Az irodalomtudomány hazánkban egyre rosszabb hírbe került s nem is ok nélkül; e tiszteletre méltó diszciplína és annak jeles képviselői ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy elegendő elméleti alap áll rendelkezésre egy, az irodalomtörténettel szembeni offenzíva kivitelezésére. Így született meg A magyar irodalom történetei című tanulmánykötet (avagy kézikönyv, esetleg kísérleti munka?), amelynek végül sikerült elérnie, hogy az az olvasó, aki eredetileg az ostromlókkal érkezett, végül mégis az ostromlottakkal szimpatizáljon, miközben az offenzívában részt vevő külföldi segédcsapatokról kiderült (bármennyire is beváltak más „nemzetek” irodalomtörténeteinek megírásánál), hogy korántsem ismerik a hazai terepet, melynek következtében esetleges későbbi bevethetőségük is kérdésessé vált. A kétes eredményeket felmutató ostrom után hamarosan bekövetkezett a vezérkar elszámoltatása egy konferencia, vagy inkább tanácskozás (a műfaji kérdések nem voltak erősségei ennek a hadjáratnak) keretében (erről ad számot az Irodalom a történelemben – irodalomtörténet című kötet[1]). Az így kirajzolódó kép végül tökéletes látleletet biztosít irodalomtudományunk jelenkori állapotáról. A kötet négy szekcióülés rövidebb-hosszabb hozzászólásait, majd az ezeket követő vitát tartalmazza (az itt elhangzott véleményeik közléséhez azonban A magyar irodalom történeteinek főszerkesztői nem járultak hozzá, ezért a leleményes olvasónak az ő nézeteiket a viszontválaszokból kell kikövetkeztetnie, mely körülmény kifejezetten befogadás-központúvá teszi e viták értelmezését). A tanácskozást természetesen már rengeteg olyan kritikai reflexió előzte meg, amelyek nem sokkal A magyar irodalom történeteinek kiadását követték. Mindezek hol a történetek nemzeti jellegének hiányát, hol egyes szerzők figyelmen kívül hagyását, hol pedig a szerkesztés folyamatában és koncepciójában bekövetkező hibákat említették fel a háromkötetes művel kapcsolatban. Az itt tárgyalt kötet ezzel szemben némileg már árnyaltabb képet közöl e problémáról. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a legtöbb kritikus éppen azt veti a szerkesztők szemére, hogy a szöveg pontosan olyan funkciót akar betölteni, mint elődei. A három kötet azonban nem csupán külsőségeiben hasonlít egyik megtagadott őséhez, hanem azáltal is, hogy lehetőséget ad egy sajátos ideológiai olvasat megkonstruálására.
A magyar irodalom történetei mindenképpen létrehoz egy olyan kánont, amelyben fontos alkotók nem jutnak kellő szerephez. A hozzászólók jelentős része ezért pont azokat a szerzőket sorolja fel, akik nem kerültek be a kötetekbe, mint például Berzsenyi Dániel (Thimár Attila: Hol maradt el Berzsenyi?), Dsida Jenő (Pomogáts Béla: A kisebbségi magyar irodalmak helye a magyar nemzeti irodalomban). Görömbei András és Papp Endre az úgynevezett „nemzeti” (Papp Endre: „Rút sybaríta váz”), míg Bertha Zoltán a határon túli irodalom figyelmen kívül hagyását veti a szerkesztők szemére (Bertha Zoltán: Kisebbség és modernség). A „kritikák” éppen a köteteknek e szerzőkről való hallgatását értelmezik sokatmondónak, mert e tanulmánykötet mégis arról beszél a maga 134 önálló szólamán, hogy mit is nevezünk ma magyar irodalomnak (miközben a hiányokból arra a következtetésre is juthatunk, hogy mit nem). A magyar irodalom történetei digitális változatának, a Villanyspenótnak egyik előszóírója még a tanácskozás előtt megjelent negatív kritikákra reflektálva ezzel szemben úgy olvassa Szegedy-Maszák Mihálynak a kötetek elé írt előszavát, hogy „A magyar irodalom történetei úgy hoz új, sokféle, de hatásukban egynemű elemekből fölálló elvi rendszert a magyar irodalomtörténet-írásba, hogy nem jelöl ki kánont.”[2] Az egyneműség azonban itt is valamiféle mértéket jelöl, mely alapján ezeket a szövegeket kiválasztották. Valakinek a mellőzése mögött ezen kívül még akkor is értékítéletet lehet sejteni, ha mindez nem a magyar irodalom történetét feldolgozó nagyelbeszélés, hanem a magyar irodalom szinkronikus, vagy diakronikus metszetét bemutatni akaró tanulmánykötet esetében következik be. A nyomtatott könyvben ugyanis egyes szövegek mindig mások elé fognak kerülni és a terjedelmi, vagy egyéb okok miatt az is előfordulhat, hogy bizonyos szerzők kimaradnak. A kötetek kiadása után pedig mindez véglegesnek tűnik (különös tekintettel arra, hogy az előszó nem reflektál érdemben e problémára). Kérdéses, hogy az álláspont, amit a szerkesztők képviseltek, megvalósítható-e egyáltalán könyv formátumban, vagy ez már eredetileg is „csak(?)” egy digitális adatbázis keretein belül képzelhető el (állítólag Horváth Iván vezetésével már készül is egy ilyen, de jelenlegi állapotában elég messze van attól, amire használni lehetne: még mindig a könyv digitális változata, és korántsem tágította a benne foglalt szerzők „kánonát” a „végtelenségig”). A magyar irodalom történeteinek célkitűzései lehetséges, hogy csak abban az esetben valósíthatóak meg, ha a könyvformátumban publikált szövegeket a digitális adatbázis papír kiadásának tekintjük. A hiányok így kiküszöbölhetőek lennének, mert nem jönne létre olyan „kánon”, amely „lezártságában” különböző ideológiai szándékokat feltételezne. Lehetőség nyílhatna olyan fejezetek megírására is, mint amit például Bitskey István hiányol a reformáció magyar bibliafordításaival kapcsolatban (Bitskey István: Irodalom, történelem, értékzavar, Jegyzet a „Háromkötetes” kora újkori anyagáról), vagy amire Papp Tibor mutat rá a magyar avantgarde irodalom esetében (Papp Tibor: Avantgárd szemmel irodalomtörténetekről). Mindezidáig azonban a Villanyspenótban sem szaporodtak elazok a tanulmányok, amelyek az itt felemlegetett hiányokat pótolnák. A hozzászólók ezen kívül e hiányokból kiindulva a kötet használhatóságát is problematikusnak találják, amit szintén korrigálni tudna a digitális kiadás. Egy szerzőhöz tartozhatna például egy általánosabb, leginkább a pályaképet bemutató írás, ami mellé olyan tanulmányokat lehetne rendelni, amelyek különböző nézőpontból mutatnák be írásait. Így A magyar irodalom történetei akár kézikönyvként is megállná a helyét. Egy ilyen szöveg a szerkesztőket is megkímélné attól, hogy olyan tanácskozáson vegyenek részt, amely egy lezárt szöveg kárhoztatásáról szól. Ehelyett a konferencia után a kritikáknak megfelelően korrigálhatnák a rendszert. Ebben az esetben talán valóban bekövetkezhetne az a paradigmaváltás, amit e kötetek ténylegesen képviselni akartak.
A magyar irodalom történetei azonban ennél sokkal mélyebb problémákat is felvet. A „tanácskozáson” sok szó esett az irodalomtörténet írás kapcsán az úgynevezett „nagy-elbeszélések” jelenkori megkérdőjeleződéséről, melynek értelmében már nem beszélhetünk a magyar irodalom történetéről, hanem csak történeteiről. A „tanácskozás” legjelesebb és „legelőremutatóbb” felszólalásai éppen ezért nem azok, amelyek csupán a hiányzó személyek listáját sorolják fel, hanem amelyek az irodalom elbeszélhetőségének lehetséges formáit vizsgálják. Imre László például a műfajtörténeti megközelítést javasolja (Imre László: Rendszer, módszer és időtállóság – egykor és ma), míg Gintli Tibor olyan narrációs technikákat említ (párhuzamos történetek, időrendet felbontó narráció, egymást megkérdőjelező elbeszélések), amelyek valóban lehetővé tették volna annak a töredezett örökségnek a bemutatását, amit az előszó tűzött ki célul (Gintli Tibor: A megszakított elbeszélés lehetőségei). Kulcsár Szabó Ernő egyrészt a fejlődés fogalmának problémájára mutat rá az egyik főszerkesztőnek, Veres Andrásnak a megjegyzésére reflektálva, aki a kötetetek történeteit többféle fejlődési modellhez köti, másrészt arra is felhívja a figyelmet, hogy egy „hiteles”elbeszélés megírása nem egyenlő azzal, ha megsokszorozunk valamit, amiről nem tudjuk, hogy micsoda. Ugyanakkor visszautasítja azokat a kritikákat, amelyek állítása szerint a kézikönyvnek egy XIX. századi nemzeti paradigma felől rónak fel hibákat (Kulcsár Szabó Ernő: Irodalomtörténet – folyamat nélkül?). Ezeknek a megjegyzéseknek azonban szintén nehezen adható „hitel”, mivel olyan gondolatokat tartalmaznak, amiket már az egész projekt kezdetekor meg kellett volna vitatni. Ugyanez érvényes egyébként az egész „tanácskozásra”, mivel az itt elhangzott vélemények – s különösen a most említettek – arról beszélnek, hogy miként kellene egy olyan irodalomtörténetet megírni, ami megfelel a jelenkori tudományos paradigmának, miközben a helyzet fordított, mert valami itt már megíratott, amihez többek között ők is a nevüket adták (erre a problémára egyébként maguk az előadók is reflektálnak). A tanácskozás így ténylegesen egy sikertelen ostromot követő haditanácsra emlékezteti az embert, amelynek éppen az a legfontosabb tapasztalata, hogy a haditanácsokat az ostromot megelőzően kellene tartani. Természetesen mindez nem minősíti az említett személyek által írt és elmondott gondolatokat, hanem csupán megkérdőjelezhetővé teszi. A felszólalóknak e csoportja azonban másrészről sikeresen elbeszél a többiek mellett, mivel az ő problémafelvetésük nem a „mi a magyar irodalom”, hanem a „miként lehet egy történetet elbeszélni” kérdés körül forog. Az első esetben tudjuk, hogy miről beszélünk, de nem vetünk számot azzal, miként kellene, míg a második esetben bár tudnánk, de nincs miről beszélnünk.
A magyar irodalom történetei – ahogy ezzel kapcsolatban a főszerkesztő is fogalmaz – olyan történeteket tartalmaz, amelyek különböző (tudományos) nézőpontokból közelítik meg a magyar irodalom egyes alkotóit. A magyar irodalom történetének egy üdvtörténeti jellegű nagy elbeszélésként való színrevitele azért nem lehetséges tehát, mert teret kell engedni a különböző tudományos nézőpontoknak. Bojtár Endre kritikája helyesen mutat rá e nézet problematikusságára: „A magyar irodalom történetének töredezettsége ilyeténképpen mintha nem annak tényleges időbeli és földrajzi illetve társadalmi töredezettségéből adódna, hanem abból, hogy a különböző felfogású értelmezők a hagyomány mely részét érdemesítik figyelemre.”[3] Ha komolyan szemügyre vesszük azt a hagyományt, ami a magyar irodalom alapját képezi, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ez már eleve történetek sokaságára hullik szét. Nem csupán a kötet szerzőinek (tudományos) nézőpontjai különböznek, hanem a vizsgált szerzőké is. A „mit” kérdésében benne foglaltatik többek között az irodalomtörténet írás hagyományával és ennek olyan változásaival való szembesülés is, mint amilyen például a magyar irodalom szükségszerű strukturális változása Trianon után. Ennek megfelelően az első kötet előszavában is említett különböző célelvűségek nem csupán az egyes tanulmányírók sajátos megközelítési módjaiban érhetőek tetten, hanem a különböző történetek már eleve jelen vannak, és ezzel összefüggésben sajátos sokszínűséget biztosítanak a magyar irodalomnak. A magyar irodalom történeteiből éppen ezért lehet hiányolni például a határon túli magyar irodalmak, vagy a 16. és 17. században a protestáns és a katolikus irodalom különböző célelvűséget képviselő történeteit, és ezek egymásra vonatkozását. Valójában tehát nem egy, hanem sok különböző történetről írhatnánk különböző történeteket. Rejtő Jenő például ebből a szempontból helyesen került a történetek közé. A magyar irodalom történetei elsődleges problémája tehát abban ragadható meg, hogy homogénnek feltételezi azt a hagyományt, ami eredetileg heterogén, és önmagában arra kényszeríti az irodalomtörténet íróit, hogy ennek megfelelő összefoglaló munkát írjanak. A főszerkesztő előszavában a határon túli irodalmakra való utalásban jelenik meg e homogenizáló törekvés, amikor úgy beszél e jelenségekről, mintha valamilyen oknál fogva nem a magyar irodalom történetei közé tartoznának: „A magyar irodalom történetei néhány, a mai államhatárokon túli irodalommal is foglalkozik. Ennek a területnek a megítélése azért nehéz, mert az erdélyi, felföldi, délvidéki vagy akár nyugati magyar irodalom művelőire is vonatkozik az a szomorú igazság, amelyet Belting így összegezett: „A szórvány nem a saját területén él, és reménytelenül keresi saját azonosságát” (Belting 2003, 73).”[4] Nem éppen az azonosságkeresés e módja miatt válhatnak ezek az irodalmak a magyar irodalom alternatív történeteivé? Papp Endre helyesen tételezett fel e kötet előszava és Babits Mihály Az európai irodalom története című művének gondolatmenetében némi hasonlóságot.[5] Babits ténylegesen szembeállította egymással az egyetemes értékeket képviselő világirodalmat a helyi érdekeket képviselő nemzeti irodalmakkal. Förköli Gábor Babitsnak egy a határon túli irodalmat taglaló esszéje nyomán (Európaiság és regionalizmus) a következőképpen fogalmazza meg ezt a problémát: „Félti ugyanis az erdélyi irodalmat attól, hogy képviselői a kisebbségi sorssal takarózva leszállítják írásművészetük színvonalát, s világirodalmi szemszögből nézve érdektelen problémavilágukkal kizárják magukat az európai irodalomnak abból a folyamatából, amelyet ma kánonképződésnek neveznénk.”[6] Nyilvánvaló azonban, hogy másként kell megítélnünk e problémafelvetést, ha valaki ezt 1930-ban és másként, ha 2007-ben teszi meg, és megint más a helyzet, ha valaki az európai irodalom történetét akarja megírni és nem a magyar irodalom történeteihez ír előszót. Az irodalom történeteinek megírásakor mindig szem előtt kell tartani a különböző irodalmi hagyományokra való rákérdezésben megjelenő ellentmondást, amit Kulcsár Szabó Ernő a következőképpen fogalmazott meg a Babits emlékév kapcsán: „Képes-e az irodalomtudomány arra, hogy az irodalmiság reflexiós tudata gyanánt élő hatáspotenciált hívjon elő egy „szótlannak mutatkozó” klasszikus hagyatékából? És egyáltalán: indokolt és valódi-e ez a hatástörténeti elcsendesedés – vagy csupán látszata egy élő kérdésekhez kapcsolódni képtelen örökségnek, mellyel szemközt inkább mai irodalmunk véti el az új önmegértés lehetőségeit? Akárhogy is van, Babitsról szólni ma aligha lehetséges e dilemmák megkerülésével.”[7] Ugyanezt a dilemmát mindazokkal a történetekkel kapcsolatban megfogalmazhatjuk, amelyek kimaradtak A magyar irodalom történeteiből. Csak a befogadó nézőpontja nem elég: olyan modellt kell érvényesíteni az irodalomtörténet írásban, ami nem csak e befogadás, hanem a hagyomány heterogenitásának fokozottabb mértékben való szóhoz jutását is engedélyezi.
A magyar irodalom történetei azonban nem Babits munkájával, vagy a nemzeti irodalomtörténet-írással, vagy A magyar irodalom történetével szemben jött létre, amelyek amúgy is elég nehezen illeszthetőek be egy „fejlődési” sémába, hanem egy olyan irodalomtörténet ellendiskurzusa, amely valamilyen szinten mindhármat egyesíti. Ennek megfelelően először létre kellett hoznia nem csupán egy homogén hagyományt, hanem homogenizálnia kellett a hazai irodalomtörténet-írás folyamatát is (többek között szinte egyenlőségjelet téve a nemzeti és a marxista irodalomtörténet közé). Létre kellett hoznia egy olyan fiktív nem nemzeti, nem marxista és nem az európai irodalom történetét megírni akaró teleologikus irodalomtörténetet, amelyet végül A magyar irodalom történetei felszámolhat. Ennek fényében e három kötet érdemben sem a „hogyan” sem pedig a „mit” kérdésére nem tudott felelni miközben látszólag mindkettőnek teret adott. Ha lehet hinni annak a folyamatnak, ami jelenleg a szemünk elé tárul (hiszen most az látjuk, hogy egy könyv megjelenése megelőzte a tulajdon megírhatóságáról szóló tanácskozást), akkor annak a szövegnek, amit A magyar irodalom történetei felszámolt, nemsokára meg kell jelennie.