Címke: kritika / tudomány

Bejegyzések

Irodalomtudomány, mint az irodalomtörténet provokációja

Hozzászólás most!

Az irodalomtudomány hazánkban egyre rosszabb hírbe került s nem is ok nélkül; e tiszteletre méltó diszciplína és annak jeles képviselői ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy elegendő elméleti alap áll rendelkezésre egy, az irodalomtörténettel szembeni offenzíva kivitelezésére. Így született meg A magyar irodalom történetei című tanulmánykötet (avagy kézikönyv, esetleg kísérleti munka?), amelynek végül sikerült elérnie, hogy az az olvasó, aki eredetileg az ostromlókkal érkezett, végül mégis az ostromlottakkal szimpatizáljon, miközben az offenzívában részt vevő külföldi segédcsapatokról kiderült (bármennyire is beváltak más „nemzetek” irodalomtörténeteinek megírásánál), hogy korántsem ismerik a hazai terepet, melynek következtében esetleges későbbi bevethetőségük is kérdésessé vált. A kétes eredményeket felmutató ostrom után hamarosan bekövetkezett a vezérkar elszámoltatása egy konferencia, vagy inkább tanácskozás (a műfaji kérdések nem voltak erősségei ennek a hadjáratnak) keretében (erről ad számot az Irodalom a történelemben – irodalomtörténet című kötet[1]). Az így kirajzolódó kép végül tökéletes látleletet biztosít irodalomtudományunk jelenkori állapotáról. A kötet négy szekcióülés rövidebb-hosszabb hozzászólásait, majd az ezeket követő vitát tartalmazza (az itt elhangzott véleményeik közléséhez azonban A magyar irodalom történeteinek főszerkesztői nem járultak hozzá, ezért a leleményes olvasónak az ő nézeteiket a viszontválaszokból kell kikövetkeztetnie, mely körülmény kifejezetten befogadás-központúvá teszi e viták értelmezését). A tanácskozást természetesen már rengeteg olyan kritikai reflexió előzte meg, amelyek nem sokkal A magyar irodalom történeteinek kiadását követték. Mindezek hol a történetek nemzeti jellegének hiányát, hol egyes szerzők figyelmen kívül hagyását, hol pedig a szerkesztés folyamatában és koncepciójában bekövetkező hibákat említették fel a háromkötetes művel kapcsolatban. Az itt tárgyalt kötet ezzel szemben némileg már árnyaltabb képet közöl e problémáról. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a legtöbb kritikus éppen azt veti a szerkesztők szemére, hogy a szöveg pontosan olyan funkciót akar betölteni, mint elődei. A három kötet azonban nem csupán külsőségeiben hasonlít egyik megtagadott őséhez, hanem azáltal is, hogy lehetőséget ad egy sajátos ideológiai olvasat megkonstruálására.

A magyar irodalom történetei mindenképpen létrehoz egy olyan kánont, amelyben fontos alkotók nem jutnak kellő szerephez. A hozzászólók jelentős része ezért pont azokat a szerzőket sorolja fel, akik nem kerültek be a kötetekbe, mint például Berzsenyi Dániel (Thimár Attila: Hol maradt el Berzsenyi?), Dsida Jenő (Pomogáts Béla: A kisebbségi magyar irodalmak helye a magyar nemzeti irodalomban). Görömbei András és Papp Endre az úgynevezett „nemzeti” (Papp Endre: „Rút sybaríta váz”), míg Bertha Zoltán a határon túli irodalom figyelmen kívül hagyását veti a szerkesztők szemére (Bertha Zoltán: Kisebbség és modernség). A „kritikák” éppen a köteteknek e szerzőkről való hallgatását értelmezik sokatmondónak, mert e tanulmánykötet mégis arról beszél a maga 134 önálló szólamán, hogy mit is nevezünk ma magyar irodalomnak (miközben a hiányokból arra a következtetésre is juthatunk, hogy mit nem). A magyar irodalom történetei digitális változatának, a Villanyspenótnak egyik előszóírója még a tanácskozás előtt megjelent negatív kritikákra reflektálva ezzel szemben úgy olvassa Szegedy-Maszák Mihálynak a kötetek elé írt előszavát, hogy „A magyar irodalom történetei úgy hoz új, sokféle, de hatásukban egynemű elemekből fölálló elvi rendszert a magyar irodalomtörténet-írásba, hogy nem jelöl ki kánont.”[2] Az egyneműség azonban itt is valamiféle mértéket jelöl, mely alapján ezeket a szövegeket kiválasztották. Valakinek a mellőzése mögött ezen kívül még akkor is értékítéletet lehet sejteni, ha mindez nem a magyar irodalom történetét feldolgozó nagyelbeszélés, hanem a magyar irodalom szinkronikus, vagy diakronikus metszetét bemutatni akaró tanulmánykötet esetében következik be. A nyomtatott könyvben ugyanis egyes szövegek mindig mások elé fognak kerülni és a terjedelmi, vagy egyéb okok miatt az is előfordulhat, hogy bizonyos szerzők kimaradnak. A kötetek kiadása után pedig mindez véglegesnek tűnik (különös tekintettel arra, hogy az előszó nem reflektál érdemben e problémára). Kérdéses, hogy az álláspont, amit a szerkesztők képviseltek, megvalósítható-e egyáltalán könyv formátumban, vagy ez már eredetileg is „csak(?)” egy digitális adatbázis keretein belül képzelhető el (állítólag Horváth Iván vezetésével már készül is egy ilyen, de jelenlegi állapotában elég messze van attól, amire használni lehetne: még mindig a könyv digitális változata, és korántsem tágította a benne foglalt szerzők „kánonát” a „végtelenségig”). A magyar irodalom történeteinek célkitűzései lehetséges, hogy csak abban az esetben valósíthatóak meg, ha a könyvformátumban publikált szövegeket a digitális adatbázis papír kiadásának tekintjük. A hiányok így kiküszöbölhetőek lennének, mert nem jönne létre olyan „kánon”, amely „lezártságában” különböző ideológiai szándékokat feltételezne. Lehetőség nyílhatna olyan fejezetek megírására is, mint amit például Bitskey István hiányol a reformáció magyar bibliafordításaival kapcsolatban (Bitskey István: Irodalom, történelem, értékzavar, Jegyzet a „Háromkötetes” kora újkori anyagáról), vagy amire Papp Tibor mutat rá a magyar avantgarde irodalom esetében (Papp Tibor: Avantgárd szemmel irodalomtörténetekről). Mindezidáig azonban a Villanyspenótban sem szaporodtak elazok a tanulmányok, amelyek az itt felemlegetett hiányokat pótolnák. A hozzászólók ezen kívül e hiányokból kiindulva a kötet használhatóságát is problematikusnak találják, amit szintén korrigálni tudna a digitális kiadás. Egy szerzőhöz tartozhatna például egy általánosabb, leginkább a pályaképet bemutató írás, ami mellé olyan tanulmányokat lehetne rendelni, amelyek különböző nézőpontból mutatnák be írásait. Így A magyar irodalom történetei akár kézikönyvként is megállná a helyét. Egy ilyen szöveg a szerkesztőket is megkímélné attól, hogy olyan tanácskozáson vegyenek részt, amely egy lezárt szöveg kárhoztatásáról szól. Ehelyett a konferencia után a kritikáknak megfelelően korrigálhatnák a rendszert. Ebben az esetben talán valóban bekövetkezhetne az a paradigmaváltás, amit e kötetek ténylegesen képviselni akartak.
A magyar irodalom történetei azonban ennél sokkal mélyebb problémákat is felvet. A „tanácskozáson” sok szó esett az irodalomtörténet írás kapcsán az úgynevezett „nagy-elbeszélések” jelenkori megkérdőjeleződéséről, melynek értelmében már nem beszélhetünk a magyar irodalom történetéről, hanem csak történeteiről. A „tanácskozás” legjelesebb és „legelőremutatóbb” felszólalásai éppen ezért nem azok, amelyek csupán a hiányzó személyek listáját sorolják fel, hanem amelyek az irodalom elbeszélhetőségének lehetséges formáit vizsgálják. Imre László például a műfajtörténeti megközelítést javasolja (Imre László: Rendszer, módszer és időtállóság – egykor és ma), míg Gintli Tibor olyan narrációs technikákat említ (párhuzamos történetek, időrendet felbontó narráció, egymást megkérdőjelező elbeszélések), amelyek valóban lehetővé tették volna annak a töredezett örökségnek a bemutatását, amit az előszó tűzött ki célul (Gintli Tibor: A megszakított elbeszélés lehetőségei). Kulcsár Szabó Ernő egyrészt a fejlődés fogalmának problémájára mutat rá az egyik főszerkesztőnek, Veres Andrásnak a megjegyzésére reflektálva, aki a kötetetek történeteit többféle fejlődési modellhez köti, másrészt arra is felhívja a figyelmet, hogy egy „hiteles”elbeszélés megírása nem egyenlő azzal, ha megsokszorozunk valamit, amiről nem tudjuk, hogy micsoda. Ugyanakkor visszautasítja azokat a kritikákat, amelyek állítása szerint a kézikönyvnek egy XIX. századi nemzeti paradigma felől rónak fel hibákat (Kulcsár Szabó Ernő: Irodalomtörténet – folyamat nélkül?). Ezeknek a megjegyzéseknek azonban szintén nehezen adható „hitel”, mivel olyan gondolatokat tartalmaznak, amiket már az egész projekt kezdetekor meg kellett volna vitatni. Ugyanez érvényes egyébként az egész „tanácskozásra”, mivel az itt elhangzott vélemények – s különösen a most említettek – arról beszélnek, hogy miként kellene egy olyan irodalomtörténetet megírni, ami megfelel a jelenkori tudományos paradigmának, miközben a helyzet fordított, mert valami itt már megíratott, amihez többek között ők is a nevüket adták (erre a problémára egyébként maguk az előadók is reflektálnak). A tanácskozás így ténylegesen egy sikertelen ostromot követő haditanácsra emlékezteti az embert, amelynek éppen az a legfontosabb tapasztalata, hogy a haditanácsokat az ostromot megelőzően kellene tartani. Természetesen mindez nem minősíti az említett személyek által írt és elmondott gondolatokat, hanem csupán megkérdőjelezhetővé teszi. A felszólalóknak e csoportja azonban másrészről sikeresen elbeszél a többiek mellett, mivel az ő problémafelvetésük nem a „mi a magyar irodalom”, hanem a „miként lehet egy történetet elbeszélni” kérdés körül forog. Az első esetben tudjuk, hogy miről beszélünk, de nem vetünk számot azzal, miként kellene, míg a második esetben bár tudnánk, de nincs miről beszélnünk.
A magyar irodalom történetei – ahogy ezzel kapcsolatban a főszerkesztő is fogalmaz – olyan történeteket tartalmaz, amelyek különböző (tudományos) nézőpontokból közelítik meg a magyar irodalom egyes alkotóit. A magyar irodalom történetének egy üdvtörténeti jellegű nagy elbeszélésként való színrevitele azért nem lehetséges tehát, mert teret kell engedni a különböző tudományos nézőpontoknak. Bojtár Endre kritikája helyesen mutat rá e nézet problematikusságára: „A magyar irodalom történetének töredezettsége ilyeténképpen mintha nem annak tényleges időbeli és földrajzi illetve társadalmi töredezettségéből adódna, hanem abból, hogy a különböző felfogású értelmezők a hagyomány mely részét érdemesítik figyelemre.”[3] Ha komolyan szemügyre vesszük azt a hagyományt, ami a magyar irodalom alapját képezi, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ez már eleve történetek sokaságára hullik szét. Nem csupán a kötet szerzőinek (tudományos) nézőpontjai különböznek, hanem a vizsgált szerzőké is. A „mit” kérdésében benne foglaltatik többek között az irodalomtörténet írás hagyományával és ennek olyan változásaival való szembesülés is, mint amilyen például a magyar irodalom szükségszerű strukturális változása Trianon után. Ennek megfelelően az első kötet előszavában is említett különböző célelvűségek nem csupán az egyes tanulmányírók sajátos megközelítési módjaiban érhetőek tetten, hanem a különböző történetek már eleve jelen vannak, és ezzel összefüggésben sajátos sokszínűséget biztosítanak a magyar irodalomnak. A magyar irodalom történeteiből éppen ezért lehet hiányolni például a határon túli magyar irodalmak, vagy a 16. és 17. században a protestáns és a katolikus irodalom különböző célelvűséget képviselő történeteit, és ezek egymásra vonatkozását. Valójában tehát nem egy, hanem sok különböző történetről írhatnánk különböző történeteket. Rejtő Jenő például ebből a szempontból helyesen került a történetek közé. A magyar irodalom történetei elsődleges problémája tehát abban ragadható meg, hogy homogénnek feltételezi azt a hagyományt, ami eredetileg heterogén, és önmagában arra kényszeríti az irodalomtörténet íróit, hogy ennek megfelelő összefoglaló munkát írjanak. A főszerkesztő előszavában a határon túli irodalmakra való utalásban jelenik meg e homogenizáló törekvés, amikor úgy beszél e jelenségekről, mintha valamilyen oknál fogva nem a magyar irodalom történetei közé tartoznának: „A magyar irodalom történetei néhány, a mai államhatárokon túli irodalommal is foglalkozik. Ennek a területnek a megítélése azért nehéz, mert az erdélyi, felföldi, délvidéki vagy akár nyugati magyar irodalom művelőire is vonatkozik az a szomorú igazság, amelyet Belting így összegezett: „A szórvány nem a saját területén él, és reménytelenül keresi saját azonosságát” (Belting 2003, 73).”[4] Nem éppen az azonosságkeresés e módja miatt válhatnak ezek az irodalmak a magyar irodalom alternatív történeteivé? Papp Endre helyesen tételezett fel e kötet előszava és Babits Mihály Az európai irodalom története című művének gondolatmenetében némi hasonlóságot.[5] Babits ténylegesen szembeállította egymással az egyetemes értékeket képviselő világirodalmat a helyi érdekeket képviselő nemzeti irodalmakkal. Förköli Gábor Babitsnak egy a határon túli irodalmat taglaló esszéje nyomán (Európaiság és regionalizmus) a következőképpen fogalmazza meg ezt a problémát: „Félti ugyanis az erdélyi irodalmat attól, hogy képviselői a kisebbségi sorssal takarózva leszállítják írásművészetük színvonalát, s világirodalmi szemszögből nézve érdektelen problémavilágukkal kizárják magukat az európai irodalomnak abból a folyamatából, amelyet ma kánonképződésnek neveznénk.”[6] Nyilvánvaló azonban, hogy másként kell megítélnünk e problémafelvetést, ha valaki ezt 1930-ban és másként, ha 2007-ben teszi meg, és megint más a helyzet, ha valaki az európai irodalom történetét akarja megírni és nem a magyar irodalom történeteihez ír előszót. Az irodalom történeteinek megírásakor mindig szem előtt kell tartani a különböző irodalmi hagyományokra való rákérdezésben megjelenő ellentmondást, amit Kulcsár Szabó Ernő a következőképpen fogalmazott meg a Babits emlékév kapcsán: „Képes-e az irodalomtudomány arra, hogy az irodalmiság reflexiós tudata gyanánt élő hatáspotenciált hívjon elő egy „szótlannak mutatkozó” klasszikus hagyatékából? És egyáltalán: indokolt és valódi-e ez a hatástörténeti elcsendesedés – vagy csupán látszata egy élő kérdésekhez kapcsolódni képtelen örökségnek, mellyel szemközt inkább mai irodalmunk véti el az új önmegértés lehetőségeit? Akárhogy is van, Babitsról szólni ma aligha lehetséges e dilemmák megkerülésével.”[7] Ugyanezt a dilemmát mindazokkal a történetekkel kapcsolatban megfogalmazhatjuk, amelyek kimaradtak A magyar irodalom történeteiből. Csak a befogadó nézőpontja nem elég: olyan modellt kell érvényesíteni az irodalomtörténet írásban, ami nem csak e befogadás, hanem a hagyomány heterogenitásának fokozottabb mértékben való szóhoz jutását is engedélyezi.
A magyar irodalom történetei azonban nem Babits munkájával, vagy a nemzeti irodalomtörténet-írással, vagy A magyar irodalom történetével szemben jött létre, amelyek amúgy is elég nehezen illeszthetőek be egy „fejlődési” sémába, hanem egy olyan irodalomtörténet ellendiskurzusa, amely valamilyen szinten mindhármat egyesíti. Ennek megfelelően először létre kellett hoznia nem csupán egy homogén hagyományt, hanem homogenizálnia kellett a hazai irodalomtörténet-írás folyamatát is (többek között szinte egyenlőségjelet téve a nemzeti és a marxista irodalomtörténet közé). Létre kellett hoznia egy olyan fiktív nem nemzeti, nem marxista és nem az európai irodalom történetét megírni akaró teleologikus irodalomtörténetet, amelyet végül A magyar irodalom történetei felszámolhat. Ennek fényében e három kötet érdemben sem a „hogyan” sem pedig a „mit” kérdésére nem tudott felelni miközben látszólag mindkettőnek teret adott. Ha lehet hinni annak a folyamatnak, ami jelenleg a szemünk elé tárul (hiszen most az látjuk, hogy egy könyv megjelenése megelőzte a tulajdon megírhatóságáról szóló tanácskozást), akkor annak a szövegnek, amit A magyar irodalom történetei felszámolt, nemsokára meg kell jelennie.
 
 
 

[1] Irodalom a történelemben – irodalomtörténet, Tanácskozások az írószövetségben, kiadta a Magyar Művészeti Akadémia Alapítvány
[2] Tóth-Czifra Júlia, Kánonképző kalauz, http://www.villanyspenot.hu/
[3] Bojtár Endre: Szegedy-Maszák Mihály (szerk.), / A magyar irodalom történetei http://www.ketezer.hu/menu4/2007_11/bojtar.html
[4] Szegedy-Maszák Mihály: Előszó, http://www.villanyspenot.hu/
[5] Papp Endre: „Rút sybaríta váz”, in: Irodalom a történelemben – irodalomtörténet, 47.o.
[6] Förköli Gábor: Az írástudó és a kisemmizett művészet, in: Közelítések… , Babits Mihály életművéről születésének 125. évfordulóján, szerkesztette Nédli Balázs, Pienták Attila, Sipos Lajos, Savaria University Press, 2008, 248.o.
[7] Kulcsár Szabó Ernő: „Nincs benne tűz…?” – Babits 125 – , in: Közelítések…, Babits Mihály életművéről születésének 125. évfordulóján, szerkesztette Nédli Balázs, Pienták Attila, Sipos Lajos, Savaria University Press, 2008, 501.o.

 

Bejegyzések

A saját bátyáddal

Hozzászólás most!


Talán a Panic volt az a Smiths-szám, amelyben Morrissey valami olyasmit énekelt, hogy fel kéne akasztani a dj-t, aki olyan számokat játszik, amelyek nem az ő életéről szólnak. Ha nem is ilyen radikálisan, de valahogy én is így vagyok a popzenével; használati cikk ez elsősorban, vagy életkiegészítő – ahogy Adorno mondaná szigorúan. Tizenötéves koromban ugyan lenyűgözött a Nine Inch Nails meg a Marilyn Manson, de viszonylag hamar rájöttem, hogy nem csak hogy nem olyan tré a világ, mint ahogy ezek éneklik, hanem még jobb is, mint amilyet ezek valaha kínálni tudnak. Ezután hallgattam mindenféle poprockot, Cure-tól Clashig, Sonic Youthtól Spoonig – tényleg sokmindent. Később aztán valahol Spanyolországban rájöttem, hogy éjfél után jobb technóra ugrálni, mint azt nézni, hogy lesz Matt Bellamyból szép lassan utalmas világsztár. Jamie T első lemeze pedig tökéletes volt arra, hogy félrészegen hazasétáljak ilyen-olyan bulikból. Hiába idegenkedtem addig a raptől, a Panic Prevention pont olyan volt, mint Marcalvárosban suttyó tininek lenni. Még ha a raggae-s Salvador megy róla, akkor is rögtön otthon érzem magam.    

Arra viszont nem igen gondoltam, hogy valaha újra ilyen metálos izét fogok hallgatni. De mit lehet tenni, amikor a februári hónap legjobb lemeze a: Shiningtól a Blackjazz? Amiben tényleg minden benne van, amit utálnom kéne, az összeszorított fogaktól a jazzes betétekig – minden ami rajtam kívül áll. Csomót gondolkoztam rajt, hogy mikor és hol kéne ezt hallgatni, aztán az lett a vége, hogy két hete szinte csak ezt hallgatom, pedig nem illik sehová se. Talán csak egyszer volt olyan, hogy belerúgtam volna valamibe, miközben a Blackjazzt hallgattam. (Végül ez se történt meg.) A már említett Jamie T lemezt három történettel körül tudnám írni úgy, hogy utána az első rögtön a sokadik hallgatásnak tűnne. Ezzel kicsit nehezebb a dolog. 
 

Megpróbálom a cím felől körülírni a dolgot, ami mintha a rögtön műfajt jelölné meg: black és jazz. Norvég zenekarról lévén szó, valószínűleg számukra a black metál olyan helyi jellegzetességként tűnik fel, mintahogy valahány magyar zenész hegedűt használ, ha éppen autentikus akar lenni. A black metál a Shining jelen lemeze esetén azonban inkább csak kiindulópontként és hangvételként van jelen, zeneileg nem különösképpen érvényesül néhány, (főleg ének-) motívumot leszámítva. (Azért nem kell túl sokat fülelni, hogy feltűnjön a „You fucked with your own brother” sor – ami üt is annak rendje és módja szerint.) Zeneileg az egyik fő motiváció az ún. ipari metál felől érkezett. A dominánsabb riffek a már említett Nine Inch Nails legendás, a kilencvenes évek elejére-közepére tehető korszakát idézik, sőt a picit prosztón szóló szintik is erősen emlékeztetnek a ’92-es Broken EP témáira. Amíg azonban a NIN esetében ezek riffek csomószor csak úgy szervetlenül álltak két másik téma közt (pl. Wish), addig ezek hátranyalt hajú, szigorú tekintetű figurák olyan természetességgel pakolgatják egymás után a a különböző részeket, mintha a világ természetesebb tavaszi popdalát játszanák. És itt jön be a lemezcím második fele: a jazz. Igaz, van egy dal a lemez közepén, ami egy szimpla free-jazzes blöff, de ezt leszámítva teljesen jól el vannak keverve a jazzből és matekrockból származtatható ritmikai variálások. És összességében egy olyan változatosság áll össze, ami paradox módon képes magába olvasztani – rögtön az első számban – egy majd’ másfél perces monoton részt is. A legnagyobb húzás pedig az, hogy a heroikus gitárszólók feltételezett helyét a frontember szaxofonjátéka tölti ki, és adva meg a lemez tényleg semmihez sem hasonlító ízét. A Shining – milyen jó név!, főleg így tavaszra – egy olyan lemezt tett le az asztalra, ami kibújik mindenféle összehasonlítás alól: „Ki a technikásabb? Ki szólózik nagyobbat? stbstb” Nincs is szükségük ezekre méricskélésekre, mert csak simán egyel magasabb szinten játszanak a metálbandák jó részénél, a jazzhez képest pedig annyira más dimenzióban, hogy az irányban is felesleges lenne colstockozni.  
 

Mit lehet ezek után mondani a többi februári megjelenésről!? Nyálas, unalmas, kommersz mind!!!  
 

Hogy mégse bökjük ki az érdeklődök szemét ennyivel, felkértem Rudit – aki arról híres, hogy  mindenről és mindenkihez van egy szép szava, néha egy jó mondata – hogy meséljen röviden a többi lemezről. Én meg indítom a Blackjazzt, és ha nem találom meg, hogy hova passzol, akkor majd szépen feketére festi az egész tavaszt. Vagy a hegy, vagy Mohamed. Shining! 
 
 

„Sziasztok, 
 

ezeket hallgattam meg, és  értékeltem őket ötös skálán: 
 

Adam Green, Minor Love: Green nagyjából ugyanazt gitáron maszatolós lo-fi popot játsza, mint a Moldy Peaches idején. Hangja kicsit markánsabb lett ugyan, és a dalok se annyira esetlenek, mint anno, de – ha máshogy is – azért ugyannnyira szerethető és szerethetőek. 4/5 
 

Basia Bulat, Heart Of My Own: A hangja alapján fiatalnak tűnő folkpop-énekesnő műfajhűen unalmas albuma mindössze annyiban tér el a hasonló gitározgatós, hegedűkíséretes sápadt lánykákétól, hogy nála néhány dalban moccan némi élet. A Gold Rush például egész felemelő darab. 3/5 
 

Gil Scott-Heron, I’m New Here: A – dalszövegei miatt – fekete Bob Dylanként is emlegetett veterán soulénekes kortárs elektro alapokra sztorizgat. Eléggé megkapó, ahogy az öreg az énekbeszédszerű dünnyögéseit megszakítva néha kiengedi a hangját. 4/5 
 

Hot Chip, One Life Stand: A Hot Chip a lemez megjelenése idejére már korszakos jelentőségű csapatnak számított a blogszférában – köszönhetően korábbi két kiadványának. Nem is sokat variáltak az új lemezen, ugyanazt a hűvös, szemüveges elektro-popot tolják ilyen vocoderes geek-romantikával, mint ahogy eddig is tették. 5/5 
 

Joanna Newsom, Have One On Me: A popzene artisztikus határvidékére tévedt énekesnő valószínűleg ezt a három lemezes (hosszúságra azonban csak két cédényi, de így is) kimerítő albumot szánja munkássága központi darabjának. Nehéz rá mit mondani; nagyon szép és idővel kicsit unalmas egyszerre, ahogy Newsom hárfájával kicsalogatja az egyszerű folkdalokat a konvencionális kereteikből. 4/5 
 

Local Natives, Gorilla Manor: Ha nem lenne Wolf Parade, Grizzly Bear, White Rabbits… és még mondhatnék egy csomó hasonló bandát, akkor valószínűleg érdekes lehetne a Local Natives. Mivel azonban Dunát lehetne rekeszteni a hasonló indiepoprock-produkciókkal, ezért így sláger nélkül bepróbálkozni igen karcsú. 3/5 
 

Los Campesinos, Romance Is Boring: A Los Campesinos tipikus korjelenség. Egy jól sikerült első lemez után, megannyi zenekarhoz hasonlóan, ők se tudták fenntartani a figyelmet. Amúgy nincs különös gond ezzel az albummal, de a kövezkező – negyedik – lemezükre már senki sem lesz kiváncsi. 3/5 
 

Marina And The Diamonds, The Family Jewels: Marina és kísérőzenekara az év egyik nagy „reménységeként” indult. Most itt az album, ami két dologban különbözik a 90-es évek porig alázott kommersz popjától: ezerszer jobban van keverve és hangszerelve, mint azok közül majd’ bármelyik. A 90-es években viszont nem igen adtak ki úgy poplemezt, hogy legalább egy – nem egyszer idegölő – sláger ne lett volna rajt. Ez a Marina csak egy átlagos affektálva dalolászó lányka, anyutól lopott ékszerekkel. 2/5 
 

Massive Attack, Heligoland: Úgy tűnik a bristoli kollektíva rájött, hogy ők még eléggé kötődnek ahhoz a korszakhoz, amelyben egy hátralévő fél életen át lehet ugyanazt játszani, a régi rajongók úgyis meghallgatják sokadszor is. Így a MA dokumentáltan is bekerült a kihalóban lévő fajok közé. Isten velük! 3/5 
 

Pantha du Prince, Black Noise: A múlt havi Four Tet-cd után egy újabb echte tavaszi – és talán nem is annyira – minimal-techno lemez a Black Noise, aminek a címe senkit se tévesszen meg, hiszen a borongós alapokat ilyen kis csilingelő hangfűzérek szelídítik ki a szabadba. 5/5 
 

The Soft Pack, The Soft Pack: Szimpla poppunkrock-zenekar szimpla poppunkrock-lemeze, vagányan besipolgató gitárokkal, közepes majdnem slágerekkel – és mindent elmondtam róluk és a lemezükről. 3/5 
 

These New Puritans, Hidden: A zenekar ezzel a lemezzel, valami olyasmit próbált meg, ami csak ilyen Radioheadeknek szokott összejönni. Igazán nagyot ha nem is sikerült gurítaniuk, de a nagyívű atmoszférikus dallamokból és a zakatoló dobokból azért csak kikerekedik valami, amire azt is mondhatom vigaszdíjként, hogy post new rave. Mert azt mégse illik egy merész vállalkozásra odakenni, hogy a szegény ember Kid A-ja. 4/5 
 

Xiu Xiu, Dear God, I Hate Myself: A Xiu Xiu az elmúlt évtized egyik legegyedibben megszólaló formációja. A queenesen frivol, barokkosan hisztis popjuk, igaz, már nem olyan feltűnő jelenség, mint mondjuk 2004-ben, amikor először hallottam őket, de ez a mostani – már vagy hetedik – lemezüket is ugyanúgy ajánlhatom – mondjuk a Muse helyett – mint bármelyik korábbit. 4/5”

Bejegyzések

Hajdu Péter: Irodalom, történet, titok idegenség

Hozzászólás most!

Rögtön kiindulhatunk a kötetborító paratextusai által körülrajzolt problematikából, a sorozat címéből és a hátlap szövegéből, melyek szerint irodalomelméleti tanulmányokat fogunk itt olvasni, illetve a címben vesszővel kettévágott, mégis könnyedén meghallható másik kulcsszóból: irodalomtörténet. Történet és elmélet persze némileg mesterkélt szembeállítása, filológusi és teoretikus ész vitája mélyebb implikációkat is sejteni enged, ha például az irodalomtörténet-írás gyakorlata által fölvetett, s olykor megoldhatatlannak tűnő elméleti kérdésekre gondolunk – amit egyébként a kötet egyik tanulmánya is témává tesz –, Hajdu Péter elemzéseire mégis inkább a kétféle közelítésmód egymásban való közvetítése jellemző.

 

Ha a kötet négy tematikailag jól megkülönböztethető fejezetét az elmélet és a történet közti szembenállás kibékíthetőségének metanarratívája felől olvassuk, akkor talán e messzemenően jóindulatú előfeltevés lehetőségeire, ugyanakkor korlátaira is rá lehet mutatni.

A kötet első tematikus blokkja az, amelyben az irodalomelméleti belátások gyakorlati alkalmazásának igénye a leginkább szembetűnő. Az őszinteség retorikája című tanulmány például a különféle angolszász és német irodalomtörténészek római irodalomról szóló elbeszéléseiben mutatja ki azt a makacsul továbbélő igényt, hogy a költői szövegből, minden episztemológiai lehetetlensége ellenére, a szerzői intenciót olvassuk ki. Ez arra mutat rá, hogy az irodalomtörténet-írás korántsem tud olyan könnyen elszakadni attól a romantikus tradíciótól, mely szerint a szöveg „egy revelatív élmény (Erlebnis) közvetlen kifejeződése”, illetve hogy a költői megnyilatkozás mögött egy a szavakért élettörténetével és élményeivel szavatoló, önmagát teljes egészében birtokló szubjektum áll. A szubjektum e mítoszának avagy metafizikájának lebontásához kétségkívül azok a trópusok kínálják a fogódzót, amelyek hatékonyságukat már klasszikus meghatározásuk szerint éppen a szó szerinti és a nem kimondott jelentés közti diszkontinuitás jegyében fejtik ki, mint az allegória vagy az irónia. Az ironikus olvasattól való irodalomtörténeti berzenkedésről Hajdu által mondottak szerint például Eve Adler hajlandó inkább három különféle Catullusról beszélni egy versben (cselekvő, a cselekvésre reflektáló, beszélő), hogy végül egy negyedikben fölismerje annak a szubjektumnak a konzisztenciáját és szubtancialitását, amit ő maga az előbbi háromban „meghódít”, azaz visszahódítja a versben az élményt, aki azonban így, nota bene, megint csak aligha lehet több, mint a „Catullus” hangsor, egy az irodalomtörténet számára autoritással bíró tulajdonnév terjeszkedése a köznevek rovására. Sokkal inkább a történész, mint Catullus tudathasadásairól sikerül Hajdunak számot adnia, amikor Niklas Holzbergről írja: „Ő többször explicit módon és néha igen harcosan utasítja el a catullusi költészet közvetlen életrajzi olvasatát (…) Mégis szeretne a költőről kijelentéseket tenni.” (17)
Mindezen frappáns és az irodalomtörténészek szándékaira (!) jól ráérző fejtegetések után maga Hajdu némileg kétértelműen és bizonytalankodva foglal a kérdés kapcsán állást. „Szerinte a Catullus-vers egy olyan élethelyzetet visz színre, amelyben lehetségesnek látszik egy szereplői tudat közvetlen kifejeződése. A költemény beszélője közvetlenül szólít meg egy másik személyt, és azonnali reakciót vár a részéről.” (19) Itt egyrészt zavart okoz, hogy más értelemben szerepel a „közvetlen” szó az idézet első, illetve második mondatában. Az elsőben tudniillik eldöntetlenül marad, hogy a szereplői tudat az olvasó számára fejeződik-e közvetlenül ki, vagy, miként a második mondat sejteti, a versben színre vitt élethelyzet két szereplője közti közvetlen kommunikációról esik szó. Szögezzük le: egyik változatban sem lehet szó közvetlen kommunikációról, mivel mindkét változatban valami nyelvileg közvetítettről, az első esetben a költemény írott nyelve, a másodikban a két szereplő között a tanítás nyelve általi közvetítésről lehetne mindössze beszélni. A tanulmány utolsó előtti bekezdése, ha jól értem, a szerzői szándék helyett az olvasói szándék primátusával látszik szimpatizálni, aminek kiindulópontja, hogy a szerzői szándék kiolvashatatlanságát a szöveg és kontextusai közötti ellentmondásokból vezeti le. Ezért tűnhet úgy, az olvasó dönthet olyan kontextus mellett, amely egy adott szöveg életrajzi, vagy olyan mellett, amely ironikus olvasatát támassza alá. Csakhogy a szerzői intenció ellen nem a kontextusok közötti ellentmondás a legfőbb, s nem is az egyetlen érv, hanem például maga a nyelv természete, ahogyan azt ma ismerni véljük: eminens értelemben a nyelv hív meg minket arra a beszélgetésre, amit például a költészetről folytatunk, nem pedig mi válasszuk a nyelvi kontextust. Persze lehet beszélni az őszinteségről és kontextusairól is, de érzésem szerint a Catullus-szövegben rejlő dialógus, a nyelvi közvetítettség mint tanítás erről a közvetítésről, mint didaxis egy kiemelt értelemben, egy elméleti tanulmánynak irodalomtörténeti jelentőség tekintetében is még kiaknázatlan lehetősége maradt, amennyiben elméleten nem pusztán az egyes „történetesek” teoretikus felkészületlenségéről szóló eszmefuttatásokat értjük.
Egy az irodalomtörténet-írás elméleti kéréseihez közelebb álló problémát, az etnikai sztereotípiákét emeli ki egy másik tanulmány (Etnikai sztereotípiák az irodalomtörténet-írásban), Beöthy Zsolt és Farkas Gyula irodalomtörténeteit, továbbá a mai helyzetet tekintve át. A mai irodalomtörténet-írás igénye, amely tisztában van azzal, hogy maga is narratív sémák és műveletek alapján képzi meg a történetét, óhatatlanul romantikus elbeszélésnek fogja tartani azokat az elbeszéléseket, amelyek az irodalom és a nemzet történetét egymástól elválaszthatatlan összefüggésben beszélik el. Ugyanakkor érzésem szerint nincsen kellőképpen tisztázva, hogy mit is kell manapság sztereotípián értenünk, aminek tisztázása, éppen manapság, lényegbevágónak tetszik. Azért is hiányolom ezt, mert más szövegekben (pl. Mikszáth, Krúdy, Márai és a tótok vagy a populáris és professzionális olvasatok egymást megtermékenyítő, vagy éppen kifosztó-torzító játékát elemző Az elveszett cím, Frankenstein és az értelmező közösségek) a szerző érzékenyen és körültekintően igyekszik reagálni nemcsak a populáris irodalmi, hanem a politikai aktualitásokra is. Az elemzés korrektül veszi számba Beöthy elbeszélésében a nemzeti mitológémák manipulatívan identitást teremtő, s talán olykor xenofóbiára serkentő elég jól ismert sémáit, de nem ad semmilyen választ arra, hogy lehetséges-e egyáltalán sztereotípiák nélkül gondolkodni a Másik identitásáról. Persze a sztereotípia mintegy hallgatólagosan pusztán csak narratívaként tekintve már elveszíti esszenciális jelentőségét, de amennyiben csak narratíváink és meta-narratíváink vannak, akkor mi alapján elfogadható az egyik elbeszélés a másik rovására.
 Ha például a sztereotípia használója általi reflektáltságának fokát is bevonjuk az elemzésbe, akkor talán többet mondhatnánk e tekintetben Farkas Gyula irodalomtörténetéről. Mert amikor Hajdu kimondja, hogy Farkas egyáltalán „nem kísérletezik fajelméleti érvelésekkel” (172), kissé mintha bajba kerülne azzal is, hogy magára a magyar nemzetre vonatkozó sztereotípiát mutasson ki, ami számomra nem minden feltétel nélkül volt meggyőző. Farkas Gyula egy szöveghelyéről írja: „Ez tehát a magyarság énképenek egyik hízelgő sztereotípiája, amely a mérséklet, a fontolva haladás, az arany középút, a rendületek kerülésének fogalmaival írható körül.” Különösen azért nem meggyőző ez az értékelés, mert a Farkastól általa idézett szövegben semmi ilyesmiről nincs szó, pusztán a magyar nemesi középosztályról, amely osztályként áll itt középen, ám ez nem feltétlenül sztereotípia, s „akik a kiegyezés után bizonyos kesernyés kiábrándultsággal figyelik az új fejleményeket.” (172) Továbbá pár lappal előbb Hajdu megállapítja, hogy Farkas nem tekinti a kiegyezést pozitív mérlegűnek (167, 30. jegyzet), így feltételezem, hogy nem fog éppen a kiegyezés Deákjára emlékeztető magyar sztereotípiát „hízelgő” értelemben használni. Nem mondom, hogy Farkas Gyula mentes volna minden sztereotípiától, de az érvelés megbicsaklása okán hajlamos vagyok Hajdunál a két világháború közti irodalomtörténet-írásról szóló sztereotípiára gyanakodni.
Nem mondható el ugyanez a Kerényi Károly kezdeményezésére létrejött Sziget könyvek elemzéséről, amelyek a történet-elmélet tengely és az etnikai sztereotípiák viszonylatában azért lehetnek kiemelt fontosságúak, mert a szerzők a „magyar lényegről” nem narratív műveletek alapján, hanem filozófiai fogalmak mentén igyekeznek gondolkodni. Egy a nemzet fikciójában gondolkodó narratív sémában talán nehezebb megszabadulni a Kelet-Nyugat dichotómia máig kísértő jelenvalóságától, míg egy jellegzetes filozófiai önaffirmáció megteremtheti a dichotómiát magában feloldó szintézist, amit a történetmondás is alapul vehetne. E tekintetben Hajdu szemléletében az a kifejezetten szimpatikus, hogy abban, amit az irodalomtörténet-írás mindig többé-kevésbé meghatározatlanul „nyugati”-nak tekint, nem feltétlenül mércét és mértéket lát, hanem az applikációs igény önállóságával és szabadságával fordul felé. És itt visszakapcsolódhatunk az előző tanulmány kapcsán említett komparatív irodalomtörténetekhez, melyekről nagyon bátran ezt írja Hajdu: „Kultúránk jelen összefüggésrendszerében talán jogos az az igény, hogy ahogyan annak idején az irodalomtudomány segédkezett a nacionalista ideológia társadalmi-tudati beágyazottságát elmélyíteni, most segítsen ennek az ideológiának legalábbis 19. századi típusát lebontani.” (173) A kiindulópont itt is a Benedict Andersontól idézett tétel, miszerint a nemzet „elképzelt közösség” (175), amivel a „nemzetek utáni világállapot” (178) fikcióját állítja szembe. Hajdu tisztában látszik lenni azzal, hogy ez utóbbi szintén egy jellegzetes fikció, s mint ilyen nem mentes az ideologikumtól, hiszen minden elgondolthoz, mint amilyen például egy „világállapot”, hozzátartozik ennek képzelet általi fikcionálása. Hogy erre a világállapotra adott válaszként a Hajdu által bemutatott komparatív irodalomtörténetek elégséges választ jelenthetnek, abban a magam részéről kételkedem. Igaz, Hajdu sem dönt egyértelműen. Mert van például olyan elemzés is, amely nem nemzetállamok utáni, hanem bizonyos értelemben az előtti világállapotot vizionál a helyi identitások konglomerátumának időszerűtlen törzsiesülését, a nemzetállamról való leszakadást és önállósodást helyezve kilátásba. Nem is állunk ettől olyan messze, ha a különféle nemzeti, etnikai kisebbségeknek környező államokbeli helyzetét figyeljük. Ebből szerintem legalább háromféle irodalomtörténet szükségességére következtethetünk: 1. egy szűkebb regionális irodalomtörténetre (pl. Erdély esetén) 2. egy korszerű nemzeti irodalomtörténetre, amely természetesen metszi az előbbit 3. és egy a Hajdu által bemutatott John Neubauer-Marcel Cornis-Pope-féle európai irodalomtörténetre.
A nemzeti irodalomtörténet szükségességekor továbbá arról az evidens tényről is beszélni kell, hogy az irodalomnak van egy specifikus nyelvhez kötöttsége, ami legvilágosabban például a költői szöveg fordíthatatlanságában mutatkozik meg. Ha egy irodalomtörténet nem a nemzetek és nem is a nemzetek utáni világállapot, hanem az irodalom fikciójáról szeretne beszélni, akkor többek között ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni. Hajdu egy másik tanulmánya e koncepció irányába látszik mutatni: „Szerintem a világirodalom csak nemzeti változatokban létezik, és minden nép kialakítja a saját kanonizált változatát a több nép irodalmából.” (78) Ez a tanulmány éppen az antikvitás egyes szerzőinek kánoni pozícióit és a róluk készült magyar nyelvű műfordítások viszonyát veszi szemügyre, s jól látható belőle, hogy azok a műfordítások őrizhetik meg leginkább kánoni pozíciójukat, amelyek célnyelvi orientációjúak: általában elmondható, hogy például Arany Arisztophanész- és Babits Dante-fordításai mindaddig „olvasható magyar szöveg” lesz, amíg Arany és Babits nem műfordítás-szövegeik alapján megőrzik kánoni pozíciójukat (85). Ebből pedig az a következtetés adódhat, hogy egy komparatív irodalomtörténet kánonja is csak annyiban számíthat normatív erőre, amennyiben igazodni tud az egyes célnyelvekbe beágyazódott fordításnyelvi tradíciókhoz, vagy radikálisabban: egy európai kánon is mindig a nemzeti kánon függvénye marad.
Hajdu közelítéseire azonban nem a nagy elbeszélések és kategorikus végkövetkeztetések levonása, hanem a specifikus nézőpontok következetes végig vitele a jellemző, s ez a sajátosság a kötet legfőbb erényei közé tartozik. A koloniális diskurzus vizsgálata a 19. század végi prózában (Egy baka és egy alkirály) feltétlenül továbbgondolandó például az idegen nyelvű betéteket tartalmazó szövegek befogadási lehetőségei vizsgálatának, vagy például Tömörkénynél az irónia és a sztereotípia viszonyának tisztázása irányába. Ilyen előremutató megfigyelés a Tömörkénynél megjelenő katonai nyelv sikertelen performatívumainak jelenléte, így sztereotípia, irónia és performatívum viszonya Tömörkénynél kifejezetten új megközelítést sugall. Például azt az egyébként nem pusztán teoretikus téttel rendelkező következtetést, hogy a szemantikailag tartalmatlan performatívumok, ígéretek csakis ironikus olvasatot engednek meg, ami egy irodalmi diskurzus esetén feltétlenül termékeny és ünneplendő, de egy politikai diskurzusban katasztrófához is vezethet. Igaz, az irodalmi szöveg ironikus olvashatóságának „alpári” változatairól is van Hajdunak mondandója Göre Gábor levelei kapcsán, ami arra utal, hogy az irónia egy irodalmi szöveg esetén is lehet terméketlen. Az ilyen elvarratlan teoretikus szálak a kötetben valóban a kontextus szabad megválaszthatóságáról adnak hírt, ugyanakkor arra is jogos lehet utalni a Törökképeink kapcsán, hogy a közvetetten emlegetett Zrínyinél, aki a törökökről szóló irodalmi diskurzusnak mégis csak a kezdőpontján áll, általában sokkal árnyaltabb a törökökről megrajzolt kép, és az Egri csillagok sem minden esetben tagadja meg a szintén sztereotip keleti kultúra vonzó meseszerűségét, noha a célzott válogatás helyeselhető szándéka, amely a törökökkel kapcsolatos sztereotípiákat akarja tudatosítani, igazolja Hajdu megfigyeléseit. (A törökökről szóló irodalmi diskurzus legújabban megjelent regénye – Horváth Viktor: Török tükör, Jelenkor Kiadó – talán tovább tágíthatja ennek a vizsgálódásnak a látókörét is.)
A kötet tanulmányaiból számos további, nagyon fontos részkövetkeztetés adódik, s ezek nem elhanyagolható része nem feltétlenül csak a bennfentes irodalomtörténeti diskurzuson belül érvényesíthető, például a szlovákokkal kapcsolatos sztereotípiák elemzése Mikszáthnál, Krúdynál és Márainál. A problémafölvetés tekintetében például messzemenően sokatmondóbb Mikszáth prózája, akinek szemlélete szerint a „helyi békét” többnyire mindig a magasabb politikai körök hatalmi aspirációi rontják meg, mint a valószínűsíthetően manapság sokkal népszerűbb Máraié, akinek a témában alig van mondanivalója. Más kérdés persze, hogy mennyire jogos ugyanazt a nézőpontot, fogalmi, elméleti apparátust alkalmazni Mikszáth és Márai prózájára, hiszen világos, hogy Márai olvasása a „polgár sztereotípia” politikai és egyéb implikációinak középpontba állítása esetén sokkal több eredményre juthat. Ezek a következtetések ugyanakkor – a kötetnek az elméletírás versus történetírás közti kommunikáció metaolvasatát alkalmazó megközelítésében – arra is fényt vetnek, hogy az irodalomtörténetről való gondolkodás sohasem független az irodalmon kívüli ideológiai aktualitásoktól, noha meglehet, az elméletírás sem. Az ilyen aktualitások Hajdu Péter kötetében azonban messzemenően tudatosan és logikusan épülnek be az elemzésekbe, miközben arra irányítják a figyelmet, hogy a történetírásnak az immanens esztétikai értékeléseken túl mindig van valamiféle, úgynevezett társadalmi tétje, bármennyire is igyekszünk ezektől elvonatkoztatni. A legtisztább megoldásnak, Hajdu példáját követve, a nyelvi-esztétikai horizonton túli érdekeltségek felszínre hozatalát és megbeszélését tekinthetjük.

Hajdú Péter, Irodalom, történet, titok, idegenség, Balassi kiadó, Budapest, 2009.

Bejegyzések

Mozdulataik hangjai

Hozzászólás most!
Nádas Péter Találkozása miatt
Megírta Nádas Péter – mesteri munka. (Leszámítva, hogy Nádas sokkal jobb író, mint rendező – s ezért egy őt olvasó szempár nyilván szereti nem észrevenni azokat a rendezői utasításokat, melyek a dialógusokkal – ha vannak egyáltalán dialógusok – nem minden esetben állnak jelentőségteljes kapcsolatban.)

 

Megrendezte Gergye Krisztián – kevés kivetnivalót találni benne. Ami kivetnivaló mégis, az igazán felejthető ahhoz a szerves egészhez képest, amely nyomasztó álomként még napokig visszatér.
Még sincs ott sem a szövegben, sem az előadásban az a fájdalmasan nagy hiány, ami úgy igazán gyomorszájon vágná az embert. Amiért színházba megy, s amellyel a Gergye Krisztián által rendezett-koreografált előadások látványa és érzelemgazdagsága szöget üt a fejben. Hogy egy apró kis lyukként is tátongjon – és űrt képezzen víziók és realitás határán.
De néhol talán mégis benne van. Spolarics Andrea kezdetben ágyon fekvő, előre mindent pontosan kiszámító Máriája és Dévai Balázs félszeg Fiatalembere megfelel a legtöbb Nádas által írt kritériumnak.
Fehér térben fehér ágy, fehér komódon vörösboros pohár, fehér rezsón fehér kávéfőző, minden fehér. Erősen hangsúlyosan folyik végig rajta a mérgezett bor vöröse.
Három a Mária, három a Fiatalember. Mert Mária személyisége azért ingatag, amiért a Fiatalemberé is az. Egy az ok, de nem egy a cél. A Fiatalember visszafogott is, kíváncsi is, akaratos is úgy, mint tehetetlen.
Varga Anikó Máriája a legkétségbeesettebb. Remegő hangjában jobban érződik a már a háta mögött tudott időszak minden gyötrelme, mint tartásában.
De visszafejthető-e csak szavakból egy pontosan el sem mesélt történet? Mária és a Fiatalember apjának találkozása, válaszok a ki-kicsodákra és a miértekre, miközben tudjuk, hogy semmire sem lehetne válasz a halál.
De a visszafejtés pontosan ábrázolható. Szinte keretet ad neki a rendező. Az ágyon, már-már katatón állapotban fekvő nő, és az ajtónyílásban lassan beúszó férfi képe a kezdetkor, majd az ágyon mezítelenre csupaszított Fiatalember és a távolodó Mária-kép hangsúlyosabb az összes többi mozdulatnál. Ezt nem írta bele Nádas, ennek adott képet ez az előadás.
S hangot is adott neki valaki: noha Gergye nem vette figyelembe az eredetileg Vidovszky László által komponált másik felét[*] a darabnak, helyette Philipp Györgyöt kérte fel zenei szerkesztésre. Zenéjét hárman szólaltatják meg: ő maga Szakács Ildikóval és Bartek Zsolttal közösen olyan finoman reagál a színészekre, hogy kétségbevonhatatlanul ők adják a mozdulatok hangját, s nem kevésbé biztos az sem, hogy felülemelkednek a textuson. Távolságot tartva, mégis együtt úsznak a szöveggel, s nem csupán kitöltik a szüneteket, de külön súllyal nehezednek a sosem találkozott két emberre.
Varjú Olga a legtudatosabb. Úgy meséli el történetét (vagy egy harmadát), hogy megkérdőjelezhetetlenül alátámasztottak mondatai. Tekintetével, mozdulataival együtt érvényes minden szava. Az ő hangján a legtanulságosabbak azok a mondatok, amiket mindig, mindenhol csak fájhat kimondani és hallani. Amikor nem merünk a másik szemébe nézni, de nem azért, mert hazudunk, hanem mert sokkal fájdalmasabban igaz minden olyan kimondott szó, amellyel még mindig nem tudjuk kifejezni, hogy valamit egyszer nagyon elrontottunk. S ha két ilyen ember áll szemben egymással, nem mindig és nem minden esetben történ(het)nek csodák. Csoda tényleg nem történik. De a Fiatalembernek Férfivá kell lennie.
Spolarics Andreának pedig egy olyan nővé kellett lennie, amilyennek utoljára talán a szintén a Bárka Stúdiójában játszott Stuart Máriában, Máriaként (és Erzsébetként) láthattuk.
Aki azonban nem csupán azzal vonzza a tekinteteket, hogy a szavak erejével hat, de máskor csapongóbb játékmódja most olyan elfojtott agressziónak tűnik, amivel bárkit képes lehet sarokba szorítani.
Meg is teszi ezt, de az egyre erősödő jelenetek során – miközben egy nagy jelenet az egész, uralja az egész színpadot, s csak Dévai Balázs erejének köszönhető, hogy a végére kiegyenlítődik a „helyzet”.
Az eleinte félmondatokban társalkodó Fiatalember néhol közömbös Mária iránt, mintha inkább mondaná ő is a saját történetét. A lánnyal való kapcsolatának elmesélése olyan feszült állapotba húzza a nőt, ami után a Fiatalember kerül a szavaival fölénybe, s megteremtődik köztük az egyensúly. Csak ennek hatására kerülnek egy olyan érzékeny kommunikációba, melyben igazán kirajzolódik az, hogy egyiküknek sincs vesztenivalója. A Fiatalember eléri Mária pontját – azt a pontot, ahol már biztosan semmitől sem kell tartania, mert megtalálta azt az embert, akinek akármit mond, pontosan tudni fogja, ő miről beszél. S ekkor hangzanak el a legőszintébben a szavak.
Nádas Péter: Találkozás
Szereplők: Spolarics Andrea, Varjú Olga, Varga Anikó, Dévai Balázs, Pásztor Tibor, Szabó Gábor
Zenész: Bartek Zsolt, Szakács Ildikó, Philipp György
Díszlet, látvány: Gergye Krisztián
Jelmez: Béres Mónika
Zenei szerkesztő: Gergye Krisztián
Dramaturg: Miklós Melánia
Asszisztens: Hajós Eszter
Rendező: Gergye Krisztián

[*] Nádas Péter a Találkozás megírása után felkérte Vidovszky László zeneszerzőt, hogy írja meg zenében a darab másik felét, aki eleget is tett a kérésnek.
Bejegyzések

A történelmi krimi és a női történetírás

Hozzászólás most!

Nina Stein: Katalin leányai, Athenaeum, Budapest, 2009.

A történész és a detektív hasonlítanak egymásra. Mind a ketten – bízva a tények és a logikus gondolkodás erejében – bizonyítékokat, tényeket vetnek össze, múltban történt eseményeket rekonstruálnak. A kétféle „kutatómunka” hasonlóságát a regényírók is felfedezték. Ezért is forog oly sok népszerű történelmi regény cselekménye valamely „rejtély” vagy – uram bocsá’ – „bűnügy” felderítése körül. Természetesen a rekonstrukció annál izgalmasabb, minél több ellenség akadályozza a „kutatót” a nyomozásban. És máris ott vagyunk az összeesküvéseknél és a titkos társaságoknál.

 

Nina Stein regénye, a Katalin leányai egy egyetemista lány kutatása során lelepleződő titkos társaság, az Arany Hajnal Rend történetét dolgozza fel. Az effajta „rejtélyes”, egy nyomozás során rekonstruálódó történelem rehabilitálja a szépirodalom réges-régi, ma már kicsit restelkedve emlegetett funkcióját, a tanítást is. Pedig a Foucault-inga, a Rózsa neve és a Pendragon-legenda szerzői, Umberto Eco és Szerb Antal a huszadik század legnagyobb ismeretterjesztői közé tartoznak. Ám a rózsakeresztesek és Eco „ördöngösei” önmagukban sokkal érdekesebbek, mint a Nina Stein regényében bemutatott Arany Hajnal Rend – talán azért, mert az előbbiek a valóságban is léteztek. Bár Nina Stein lenyűgözően izgalmas művelődéstörténeti adalékokból építi fel a „rendet”, ám a rend első látásra mintha ürügy lenne csak, hogy a szerző egymásra vetítse a régi titkos társaságok és a tudományos élet perifériáin meghúzódó női sorsokat.
Mert ahogy a háborúk, úgy a titkos társaságok is – igazi férfitörténetek. Amolyan komoly dolgok, ahol a nőknek nem lehet helye.
Pedig a nők is látni akarnak. Ám hogyan boldoguljon egy nő egy olyan világban, ahol a jelek értelmezése, a titkos társaságokba való beavatódáscsak a férfiak kiváltsága? Ahol a nők – régebben még inkább, mint manapság – csak az értelmező közösségek küszöbén kuporoghatnak? És nemcsak a távoli múltban. Emlékszünk, hogy a könyvtárban felbukkanó csinos nőkről mi volt Szerb Antal véleménye?
A Katalin leányaiban egy mai fiatal lány előtt tárul fel egy titkos társaság belső élete –mégpedig nem akárhogy, hanem női naplók tükrén keresztül. A történelmi krimi (férfias) szabályainak kiforgatását segíti, hogy a kiválasztottak közösségére Mira nem egy hegyek közt rejtőző, ódon kastélyban vagy csalódott intellektuelekkel teli, nagyvárosi kocsmában bukkan rá. A „nagy összeesküvés” színhelye Kelet-Közép-Európa egy jelzésszerűen ábrázolt városkája, a szürke, poros, „érdektelen”, évszázados álomba merült, határ menti kisváros: Tirpe. Ám nagy titkok ott lappanghatnak a legunalmasabb helyeken is. És Tirpe mögött – a név magáért beszél – felsejlik egy kozmopolita világváros, Bizánc meg az onnan elűzött, a titkait évszázadokon át őrző tudósközösség.
Hát eme titkok nyomába ered a szemináriumi dolgozatához adatokat gyűjtő egyetemi hallgató, Mira és barátja, Berdis, egy fiatal történész. És miközben a nemzetközi tudóstársaság emlékét kutatják, szembe kerülnek két nagy multinacionális „konszernnel”, egy, a hajdani Studius hagyatékára vadászó, török–német textilgyártó céggel és ama másik „multival”, a nemzetközi tudósközösséggel. A tudományos világ bemutatása a Katalin leányaiban azért is lehet olyan példátlanul szarkasztikus, mert Mirát, a hősnőt nem kizárólag a férfias igazságtevés és a racionálisan ellenőrizhető intellektuális szenvedély hajtja. Ez egy női identitáskeresés története is.
Mert Mira lelkesen nyomoz ugyan, de az ő története nem egy élet kioltása, nem egy tudóstársaság felderítése, hanem elsősorban saját (újjá)születése körül forog. Mira nemcsak új hivatásában ismer magára, hanem a kutatómunka során felfedezett titkos társaságban is –noha a társaság Gábriel által megfogalmazott egyik alapeszméjétől mindvégig idegenkedik: „(o)lyan emberek hálózatát szeretnénk kialakítani, akik nem hiszik az emberi testet megváltoztathatatlannak és tökéletesnek, (a)z evolúciót folytatni kell, de szoros kapcsolatban a földdel”. Amibe Mira valójában beavattatik, amit a a regény végén fenntartás nélkül a szívügyének érez, az maga a történettudomány.
Ez a remek regény más tekintetben is hadat üzen az „igazi krimiknek”. A Katalin lányai egy nyomozás (vagy inkább posztmodern gótikus regény?) és a nyomozás során felfedezett, 18-19. századi női naplók ravasz egyvelege. A két történetszál nem a krimilogika, nem a kauzalitás mentén kapcsolódik össze. Hiszen Mira a naplók elolvasása nélkül is „felfedhetné” a rejtélyt, és rátalálhatna a ma is működő titkos társaságra, az Arany Hajnal Rendre.
 Mira nyomozása, a Tirpében élő Lancor család története mind-mind a világot behálózó tikos társaság történetének jelentéktelen epizódjai. A Katalin leányai szerzője Umberto Ecóval (és külföldön alig ismert elődjével, Szerb Antallal) vagy akár a Da Vinci-kód írójával, Dan Brownnal ellentétben nem kerekít ki egy évszázadokat felölő, iskolásan részletező „nagy elbeszélést”. Mert itt nem is ez a lényeg. Pedig a multinacionális konszern, a Sula-gyár vagy akár – a zsidóüldözések révén – a Studius is felderenghetne egy ilyen alternatív világtörténet – de csak felderenghetne.
A mozaikosságot, titokzatosságot, rejtélyességet (a soha nem szűnő, soha fel nem oldódó rejtélyességet) nemcsak a 16. századi szefárd szentimentális regényből választott különös mottók, hanem a regény szövegéből áradó vizualitás is erősíti. Az a megidézett töménytelen műtárgy, az a sok-sok szemkápráztató forma és szín. A krimiszerzők nem kedvelik a mágikus tárgyakat, mert ezek könnyen kitérítik a történetet a történetet a maga racionalitásából: Sherlock Holmesnak – mint emlékszünk – mindig az a dolga, hogy ésszerű magyarázatot találjon olyan „természetfelettinek” látszó jelenségekre, mint a családi átkok, a titokzatos fények, vagy akár „a sátán kutyája”. Azt is mondhatnánk, hogy a képek szuggesztióját a hagyományos krimikben mindig maga alá gyűri az elbeszélés konok ok-okozatisága. Az igazi krimikben mindenre van magyarázat.
Ám a Katalin leányaiban viszont soha nem tudjuk meg, mit is jelent pontosan az az elragadóan megkapó minta, amit Mira megpillant egy elsárgult újságlapon, és amely oly megmagyarázhatatlan módon megtetszik neki, hogy kutatni kezd egy 19. században élt műgyűjtő, a tirpei Korkut apát után. De nem tudjuk meg, mi is az egyes jelek jelentése, azon túl, hogy demonstrálják egy titkos közösség, az Arany Hajnal Rend tagjainak összetartozását, és hogy a jelek alakjának szépsége (vagy talán maga a titok) még a beavatatlanokat is elbűvöli. A regény mindezzel a kutatás, a tudományos megismerés kétségkívül létező szubjektív, irracionális mozzanatait hangsúlyozza.
Képről képre, jelről jelre, mintáról mintára vándorolunk a szövegben. A rejtélyes hét pont, a kagylómotívum, a különös módon egybekapcsolódó betűk felbukkannak szegletköveken, kerti virágokon, oltárképeken, fotókon – a megfejtők, Mira és a barátja csak találgatják az értelmüket. És ezek az egyes titkos jelek (azon kívül, hogy olyan megmagyarázhatatlan módon szépek) külön-külön nem is befolyásolják a cselekmény végkimenetelét. Ugyanúgy, ahogy a tirpei múzeumban kézbe vett fémtükör és különleges színeket lövellő velencei üvegpohár sem. A kelmék, jelek, műtárgyak és oltárképek ragyogása ellentétezik a társadalmi környezet, a főváros és Tirpe, egyáltalán a mindennapi élet jellegtelenségét.
Hiszen az igazán fontos dolgok, az összefüggések mind-mind a társadalmi valóság mögött rejlenek. A regény szereplői maguk is szokatlan neveket viselnek, mintha maguk is valami posztmodern varázsmese hősei lennének: Nimet, Berdis, Gábriel, Lancor. Csak a regény legundokabb szereplőjét hívják Kovácsnénak. A 21. század eleji Kelet-Közép-Európában élnek, és miközben mindannyian eljátsszák a társadalmi szerepüket, a legtöbben már egy másik világ, a Studius és a „titkos társaság” vonzásköréhez tartoznak. Ezt a sejtelmességet a roppant lírai és titokzatos mottók is erősítik.
De hogy egy régi nagy könyvtár beavatottjai üzengetnének egymásnak az évszázadok ködén keresztül? Megér ez ekkora erőfeszítést? – kérdezhetnénk egyszerű krimiolvasóként. A regénynek azonban másféle olvasata is lehet. A kabbalisztikus titkosírás, a titokzatos Tirpe, ahova délről mindig menekültek – talán vallási üldözöttek? – érkeznek, maga a Csehországból jött Lancor család, akik „megátalkodottan”, különc módra, titkos társaságokba menekülve élik a tirpei keresztény iparos famíliák életét, másféle értelmezést is megenged. És a mottónak választott (az álneveken élő, gyökereikhez ragaszkodó, de kikeresztelkedett zsidókról szóló) szefárd regény, A sóvárgás könyve is ezt támasztja alá.
Lehet, hogy Mira, a határ menti kisvárosban izgatottan kutató bölcsészlány nemcsak a történészkedésben, egy régi könyvtár köré szerveződő titkos társaságban ismer magára? Hogy ez a kriminek álcázott beavatásregény egy másféle identitáskeresés története is? „Gábriel odalépett… és kivette a tükröt. Megdörzsölte, Mira elé tartotta, aki torzítás nélküli, kristálytiszta arcképével találta szembe magát.” A „gyökerek felfedezése” tehát korántsem jelenti pusztán az ezotériát. Azoknak az olvasóknak, akik nem szeretik a titkos társaságokat, a Katalin leányai szerzője egy, a magyar elbeszélő irodalomban szokványosabb „hazatalálást” vagy akár „megtérést” is felkínál.
A rejtély megoldása után Mira, a tudásra „áhítozó” bölcsészlány talán nagyobb szerencsével vág bele a szellemi útkeresés kalandjába, mint a kétszáz évvel korábban született, a könyvei és gyógyfüvei közé menekülő tirpei polgárleány, Anitta. (A gyilkos polgárlány önvallomása – amúgy a regény legmegkapóbb szála – egyfajta kísérlet is egy időben visszafelé írt szentimentális nőirodalom rekonstruálására.) Mira viszont egyenlő vagy majdnem egyenlő, neki már nem kell Anittáéhoz hasonló izzó féltékenységgel gondolnia a férfiakra. És ahogy ez egy női beavatásregényhez illik: a rejtélyt megfejtő, a saját identitásában megerősödő hősnő a regény végén – hogy is mondhatnánk ezt másképp? – kezét nyújtja Berdisnek, a vele egyenrangú férfikollégának.
Útravaló doktorandáknak.
Egyfajta szentimentális és tudományos curriculum vitae.

 

Bejegyzések

Tiniálmát alussza

Hozzászólás most!

 

Az utóbbi években mintha a páratlan évek valahogy erősebbek lennének popzene ügyében. A 2010-es év, nagyon úgy néz ki, ezt a tendenciát fogja erősíteni. Ha pedig mégse lenne ilyen tendencia, akkor majd idén lehet, hogy elkezdődik. Az év elején szinte minden magára valamit adó szakmagazin összeállította az év legjobban várt lemezei listáját, kiemelve természetesen az első lemezükön maszatoló új zenekarokat. Első hallgatásra utóbbiak közül egyedül a széttorzított tánczenében utazó Sleigh Bells keltette fel a figyelmemet. A többi „reménység” inkább a már futó trendekbe illeszkedik anélkül, hogy azokhoz hozzátenne bármit is. A már nagylemezzel és még potenciállal is bíró zenekarok közül a fontosabbaknak jó része 2009-ben jelentkezett lemezzel, így rájuk 2010-ben kevésbé lehet számítani.
 
 
A legjobb azonban az lesz, ha előre nem is döntünk el látatlanban semmit, hanem hagyjuk, hogy menjen minden szépen a hónapok rendjében. Majd minden hó végén, ahogy mindjárt most is, megpróbálom egy tömör, de informatív summázatban összefoglalni a havi popzenei eseményeket.
 
 
2010 január
 
 
Ha időrendben talán nem is, jelentőségében mindenféleképpen az évtized legelső, az is lehet, később szimbolikussá váló eseménye a mai garázsrock talán legfontosabb figurájának, Jimmy Lee Lindsey Jr.-nak (1980 május 1. – 2010 január 13.) a halála. 29 éves kora ellenére tetemes munkásság állt mögötte – az évtized első felében a Lost Sound nevű zenekarával, majd Jay Reatardként, szólóban alkotott nagyot – és ki tudja, hogy még mi lett volna előtte.
 
 
A hónap két leginkább várt lemeze a Spoon Transference-e és a Vampire Weekend Contrája voltak, annak ellenére, hogy a már tavaly megjelent kislemezek és az egyéb módon publikált dalok nem voltak túl biztatóak. A Spoon az előző, 2007-ben megjelent, sorrendben a hatodik, Ga Ga Ga Ga Ga című albumával úgy tűnt, egy fejlődési ív végére ért. A korábbi albumaikkal szemben a Ga Ga… minden egyes dala remekre sikeredett, megtalálták a számukra leginkább működő arányt a maguk tulajdonképpen tök egyszerű, de okos poprockzenéje és az abba időközben beszűrődő motown soul között. A Ga Ga… tulajdonképpen jobban nem is sikerülhetett volna – érezhette ezt maga a zenekar is. Viszont ahelyett, hogy valami újba kezdtek volna, inkább visszakanyarodtak a korai, krautrockosabb lemezeikhez és ezen szögletesebb önmagukon csavartak egyet. Nos, ez utóbbi tagmondat zavarosságával tökéletesen jellemzi a Spoon Transference-ét, több szót nem is kell rá pazarolni.
 
 
A Vampire Weekend hasonló helyzetben kezdhetett el szöszmötölni a most megjelent lemezén. A Spoonnal még felállásában (énekes gitáros, basszusgitáros, szintetizátoros és dobos) is hasonlóságokat mutató zenekar 2008-as, címnélküli, – vagy, ahogy az angol nyelven közelítik meg a jelenséget, Self Titled – bemutatkozó lemezével hirtelen az egyik legnépszerűbb zenekar lett az angolszász országokban. Dalaikban a Talking Heads poposabb oldalát fogták meg, ráerősítve erre a lüktető, afrikából importált dobtémáikkal. Az egészet azonban mégsem ez vitte, hanem a felhőtlen kamaszos lendület. (Ez utóbbi, bármennyire tudománytalan, benyomásszerű érvnek tűnik, véleményem szerint az ún. könnyűzene fontos és/de nehezen megfogható eleme.) Az új lemez első számát (Horchata) már tavaly elérhetővé tette a zenekar – könnyen lehet, az „in december, drinking Horchata” kezdősor miatt. Vidám, aranyos popdal ez, de egyből arra gondoltam, hogy bármi is jöjjön ez után, a Mansard Roof azért mégiscsak jobb lemezindítónak. A következő publikált dal a Cousins volt, amellyel megint csak nem volt semmi probléma, ha csak annyi nem, hogy ha ez a klipdal, akkor a többi milyen lesz majd? Most már tudható. Hiába idézte meg a zenekar Joe Strummer szellemét, most nem született egy olyan második album, mint anno a Give ’em Enough Rope a Clash esetében. A Contra csak egy sorlemeznek álcázott b-side gyüjtemény, – talán az idézett két dalt leszámítva – maradandó élmény nélkül.
 
 
A Magnetic Fields zenéjében, megvallom, ez idáig nem igazán sikerült elmélyülnöm. Velük kapcsolatban az első, és egyben egyetlen jelentősebb élményem a zenekar előző lemeze, a Distortion, azon belül pedig egy bizonyos Please Stop Dancing című szám volt. Ráadásul ez a lemez amolyan kuriózum a zenekar munkásságán belül, hiszen a Magnetic Fields ilyen kicsit folkos, de mindenféleképpen akusztikus gitáros, csilingelő popzenében utazik, a Distortion pedig egy méltó módon tisztelgő lemez a zajos gitár-popzene atyaúristene, a Jesus & Mary Chain előtt. Ez után számomra kicsit unalmasnak tűnt az új, Realism című lemez, – na jó… az első számot leszámítva. Ennek ellenére nem szeretnék senkit lebeszélni erről a korongról. Egy hallgatást megér.
 
 
A fontosabb januári visszatérők közé sorolható az OK Go is. Az okosnak tűnő, ám igazából egyszerű poprock felől induló amerikai zenekar eddig főleg az alacsony költségvetésű, youtube-ra szabott klipjeivel keltett kisebb-nagyobb feltűnést. Az Of The Blue Colour Of The Sky című lemezen viszont felerősödik az igény egy összetettebb produkcióra is. Az előrelépést az OK Go is a jól bevált fúziós játékkal kísérli meg, elmozdulva – jelen esetben – a funkzene felé. A végeredmény fél siker. Lemezszinten nem áll össze – az érződő laza koncepció ellenére sem – megbonthatatlan egységgé az Of The Blue Colour Of The Sky, valamint maguk a dalok is csak simán rendben vannak, a This Too Shall Passt leszámítva nincs kiemelkedő köztük.
 
 
Kieran Hebden több szálon is része a kortárs popzenei életnek. Most éppen első számú álarca mögé bújva, Four Tetként jelentetett meg egy ambient/minimál elektrós anyagot. A There Is Love In You, hasonlóan a műfaj jobb darabjaihoz, fura kettősséggel rendelkezik. Ez a befogadói hozzáállásra vezethető vissza, azaz arra, hogy műalkotásként, vagy puszta aláfestő-zeneként szavazunk neki bizalmat. Ha nem igazán figyelünk rá oda, akkor úgy tűnhet, hogy ez a zene tényleg csak úgy van, és az ég egy adta világon semmi sem történik benne. Annyiban valóban releváns ez a megállapítás, hogy a There Is Love In You erényei közt említhető egyfajta mindent asszimiláló homogenitás: az organikus és digitális hangok közti különbség tulajdonképpen nullára redukálása. Ugyanakkor ez a megközelítés elfedi a mű kiterjedését, és csak valami időtlen kellemesként (nem) fogja fel. A There Is Love In You darabajainak struktúrája igazából secperc alatt leírható lenne, lényegük azonban mégsem horizontális, hanem vertikális kiterjedésükben rejlik. Ez a lemez és a műfaj jelesebb alkotásai a maguk finom módján egy olyan azonosulást kérnek, amely az esztétikai distancia és a reflektálatlan feloldódás közti tartományban van. Ez a tartomány pedig a könnyűzene (vagy popzene, vagy akárminek is nevezzük) legbelső, billegő esszenciájával van fedésben.
 
 
Érdekes lemez volt még a Pit Er Pat nevű formáció The Flexible Entertainerje. Az album nem túl izgalmas első hallgatásra és nem is kapott túl jó kritikákat, viszont a – legjobban talán az indie-r’n’b címkével elhelyezhető – lemez dalaiban van valami eldönthetetlen fülledt hűvösség, ami miatt időről időre fel kellett tennem a lemezt. Az új zenekarok közül jó fogadtatásban részesült a Surfer Blood, akik a gitáros zenék most leginkább futó irányzatát (gazdagon torzított indie rock) próbálták meg izgalmasabban játszani mint vetélytársaik, és szinte valamennyi dalukban vannak momentumok, amelyek bizonyítják törekvéseiket, viszont vétettek egy nagy hibát: a cápát a borítóra tették, ahelyett, hogy a dalokban engedték volna el. Így a legjobb darabjuk a Swim is csak egy simán-jó rockdal. A Delphic nevű angol zenekar Acolyte-ja egy NME-sen ridegre intencionált gitáros-elektrós posztpartylemez, amit hiába ihlettett meg bármilyen angol iparváros, mégis leginkább egy a jómódú londoni tiniknek fenntartott közepes színvonalú klub hangulatát idézi. Említsük még meg Owen Pallett szenvelgős, túlspirázott lemezét, a Heartland-et. Ezzel kapcsolatban rossz kritikával talán nem is találkoztam, számomra mégis úgy tűnik, hogy egy feleslegesen túlzsúfolt, megalomániás lemezről van szó mindössze.
 
 
A hónap lemeze
 
 
egyértelműen a Beach House Teen Dreamje. A baltimore-i duónál kevés zenekar bír jellegzetesebb hangzással. Muzsikájukban valamennyi hangszer, a sejtelmes, ködös gitár- és szintetizátortémák, a minimálisra vett dobgép és Victoria Legrandin már-már áhitatos éneke egyszerre jellegzetes külön-külön és összjátékukban is. A zenekar 2006-os, első lemeze időközben amolyan kultuszlemez is lett, és ezután sokan visszalépésnek tekintették a második albumot (Devotion). Ezek a kritikák nagyrészt arra hivatkoztak, hogy a zenekarra oly jellemző homály eloszlott, és ebben a tisztább megszólalásban a dalok nem igazán tudtak önmagukért helyt állni. Nekem úgy hozta a sors, hogy előbb hallottam a Devotiont, mint a bemutatkozó albumukat és afelől nézve közel sem tűnt visszalépésnek az, ami a dolgok kronológiájában hajlamos akként megmutatkozni. Számomra a Devotion tűnt fel olyan relevációként, mint másoknak az első lemez, amely viszont másodikként hallgatva olyan, mintha a dalok esetlegességét próbálná takargatni a zenekar az atmoszférával. Ebben a sűrű ködben ugyanúgy nem ismertem fel elsőre, hogy milyen jó dal az Auborn & Ivory, ahogy mások a Devotion pőrébb darabjaival nem tudtak mit kezdeni. Pedig a Heart Of Chambers valószínűleg a zenekar legjobb darabja. Ezt a nehezen objektiválható relációt oldja fel a Teen Dreams. E felől tekintve belátható, hogy egy egyenes vonalú fejlődés az út, amin a zenekar halad. A homály oszlik, lassan elemelkednek a dalok – és bármennyire jók is, ez még nem az út vége.
 
 
A jövő itt van
 
 
A Beach House és a többi hasonlóan bénán szóló szobazenekar egészen más, bensőséges harmadik évezredet mutat, mint a futuristára fantáziált, sci-fik meg mindenféle kraftwerkek ihlette jövőkép. Az indie – minden ellentmondásával együtt – úgy lett az évezred első domináns irányzata, hogy – az internetnek köszönhetően – nem kellett feladnia az idézőjeles és az idézőjel nélküli függetlenségét. Felvetődik a kérdés: a punkzene után maradt romokon szerveződő, és mára kiteljesedő indie volna az elégtétel a kapitalizmus által bedarált zenekaroknak – és itt akár a Beatlesre is gondolhatunk -, és magának a rockzenének? Hamarosan visszatérek a kérdésre.
 
 
Kapcsolódó videók: