A kötet első tematikus blokkja az, amelyben az irodalomelméleti belátások gyakorlati alkalmazásának igénye a leginkább szembetűnő. Az őszinteség retorikája című tanulmány például a különféle angolszász és német irodalomtörténészek római irodalomról szóló elbeszéléseiben mutatja ki azt a makacsul továbbélő igényt, hogy a költői szövegből, minden episztemológiai lehetetlensége ellenére, a szerzői intenciót olvassuk ki. Ez arra mutat rá, hogy az irodalomtörténet-írás korántsem tud olyan könnyen elszakadni attól a romantikus tradíciótól, mely szerint a szöveg „egy revelatív élmény (Erlebnis) közvetlen kifejeződése”, illetve hogy a költői megnyilatkozás mögött egy a szavakért élettörténetével és élményeivel szavatoló, önmagát teljes egészében birtokló szubjektum áll. A szubjektum e mítoszának avagy metafizikájának lebontásához kétségkívül azok a trópusok kínálják a fogódzót, amelyek hatékonyságukat már klasszikus meghatározásuk szerint éppen a szó szerinti és a nem kimondott jelentés közti diszkontinuitás jegyében fejtik ki, mint az allegória vagy az irónia. Az ironikus olvasattól való irodalomtörténeti berzenkedésről Hajdu által mondottak szerint például Eve Adler hajlandó inkább három különféle Catullusról beszélni egy versben (cselekvő, a cselekvésre reflektáló, beszélő), hogy végül egy negyedikben fölismerje annak a szubjektumnak a konzisztenciáját és szubtancialitását, amit ő maga az előbbi háromban „meghódít”, azaz visszahódítja a versben az élményt, aki azonban így, nota bene, megint csak aligha lehet több, mint a „Catullus” hangsor, egy az irodalomtörténet számára autoritással bíró tulajdonnév terjeszkedése a köznevek rovására. Sokkal inkább a történész, mint Catullus tudathasadásairól sikerül Hajdunak számot adnia, amikor Niklas Holzbergről írja: „Ő többször explicit módon és néha igen harcosan utasítja el a catullusi költészet közvetlen életrajzi olvasatát (…) Mégis szeretne a költőről kijelentéseket tenni.” (17)

Mindezen frappáns és az irodalomtörténészek szándékaira (!) jól ráérző fejtegetések után maga Hajdu némileg kétértelműen és bizonytalankodva foglal a kérdés kapcsán állást. „Szerinte a Catullus-vers egy olyan élethelyzetet visz színre, amelyben lehetségesnek látszik egy szereplői tudat közvetlen kifejeződése. A költemény beszélője közvetlenül szólít meg egy másik személyt, és azonnali reakciót vár a részéről.” (19) Itt egyrészt zavart okoz, hogy más értelemben szerepel a „közvetlen” szó az idézet első, illetve második mondatában. Az elsőben tudniillik eldöntetlenül marad, hogy a szereplői tudat az olvasó számára fejeződik-e közvetlenül ki, vagy, miként a második mondat sejteti, a versben színre vitt élethelyzet két szereplője közti közvetlen kommunikációról esik szó. Szögezzük le: egyik változatban sem lehet szó közvetlen kommunikációról, mivel mindkét változatban valami nyelvileg közvetítettről, az első esetben a költemény írott nyelve, a másodikban a két szereplő között a tanítás nyelve általi közvetítésről lehetne mindössze beszélni. A tanulmány utolsó előtti bekezdése, ha jól értem, a szerzői szándék helyett az olvasói szándék primátusával látszik szimpatizálni, aminek kiindulópontja, hogy a szerzői szándék kiolvashatatlanságát a szöveg és kontextusai közötti ellentmondásokból vezeti le. Ezért tűnhet úgy, az olvasó dönthet olyan kontextus mellett, amely egy adott szöveg életrajzi, vagy olyan mellett, amely ironikus olvasatát támassza alá. Csakhogy a szerzői intenció ellen nem a kontextusok közötti ellentmondás a legfőbb, s nem is az egyetlen érv, hanem például maga a nyelv természete, ahogyan azt ma ismerni véljük: eminens értelemben a nyelv hív meg minket arra a beszélgetésre, amit például a költészetről folytatunk, nem pedig mi válasszuk a nyelvi kontextust. Persze lehet beszélni az őszinteségről és kontextusairól is, de érzésem szerint a Catullus-szövegben rejlő dialógus, a nyelvi közvetítettség mint tanítás erről a közvetítésről, mint didaxis egy kiemelt értelemben, egy elméleti tanulmánynak irodalomtörténeti jelentőség tekintetében is még kiaknázatlan lehetősége maradt, amennyiben elméleten nem pusztán az egyes „történetesek” teoretikus felkészületlenségéről szóló eszmefuttatásokat értjük.

Egy az irodalomtörténet-írás elméleti kéréseihez közelebb álló problémát, az etnikai sztereotípiákét emeli ki egy másik tanulmány (Etnikai sztereotípiák az irodalomtörténet-írásban), Beöthy Zsolt és Farkas Gyula irodalomtörténeteit, továbbá a mai helyzetet tekintve át. A mai irodalomtörténet-írás igénye, amely tisztában van azzal, hogy maga is narratív sémák és műveletek alapján képzi meg a történetét, óhatatlanul romantikus elbeszélésnek fogja tartani azokat az elbeszéléseket, amelyek az irodalom és a nemzet történetét egymástól elválaszthatatlan összefüggésben beszélik el. Ugyanakkor érzésem szerint nincsen kellőképpen tisztázva, hogy mit is kell manapság sztereotípián értenünk, aminek tisztázása, éppen manapság, lényegbevágónak tetszik. Azért is hiányolom ezt, mert más szövegekben (pl. Mikszáth, Krúdy, Márai és a tótok vagy a populáris és professzionális olvasatok egymást megtermékenyítő, vagy éppen kifosztó-torzító játékát elemző Az elveszett cím, Frankenstein és az értelmező közösségek) a szerző érzékenyen és körültekintően igyekszik reagálni nemcsak a populáris irodalmi, hanem a politikai aktualitásokra is. Az elemzés korrektül veszi számba Beöthy elbeszélésében a nemzeti mitológémák manipulatívan identitást teremtő, s talán olykor xenofóbiára serkentő elég jól ismert sémáit, de nem ad semmilyen választ arra, hogy lehetséges-e egyáltalán sztereotípiák nélkül gondolkodni a Másik identitásáról. Persze a sztereotípia mintegy hallgatólagosan pusztán csak narratívaként tekintve már elveszíti esszenciális jelentőségét, de amennyiben csak narratíváink és meta-narratíváink vannak, akkor mi alapján elfogadható az egyik elbeszélés a másik rovására.

 Ha például a sztereotípia használója általi reflektáltságának fokát is bevonjuk az elemzésbe, akkor talán többet mondhatnánk e tekintetben Farkas Gyula irodalomtörténetéről. Mert amikor Hajdu kimondja, hogy Farkas egyáltalán „nem kísérletezik fajelméleti érvelésekkel” (172), kissé mintha bajba kerülne azzal is, hogy magára a magyar nemzetre vonatkozó sztereotípiát mutasson ki, ami számomra nem minden feltétel nélkül volt meggyőző. Farkas Gyula egy szöveghelyéről írja: „Ez tehát a magyarság énképenek egyik hízelgő sztereotípiája, amely a mérséklet, a fontolva haladás, az arany középút, a rendületek kerülésének fogalmaival írható körül.” Különösen azért nem meggyőző ez az értékelés, mert a Farkastól általa idézett szövegben semmi ilyesmiről nincs szó, pusztán a magyar nemesi középosztályról, amely osztályként áll itt középen, ám ez nem feltétlenül sztereotípia, s „akik a kiegyezés után bizonyos kesernyés kiábrándultsággal figyelik az új fejleményeket.” (172) Továbbá pár lappal előbb Hajdu megállapítja, hogy Farkas nem tekinti a kiegyezést pozitív mérlegűnek (167, 30. jegyzet), így feltételezem, hogy nem fog éppen a kiegyezés Deákjára emlékeztető magyar sztereotípiát „hízelgő” értelemben használni. Nem mondom, hogy Farkas Gyula mentes volna minden sztereotípiától, de az érvelés megbicsaklása okán hajlamos vagyok Hajdunál a két világháború közti irodalomtörténet-írásról szóló sztereotípiára gyanakodni.

Nem mondható el ugyanez a Kerényi Károly kezdeményezésére létrejött Sziget könyvek elemzéséről, amelyek a történet-elmélet tengely és az etnikai sztereotípiák viszonylatában azért lehetnek kiemelt fontosságúak, mert a szerzők a „magyar lényegről” nem narratív műveletek alapján, hanem filozófiai fogalmak mentén igyekeznek gondolkodni. Egy a nemzet fikciójában gondolkodó narratív sémában talán nehezebb megszabadulni a Kelet-Nyugat dichotómia máig kísértő jelenvalóságától, míg egy jellegzetes filozófiai önaffirmáció megteremtheti a dichotómiát magában feloldó szintézist, amit a történetmondás is alapul vehetne. E tekintetben Hajdu szemléletében az a kifejezetten szimpatikus, hogy abban, amit az irodalomtörténet-írás mindig többé-kevésbé meghatározatlanul „nyugati”-nak tekint, nem feltétlenül mércét és mértéket lát, hanem az applikációs igény önállóságával és szabadságával fordul felé. És itt visszakapcsolódhatunk az előző tanulmány kapcsán említett komparatív irodalomtörténetekhez, melyekről nagyon bátran ezt írja Hajdu: „Kultúránk jelen összefüggésrendszerében talán jogos az az igény, hogy ahogyan annak idején az irodalomtudomány segédkezett a nacionalista ideológia társadalmi-tudati beágyazottságát elmélyíteni, most segítsen ennek az ideológiának legalábbis 19. századi típusát lebontani.” (173) A kiindulópont itt is a Benedict Andersontól idézett tétel, miszerint a nemzet „elképzelt közösség” (175), amivel a „nemzetek utáni világállapot” (178) fikcióját állítja szembe. Hajdu tisztában látszik lenni azzal, hogy ez utóbbi szintén egy jellegzetes fikció, s mint ilyen nem mentes az ideologikumtól, hiszen minden elgondolthoz, mint amilyen például egy „világállapot”, hozzátartozik ennek képzelet általi fikcionálása. Hogy erre a világállapotra adott válaszként a Hajdu által bemutatott komparatív irodalomtörténetek elégséges választ jelenthetnek, abban a magam részéről kételkedem. Igaz, Hajdu sem dönt egyértelműen. Mert van például olyan elemzés is, amely nem nemzetállamok utáni, hanem bizonyos értelemben az előtti világállapotot vizionál a helyi identitások konglomerátumának időszerűtlen törzsiesülését, a nemzetállamról való leszakadást és önállósodást helyezve kilátásba. Nem is állunk ettől olyan messze, ha a különféle nemzeti, etnikai kisebbségeknek környező államokbeli helyzetét figyeljük. Ebből szerintem legalább háromféle irodalomtörténet szükségességére következtethetünk: 1. egy szűkebb regionális irodalomtörténetre (pl. Erdély esetén) 2. egy korszerű nemzeti irodalomtörténetre, amely természetesen metszi az előbbit 3. és egy a Hajdu által bemutatott John Neubauer-Marcel Cornis-Pope-féle európai irodalomtörténetre.

A nemzeti irodalomtörténet szükségességekor továbbá arról az evidens tényről is beszélni kell, hogy az irodalomnak van egy specifikus nyelvhez kötöttsége, ami legvilágosabban például a költői szöveg fordíthatatlanságában mutatkozik meg. Ha egy irodalomtörténet nem a nemzetek és nem is a nemzetek utáni világállapot, hanem az irodalom fikciójáról szeretne beszélni, akkor többek között ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni. Hajdu egy másik tanulmánya e koncepció irányába látszik mutatni: „Szerintem a világirodalom csak nemzeti változatokban létezik, és minden nép kialakítja a saját kanonizált változatát a több nép irodalmából.” (78) Ez a tanulmány éppen az antikvitás egyes szerzőinek kánoni pozícióit és a róluk készült magyar nyelvű műfordítások viszonyát veszi szemügyre, s jól látható belőle, hogy azok a műfordítások őrizhetik meg leginkább kánoni pozíciójukat, amelyek célnyelvi orientációjúak: általában elmondható, hogy például Arany Arisztophanész- és Babits Dante-fordításai mindaddig „olvasható magyar szöveg” lesz, amíg Arany és Babits nem műfordítás-szövegeik alapján megőrzik kánoni pozíciójukat (85). Ebből pedig az a következtetés adódhat, hogy egy komparatív irodalomtörténet kánonja is csak annyiban számíthat normatív erőre, amennyiben igazodni tud az egyes célnyelvekbe beágyazódott fordításnyelvi tradíciókhoz, vagy radikálisabban: egy európai kánon is mindig a nemzeti kánon függvénye marad.

Hajdu közelítéseire azonban nem a nagy elbeszélések és kategorikus végkövetkeztetések levonása, hanem a specifikus nézőpontok következetes végig vitele a jellemző, s ez a sajátosság a kötet legfőbb erényei közé tartozik. A koloniális diskurzus vizsgálata a 19. század végi prózában (Egy baka és egy alkirály) feltétlenül továbbgondolandó például az idegen nyelvű betéteket tartalmazó szövegek befogadási lehetőségei vizsgálatának, vagy például Tömörkénynél az irónia és a sztereotípia viszonyának tisztázása irányába. Ilyen előremutató megfigyelés a Tömörkénynél megjelenő katonai nyelv sikertelen performatívumainak jelenléte, így sztereotípia, irónia és performatívum viszonya Tömörkénynél kifejezetten új megközelítést sugall. Például azt az egyébként nem pusztán teoretikus téttel rendelkező következtetést, hogy a szemantikailag tartalmatlan performatívumok, ígéretek csakis ironikus olvasatot engednek meg, ami egy irodalmi diskurzus esetén feltétlenül termékeny és ünneplendő, de egy politikai diskurzusban katasztrófához is vezethet. Igaz, az irodalmi szöveg ironikus olvashatóságának „alpári” változatairól is van Hajdunak mondandója Göre Gábor levelei kapcsán, ami arra utal, hogy az irónia egy irodalmi szöveg esetén is lehet terméketlen. Az ilyen elvarratlan teoretikus szálak a kötetben valóban a kontextus szabad megválaszthatóságáról adnak hírt, ugyanakkor arra is jogos lehet utalni a Törökképeink kapcsán, hogy a közvetetten emlegetett Zrínyinél, aki a törökökről szóló irodalmi diskurzusnak mégis csak a kezdőpontján áll, általában sokkal árnyaltabb a törökökről megrajzolt kép, és az Egri csillagok sem minden esetben tagadja meg a szintén sztereotip keleti kultúra vonzó meseszerűségét, noha a célzott válogatás helyeselhető szándéka, amely a törökökkel kapcsolatos sztereotípiákat akarja tudatosítani, igazolja Hajdu megfigyeléseit. (A törökökről szóló irodalmi diskurzus legújabban megjelent regénye – Horváth Viktor: Török tükör, Jelenkor Kiadó – talán tovább tágíthatja ennek a vizsgálódásnak a látókörét is.)

A kötet tanulmányaiból számos további, nagyon fontos részkövetkeztetés adódik, s ezek nem elhanyagolható része nem feltétlenül csak a bennfentes irodalomtörténeti diskurzuson belül érvényesíthető, például a szlovákokkal kapcsolatos sztereotípiák elemzése Mikszáthnál, Krúdynál és Márainál. A problémafölvetés tekintetében például messzemenően sokatmondóbb Mikszáth prózája, akinek szemlélete szerint a „helyi békét” többnyire mindig a magasabb politikai körök hatalmi aspirációi rontják meg, mint a valószínűsíthetően manapság sokkal népszerűbb Máraié, akinek a témában alig van mondanivalója. Más kérdés persze, hogy mennyire jogos ugyanazt a nézőpontot, fogalmi, elméleti apparátust alkalmazni Mikszáth és Márai prózájára, hiszen világos, hogy Márai olvasása a „polgár sztereotípia” politikai és egyéb implikációinak középpontba állítása esetén sokkal több eredményre juthat. Ezek a következtetések ugyanakkor – a kötetnek az elméletírás versus történetírás közti kommunikáció metaolvasatát alkalmazó megközelítésében – arra is fényt vetnek, hogy az irodalomtörténetről való gondolkodás sohasem független az irodalmon kívüli ideológiai aktualitásoktól, noha meglehet, az elméletírás sem. Az ilyen aktualitások Hajdu Péter kötetében azonban messzemenően tudatosan és logikusan épülnek be az elemzésekbe, miközben arra irányítják a figyelmet, hogy a történetírásnak az immanens esztétikai értékeléseken túl mindig van valamiféle, úgynevezett társadalmi tétje, bármennyire is igyekszünk ezektől elvonatkoztatni. A legtisztább megoldásnak, Hajdu példáját követve, a nyelvi-esztétikai horizonton túli érdekeltségek felszínre hozatalát és megbeszélését tekinthetjük.