Az erdőnek a földből sarjadó
fájdalom alakjai. Mert súlyuk alatt

recsegnek-ropognak.
Minden egyes fának az oltárideje.

A tölgynek olyan, aminek minden
görcse megőrzi a lecsendesedett víztányért.

Miként az ezüst vízfelszín tartja
szemmel a mennyboltot.

Olyan, akár a mennybolt tengelye,
akár a szunnyadó szélcsavar,

miközben a hold nyughatatlan figyel.
Minden lehulló levél kelepcébe zárja a fényt.

Még az élet delejekor is érdemes élni,
csak, hogy kezünkben tartsuk.

Nagypál István fordítása