Talán a Panic volt az a Smiths-szám, amelyben Morrissey valami olyasmit énekelt, hogy fel kéne akasztani a dj-t, aki olyan számokat játszik, amelyek nem az ő életéről szólnak. Ha nem is ilyen radikálisan, de valahogy én is így vagyok a popzenével; használati cikk ez elsősorban, vagy életkiegészítő – ahogy Adorno mondaná szigorúan. Tizenötéves koromban ugyan lenyűgözött a Nine Inch Nails meg a Marilyn Manson, de viszonylag hamar rájöttem, hogy nem csak hogy nem olyan tré a világ, mint ahogy ezek éneklik, hanem még jobb is, mint amilyet ezek valaha kínálni tudnak. Ezután hallgattam mindenféle poprockot, Cure-tól Clashig, Sonic Youthtól Spoonig – tényleg sokmindent. Később aztán valahol Spanyolországban rájöttem, hogy éjfél után jobb technóra ugrálni, mint azt nézni, hogy lesz Matt Bellamyból szép lassan utalmas világsztár. Jamie T első lemeze pedig tökéletes volt arra, hogy félrészegen hazasétáljak ilyen-olyan bulikból. Hiába idegenkedtem addig a raptől, a Panic Prevention pont olyan volt, mint Marcalvárosban suttyó tininek lenni. Még ha a raggae-s Salvador megy róla, akkor is rögtön otthon érzem magam.    

Arra viszont nem igen gondoltam, hogy valaha újra ilyen metálos izét fogok hallgatni. De mit lehet tenni, amikor a februári hónap legjobb lemeze a: Shiningtól a Blackjazz? Amiben tényleg minden benne van, amit utálnom kéne, az összeszorított fogaktól a jazzes betétekig – minden ami rajtam kívül áll. Csomót gondolkoztam rajt, hogy mikor és hol kéne ezt hallgatni, aztán az lett a vége, hogy két hete szinte csak ezt hallgatom, pedig nem illik sehová se. Talán csak egyszer volt olyan, hogy belerúgtam volna valamibe, miközben a Blackjazzt hallgattam. (Végül ez se történt meg.) A már említett Jamie T lemezt három történettel körül tudnám írni úgy, hogy utána az első rögtön a sokadik hallgatásnak tűnne. Ezzel kicsit nehezebb a dolog. 
 

Megpróbálom a cím felől körülírni a dolgot, ami mintha a rögtön műfajt jelölné meg: black és jazz. Norvég zenekarról lévén szó, valószínűleg számukra a black metál olyan helyi jellegzetességként tűnik fel, mintahogy valahány magyar zenész hegedűt használ, ha éppen autentikus akar lenni. A black metál a Shining jelen lemeze esetén azonban inkább csak kiindulópontként és hangvételként van jelen, zeneileg nem különösképpen érvényesül néhány, (főleg ének-) motívumot leszámítva. (Azért nem kell túl sokat fülelni, hogy feltűnjön a „You fucked with your own brother” sor – ami üt is annak rendje és módja szerint.) Zeneileg az egyik fő motiváció az ún. ipari metál felől érkezett. A dominánsabb riffek a már említett Nine Inch Nails legendás, a kilencvenes évek elejére-közepére tehető korszakát idézik, sőt a picit prosztón szóló szintik is erősen emlékeztetnek a ’92-es Broken EP témáira. Amíg azonban a NIN esetében ezek riffek csomószor csak úgy szervetlenül álltak két másik téma közt (pl. Wish), addig ezek hátranyalt hajú, szigorú tekintetű figurák olyan természetességgel pakolgatják egymás után a a különböző részeket, mintha a világ természetesebb tavaszi popdalát játszanák. És itt jön be a lemezcím második fele: a jazz. Igaz, van egy dal a lemez közepén, ami egy szimpla free-jazzes blöff, de ezt leszámítva teljesen jól el vannak keverve a jazzből és matekrockból származtatható ritmikai variálások. És összességében egy olyan változatosság áll össze, ami paradox módon képes magába olvasztani – rögtön az első számban – egy majd’ másfél perces monoton részt is. A legnagyobb húzás pedig az, hogy a heroikus gitárszólók feltételezett helyét a frontember szaxofonjátéka tölti ki, és adva meg a lemez tényleg semmihez sem hasonlító ízét. A Shining – milyen jó név!, főleg így tavaszra – egy olyan lemezt tett le az asztalra, ami kibújik mindenféle összehasonlítás alól: „Ki a technikásabb? Ki szólózik nagyobbat? stbstb” Nincs is szükségük ezekre méricskélésekre, mert csak simán egyel magasabb szinten játszanak a metálbandák jó részénél, a jazzhez képest pedig annyira más dimenzióban, hogy az irányban is felesleges lenne colstockozni.  
 

Mit lehet ezek után mondani a többi februári megjelenésről!? Nyálas, unalmas, kommersz mind!!!  
 

Hogy mégse bökjük ki az érdeklődök szemét ennyivel, felkértem Rudit – aki arról híres, hogy  mindenről és mindenkihez van egy szép szava, néha egy jó mondata – hogy meséljen röviden a többi lemezről. Én meg indítom a Blackjazzt, és ha nem találom meg, hogy hova passzol, akkor majd szépen feketére festi az egész tavaszt. Vagy a hegy, vagy Mohamed. Shining! 
 
 

„Sziasztok, 
 

ezeket hallgattam meg, és  értékeltem őket ötös skálán: 
 

Adam Green, Minor Love: Green nagyjából ugyanazt gitáron maszatolós lo-fi popot játsza, mint a Moldy Peaches idején. Hangja kicsit markánsabb lett ugyan, és a dalok se annyira esetlenek, mint anno, de – ha máshogy is – azért ugyannnyira szerethető és szerethetőek. 4/5 
 

Basia Bulat, Heart Of My Own: A hangja alapján fiatalnak tűnő folkpop-énekesnő műfajhűen unalmas albuma mindössze annyiban tér el a hasonló gitározgatós, hegedűkíséretes sápadt lánykákétól, hogy nála néhány dalban moccan némi élet. A Gold Rush például egész felemelő darab. 3/5 
 

Gil Scott-Heron, I’m New Here: A – dalszövegei miatt – fekete Bob Dylanként is emlegetett veterán soulénekes kortárs elektro alapokra sztorizgat. Eléggé megkapó, ahogy az öreg az énekbeszédszerű dünnyögéseit megszakítva néha kiengedi a hangját. 4/5 
 

Hot Chip, One Life Stand: A Hot Chip a lemez megjelenése idejére már korszakos jelentőségű csapatnak számított a blogszférában – köszönhetően korábbi két kiadványának. Nem is sokat variáltak az új lemezen, ugyanazt a hűvös, szemüveges elektro-popot tolják ilyen vocoderes geek-romantikával, mint ahogy eddig is tették. 5/5 
 

Joanna Newsom, Have One On Me: A popzene artisztikus határvidékére tévedt énekesnő valószínűleg ezt a három lemezes (hosszúságra azonban csak két cédényi, de így is) kimerítő albumot szánja munkássága központi darabjának. Nehéz rá mit mondani; nagyon szép és idővel kicsit unalmas egyszerre, ahogy Newsom hárfájával kicsalogatja az egyszerű folkdalokat a konvencionális kereteikből. 4/5 
 

Local Natives, Gorilla Manor: Ha nem lenne Wolf Parade, Grizzly Bear, White Rabbits… és még mondhatnék egy csomó hasonló bandát, akkor valószínűleg érdekes lehetne a Local Natives. Mivel azonban Dunát lehetne rekeszteni a hasonló indiepoprock-produkciókkal, ezért így sláger nélkül bepróbálkozni igen karcsú. 3/5 
 

Los Campesinos, Romance Is Boring: A Los Campesinos tipikus korjelenség. Egy jól sikerült első lemez után, megannyi zenekarhoz hasonlóan, ők se tudták fenntartani a figyelmet. Amúgy nincs különös gond ezzel az albummal, de a kövezkező – negyedik – lemezükre már senki sem lesz kiváncsi. 3/5 
 

Marina And The Diamonds, The Family Jewels: Marina és kísérőzenekara az év egyik nagy „reménységeként” indult. Most itt az album, ami két dologban különbözik a 90-es évek porig alázott kommersz popjától: ezerszer jobban van keverve és hangszerelve, mint azok közül majd’ bármelyik. A 90-es években viszont nem igen adtak ki úgy poplemezt, hogy legalább egy – nem egyszer idegölő – sláger ne lett volna rajt. Ez a Marina csak egy átlagos affektálva dalolászó lányka, anyutól lopott ékszerekkel. 2/5 
 

Massive Attack, Heligoland: Úgy tűnik a bristoli kollektíva rájött, hogy ők még eléggé kötődnek ahhoz a korszakhoz, amelyben egy hátralévő fél életen át lehet ugyanazt játszani, a régi rajongók úgyis meghallgatják sokadszor is. Így a MA dokumentáltan is bekerült a kihalóban lévő fajok közé. Isten velük! 3/5 
 

Pantha du Prince, Black Noise: A múlt havi Four Tet-cd után egy újabb echte tavaszi – és talán nem is annyira – minimal-techno lemez a Black Noise, aminek a címe senkit se tévesszen meg, hiszen a borongós alapokat ilyen kis csilingelő hangfűzérek szelídítik ki a szabadba. 5/5 
 

The Soft Pack, The Soft Pack: Szimpla poppunkrock-zenekar szimpla poppunkrock-lemeze, vagányan besipolgató gitárokkal, közepes majdnem slágerekkel – és mindent elmondtam róluk és a lemezükről. 3/5 
 

These New Puritans, Hidden: A zenekar ezzel a lemezzel, valami olyasmit próbált meg, ami csak ilyen Radioheadeknek szokott összejönni. Igazán nagyot ha nem is sikerült gurítaniuk, de a nagyívű atmoszférikus dallamokból és a zakatoló dobokból azért csak kikerekedik valami, amire azt is mondhatom vigaszdíjként, hogy post new rave. Mert azt mégse illik egy merész vállalkozásra odakenni, hogy a szegény ember Kid A-ja. 4/5 
 

Xiu Xiu, Dear God, I Hate Myself: A Xiu Xiu az elmúlt évtized egyik legegyedibben megszólaló formációja. A queenesen frivol, barokkosan hisztis popjuk, igaz, már nem olyan feltűnő jelenség, mint mondjuk 2004-ben, amikor először hallottam őket, de ez a mostani – már vagy hetedik – lemezüket is ugyanúgy ajánlhatom – mondjuk a Muse helyett – mint bármelyik korábbit. 4/5”