Címke: műfordítás

Bejegyzések

Szabadulás a tengerről

Hozzászólás most!

 „És láték egy fenevadat feljőni a tengerből,

 a melynek hét feje és tíz szarva vala,

 és az ő szarvain tíz korona,

 és az ő fejein a káromlásnak neve.”

 (Jel: 13,1)

„Ekkor fölkelvén, megdorgálá a szeleket

 és a tengert, és lőn nagy csendesség .”

 (Mt: 8, 26)

„Bár a nagy vizek áradnának,

 nem juthatnak azok el ő hozzá.”

 (Zsolt: 32, 6)

 

„Kicsoda hát ez, hogy mind a szél,

 mind a tenger engednek neki?”

 (Mk: 4, 41)

 

„És megmutatá nekem

 az élet vizének tiszta folyóját,

 a mely ragyogó vala, mint a kristály,

 az Istennek és a Báránynak

 királyiszékéből jővén ki”

 (Jel: 22, 1)

  Az ember lakóhelye a szárazföld, így mindig, amikor tengerre száll, kiszolgáltatja magát azoknak az idegen hatalmaknak és szeszélyeknek, amelyeken saját erejéből nem tud úrrá lenni. De a tenger meghódítása ugyanakkor már a kezdetektől kihívást jelent, olyan ki-hívást az embernek rendelt szárazföldi, otthonos területről, amely mindig határsértéssel, és az idegen hatalmaknak is a ki-hívásával fenyeget. A tengerre szállás motívuma Odüsszeusz tengeri utazásai során sajátos módon kapcsolódik össze leleményességével, „eszességével”, amely e rajta túlható hatalmakat mégis megpróbálja kijátszani. E merész kockázatvállalásban tehát az emberi észnek és megismerésnek az a telhetetlensége is kifejeződik, amely a halálos veszedelemtől sem riad vissza, s amire a legmegfelelőbb szó talán mégis csak a „tudásvágy”. Mert a „vágy” itt azt is kifejezi, hogy nem pusztán racionalisztikus kíváncsiságról van szó, hanem a lélekben ható mélyebb és alapvetőbb indíttatásról, egy örökösen jelenlévő és az életet meghatározó betöltetlenség tapasztalatáról, amely minduntalan kilöki az embert a biztos talajról a bizonytalan vizekre. Szophoklész híres Antigoné-kórusa, mely az ember technikai ügyességét és bátorságát dicsőíti, szintén az első helyen említi a tengerre szállás kockázatát:

  „Sok van, mi csodálatos,

 De az embernél nincs semmi csodálatosabb,

 Ő az, ki a szürke

 Tengeren átkel,

 A téli viharban örvénylő habokon,

 S Gaiát, a magasztos istennőt,

 Zaklatja a meg-megújulót

 Évről évre az imbolygó ekevassal,

 Fölszántva lovával a földet.” (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

 Martin Heidegger a maga sajátos értelmezésében az embert itt megnevező eredeti görög kifejezést (τοδεινοτατον) egyrészt a „rettentő”, „mindent lebíró” (überwältigenden), másrészt az „erőszak-tevő” (Gewaltige) kifejezésekkel adja vissza, és értelmezésében az ember az a lény, aki „az otthontalanok közül a leghátborzongatóbban otthontalan” 1, mivel kimerészkedik az elemek közé, hogy megvívjon velük, hogy a maga technikai erejével leigázza őket, s ezzel saját létezését kockáztassa, sőt az elemek ökonómiájába erőszakkal beavatkozzon. Dante az Isteni színjáték 26. énekében – mely az Odysseus utolsó utazása címet viseli, s amelynek legvégén Odüsszeusz hajóját, utasaival együtt, egy váratlan vihar végleg összezúzza – a leleményes hős így bíztatja a félelemtől és a fáradtságtól ellankadt hajóstársait:

 „’Ó, társak, bár veszélyek ezre víjja

 sziveteket, mégis Nyugatra hágtok:

 ha látástokból, bármi sok a híja,

 őriztek’ – szóltam – ’még egy csöppnyi lángot,

 ne sajnáljátok megkeresni tőle

 a Nap útján a néptelen világot!

 Gondoljatok az emberi erőre:

 nem születtetek tengni, mint az állat,

 hanem tudni és haladni előre!’”. (Babits Mihály fordítása)

 Hans Blumenberg, amikor számba veszi a „hajótörés nézővel” létmetafora előfordulásait az antikvitástól a legújabb korig, ezt írja: „Egészen a keresztény ikonográfiáig a tenger mindenütt a Gonosz megjelenésének színtere, sőt némi gnosztikus színezettel egyben a nyers, mindent elnyelő és mindent magába kebelező matéria képviselője is. János Jelenéseiben olvasható a jövendölés, hogy a Messiás eljövetelekor nem lesz többé tenger (hé thalassza uk eszti eti). A bolyongás a maga tiszta formájában a felsőbb hatalmak önkényéről tanúskodik; a hazatérés megtagadtatása, mint Odüsszeusz esetében, az értelmetlen hányódás, majd a hajótörés a kozmosz megbízhatóságát teszi kérdésessé, megelőlegezvén annak gnosztikus ellenértékét.”[2] Ezt a megfogalmazást a magam részéről azzal egészítem a föntiek fényében ki, hogy az „értelmetlen hánykódás” vállalása, úgy tűnik, éppenséggel az értelem, ahogyan Dante fogalmaz: a tudás és a – Heidegger felől nézve meglehetősen kíméletlen és erőszakos – „emberi erő”  próbára tétele jegyében történik.

 S ha már a keresztény ikonográfiáról van szó, akkor meg kell említeni azt a metaforikát is, amely az evangéliumokban valamelyest túllépi, legalábbis átértelmezi a tenger és a szárazföld ellentétező szembeállítását. A halászokból lett tanítványok elhívása és „emberek halászaivá” tétele, a csodálatos halfogás mozzanata, a hal és a kenyér együttes szimbólummá tétele, a halállal fenyegető vihar lecsendesítése a Genezáret-tavon – mindezek azt sejtetik, hogy a tengeri és a szárazföldi erők összebékítéséről, az előbbieknek egyfajta győzedelmes kiengeszteléséről is szó van. Jézus maga is tengerre száll, s mintegy a Jelenések könyvének előképeként száraz lábbal „ússza meg” ezt a „kalandot”, vagyis győzelmet arat a víz kiszámíthatatlan erői fölött. A tengerből nyert táplálék megszaporítása, az „emberhalász” metafora, a víz borrá változtatása egy olyan transzformációra utalnak, amely a veszélyek legveszélyesebbikéből, a halál közelségéből, az idegen erők túlerejéből ragadja vissza az embert, és adja vissza a most már kiemelt értelemben vett, éppen a transzformációs metódus által megváltozott értelmű életnek, az örök életnek. Halálból élet! Pál írja valahol, hogy a legnagyobb veszély pillanatában fölmagasodik a menedék is.

 E kontextusok rövid fölidézését azért kíséreltem meg, mert azt remélem, hozzá segítenek Shakespeare utolsó drámája, A vihar egy lehetséges értelmezésének fölvázolásához. Sokan értelmezik úgy ezt a darabot, hogy Prospero magának a szerzőnek lenne az alteregója, s így a darab végén olvasható utolsó monológ Shakespeare-nek mint szerzőnek a színháztól való áttételes búcsúvétele (is) lenne. Ezt persze sosem tudhatjuk meg biztosan, de elfogadhatjuk egy lehetséges értelmezés kiindulópontjaként. Az utolsó szavak, amiket Prospero az őt Milánóból elűző összeesküvőknek mond, ezek szerint úgy is érthetők, mint Shakespeare utolsó nekünk, kései olvasóknak, illetve nézőknek küldött szavai:

 „Ha vártatok hát bocsánatot,

 Nekem is megbocsássatok.” (Mészöly Dezső fordítása)

 Itt a megbocsátást nem direkt teológiai üzenetként fogom fel, hanem inkább a színházi értelemben vett katharszisz teológiai értelmezéseként. Arisztotelészi meghatározására utalva Jauss szerint a katharszisznak „a befogadóban keltett saját affektusok azon élvezetét nevezhetjük, amely egyaránt vezethet a hallgató és a néző meggyőződésének megváltozásához, illetve indulataitól, szenvedélyeitől való megszabadulásához.”[3] Mindkét hatáseffektus, tehát „a meggyőződés megváltoztatása” és „az indulatoktól való megszabadulás”, értelmezhető Prosperonak a dráma többi szereplőjéhez és Shakespeare-nek a nézőhöz intézett üzeneteként is, s bizonyos értelemben ez az üzenet mind a négy esetben ugyanaz. Mind a néző, mind a szereplők azzal szembesülnek, hogy az összeesküvést megillető jogosnak gondolt bosszú egész egyszerűen elmarad, Prospero visszakapja hercegségét ugyan, de végül mégsem ítélkezik, hanem maga kér bocsánatot. Éppen a bosszú „jogosságáról” való meggyőződésüket kell tehát felülbírálniuk. És éppen ezáltal, vagyis a bosszú jogosságának kétségbe vonásával kell megszabadulniuk a szereplőknek, illetve a bosszút jogosnak elismerő nézőnek azoktól az „indulatoktól”, amelyek egyrészt összeesküvésbe, másrészt az erre válaszként adandó bosszúra indítanák.

 Ez utóbbi mozzanat arra is fölhívja a figyelmet, hogy az indulat, amely összeesküvésre sarkall, és amelyik ezt meg akarja bosszulni, végső soron ugyanaz, és mindkettő jogtalan. Dialektikusan fogalmazva: a bosszú „jogosságát” nem indokolhatja egy jogtalan cselekedet, vagyis az összeesküvés. Így nem marad más hátra, ha jogosan akarunk cselekedni, mint a megbocsátás. Ez a bűnről és a jogosságról való indulataink és meggyőződéseink meglehetősen radikális megkérdőjelezése. Talán fogalmazhatunk úgy, hogy megítélni – a vélekedés értelmében – van jogunk, elítélni azonban nincsen, hiszen Prospero sem vak, világosan látja, meg tudja ítélni az összeesküvők bűneit, mégsem elítéli, hanem megbocsát nekik, úgyszólván a bűnt ítéli el, nem a bűnöst. Mészöly Dezső fordítása[4] itt lehetővé teszi a megbocsátásnak egy még pontosabb körülírását, mégpedig a feltételes kötőszó, a „ha” alkalmazása révén: „ha” ugyanis a bűnösöknek való megbocsátás feltétele az, hogy maguk a bűnösök is számítottak (lett légyen[5]) a megbocsátásra, akkor amennyiben erre mégsem számítottak, saját magukat ítélték el, saját magukat fosztották meg attól a lehetőségtől, hogy megbocsáttassanak nekik[6].

 Ez lehet tehát Prosperonak és rajta keresztül Shakespeare-nek az utolsó üzenete, ami így nem csak a megbocsátásról, hanem a színházról, annak sajátos keretei között végbe mehető katartikus eseményről is szóló üzenet. De mi köze mindennek a tengerhez, a tenger veszedelmes hatalmához? Térjünk vissza a dráma legelejére, ahol az első jelenetben a hajón viharba került, egymásra átkokat szóró királyi „násznép” pánikhangulatával találkozunk. Mint később megtudjuk, a vihar nem volt valóságos, pontosabban valóságos volt, de egy magán a viharon is uralkodó akarat célszerűségének volt alárendelve, amiről persze maguk az utasok nem tudhattak. A vihart ugyanis a – most még – Prospero szolgálatában álló „háziszellem”, Ariel idézte elő. A vihar, a tenger túlhatalma így bekapcsolódik abba a teleológiába, amely az elemzett epilógusnál kulminál, azaz nem a természet önkénye nyilatkozik meg benne, ez pusztán csak látszat. De olyan látszat, amely összevethető a színházi esemény és a színpad látszólagosságával: vagyis valóságos történés, amely a megfelelő „teleológia” alkalmazása révén nem önkényesnek, hanem éppenséggel szükségszerűnek és igaznak kell bizonyuljon egy a megszokottól eltérő értelemben, a művészet igazságának megtörténése értelmében. A vihar így kettős értelemben az az esemény, ami a színházban történik: egyrészt a színpadon van látszatként megrendezve, másrészt a színház maga ez a „valóságos látszat”, amit a színpadon látunk. A hajó a színpadon van, a színpad pedig a hajón. A vihar a színházban játszódik, a színház pedig A viharban történik. Ugyanúgy, ahogyan Prospero szavaiban Shakespeare, Shakespeare szavaiban pedig Prospero beszél hozzánk. Mindketten ugyanannyira kitaláltak, de ugyanannyira valóságosak is.

 Túlságosan egyszerűnek tűnik ezen a ponton „a vihart” úgy értelmezni, mint azt a – jó esetben – viharos eseményt, amelyet A vihar – vagy bármely más darab – előadása vált ki belőlünk, amennyiben ez az előadás valóban megkérdőjelezi létezésünket, sőt a halállal szembesít. Mert – és ez a rosszabbik eset – már előre tudva, hogy ezt várják tőlünk, hogy erre megy ki a játék, sőt mi magunk is ezt várva el az előadás hatásaként magunktól, végül lehet, hogy mi is csak „eljátsszuk”, úgy teszünk, mintha „vihart” kavart volna bennünk az előadás. Végső soron – véljük – egy színházi előadás mégsem veszélyeztetheti annyira létünket, mint egy természeti katasztrófa, vagy egy hajótörés a tengeren. Ezzel a „minthá”-val talán egy másik „mintha” állítható csak szembe, ami azt követelné, hogy éppenséggel a látszat és a káprázat ellenére kell úgy tennünk, mintha minden, ami történik, valós lenne. De többnyire így is biztosak leszünk abban, hogy az előadás nem fog nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozni, és utána haza térhetünk kényelmes otthonunkba. Úgy látszik, a színház kavarta vihar nem alkalmas annak illusztrálására, amit Heidegger állít, nevezetesen hogy az ember a „leghátborzongatóbban otthontalan”.

 Valóban, Shakespeare mintha éppen a heideggeri megállapítás ellentétét fogalmazná itt meg. A viharból, mivel csak látszat volt, haza jutnak az összeesküvők, még a ruhájuk is ugyanolyan fényes és tiszta marad (amint azt a darabban Gonzalo hangsúlyozza), mintha csak színházban lettek volna. Shakespeare itt éppen az ellentétes utat választja, ami talán nem kevésbé radikális. Ugyanis – heideggerien szólva – egy lényegi értelemben fogalmazza meg azt a követelményt, hogy a színház és a káprázat után haza kell jutnunk. A hajótörés a maga látszólagossága ellenére megtanít arra, hogy hol is van a valódi helyünk. Ugyanúgy, ahogyan a káprázat leleplezésének pillanatában a dráma szereplői mintha tulajdonképpeni önmagukra eszmélnének: Miranda „szép új világot” emleget, Ferdinánd a „halhatatlan Gondviselést”, de Gonzalo fogalmazza meg a legvilágosabban annak az átváltozott világnak és „átváltoztatottságnak” a különös tapasztalatát, ami a leginkább emlékeztet arra a transzformációra, amit előbb a tenger és a szárazföld Jézus általi összebékítése, a tengeri vihar lecsendesítése kapcsán körvonalaztam:

 „Addig űzték Milánó hercegét,

 míg a családja Nápoly ura lett?

 Örvendezzetek és véssétek ezt

 oszlopokra arannyal. Claribel

 Tuniszban férjet, s még azon az úton

 Ferdinánd is feleséget talált,

 miközben épp eltűnt; és Prospero

 hercegséget; és mind: önmagunkat,

 épp, mikor elvesztünk.” (Fábri Péter fordítása)

 Ez az utolsó, általam kiemelt paradoxon világítja meg leginkább, hogy mit jelent a színház káprázata után – ugyanakkor annak hatásaként – az a követelmény, hogy „haza kell jutni”, hogy önmagamat kell megtalálnom ott, ahol vagyok, így válva „emberhalásszá”. És Homérosz, Szophoklész, Dante (és Heidegger) után a tenger és vele a természet veszedelmes túlhatalma is a Gondviselés megszelídítő hatalma alá kerül: „Fenyegetett, de kegyes volt a tenger: / ok nélkül átkoztam” – gyónja meg Ferdinánd; „több van ebben az ügyben, mint amit / a természet tud: kell valami jóslat, hogy tudjuk, mit tudunk” – spekulál Alonso, s ebben a „hogy tudjuk, mit tudunk”-ban benne van teljes belső összezavarodottságának belátása, mintha valami csodával szemben állva ezt mondaná: csak nézem, de nem látom.     

 És Prospero abban a híres monológban, amelyben lemond varázshatalmáról, közel kerül egy olyan hangnemhez, amely a zsoltárokban megszólaló Úr (tehát nem az ember) természetet lebíró hatalmát szólaltatja meg. Sőt a „meghasítom / Jupiter tölgyét saját fegyverével” kitétel a görög istenvilág főistenének a saját fegyvere általi legyőzését, „lealázását” nyilvánítja ki, míg a sírok megnyitása és a halottak föltámasztása nyilvánvalóan az evangéliumok Jézusának „attribútumaiként” értelmezhetők. Prospero különös varázshatalma tehát valamiképpen a Gondviselés erejével érintkezik, azzal rokon, belőle ered:

 „Hegy, völgy, patak, tó és liget manói,

 és ti, akik a parton könnyű lábbal

 űzitek Neptunt apálykor, és szöktök

 előle, hogyha jön; éjjeli bábok,

 akik a fűbe zöld gyűrűt tapostok

 amitől fél a juh; és ti, akik

 éjfélkor gombát növeltek a földből,

 harangszó hallgatói, akik révén

 – bár gyöngék vagytok – elhomályosítom

 a déli napfényt, szelet lázítok,

 és zöld tenger és kék égbolt közé

 vihart idézek; én gyújtok tüzet

 a mennydörgés alá és meghasítom

 Jupiter tölgyét saját fegyverével,

 hegyeket rázok; kirántok helyéből

 fenyőt és cédrust: parancsomra sírok

 nyílnak meg, fölébrednek a halottak,

 és újra járnak. Durva mágiámról

 végleg lemondok. Ha megpendítettem

 az égi zenét – éppen most csinálom -,

 hogy célomat szolgálja ez a könnyen

 lebegő bűbáj, pálcám eltöröm,

 több ölnyi mélyre ásom el a földbe,

 és mélyebbre, mint mérőón hatol,

 hajítom könyvemet.” (Fábri Péter fordítása)

 Prospero végső önleleplezése és bocsánatkérése mindezek fényében úgy láttatja a Gondviselés „varázshatalmát”, mint aminek semmiképpen sem az önmagáért való hatalom az értelme, semmiképpen sem az uralom „mint olyan”, hanem mint ami határozottan és egyértelműen arra irányul, hogy fölfedje a realitást, vagy némiképp félreérthetően fogalmazva, megláttassa a realitás igazságát. Persze nem valami tényszerűségről, vagy racionális összefüggés felszínre hozataláról van itt szó – bár adott esetben akár arról is –, sokkal inkább arról a megengesztelődésről, amely a világ történésébe való esemény értékű betekintés, sőt beavatódás hatása – legyen ez az esemény még oly pillanatnyi vagy épp törékeny is. A csoda, a varázslat, a káprázat csak eszköz arra, hogy fölfedje, leleplezze a realitást, hogy megmutassa – mint Jézus esetében –, hogy akit látunk, az kicsoda, s hogy megmutassa és leleplezze, hogy mi az, ami történik. Ennek megtörténte után nincsen létjogosultsága és értelme sem.

 Hozzátehetjük: a színházi káprázat is csak akkor lehet „viharos”, ha ilyen betekintés nyílik általa valamilyen valós – tehát a köznapin túlmutató, ugyanakkor szükségszerű – történésbe, ami ugyanakkor beavatódás és részvétel is ebben a valós világbeli történésben.

 És a beavatódás így lesz egyben kiengesztelődés: ha megtörténik az, aminek meg kell történnie, ezáltal megszűnik az engem és a realitást, az engem és a többieket elválasztó merev gát, magamnak is megbocsátva magam is történésben leszek. Így, ahogyan a színházból, úgy a lét „hátborzongató otthontalanságából” is hazajuthatok. Még egyszer idézném:

 „Ha vártatok hát bocsánatot,

 Nekem is megbocsássatok.”    

 Elképzelem Shakespeare-t, amint utolsó nagymonológja után hazafelé tart a színházból a lét – akár heideggerien nehéz –  terhével, komolyan s valahogy mégis szórakozottan bóklászva, fütyörészve, nevetgélve magában, összefüggéstelenül elkalandozva erre-arra a koszos utcákon, látszólag céltalanul, kiengesztelődve mintegy. Hogy eltűnjön örökre. S hogy maradjon mégis.

[1] Martin Heidegger, Az Antigoné 1. kórusának értelmezése, in: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk. Bókay Antal et al, Budapest, Osiris, 2002, 235-244, 237, ford. Vajda Mihály.

[2] Hans Blumenberg, Hajótörés nézővel, Egy létezésmetafora paradigmája, in. UŐ, Hajótörés nézővel, Budapest, Atlantisz, 2006, 7-84, 9, ford. Király Edit.

[3] Hans Robert Jauss, Az esztétikai élvezet és a poieszisz, aisztheszisz és katharszisz alaptapasztalati, in: UŐ, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, Budapest, Osiris, 1997, 158-177, 175, ford. Kulcsár-Szabó Zoltán.

[4] Egy másik fordítás, a Fábri Péteré, sokkal áttételesebben és zavarosabban, de szintén lehetővé tesz egy ilyen értelmezést: „Mint ti az ítéletnapon, / hadd menjek én is szabadon.” Itt a megbocsátásnak az a feltétele, hogy Prospero már előre megelőlegezi a bűnösök számára az utolsó ítélet számukra pozitív kimenetelét. Kérdés persze, hogy teológiai értelemben mennyiben előlegezheti meg az ember Isten ítéletét. Hiszen a feltételezettségi viszony a Miatyánkban éppen ennek a fordítottja („Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”), legalábbis ha helyénvaló (én legalábbis így tartom helyénvalónak) a következő értelmezés: az utolsó ítéletkor annyiban (és csak annyiban) bocsátanak meg nekem, amennyiben én megbocsátok az ellenem vétkezőknek.  

[5] Ennek a régies igeidőnek a beszúrását azért érzem itt találónak, mert arra lehet utalni vele, hogy a múlt (lett), vagyis a már elkövetett bűn, már eleve egy „legyen”-re (légyen), vagyis a jövőre, egy „lehet”-re van itt vonatkoztatva, a bűn már megtörténtekor a megbocsátás vonatkozásában áll. És arra, hogy ebben a „teleológiában” a jővő így mindig már megelőzte a múltat.  

[6] Egy másik szöveghely, ezúttal Fábri Péter műfordításában, megerősíti ezt az értelmezést „…ha bánják bűnüket, / hajszálnyit sem sodor tovább célom, / menj és engedd el őket, Ariel.” (kiemelés tőle: B. A.)

 

Lábjegyzet:

  1. Martin Heidegger, Az Antigoné 1. kórusának értelmezése, in: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk. Bókay Antal et al, Budapest, Osiris, 2002, 235-244, 237, ford. Vajda Mihály. ↩
Bejegyzések

Nosztalgia és remény – Andrei Pleșu két esszéje

Hozzászólás most!

Andrei Pleșu

 

NOSZTALGIA ÉS REMÉNY

Az 1989-es év végének nagy eseményeitől kezdve Közép- és Kelet-Európa országai néhány alapvető dologgal találkoztak, melyeket azonban máig nem sikerült tudatosítaniuk. Észlelték például, hogy Kelet-Európa nem része Európának, pontosabban ahhoz, hogy részévé váljon, sikeresen teljesítenie kell bizonyos követelményeket, meg kell felelnie bizonyos igényes gazdasági, jogi, szociálpolitikai követelményeknek. Az volt az általános és naiv elképzelés, hogy keletet nyugattól csak a Vasfüggöny választja el, s hogy annak leomlásával magától helyreáll az egységes Európa. A valóság megmutatta, hogy tizenöt év után nem lehet „egységről” beszélni, csak egységre való törekvésről, az elveszett egység kipótlásáról. Még előbb a kelet-európai egy még váratlanabb tapasztalattal szembesült. Azt hitte, hogy legalább a Vasfüggönyön túli Európa egységes. Hogy egy napon megszökve a szocialista „lágerből”, nagy szolidáris nemzetekkel fog találkozni, akik közös értékeken és stratégiákon osztoznak. Nem tűnt hihetőnek, hogy Franciaország és Olaszország között kemény ellentmondások jelenhetnek meg, hogy Spanyolország máshogyan látja a világot, mint Belgium, hogy Németország és Nagy-Britannia különböző dolgok. Nem tűnt hihetőnek, hogy a nyugatabbik Európa hamarabb fogja szükségét érezni az elhatárolódásnak az Egyesült Államoktól, mint a Szovjetuniótól, vagy Kínától. Mindezek – és sok más egyéb – azt a benyomást keltette, hogy jóllehet kelet és nyugat között számtalan közös pont van, a különbségek sem elhanyagolhatóak. Az európai integrációt ebben az esetben nem gondolhatjuk el pusztán a hasonlók újraegyesítéseként, hanem inkább a különbségek bölcs egyeztetéseként. Végeredményben nem egy álmosító közös paradicsomot akarunk, melyben az identitás varázsa a megkülönböztethetetlenségig elhalványul. Amikor Európáról beszélünk, egy átfogó Európáról, oda kel figyelnünk, hogy biztosak legyünk benne, ugyanazt a dolgot értjük ugyanazon szó alatt. Kelet és nyugat nem fog tudni funkcionálisan újra egyesülni, ha nem találkozik mindenek előtt Európa keleti eszményképe az Európáról alkotott nyugati eszményképpel.

Kelet-Európa számára „Európa” elsősorban egy kulturális képzet. Közös mediterrán eredet, közös történelem Skandináviától Szicíliáig, Írországtól az Urálig, közös mentalitás az írott hagyomány univerzumával, a transzcendenciával, a megismerés szenvedélyével, az Európán kívüli alteritással ápolt viszony alapján.  Viszont Nyugat-Európa az utóbbi évtizedekben egy másfajta „Európa”-koncepciót látszik magáévá tenni, mely – hogy egy már klasszikus szóhasználathoz folyamodjunk – nem annyira „kulturális”, hanem „civilizatorikus”. Európa a modernitás, a tudományos fejlődés, a politikai és gazdasági liberalizmus, a „felvilágosult” erkölcsiség, a hatékony technológia tere. Világos, hogy óvakodunk az Európáról alkotott kétféle kép közötti hierarchikus viszony felállításától, hogy előnybe részesítsük egyiket a másik rovására. Valóban, Európa mai „meghatározásának” értékelnie kell a kultúra és a civilizáció egymást kiegészítő jellegét, egyesítenie kell a keleti és a nyugati elképzelést. Ami eddig valójában történt, sokkal inkább elválasztáshoz, mint egyesítéshez hasonlít. Kelet történeti és kulturális maradt, múlt felé irányuló, s idejétmúlt valamiképpen, miközben nyugat a gyakorlatias racionalitás, az adminisztratív fejlesztés és a konstruktív dinamizmus irányába fejlődött, más szóval a jövő felé tájékozódik. A keleti számára „belépni” Európába többnyire azoknak az értékeknek az újra megtalálását jelenti, amelyektől önkényesen el volt szakítva a második világháború végétől. A nyugat számára a probléma nem egy „volt” Európa újraalkotása, hanem egy új Európa, „a jövő Európájának” megalapozása, tiszteletben tartva, persze, saját örökségét, de mégis elsősorban a jövőre koncentrálva. Az Európáról való keleti gondolkodás nosztalgikus, visszatérés „a régi szép időkbe”. Az Európáról való nyugati gondolkodás, ellenkezőleg, reménykedő. Ez az eszménykép nem egy emlék körül kristályosodik ki, hanem egy projekt körül. Mindkét vízió tartalmaz előnyöket és veszélyeket. Keletnek jobb a viszonya az emlékezetével, de hajlamos szentimentálissá, szélsőségesen konzervatívvá, időszerűtlenné válni. Nyugat élénkebb, tisztánlátóbb, hajlamos az utópiára és a gyökértelenné válásra. Kelet a régi fényképek kultuszában él és romantikus félfényben időtlenkedik. Nyugat science fiction-ártatlansága sebezhetőbb a diadalittas ideológiákkal és a sátáni önkívülettel szemben.

Amikor a múlt kerül szóba, nyugat a kritikai átdolgozást, a részvéttelen realizmust részesíti előnyben. A múltat mítosztalanítani kell, hibáit ki kell javítani. A „Vergangenheitsbewaltigung” kifejezés – mesterségesen alkotott szó, elsősorban a múlt rögtöni „dekonspirálásának” kifejezésére és a hősök tiszteletteljes számbavételére  ­– ráillik az egész Nyugat-Európa múlttal szembeni attitűdjére. A múltat rendszerezni kell, meg kell „szelídíteni”, „fel kell használni” a jelen érdekében. Kelet múlthoz való viszonyulásának meghatározásához, lehet, egy külön szakkifejezést kellene kitalálni, mondjuk „Vergangenheitsbewartung”[1],  mint a régiségek felhalmozása és értékesítése. A régiségek presztízse a kelet-európai nemzetek identitás-drámájának egyik eleme, melyek rendszerint és többnyire rozogán az ingoványos jelen és a bizonytalan jövővel szembeni gyanakvástól, igazolást és menedéket alkotnak a múltból. A múlt a nyugatiaknak múzeum, míg a keletiek számára „egzisztenciális” jelentősége van.

Ha sikerül meghaladnunk a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi komplexusainkat, a fiatalos versenyszellemet és a történelmi előítéleteket, nem lesz nehéz kiegyeznünk Európával, a teljes Európával, az egyesített, s nem csak pénzügyileg és jogilag „egyenlősített” Európával, melynek egyenlő mértékben van szüksége mindkét fél Európáról alkotott víziójára. Szükség van a múlt rossz szellemeinek kiűzésére ugyanúgy, mint a nemes, vagy legalább a festői epizódok fölelevenítésére. Szükség van újító szellemre, de a megőrzés türelmességére is. Menedzseri bátorságra ugyanúgy, mint szemlélődésre. Jövőről szőtt álmokra és emlékekre. Reményre, de nosztalgiára is. Keletnek föl kel fedeznie a fiatalos előretekintés varázsát, aktívvá kell válnia a közös láthatár felépítése érdekében. Nyugatnak meg kell találnia a tradíció ízét, a visszatekintés haladékát.

Egy ilyen találkozáshoz az egymást kiegészítő részek között a „vasfüggöny” mindkét oldala részéről szükséges a „másik” iránti szellemi étvágy erőteljes felébredése. Kelet és nyugat is szükségét kell érezze egy intenzívebb kölcsönös megismerésnek, azaz egy növekvő intellektuális érdeknek és emberi rokonszenvnek az elidegenült fél iránt. Karl Marx jóvoltából híressé vált egy mondat, mely különösen hangzott egy filozófus szájából: „Die Philosophen haben die Welt nur verschieden ’interpretiert’, es kommt drauf an, sie zu ’verändern’”. A mai Európának föl kell fedeznie ennek az igazságnak a fordítottját: a feladat nem az, hogy megpróbáljuk egymást megváltoztatni, a feladat az, hogy helyesen értelmezzük, számba vegyük és megértsük a köztünk lévő különbségeket! Azzal a pontosítással, hogy ebben a kontextusban a „megérteni”-nek nincs köze semmilyen józan rendszerezéshez, vagy valami petyhüdt megbékéléshez. „Megérteni” azt jelenti: eggyé válni azzal, amit meg akarsz érteni. Ez lenne az az „egyesítés”, amire törekednünk kell. A többi puszta adminisztráció.

 

Az esszé eredeti szövege az alábbi kötetben olvasható: Andrei Pleșu, Obscenitatea publică (A nyilvános obszcenitás), București, Humanitas, 2007. második, javított kiadás.

 

 

 

 

Az élet elfelejtett szépségéről

 

Ha belegondolok, egy alapvető szemrehányást kell tennem az országnak és a történelemnek: megakadályozza, hogy örüljek az élet szépségének. Időről időre rá kell döbbennem, hogy egy ég nélküli, fák és gyümölcsösök nélküli, pásztori elragadtatások nélküli, vizek, tisztások és felhők nélküli világban élek.

Elfelejtettem az éjszaka mély titkát, a dél radikalitását, az alkony kozmikus hűvösségét. Már nem látom a madarakat, nem szagolom a vihar poros és nedves illatát, nem érzékelem érzelmektől fulladozva az eső és a csillagok csodáját. Nem nézek fölfelé, nincsen hangom az illatokra és a fuvallatokra. A száraz levelek susogása, az éjszakai tavak áttetszősége, az este megfejthetetlen hangja, a fű, az erdő, a marhacsordák, a mező borús láthatára, a szívélyes halom és az aszketikus hegy már régóta nem részei az én mai tájamnak, belső életem higiéniai egyensúlyának. Nincs időm a barátságra, a jókedvű csevegésre, nyugalmas kedélyállapotra. Elfoglalt vagyok. Sietős vagyok. Ingerült, zaklatott és nyomasztóan kényszeredett. Életem tolóablak-élet: szívességet kérnek, utasításokat adok, beavatkozásért, tanácsért, cinkosságért fordulnak hozzám. Embergyűlölővé lettem. Szellemi anyagcserém kétharmada a körülmények ideges kedvezővé tételében merül ki, napirendem kicsinyes sürgősségi leltár. Szivacsosan gondolkodom, kicsinyes provokációktól idegesen. Szélhűdéssel kezdem a napot, szidom a „szituációt”: a gödröket az úttesten, a hazai sofőrök vezetési szokásait, a meleget (vagy a hideget), a port (vagy a sarat), a politikusok morálját, az újságírók nyelvezetét, az ideológiai divatokat, az új építészet zavarosságát, a demagógiát, a korrupciót, az átmenet hebehurgyaságát. Aligha figyelek föl egy női sziluett szédítő rajzára, egy mosoly ártatlanságára, egy utcasarok hallgatag varázsára. Oda jutottam, hogy úgy viselkedek, mintha Hrebenciuc és Cozmâncă, Sechelariu és Vanghelie, Ciorbea és Mihaela Tatu, Andreea Marin és Adrian Năstase, Constantinescu és Agathon, Talpeş és Garcea[2] valóságosak lennének. Ellenszenveket gyűjtök és alkalmakat az elégedetlenségre.

A nyomorúságról és jelentéktelen dolgokról írok. Egész nap morgolódva elvesztettem hitemet a nemzet erényeiben, az ország sorsában, a világ értelmében. Egyre nehezebben emészthető a képem róla. A parádés hazafiak árulókká lettek, a neoliberálisok konzervatívokká, a posztmodernek elitistákká. Az öregek szemében könnyelműnek tűnök, a fiatalok szemében – reakciósnak. Elvesztettem a jó kedélyállapotomat, a lendületet, az örvendezést, egyiket a másik után. Nincsenek termékeny, merengő perceim, hitelem.

Reggeltől estig egy hánykolódó, közönségességgel megfertőzött mesterséges világban téblábolok. Életvágyam vérszegénnyé apadt, létezésem öröme szintén elveszítette lendületét, zamatát. Görcsösen és kapkodva lélegzek, mint egy szárítókamrában. Ha valaki ehhez hasonló válságon megy át, elsősorban a saját lelkiállapotát hibáztathatja. Panaszkodhatsz, hogy túlságosan is megelégedtél a pillanatnyival, hogy képtelen vagy beosztani az idődet, hogy nem tudsz különbséget tenni lényeges és mellékes között, és hogy, végül, elhagytad a napi programodból a távlati értékeket. De nem lehet eltekinteni jelenünk és a század szennyezett kulturális környezetétől.

Elárasztanak a mellékes problémák. Másodrangú elfoglaltságaink és másodrangú vezetőink vannak, a szükségletek többszörös nyomása alatt élünk. Közepes szövegeket, idióta show-kat, megalázó életfeltételeket ajánlanak nekünk.

Oda jutottunk, hogy nincsenek érzelmeink, gondolataink, képzelőerőnk. Meggyűlöltük, elidegenedtünk a világ polifonikus egyszerűségétől, a teljes élet szenvedélyétől. Nincs már erőnk természetes áhítattal csodálni és dicsérni a Teremtés nagyszerűségét, az égboltot, a tengereket, a földet és az embereket.

Kábultak és búskomorak vagyunk. Alig bírjuk már. Létezik-e értelmes gyógymód erre a veszedelmes kisiklásra? Igen, azzal a feltétellel, hogy belátjuk a veszély súlyosságát. Azzal a feltétellel, ha mindennapi figyelmünket más prioritások és más távlatok felé irányítjuk.

Fordította Borbély András

 

Andrei Pleșu (szül. 1948, Bukarest) filozófus, művészettörténész, esszéíró egyetemi tanár. Románia volt művelődésügyi minisztere (1990-1991), külügyminisztere (1998-1999), a kommunista titkosszolgálat levéltárait átvilágító bizottság (CNSAS) tagja. Megalapítója és rektora a New Europe humán tudományi kollégiumnak. Számos európai és tengerentúli akadémia tagja. Magyarul megjelent kötetei: Tescani napló, (Koinónia, 2000), Angyalok (Koinónia, 2006), A madarak nyelve (Jelenkor, 2000). A fönti esszé az alábbi kötet címadó szövege: Despre frumusețea uitată a vieții, Editura Humanitas, 2011. A román szöveg elérhető az interneten: http://www.cafeneaua.com/nodes/show/2065/despre-frumusetea-uitata-a-vietii-andrei-plesu-opinii-jurnalul-n/1

[1] A két „szólelemény” különbsége közelítően a „múltfeldolgozás” és a „múltmegóvás” különbségeként adható meg. (A fordító)

[2] Román politikusok nevei.

Bejegyzések

Robert Gernhardt versei

Hozzászólás most!

 

Mondám

 

Mondám az éjjel: Fény legyen!

De nem lett egy fikarcnyi sem.

 

Mondám: Legyen bor víz helyett!

De bor, az sem keletkezett.

 

Mondám: Kelj fel és menj odébb!

De nem mozdult a nyomorék.

 

Így a hülyének sem vitás:

nem én vagyok a Messiás.

 

 

Panasz

 

Akkor szíved térdére ül

valami súlyos állat.

Azt mondja: Kelj föl, légy komoly.

Slussz a bohóckodásnak.

 

A szíved térdét bámulod.

A szíved térde véres.

Ez már nem vicc. Ez túl erős.

Sok a jóból. Elég lesz.

 

Emelni próbálja a szív

a földről azt a térdet.

A súlyos állat túl nehéz.

Ezentúl így kell élned.

 

 

Testem hét ízben

 

A testem kis gyámoltalan,

jó, hogy vagyok neki.

Van, aki felruházza őt,

s naponta eteti.

 

A testemet jól tartom én,

van bora, kenyere.

Ezekből sokat követel,

és sosincs elege.

 

A testem önző, azt teszi,

mit nekem nem szabad.

Engem a vers, a kép, zene,

őt más test vonzza csak.

 

A testem slampos, ellepi

az izzadság, a szőr.

Én mosom, nyírom, pucolom

mind hátul, mind elöl.

 

A testem balga módon él,

lustán, buján, mohón.

Minden nap egyre rozogább,

hát én gyógyítgatom.

 

A testem kapzsi, szemtelen,

és néha fáj nekem.

Mégis kirándulok vele

s utazni is viszem.

 

A testem morcos, nem szeret.

Utál még szólni is.

Rámegy az egész életem.

Lassacskán sírba visz.

 

 

Gyermek születik

 

Midőn az asszony a sötét

éjben megszülte gyermekét,

két jámbor jószág látta csak,

kik jászolánál álltanak.

 

Ökör, Szamárka nézte meg,

szánván a csöppnyi Kisdedet,

hisz védtelen volt mindenütt,

s fázós szülői közt feküdt.

 

Szólt az Ökör: „Vedd szarvamat.

Legalább elöl védd magad.”

Szólt a Szamár: „Farkam tiéd,

hogy hátulról fedezve légy.”

 

Köszönte anyja, így kapott

kis szarvat itt, kis farkat ott.

Egy Eb vonítva ráfelelt –

az Ördög a világra kelt.

 

 

Havasi Attila fordításai

 

Az illusztráció Gernhardt “Goethe Hölderlint olvas” című munkája.

 

Bejegyzések

Joszano Akiko: Holdvilágos éjjel

Hozzászólás most!

Akiko_Yosano_posing_by_windowOkó Isizu falu legősibb családjából származott. Azt beszélték róluk, hogy mivel annak idején földbirtokosok voltak, még a Meidzsi reformok idején is – amikor a parasztok hatalomhoz és földhöz jutottak – sok rizsföldjük volt, és ezért felvették az Óta nevet. Ennek ellenére vagyonuk több mint kétharmadát veszítették el, amikor a lány nagyapja által vezetett vászonkészítő üzem csődbe ment, majd pedig a nagyapa meghalt, és Okó apja lett a családfő. Ő azonban éppen csak húszévessé serdült akkoriban, így hát az üzletvezető különböző piszkos eszközökkel szinte egész vagyonukból kiforgathatta őket. Okó és három évvel fiatalabb öccse, Hiszakicsi még kicsi gyerekek voltak, amikor apjuk, Kiicsiró tüdőbeteg lett, majd két évre rá meghalt. Az Óta család abban az időben már az Isizu folyó túloldalára költözött, Inari, a Rókaisten erdeje mellé, ott laknak ma is. Okó és öccse már a család hatalmas rizsföldei között lévő Három fenyő dombján épült házra is úgy tekintett, mint valami mesebeli helyre, pedig korábban az ő tulajdonuk volt. Most viszont a falu vászon-nagykereskedője, Jamani nyaralója. Okót kemény fából faragták. Még ha gyönyörködött is néha a dombon álló három fenyőben, egyszer sem hatódott meg annyira, hogy könnyeket hullasson értük. Idén tavasszal végezte el a felső elemi iskolát, és már kínosnak érezte, hogy anyja őket dolgoztatja megmaradt kevéske földjükön, így hát elszegődött cselédnek barátnője, Nakamura Ocuru szüleinek házába. Nakamuráék is vászon-nagykereskedők voltak. Okó már vagy öt hónapja dolgozott a Nakamura családnál, ám mindeddig nem érte őt semmi kellemetlenség. De Ocuru, aki mindig kedves volt hozzá, szeptemberben egy ószakai leányiskolában kezdte meg az új félévet, és ottani rokonaihoz költözött. Ez pedig Okó számára igen nagy csapást jelentett. A Nakamura-házban két rosszmájú cseléd is szolgált. Talán az zavarta őket, hogy Okó nem dolgozott késő estig, hisz neki haza kellett mennie, mindenesetre amíg Ocuru otthon volt, nem mutatták ki indulataikat. Mivel a Nakamura-ház úrnője beteg volt, a konyhát ez a két szolgálólány vezette, a munkát pedig felosztották maguk között. Okónak ezért túlságosan sok dolga volt az egyéb teendőkkel, így természetesen az úrnő szobájában is ritkábban tudott csak megjelenni. Olyankor pedig odament hozzá valamelyik szolgálólány, hogy egy újabb adag feladatot adjon neki, miközben a háta mögött beárulta: hanyagul végzi a munkáját, mert úgy gondolja, a kisasszony most úgysem láthatja. Azt is kitalálták, hogy este nem hagynak neki helyet a szolgálók asztalánál. Ezt pedig azzal a képtelenséggel magyarázták, hogy aki hazamegy, hogy otthoni teendőit elvégezze, annak nem kell vacsora. A lány azonban úgy gondolta, azt mégsem mondhatja otthon anyjának, hogy még egyszer szeretne enni, így hát elhatározta, inkább ebédnél eszik egy kicsivel többet, és majd kibírja valahogy. Két rosszmájú társa azonban ezúttal is durva megjegyzést tett. Éppen ötödik napja volt, hogy Okó napjában csak kétszer evett.

Kilépett a Nakamura-ház hátsó bejáratán, és felsóhajtott.

– Ki kell találnom valamit – mondta magában a lány. Az udvaron hangosan ciripeltek a tücskök. Előtte a Nakamura-birtok pajtájának hosszú épülete sötétlett, a mögött pedig a kölesültetvény nyújtogatta kalászait, magasabbak voltak a háztetőnél. Amikor már ekkorára nőtt a köles, Okó gyakran embereknek képzelte ezeket a növényeket, így hát nyugodtan ment végig szokott útján. A hold megbújt a Nakamura-birtok főépülete mögött, a folyóparton azonban már-már nappali fénnyel vonta be Okó alakját. Ezüstösen csillogott a víz és a homokpart. A falu igazi hídja a folyó alsó folyásánál volt, Okó viszont egy keskeny deszkapallón kelt át, amit Nakamuráék és a hozzájuk érkezők számára fektettek a folyó fölé. Mintha csak jel lett volna a Szainen templom tízórás harangja: mire egyet kondult, már át is kelt a túlsó partra a lány. Egy utcával arrébb jobb kéz felől áll Mondzsu, a bölcsesség buddhista istennőjének csarnoka. Ezt a csarnokot egy fehér fal veszi körül. Ide ragasztgatta ki hirdetéseit mindenki, az akupunktúra mestereitől kezdve Szakai város szövetkereskedőin keresztül a munkaközvetítőkig.

– Nahát, mik vannak! – csodálkozott Okó, mert egy új hirdetést fedezett fel köztük. Kézbesítőt keresnek az ócui postahivatalnál.

– Lássuk csak… Legalább általános iskolai végzettségű, tizenöt éven felüli fiúk jelentkezhetnek. Már ilyen fiatalon lehet menni? A napi bér harmincöt szen – olvasta hangosan a lány, és néhány percig elidőzött a hirdetés előtt.

– Nem vagyok fiú, úgyhogy mindegy is lenne.

Nemsokára újra nekiindult, és most már fürgébben szedte lábát, mint előtte, ám egyszer csak megtorpant. Az őszi hold, akár az ördög szeme, még egy Okóhoz hasonló színjózan fiatal lányt is álmodozásra csábított.

– Micsoda ostobaság! – mondta, mintha épp akkor jutna eszébe valami, és álmai attól kezdve nőttön-nőttek. Arra gondolt ugyanis, mi lenne, ha levágatná haját, férfiruhát öltene, és jelentkezne Ócuban a postán. „Anya biztos nem engedné” – gondolta, és már látta is maga előtt édesanyját, amint hajvágás közben megjelenik, és valami olyasmiről beszél, hogy megpróbálta megakadályozni a hős Kuszunoki Maszacura öngyilkosságát, miközben lefogta a kezét, melyben az ollót tartotta. Úgy érezte, valóban lehetetlen.

– De hát…

Okó visszatért előbbi gondolataihoz. „Hiszen Ócu ugyan három mérföldre sincs innen, de mivel a falunk Ószaka déli kerületében van, aligha jár innen valaki az északi kerületben lévő Ócuba. Mondhatnám azt is, hogy a halászok munkájára és Ócura, a gyárvárosra a falubeliek úgy tekintenek, mint a törvényen kívüliekre. Úgyhogy biztosan senki nem ismerne fel, ha fiúnak öltöznék és elmennék oda kézbesítőnek. El sem tudom képzelni, mennyivel jobb lehet mostani cselédsorsomnál az, hogy magam keresem meg a kenyeremet önálló munkával. Mi a jó abban, ha tapasztalatot szerzek a gazdagok szolgálatában? Én egészen mást szeretnék. Feltétlenül lépnem kell. Tudom, milyen unalmas a munkáslányok élete. Nem is mennék el egy gyárba dolgozni. Egy kézbesítő nem olyan, mint a munkáslányok, akiket a gazdagok kényükre-kedvükre megalázhatnak, hanem egy nélkülözhetetlen mozgatója annak a gépezetnek, ami a nemzet együttélését biztosítja. Csodálatos segítői az embereknek, úgyhogy fiúnak öltözöm, nevet cserélek, és már megyek is a felkészítő tanfolyamra.”

Okó azt hitte, ez valóban jó ötlet.

Ekkorra már beért a Rókaisten erdejébe. A tücsökciripelés már csak távolról hallatszott, itt a baglyok huhogtak szüntelenül.

– Hisza! – üdvözölte öccsét a lány, mint mindig. Zörögve nyílt a régi tolóajtó.

– Nővérkém! – Hiszakicsi felkapta szalmaszandálját, és kiszaladt a kertbe. – Mondani akarok neked valamit.

– Mi történt? Édesanya?

Okó szíve hevesen vert.

– Nem édesanyáról van szó. Nem megmondtam, hogy neked akarok valamit mondani?

– Na, mondd csak! – mondta kedvesen Okó, miközben kezét öccse vállára tette.

– Nővérkém! Ma sült krumpli van vacsorára!

– Ja, vagy úgy.

– De hát éhes vagy, nem? Tudom én azt nagyon jól – sajnálkozott Hiszakicsi.

– Honnan tudod?

– Nakamuráék Otoszakujától hallottam. Állítólag ma este sem adtak neked enni. Azt mondta, hogy már aligha bírod az éhezést.

– Ezt elmondtad édesanyának is?

– Nem. De megkértem, hogy süssön krumplit, úgyhogy most jól lakhatsz.

– Tényleg? Köszönöm, Hisza!

– Menjünk gyorsan!

Amikor Hiszakicsi rántott egyet a ruháján, eszébe jutott, hogy vele szerette volna megbeszélni terveit, vagyis azt, hogy kézbesítőnek jelentkezne, most azonban inkább bement vele a házba rég nem látott édesanyjához.

Az asszony, Ocsika éppen a rábízott bő ujjú felöltőket tömte ki vattával.

– Jó estét, édesanya! Megjöttem. Még ilyen későn is dolgozik, édesanya? – hadart Okó.

– Örülök, hogy megjöttél. Biztos féltél az úton.

– Holdvilágos éjszakánk van, úgyhogy még lámpást sem kellett magammal vinnem.

A tálcáról, amit Hiszakicsi behozott a konyhából, olyan édes illat szállt fel, hogy majd könnyekre fakasztotta az éhező Okót. A lány el is fogadta öccse kedvességét, és szó nélkül megette a sült krumplit. Hiszakicsi a teát is elkészítette.

– Én sütöttem – szólt az asszony, és közben lányára nézett. – Ha ízlik, akár minden este ehetsz.

– Azért finom, mert édesanya készítette.

– Próbáld meg elkészíteni magad! Úgy még finomabb.

Ekkor Okónak kellemetlen érzése támadt, mert azt hitte, semmibe vette anyja fáradozását.

A lány öccse már készült elvinni a krumplihéjjal teli tálcát, ám ő megállította:

– Majd én kiviszem! – mondta Okó, és kiment a konyhába. – Édesanya! Nem látok itt a sötétben, de nincs esetleg valami tennivaló? – kiáltott vissza.

– Látom, nővérkém, már nagyon jól érzed magad – válaszolt Hiszakicsi. – Nem, nincs semmi.

– Édesanya, édesanya! Én elmondom. Okó nem kap vacsorát Nakamuráéknál, a többi szolgálólány gorombáskodik vele. Nakamuráék Otoszakuja világosan elmondta nekem. Édesanya! Ne küldd őt többet oda!

Okó a konyhában hallgatta végig, amint öccse mindent elmond anyjuknak.

– Okó! Ez tényleg így van?

– Igen.

A lány könnyes szemmel jött a lámpafényre. Ocsika félbehagyta a ruhaujjak beszegését.

– De hát miért nem szóltál? Miért nem ügyelsz a saját egészségedre, Okó?

– Igaza van. Már annyira szenvedtem, hogy gondolkoztam is más munkán.

– És mire gondoltál?

– Hazafelé láttam egy hirdetést, amiben azt írták, hogy Ócuban kézbesítőnek keresnek tizenöt évesnél idősebb fiúkat. Édesanya! Már azon is gondolkoztam, hogy esetleg fiúnak öltözöm, levágatom a hajam, és jelentkezem – mondta ki végül nyíltan és határozottan.

– Te elbírnál egy ilyen munkát?

– Persze, hisz sokat gyaloglom, erős is vagyok…

– Csak ezért szeretnél postás lenni?

– Nem. Azért szeretném kipróbálni, mert ezzel segíthetek az embereknek.

– És a mostani munkád?

– Rájöttem, hogy ha egy gazdag család sok cselédet tart, az csak lustaságra neveli a háziakat, de nem segít az embereken. Nincs igazam?

– De alighanem igazad van.

– Szerintem a lehető legjobb munkát kéne megtalálnom.

– Látom, már tizenöt évesen is egész jól megérted a világot – mondta Ocsika, és Hiszakicsire nézett.

– Nővérkém, te nagyszerű vagy. Én arra gondoltam, hogy az iskola elvégzése után az lesz a legjobb, ha földművesnek megyek – mondta Hiszakicsi.

– Mi a véleményed a földműves munkáról, Okó?

– Ezen még nem gondolkoztam.

– Nem gondoltál még bele? Nem kellett volna felfigyelned rá, ha esetleg hibát követtem el? Én földműves vagyok. Szerintem az ember azzal tehet a legtöbbet másokért, ha úgy él, hogy nem zavar senkit. Magam teremtem elő az élelmet, és én készítem el a ruháinkat. Amit meg nem tudok elvégezni, azt a munkámért kapott fizetésért megteszi helyettem más. Azt hiszem, számomra ez a leghelyesebb életvitel.

Okó összefonta térdén a karjait, úgy hallgatta végig tiszteletteljesen Ocsika szavait, majd felemelte fejét, és megkérdezte:

– Édesanya! Kaphatnánk bérbe egy kicsit több földet?

– A béreseknek kevés van, és nehéz a soruk, még ha kölcsönadnak is belőle.

– Volt már olyan munkám, édesanya, ami jobban illett hozzám, mint egy olyan cirkusz, hogy levágatom a hajam!

– És mi volt az?

– Hát a mezei munka. A földművelés.

– Igaz. Bár mivel azt mondtad, hogy a postán szeretnél dolgozni, arra gondoltam, nem kellene beöltöznöd férfinak, hanem találkoznál a postamesterrel, és igyekeznél elérni, hogy nőként is alkalmazzanak. Én csak azt mondtam, hogy nekem jobb a mezei munka, de az nem jelenti azt, hogy neked is földművesnek kell lenned – mondta Ocsika.

– Nővérkém! Legyél te is földműves! Fogjunk össze mi hárman! – szólalt meg Hiszakicsi.

– Én mindenre képes vagyok, még a mezei munkára is.

– Akkor hát rajta! Képzeld, Okó, ma megkérdeztem Kakuzó urat, és azt mondta, hogy Jamani úr megint eladja a Három fenyő házát a szakai-i kereskedőknek. Szerintem ez jó hír. Ti nem tudjátok, de az egy hatalmas ház. És ha valaki tényleg az emberek javára akarja fordítani, akkor sokak számára meg kell nyitnia, igaz? Az épület pedig szállítható és szétszedhető, így csak el kell vinni Szakaiba, és ott szétválasztani több házzá. Persze az már más kérdés, milyen felbecsülhetetlen kincs az az épület– magyarázta Ocsika.

– És akkor szabadon felmehetnénk arra a dombra, ugye? De jó lenne! – mondta Hiszakicsi.

És ekkor mindhárman úgy érezték, hogy boldogok.

 

1918

 

Fordította: Fittler Áron

Bejegyzések

Rui Cardoso Martins: Csontok csontok csontok (regényrészlet)

Hozzászólás most!

 

Az előző fejezetben tárgyalt érzelemmel ellentétben a föld gyomrában reménytelenség lett úrrá. Amikor már végre kezdtek hozzászokni a körülményekhez, az állott levegőben csatornaszag csapta meg az orrukat. Városi emberek bélbűze,  meg a kutyáké, macskáké, patkányoké, rovaroké és madaraké, végbélnyílások és kloákák, enzimzubogás, erjedés, baktériumok és gombák zuhantak alá fokról fokra a folyó vizébe.

João úgy kapaszkodott António nadrágjába, mint egy bója, és közben hüppögött. Félt a sötétben, ilyen félelmet a gyerekek csak földrengéskor, az éjszaka közepén élnek át, két betontömb közé szorulva.

António elhajította a koponyát, mely zörögve gurult végig az üres csatornán. Egyszer még az előkészítőben, a gimnázium előtt a franciatanárnője meg akarta mutatni, mennyire csodálja őt a bátorságáért, hogy miután kikerült a vakok intézetéből, ahol megtanulta a Braille-írást, a matematika és az írás alapjait, nem hagyta, hogy máshogy bánjanak vele, mint a többiekkel. Az irodalomtanárnőjét egyszer például egy egész életre meghatotta az a makacsság, amellyel António ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen egy táblára írt szöveg közös felolvasásában. A szöveg nem volt meg Braille-írással, ezért nem tudni, hogyan, de António kívülről megtanulta az egészet, és tökéletesen „felolvasta” a palatáblát, a mondata pontosan illeszkedett az előzőhöz, és át tudta adni a szót a következő osztálytársának.

A franciatanárnő esetében viszont a nemes érzelmek António legnagyobb nyilvános megszégyenüléséhez vezettek. A tanárnő azt harsogta neki:

– António, gyere ide, légy szíves. Nem, várj, majd én megyek oda…

António bizalmatlanul indult el felé.

– Emeld föl a kezed.

A fiú pánikba esett.

– António, azt szeretném, ha megérintenéd az arcom, hogy lásd, milyen vagyok. Szeretném, ha látnád a tanárnődet, oui, moi, ton professeur de français, avec tes doigts, az ujjaiddal, hogy te is pont úgy láss engem, ahogy az osztálytársaid látnak nap mint nap a szemükkel, c’est ça.

– Hagyja csak – motyogta António.

De a tanárnő elkapta a csuklóját, António pedig végigtapogatta az arcát, melyet puhának, ragacsosnak érzett, és egész lényével azért könyörgött az égnek, vágják már ki ebből a filmből. Az osztálytársai közben vinnyogni kezdtek, fulldokolva vették a levegőt. Aztán mindenkiből kitört a nevetés, nem bírták nézni a jelenetet. A legrosszabbak a lányok voltak.

Az volt a legfurcsább az egészben, ahogy António érintése levált a tanárnő bőréről, hájas húsáról, és a porcokat kezte kitapintani, az orrnyergét, aztán oldalt a füleit, lenn az ereit, érezte kiugró orrcsontját, és a kép, amelyet ekkor maga előtt látott, gondolta végig később, erősen hasonlított a fiatalon meghalt Tutanhamon fáraó arcáról készített modern, tudományos rekonstrukciókhoz.

Amit António rémült ujjbegyeivel ekkor látott, az olyan volt, mint egy számítógépes koponyarajz, egy röngen- vagy mágnesesrezonancia-felvétel, csontok, melyeket még be kell fedni plasztilinnal: a tanárnő hústól megfosztott arcát látta maga előtt.

 

– Egy csontváz volt, egy emberé, aki itt halt meg bezárva!

– Ezt nem tudjuk, João, lehet, hogy a falból esett ki, és hogy már réges-rég el lett ide temetve. Amikor Lisszabon régi negyedeiben építenek valamit, ez mindig könnyen megtörténhet. A városháza környékén még sodronyinges katonákat is találtak a mórok idejéből, akkor akadtak rájuk, amikor új vezetékeket fektettek le a kábeltévéhez. Ne félj.

– De félek.

– Most jut az eszembe, a Baixában van egy banképület, alatta hihetetlen dolog húzódik, egy kis római temető, még egy csontvázat is kiállítottak benne. Egy olyan ember vázát, aki Jézus Krisztus korában élt!
– Az mikor volt?

– Hogyhogy mikor? Úgy kétezer évvel ezelőtt, na, mit gondolsz erről? Jézus Krisztus 33 évesen halt meg a keresztfán Jeruzsálemben, a rómait pedig… ugyanabban az időben temették el itt… ő is 30-40 éves lehetett… akkoriban a várost Olissipónak hívták, és várj csak, voltak ott még…

Voltak ott még gyerekcsontvázak is magzati pózban, gondolta, fogd már be.

– Félek – ismételte meg João, és António-ba mélyesztette a körmeit.

– Gyere, ölelj át!

Átölelték egymást.

– Még sosem jártál csontkápolnában?

– Az meg mi?

António gyerekkorában két csontkápolnában is járt, az egyik Évorában, a másik Campo Maior-ban volt. Ezért is tudta olyan jól elképzelni a franciatanárnője koponyáját. Az évorai hatalmas volt, kilencezer koponya falakba ágyazva, a kriptákat csigolya-, kulcscsont-, keresztcsont-, combcsont-, sípcsontáthajlások kötötték össze, a kutacstól a lábfej utolsó ujjpercéig és a farokcsontig minden, a test összes kalciumtartalma. A papok hosszú évekig gyűjtötték őket a temetőkből és a város kolostoraiból, hogy „megörökítsék az élet mulandóságát”.

A Campo Maior-i sokkal kisebb volt, és mivel, úgymond, kevésbé vette birtokába a halál, António attól ijedt meg igazán. Egy meleg napon vitte el őt az anyja a székesegyház alatt található egyhajós kápolnába abban a ragyogó, fehérre meszelt, vidéki utcában. A városkában frissen pörkölt kávé illata terjengett. Stukkódíszes, kőből rakott ajtón kellett belépni, fölötte felirat és liliom

– anya, a cserkészek virága, tudod, légy résen!

Az anyja elolvasta az Építészeti Örökség Intézetének prospektusát: a falakat és a tartóelemeket teljes egészében csontok és koponyák borítják, a fal alsó szakaszának kiugró részeit szintén. Szemben, a főoltáron koponyacsontok, egy üveggel fedett fülkében kereszt. A színes csempepadlóban a kék, a sárga és az ökörvérvörös dominál.

António-nak nagy tehetsége volt a hivtalai bürokrácia és a különféle szaknyelvek végtelenségig burjánzó részleteihez, és el kell ismerni, valamennyire még élvezte is ezeket a jelentéseket, melyeket szóról szóra megtanult. Néha feltette magának a kérdést, vajon nem uralkodott-e el szellemén ez az attitűd kora ifjúságától fogva, egy csomó fölösleges kacattal teletömve a memóriáját, és elhódítva a teret a képzeletétől, talán ez akadályozhatta meg abban, hogy alkotó művész legyen belőle, mert ha csak a vakság jelentett volna gondot, akkor azt valamilyen területen biztos le tudta volna győzni, vagyis hogyha a tehetségét és érzékenységét nem szorította volna korlátok közé az a töménytelen logisztikai információ, a napról napra szaporodó sok érdektelen újdonság; ám mivel ilyen szellemi adottságokkal született, végül magától értetődően, és a saját kérdését is megválaszolva, autóbalesetekre szakosodott jogász lett belőle. Nem ez a legrosszabb szakma a világon, és meg is lehet élni belőle.

Campo Maior-ban megérintett egy csontvázat, melyet úgy illesztettek habarccsal a falba, mint egy domborművet. Aztán a koponyákat kezdte tapogatni, úgy futott végig az ujja a sorokon, mintha ütőhangszereken játszana, kop-kop-kop, dóval kezdett, aztán egy szó következett, majd egy fá, kop-kop, csak az ujjízületeivel érintette meg őket, ebben a koponyában egyszer rég egy nyelv lakott, mely énekelni is tudott.

Ebből elég, ne légy tiszteletlen, szólt rá az anyja. Húzd itt végig lassan az ujjad. Az van ideírva… „Mi… mi csontok kik…”

 

Mi csontok kik itt vagyunk a tiétekre várunk

 

mivel írták a szöveget?, bordacsontokkal, római betűtípushoz hasonlítanak a betűk, el tudod olvasni? Nagyjából, anya. Több mint kétszázötven éve haltak meg, egy szörnyű katasztrófa miatt emelték ezt a kápolnát.

– Mind egy napon halt meg. Itt, körülöttünk és fölöttünk úgy nyolcszázan vannak habarccsal a falba illesztve. 1732. szeptember 16-án abban az órában haltak meg, amikor lecsapott egy villám az égből, és felrobbantotta a vár lőporraktárát, majdnem el is tüntette a várost a térképről, és a lakosság kétharmadával végzett. Aznap az emberek eszegettek, beszélgettek, féltek a vihartól, a katonák a kedveseikre gondoltak, ahogy ott ülnek a faluban az ablakban, asszonyok, férjek, gyerekek, aztán hirtelen bumm!, és az egész fölkerült egy kápolna falára.

Ami pedig engem, Lisszabon gyomrának foglyát illeti, gondolta António, én majd azoknak a listáján szerepelek, akik egy múzeum polcán fognak díszelegni. Egyszer majd egy ásatáson, ahol fogkefével tisztogatják a csontokat, egy régész rátalál a koponyámra, egy felnőtt férfi betört koponyájára, melyen sok begyógyult gyerekkori törés nyoma látható, nem lesznek viszont rajta a meszesedés természetes folyamatának nyomai, a homloklebeny barázdált szirmai, melyek a halántéklebenyekhez illeszkednek, annak a törésnek a nyomai, ami azon a napon történt, úgy tűnik, kedves kollégák, ez a férfi megérte a felnőttkort, és tragikus körülmények között halt meg… ezen éhséget, fagyást vagy fulladást értek, vagy  mindhármat együttvéve.

Ez pedig itt annak a gyereknek a feje, aki vele volt a halál pillanatában… ezt a duót elnevezzük… Férfi-Gyermek párosnak…tehát amikor, álmodta a jelenben António, amikor… várjanak csak!, itt van melletük egy harmadik koponya, de ez… ez hihetetlen, ez egy másik korszakból származik, az ásatás ugyanazon rétegéből került elő, de ez a harmadik férfi minden kétséget kizáróan sokkal korábban halt meg, mint a Férfi-Gyermek páros, tudjuk jól, hogy a XXIII. század kriminalisztikája és az őslénytan-genetika olyan fejlettségi szinten áll, hogy ilyen kérdésekben sosem tévedünk, az utoljára talált lelet, ahogy önök is láthatják, olyan korból származik, melyben még se szájhigiénia, se fogpótlás nem létezett, nézzék ezeket a fogakat, mind szúvas, az alsó állkapcsa se lehetett jobb állapotban, talán a régi Lisszabon egyik természeti katasztrófája vitte el a szerencsétlent, valószínűleg a XVIII. századi Nagy Földrengés, az utolsóelőtti, mely megelőzte a XXI. század közepén egész Lisszabont romba döntötő Óriásrengést.

Akkor most datáljuk pontosan, mely évszázadokban élt a három koponya: a Férfi-Gyermek páros halálának időpontját ennek a századnak az elejére tenném, 2010-20 a feltételezett korszak, kisebb-nagyobb intervallummal, az áldozatok lejutottak a régi Lisszabon csatornarendszerébe, valami titokzatos ok miatt kerülhettek oda, akkoriban, ahogy azt a felnőtt férfi állkapcsán is láthatják (a gyerek alsó állkapcsában még tejfogak vannak), már általános volt az amalgám fogtömés használata (sőt, kezdett kimenni a divatból a nehézfémek mérgező hatása miatt), és kerámiakoronát is készítettek (csupán durva, olcsó fajtákat, de a gazdagabb városrészekben, például a Lapában figyelemreméltó, csontba épített titánprotéziseket is találtunk, ez a technika akkoriban még újdonságnak számított) meg olyan fogkeféket, amilyeneket mi régészeti feltáráskor használunk.

 

Az ég világon senki se tud róla, hogy itt vagyunk, vagy már keresnek minket, kesergett magában António. Találnunk kell egy vaslétrát, melyen felmászhatunk egy csatoranfedélig, lennie kell valahol egy létrának. Hangosan viszont ezt mondta:

– A csontok senkit se bántanak, João. Gyerünk, tovább kell mennünk.

Nem tűnt föl neki, milyen csöndben rágódik João is a maga dolgain, melyeket egyre sötétebb színben lát. Ebben a nyomasztó helyzetben, csontok és csontok, csontvázak meg csontvázak között, éhesen a hideg sötétben kezdte őt hajtani a cselekvés vágya.

– Mennyi ideje vagyunk itt? – kérdezte. – Fenn most nappal van?

– Szerintem még igen. 24 óra telhetett el. Egyél még kenyeret.

– Most én megyek elöl.

– Dehogy mész.

– De én is tudok elöl menni.

– Ez most nem szembekötősdi. Veszélyes lehet.

– Engedjen el, engedjen már el! Minden veszélyes, a világon minden veszélyes!

António megrémült. João kihasználta a pillanatot, és úgy előzte meg António-t, hogy átmászott rajta.

– A tengerparton egyszer láttam – kezdte João –, amikor meghalt egy férfi. Ásott magának egy gödröt, egyedül volt, senki se vett észre, a törölközőink mellett csinálta, illetve én láttam, de a felnőtteket semmi más nem érdekelte, csak a napozás. Elmentem bevizezni a lábam, tapicskoltam egy kicsit a sekély vízben, és amikor visszajöttem, hogy megnézzem a gödröt, amit a férfi ásott, a homokkúp már be volt omolva, ő meg nem tudott kimászni alóla, és úgy halt meg, mintha futóhomokba fulladt volna. Némán halt meg. A hülyesége miatt, mondta a parti őrség vezetője. A saját kezével ásott. Nem csapott zajt. Én meg kiabálhattam volna, amikor már nem láttam őt.

Mik nem jutnak most az eszedbe, te rémült kisfiú. Maga a sír.

– Az a férfi hülye volt, mi meg nem vagyunk azok. Engedj előre, João.

– Mondtam már, hogy engedjen el! Van benne gyakorlatom. Sokszor versenyeztünk olyat, hogy ki ér előbb célba bekötött szemmel.

– Hol?

– A tengerparton. És hogy ki tud minél többet lépni úgy, hogy nem lép a homokba leszúrt kagylókra… csukott szemmel kellett haladni. Majdnem mindig én nyertem.

– Gratulálok. És kiket győztél le, a rákokat?

– Az… az apámat.

– Hol van az apád, João?

– Nem fontos.

– És az anyád?

– …

– …

– …

– Rendben van, egy kicsit mehetsz te elöl. De fogom a lábad, ezeket a hideg kis lábacskákat, ne gondold, hogy megszökhetsz előlem, és itt hagyhatsz a sötétben, ahol semmit se látok.

– Hahaha.

– Hahaha.

Azt a mindenit ennek a kölyöknek, rendkívüli gyerek. Nem is tudtad, hogy ilyen csodálatos lények tudnak lenni a gyerekek, tényleg nem tudtad.

 

António-nak és Helenának gyakorlati okból nem volt gyereke, Helena nem esett teherbe az első három évben, keserű korszak követte ezt az időszakot, mindenki jótanácsokkal traktálta őket, merő jószándékból, de ezek a beszélgetések az egész életüket megmérgezték. Olyan családban felnőni, ahol sok mindent nem szabad, szegény gyerek, annak a vak ügyvédnek a fia stb. Nem adták fel, az összes klinikát kipróbálták. De semmi.

Nekik úgy tűnt, a gyerek hiánya nem tette tönkre vagy zilálta szét a hétköznapjaikat.

Gyerekek… ez a kisfiú, micsoda bátorság… gondolunk valamit róluk, hogy ilyenek meg olyanok, aztán kiderül, hogy dehogy, sokkal erősebbek, éberebbek és okosabbak… és erősebbek, de ezt már mondtam.

 

– Látsz valamit, João?

– Semmit se látok.

– Én se látok semmit. Döntetlen, haladjunk tovább. Mit csináltál még a tengerparton az apukáddal?

– Semmit.

A járat továbbra is lefelé tartott, úgy tűnt, egyre mélyebb rétegekben járnak. António-ban csak az tartotta a lelket, hogy minden bizonnyal egy nagyon meredek utcán haladnak lefelé, és hogy délnek tartanak, egy olyan utca irányába, mely végül a Marquês de Pombal térbe fut, ahogy a GPS mondta nekik. Lisszabon ugyanúgy hét dombra épült város, mint Róma, és most épp az egyiken haladsz lefelé. És mintha egy kicsit kiszélesedett volna a járat. Lehet, hogy ezek a csatornák lefelé egyre szélesebbek?

João nem tudott szabadulni az előző témától.

– Kitaláltunk egy történetet, de nem fejeztük be. Apa fogott egy kaméleont a Barqueiros szigeten, és a karomra tette. A kaméleon zöld maradt. „Daltonnak hívják, Daltonista Kaméleonnak”. Akarja hallani?

– Végre valami vigasztalás.

– …

– Meséld csak.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kaméleon, aki nem tudta megváltoztatni a színét, vagyis tényleg daltonista volt. Ahányszor csak színt kellett váltania, mindig rosszfelé színesedett. Ez bizony sok gondot okozott neki, nagy veszélyt jelentett rá és kaméleoncsapatára, akik se barnának, se zöldnek, se sárgának nem akarták őt látni, rá se bírtak már nézni, annyira feltűnő volt!, mindig rosszul álcázta magát… ezért szegény Daltont szomorú magányba taszították. Sose tudta eltalálni a helyes színt, mert daltonista volt, meg mert olyan suta is volt. Egyszer épp egy lagziból tartottak haza a bokruk felé, nagyot ettek-ittak a lakodalomban, volt ott kéklégyleves, főfogásnak ritka homoki pók, amelyiknek csak hat szeme van (a mérgét nem szabad megenni), muslincafelfújt, szárnyashangyapuding, amit erjesztett sáskaszósszal öntöttek le… szomorúan ballagott hazafelé Dalton a lakodalomból, mert a gyönyörűséges Színpompás Maria ment férjhez, a legérdesebb bőrű kaméleonlány egész Algarve-ban.

– Algarve-ban?

– Igen, miért, hol élnek még kaméleonok? Algarve-ban, Madagaszkáron és még egy-két helyen, nagyon különleges klíma kell hozzá. Igazából az összes kaméleon szerelmes volt Színpompás Mariába, de csak a „Vörösnyakú” tudta őt meghódítani azzal a vörösnyakos trükkjével, a többiek meg szomorúan ballagtak haza, mert nem ők vehették feleségül Mariát, a mulátságnak azért persze örültek, és hajnaltájban, telehassal vánszorogtak hazafelé, még annál is lassabban haladtak, mint ahogy a kaméleonok szoktak, akiknek csak a nyelvük fürge, és egyszer csak megjelent a magasban egy kánya, erre az összes kaméleon olyan színt vett fel, amilyen az út volt a hasuk alatt, és… és… hogy is volt tovább?

– Sose ér véget ez a mese, João?

– Hova siet?… olyan színt vett fel, amilyen az út volt a hasuk meg a farkuk alatt, mind átváltozott, Daltont kivéve, aki, mint mindig, sárga maradt a zöld fűben, a kánya meg meglátta őt odafentről, és vííííí! bummm… rájuk támadt, nekik meg menekülniük kellett, és ahogy a ragadozó madár egyre közeledett, meglátta, hogy több kaméleon van ott, mint hitte, nagyon meg volt elégedve magával, és Dalton helyett a legkövérebb kaméleont ette meg, akit „Dagi”-nak hívtak, és amúgy szemüveges volt.

– Politikailag nem igazán korrekt a meséd.

– Mivel a „Dagi” két szeme két irányba nézett, rugalmas lencséjű szemüvege volt.

– Ja, az más…

– Daltont pedig a szerencsétlenség után elűzték a csapatból, nagyon szomorú és magányos lett, mert érezte, hogy más, mint a többi, és mert senki se szerette, meg a szokásos bla-bla. Csakhogy az egyik nap, amikor épp átkelt az úton, elkapták a volt barátai, és verni kezdték, olyan erősen ostorozták a nyelvükkel, hogy nem vették észre a közeledő autót, ez az egyik fő oka az algarve-i kaméleonok pusztulásának, a másik meg hogy az emberek kalitkába zárják őket, mint valami háziállatot, ami tilos, tudta?

– Bizony.

– Amikor közel ért hozzájuk a kocsi, és meghalloták a motor zaját, Dalton régi barátai ösztönösen mind a forró aszfalt színét vették fel… a sárga por meg a fekete szín keverékét… a sofőr persze nem vette észre őket. Dalton viszont, aki nagyon megijedt, amikor a többiek ostorozni kezdték a nyelvükkel, megint eltévesztette, a két szemét két ellenkező irányba fordította és elvörösödött, teljesen vörös lett, vörös, vörös.

– Ökörvérvörös.

– Kicsit világosabb. A kocsi lefékezett, hogy ne üsse el a kaméleont, de kisodródott, és a sofőr – szerencsétlenségére – tovább rontotta a 125-ös autóút halálos baleseteinek nyári statisztikáját, mely az egyik legrosszabb a világon. Erről azonban Algarve gyönyörű kaméleonjai már nem akartak tudni, még azon az éjszakán, hogy megünnepeljék az agyafúrt Daltont, aki mindnyájuk életét megmentette, óriási bulit csaptak, melyet hüllőpikkelyeik ragyogó tüzijátékával kísértek, még Színpompás Maria is megjelent, hogy egy csókot adjon Daltonnak. Itt a vége, fuss el véle!

António nem szólalt meg, inkább João hangjából próbált olvasni. Valami nem stimmelt. João se mondott semmit.

– Nekem tetszett. Mi a baj? – kérdezte António.

– Hülye egy történet.

– Na jó, bevallom, megsajnáltam a férfit. A vége egy kicsit morbid.

– Az.

Tudja, mit jelent a morbid szó. Ha megkérdezné tőle valaki, mi az a fejbiccentő izom, mint a Lisszaboni dal című filmben… talán még azt is tudja, mi az a csecsnyúlvány. Nekem úgy tűnik, ebből a történetből csak úgy süt a lelkifurdalás.

Apukáddal találtad ki?

– Csak a felét. Ott tartottunk, amikor meghalt az apukám.

– …

– …

– …

António megsimogatta a kisfiú bokáját. A lába… mint egy jéghideg cső. Hagyd most. Már nem is olyan büdös ez a hely.

– Egyszer majd talán kitalálunk egy másik befejezést a történetednek.

– Talán.

 

Bense Mónika fordítása

Bejegyzések

Oc e Non: Igen és Nem – a fordításról Báthori Csaba trubadúrfordításai kapcsán

Hozzászólás most!

Ez nem műfordítás-kritika (az „ez nem egy pipa” fajtájából). Pedig kedvelem ezt a ’műfajt’, azért is, mert oly kevesen művelik honunkban. Egy olyan országban, amely a legkorábbi ismert kezdetektől és az Európán belüli nyelvi elszigeteltségből, no meg ’vérzivataros’ történelméből kiindulva olyan irodalommal rendelkezik, amely szimbiózisban élt és él a fordítás történetileg változó fajaival. Másként mondva: a francia irodalomtörténetben például egészen más státusza van annak, amit mi műfordításnak nevezünk (a magyar ’műfordítás’ szavunkat Marc Martin-nak, a Villon, ce Hongrois /Villon, ez a magyar/ szerzőjének – aki alapvető könyvet írt Villon 20. századi magyar fortunájának, vagyis fordítástörténetének és a későközépkori francia költő  magyar kultuszainak tárgyáról – külön el kellett magyaráznia, hogy a francia olvasó is értse, mi a fene az, amit a magyar úgy hív: műfordítás (a ’traduction d’oeuvre’ érthetetlen butaság). A magyar irodalom semmilyen története nem írható meg a magyar fordítástörténet nélkül.

A franciák általános szokása, hogy a fordítást kiadják, egyszerű munkaként, mintha mondjuk kiadóként én megbíznék egy magyar fordítóirodát, tegyék át – „simán” – magyarra a Finnegan’s Wake-et. Sokkal jobban szeretem Tassót franciául olvasni, mint magyarul, pedig a magyar fordításban zendülnek a rímek, peregnek a szótagok, verssorokból strófa jő. Csak olykor annyira bonyolult e magyar versnyelv, hogy alig érthető: most mit mond, most miről is van szó? Jellemző viszont, hogy a Jérusalem délivrée című könyv a fordító nevét föl sem tünteti. Szeretem az eredeti szerzőjének már a nevét is: Le Tasse. Arra az időre emlékeztet (és gyerekkoromra), amikor Jules Verne nálunk Verne Gyula volt, Fjodor Dosztojevszkij Feodor Dosztojevszki, Elek Artúr Poet-t és Tolsztoj Leót lehetett olvasni, Homérosz pedig Homér volt, az, aki a franciáknál máig is Homère és a németeknél is Homer. (Rejtő Jenőnél innen jön a Hümér költői név (Homér – Hümér); és mind Parti Nagy Lajos, mind Orbán János Dénes félreértette a hüméri láthatatlan költői életművet, amikor nagyjából lírai, viszonylag rövid terjedelmű hümériádákat írtak; nem, Hümér eposzi költő volt, mert miután a Marseille-ből Oranba induló hajón végigverte a költészetesztétikai értékekre tompa újonc társait, egyetlen művét olvasta fel, s ha átszeljük „keresztbe” a Földközi-tengert, verses műből ezt a „tengernyi” időt csak eposz töltheti ki; és a görög Hümérosz mégiscsak az Iliász és az Odüsszeia egy-sok költője volt.) Nos,  A megszabadított Jeruzsálem prózai fordítás: ami az eredetiben egy versszak, az itt egy bekezdés, vagyis a versesség csak annyiban ’jön át’, hogy az egyes bekezdések nagyjából azonos terjedelműek, ami valami különös tagoltságú ritmust, tömbök ritmusát adja a szövegnek (adatai: Le Tasse: Jérusalem délivrée, Ernest Flammarion, éditeur, Paris, s.d.). Így a franciában ritka az olyan nevezetes fordítás, amely már-már szerves része lenne valamely jelentős életműnek, ritka az, hogy egy Baudelaire Poe-t fordít (vagy de Quincey-t, de úgy, hogy beleírja a saját tapasztalatait, és A mesterséges mennyországokat ma Baudelaire szerzői neve alatt olvassuk). Ritka az, hogy olyan viszony alakuljon ki az eredeti szerzői szöveg és a fordítás között, mint Arisztophanész komédiái és Arany János fordításai között. Persze a franciáknál is megvan az irodalmi szövegek végletesen egyéni megoldásainak egy-egy esete.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az irodalmi fordításoknak (a ’fordítás’ szó jelentése egyelőre legyen igen tág, legyen benne az ’átirat’, a ’rájátszás’ /pastiche/, az ’átdolgozás’, /a konyhakertészetből véve/ az ’átplántálás’ vagy ’átültetés’, hiszen a ’fordította’ szó oly sokféle gyakorlatot takar!) nyelvenként saját hagyományai, elgondolásai és praxisai vannak. Amikor műfordítás-kritikát írunk, számolnunk kell a hazai fordításhagyományokkal, és számolnunk kell a minden fordításkritikával szemben idehaza mindenkor kulturálisan-társadalmi szinten támasztott kimondatlan követelményekkel. Miután ’a versújítás korában’, 1760 és 1840 között lefolyt egy, a magyar költői formakultúrát igen erősen átíró prozódiai vita (a háttérben egy meglehetősen radikális nyelvújítással), egy másik a ©-ról, ezekkel párhuzamosan lezajlott egy vita a műfordítások miértjéről és mikéntjéről is. Természetesen egy eszmei és lehetetlen végeredmény pörgött ki: a formai és a tartalmi hűség követelménye. Ne menjünk vissza ennek lehetetlensége kapcsán a Septuagintes csodájához, minden európai fordítás alapvető és csodás legendájához, ahhoz, hogy az egymástól szigorúan elszigetelt fordítók a Szentírás szövegét szóról szóra, betűről betűre, pontosan ugyanúgy fordították le (a Szentlélek vagy az isteni sugallat hatása alatt). Azért férfi létemre tudom: igen szép erény a hűség, csak lehetetlen, abszolút vagy totális hűség márpedig nincsen (a nőknél sem). A műfordítás-készítésbe is óhatatlanul és elháríthatatlanul belevegyül egy-egy nyelvi félrelépés, egy-egy elhajlás, egy kis csalás (saját fordítói gyakorlatomból is tudom). Hányszor mondták már Babitsnak és Babitsról, hogy a Commedia adott helyein szó sincs arról, ami az ő fordításában áll! Jó, de akkor a bírálók próbáljanak olyan baromi hűek lenni terzinákban.

Nehezen jutottunk el valami kézzel fogható tárgyhoz, de eljutottunk, és a továbbiakban vissza-vissza szeretnék utalni a hosszú felvezetőre. Tehát a tárgy: Hódolat és hódítás. A trubadúrköltészet remekei. Fordította Báthori Csaba, Napkút Kiadó, Budapest 2011. Benne zömmel trubadúrok költeményei olvashatók, és 8 ófrancia trouvère 9 versszöveggel. A költő-műfordító Báthori az utószó utolsó bekezdésében rögzíti fordítói ars poeticáját, és szimpatikusan rögzíti. Nézzük meg ezt a bekezdést! Az első mondat a tartalmi hűség követelményéről szólna, csak számomra értelmezhetetlen: „Végül két szó a fordításról: nem volt kizárólagos célom a filológiai pontosság, noha igyekeztem megőrizni a különböző kiadások közös tartalmi elemeit.” Ezt sajnos nem értem. A rettentő hosszú múltra visszatekintő romanisztika egy-egy trubadúr canso esetében már régóta közmegegyezett abban, hogy egy adott költemény kéziratos változataiból melyik tekinthető „főszövegnek”. Egyébként a tapasztalatok szerint ritkán fordulnak elő textológiailag zűrös versszövegek a trobarban (vagyis: a zűrök másutt vannak). Lehet, hogy nem erről van szó, tehát nem valamely oc nyelvű költemény szövegbizonytalanságairól, hanem értelmezési bizonytalanságokról, mégpedig a modern fordítások értelmezési bizonytalanságairól. Annak a kötetben semmi jele, hogy a fordító oc vagy lemosi nyelvből dolgozott-e, de jelzi, hogy különböző antológiákból dolgozott (ezek adnak – a kötetben szereplő „IRODALOM (szűk válogatás)” szerint – francia, angol, német /főként német!/ és román nyelvű fordításokat, vagyis szövegértelmezéseket).

Majd Báthori Csaba szembenéz a formai hűség követelményével: „A viszonylagos formai hűség ma is eszményem, de belátom: minden fordítás csak a megnyerhető veszteség keretei között jöhet létre (hogy Tandori Dezsőt idézzem).” Ez nekem is tetszik: törekedni kell a lehetetlenre, igen. Mint ahogy egyet tudok értelni az irodalomtörténészek (a „filoszok”) leszarásával is. „A trubadúrok művészi nagyságát kívántam megsejtetni, – azt pedig nem pótolhatja a legszolgaibb filoszi igyekezet sem.” Annyit azért mellédünnyögnék, hogy a kritikai kiadások „szolgai” készítői, a vers- és formatörténészek aprólékos „szolgai” pepecselései, a trubadúrok esetében rettentő, mert igen csekély megbízható zenei információval rendelkező muzikológusok „szolgai” fáradozásai nélkül mi, nagyeszű költészettörténész és geniális műfordító „uracsok”, anyag híján, bánatosan elballaghatnánk a bús… düledékeire a Múltnak Romvárára. Bár igaz, ami igaz: a műfordítás re-création, újra- és újjáalkotás, olyan, mint a wellness-élmény. Mivel óhatatlanul mai (magyar) nyelvre fordítjuk a régit, egyúttal modernizáljuk is: Arany Shakespeare-je 19. századi magyar irodalmi nyelven beszél, Villon a 20. század magyar irodalmi nyelvein szól hozzánk (a francia bölcsészek – egy-két középkorkutatónak készülő irodalmár hallgatót kivéve – rohadtul utálják Villont, és igazuk van, mert nekik ’eredetiben’ kell olvasniuk; az ő Villonjuk olyan, mint annak a zokogó fiatal bölcsészlánynak az esete volt Szegeden, akinek Balázs Mihálynál Bornemiszából kellett referálnia, és az Egy. Knyt.-ban már csak a kritikai kiadás volt meg: „Nem bírom, Csaba, érted, nem bírom, ez olvashatatlan, ez szörnyű, ez borzalom”; a finom, mert enyhe udvarlásnak ez is módja, kikölcsönözni a kritikai kiadást, kiülni a bejárati lépcsőre az őszi rőt napsütésbe kettesben, és érthetően, folyékonyan, lassan felolvasni az Ördögi kísírteteket; nos, a francia Villon – még a zsebkönyvkiadásokban is, jobb oldalon hozzák a szöveget, bal oldalon a rengeteg és mikroapró betűs nyelvi-tárgytörténeti stb. jegyzetet – olvashatatlan). És a trubadúrokért, a róluk való kép megrögzítéséért a róluk kialakított – nem filológusi – látomások valóban igen sokat tettek: Ezra Pound, Jacques Roubaud és mások.

Én Báthori Csaba kötetében közvetítőt közte és az oc nyelvű szövegek között a német fordításokban-értelmezésekben érzem (ami csak ’féltiszta’ forrás). Így ír például: „A provanszál mesterek nőkultuszának tárgya egyébként, a Magas Hölgy (dompna, vagy hímnemű formában: midons, meus dominus!): elvont eszmény, távoli vonzerő, ellenállhatatlan gyönyörűség.” Magas Hölgy? Biztosan voltak a „déli” nők között sudár, magas, hollófekete hajú, barnás bőrű gyönyörűségek, mint szőkében Uta (a pajzsos-kardos Eckehart mellett a naumburgi katedrálisban), akit csak úgy nevezek szerelmesen: a gótikus nő. De ez a „magas hölgy” a középkori német szerelmi költészetből (obere Minne) jön nyelvileg, ám Haute Dame még az ófrancia trouvère-eknél sincsen.

A hosszú felvezetőben mondottam, hogy a fordításgyakorlatok történetileg és nemzetenként változóak és különbözőek. Nálunk sincs másként. Egyszer alaposan át kellene tekinteni a 20. századi magyar nyelvű trubadúrfordítások történetét és ezek fordításideológiai és fordításnyelvi gyakorlatát. Most hagynám az olyan sokfordítós köteteket, mint amilyen – eléggé el nem ítélhető módon – A francia költészet antológiája I-II. kötete. Azért eléggé el nem ítélhető módon, mert a franciák költészete a hódítók költészete (akik egyébként részben lenyúlják a trubadúr költészet-, költeményeszményeket, a műfaji ideákat, a strófaszerkesztés fogásait, amit csak lehet, részben elsekélyesítik ezeket), a trobar a meghódítottaké. Nos, hagyjuk tehát a fordítógárdával készült antológiákat, figyeljünk az ’egyfordítós’ kötetekre.

A sort nálunk ismereteim szerint Bajcsa András nyitja, aki verseit és fordításait Holler András név alatt publikálta. Ő ugyanaz, aki később, párizsi emigrációjában lefordította Montaigne Esszéit (ennek ’átfésült’ változatát adta ki Pécsett a Jelenkor Kiadó). Bajcsa András egyrészt tagja volt egy laza körnek – a Sorsunk című folyóirat körül képződött meg –, amelyben feltalálhatók voltak Fülep Lajos, Várkonyi Nándor, Tatay Sándor, Kardos Tibor, Weöres Sándor és mások. Bajcsa francia-magyar szakos volt a két világégés között a pécsi Erzsébet Királynő Tudományegyetemen, francia tanszékvezetője pedig nem volt más, mint Birkás Géza prof., aki a lehetőség szerint serkentette a romanisztika iránti behatóbb érdeklődést. Ő adta a kezébe a fiatal Csorba Győzőnek Hélinand de Froi(d)mont cisztercita szerzetes A halál versei című gyűjteményét, amely, ha jól emlékszem, 1939-ben jelent meg, a kötet becsületesen kétnyelvű, ráadásul Holler András illusztrációival (!). Holler-Bajcsa András tényleg megtanult oc nyelven, és munkájának eredménye a Janus Pannonius Társaság kiadványaként Pécsett, 1936-ban megjelent fordításkötet: a Provánszi költők. Igaz, ő nem csak (régi) trubadúrokat fordított, hanem a Félibrige-kör (közel kortárs) költői munkáit is, Mistralt (a Mirèio-t, ezt a 20. század legelején oly kedvelt falusi idillikus kiseposzt, Roumanille-t, Aubanelt. Divatja volt annak, hogy beindult az újprovanszál nyelvű költészet: Frederí (és nem Frédéric!) Mistral szintúgy Nobel-díjas lett, mint a szárd nyelven író Grazia Deledda; mert Európában volt egy kulturális-nyelvi-irodalmi divat, összefoglaló (olasz) nevén a reggionalismo, amely a zárvány-nyelvek, a nemzeti-irodalmi nyelvek alá lesüllyedt dialektális nyelvek (provanszál, szárd, gaël, stb.) divatját vagy kultuszát alapozta meg). Holler-Bajcsa fordításai nem erős fordítások. De úttörő volt e tekintetben, az bizonyos. És jegyezzük meg: a trubadúroknál csak a magas műfajokból fordított: zömmel canso-t (szerelmi vágyéneket), sirventest (szolgáló ének, mert formailag pontosan követ egy adott vágy-éneket, de mindenről szólhat, csak a szerelemről nem; a szép szobalány, aki titkon magára ölti az úrhölgy ruháját).

A következő olyan kötet, amely egyetlen fordító munkája, Képes Júlia „Vágyba felöltözve, ruhátlan” című kötete (Balassi Kiadó, Budapest, 1996). Mivel véleményeimet e munkáról – a freudi szexuális szimbolikára utalva, szintén idézetes címmel: „Mert mivégre van a lándzsa és a Grál?” – a Jelenkor 1997. áprilisi számában megírtam, nem ismétlem meg. Csak jegyezzük meg, hogy a karcsú kötet anyaga itt is túlnyomó részt canso és sirventes. És van egy nagy előnye a könyvnek: benne végre helyet kapnak a nőtrubadúrok, az ún. trobairitz-ek is a saját vágy-énekeikkel (Comtesse de Día, Azalaïs de Porcaraigues és mások).

Oldalak: 1 2