami nem volt enyém, az törik össze.
Amit nem éltem, eltűnik örökre.
A remény az úton csak egy kelepce.
A tulajdonom tegyétek ti zsebre.
Mikor mondom én, mindenem ki erre.

Felriadva a dogmatikus szendergésből

Aus dem dogmatischen Schlummer geweckt

 

Kihasználtad az éjt? – Gyakoroltam
A várakozást. – Hogyhogy? – Ismered
Az édes kínt: ismeretlent szeretni? –
Ismeretlen tettet? – Mi? – Miről beszélsz?
Majd’ felrobbant az ér a húsomban.
Fáradt vagyok átmenni a Márk téren. –
Álmodsz, te álmodsz rendületlenül. –
Az utcán az átlátszóság fütyül.

Mohácsi Árpád fordításai

 

 

 

Klasszikus japán versek

Klasszikus japán versek a Dalok későbbi gyűjteményéből

(951?)

Tavaszi dalok harmadik kötete, 103.

Amikor egy elbűvölő holdas estén gyönyörködött a virágokban.
Minamoto no Szaneakira

 

Kár ez éjjelért!
Holdat és virágokat
– ha egyre gondol –
úgy megmutatnám annak,
kit e csoda megindít!

Szerelmes dalok negyedik kötete, 884–885.

 

Amikor egyszer meglátogatta Taifut, de ő nem volt otthon, hazatért, másnap reggel pedig ezt a verset küldte neki:                           Aszatada

 

Leverten, lomhán
parttól visszasodródó
fehér hullámok
nyomán ruhám ujjának
száradni egy perce sincs.[1]

 

Így válaszolt:                                                  Taifu

Ugyan, hát mitől
ázott el ruhád ujja?
Hiszen úgy tetszik,
nyoma sincs sehol fehér
hullámoknak szívedben!

Fittler Áron fordításai

 

Minamoto no Szaneakira (源信明)

910–970

Apjával, Minamoto no Kintadával (源公忠, 889–948) együtt a harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike. (A harminchat költőóriás a X–XI. századi költő és esztéta, Fudzsivara no Kintó (藤原公任, 966–1041) által összeállított válogatás az általa legkiválóbbnak tartott harminchat, VII–X. századi költő vakáiból.) Elismert költő volt, többször kérték fel festett paravánok képei alapján költött vakák, ún. paravándalok (bjóbuuta, 屏風歌) komponálására. Jól ismert szerelmi kapcsolata a kor egyik legnagyobb költőnőjével, Nakacukaszával (中務).

 

Fudzsivara no Aszatada (藤原朝忠)

910–966

A X–XII. századi japán arisztokrácia legmagasabb rangú dinasztiájából, a Fudzsivara-klán északi ágából származik. A harminchat költőóriás egyike, valamit saját korában is elismert költő volt. Ő komponálta egy 960-ban rendezett jelentős udvari költői verseny (utaavasze, 歌合) nyitóversét. Az itt szereplő Taifun kívül fennmaradt több más udvarhölgyköltővel, köztük az Ukon (右近) és a Hon’in no Dzsidzsú (本院侍従) udvarhölgynéven ismert költőnőkkel folytatott szerelmi versváltása is.

 

Taifu (大輔)

  1. század körüli udvarhölgyköltő. Mivel ezen az udvarhölgynéven több költőnő is ismert, életéről nem sok biztosat tudni, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy Fudzsivara no Aszatadán kívül több más korabeli költővel is volt szerelmi viszonya. A velük folytatott versváltások közül több is bekerült a Dalok későbbi gyűjteményébe. Vakáira jellemző a rögtönzött szókimondó jelleg.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Az eredeti szövegben egy többértelmű kifejezés (tacsikaeru (立ちかへる): 1. hazatér, 2. (a hullám a parttól) visszahúzódik) segítségével jelenik meg a tengerparti kép és a sikertelen látogatás miatt bánkódó lírai én lelkiállapota. Az ázott ruha (vagy ruhaujj) a könnyekre, illetve a sírásra utal.