Az utóbbi években mintha a páratlan évek valahogy erősebbek lennének popzene ügyében. A 2010-es év, nagyon úgy néz ki, ezt a tendenciát fogja erősíteni. Ha pedig mégse lenne ilyen tendencia, akkor majd idén lehet, hogy elkezdődik. Az év elején szinte minden magára valamit adó szakmagazin összeállította az év legjobban várt lemezei listáját, kiemelve természetesen az első lemezükön maszatoló új zenekarokat. Első hallgatásra utóbbiak közül egyedül a széttorzított tánczenében utazó Sleigh Bells keltette fel a figyelmemet. A többi „reménység” inkább a már futó trendekbe illeszkedik anélkül, hogy azokhoz hozzátenne bármit is. A már nagylemezzel és még potenciállal is bíró zenekarok közül a fontosabbaknak jó része 2009-ben jelentkezett lemezzel, így rájuk 2010-ben kevésbé lehet számítani.

 

 

A legjobb azonban az lesz, ha előre nem is döntünk el látatlanban semmit, hanem hagyjuk, hogy menjen minden szépen a hónapok rendjében. Majd minden hó végén, ahogy mindjárt most is, megpróbálom egy tömör, de informatív summázatban összefoglalni a havi popzenei eseményeket.

 

 

 

 

Ha időrendben talán nem is, jelentőségében mindenféleképpen az évtized legelső, az is lehet, később szimbolikussá váló eseménye a mai garázsrock talán legfontosabb figurájának, Jimmy Lee Lindsey Jr.-nak (1980 május 1. – 2010 január 13.) a halála. 29 éves kora ellenére tetemes munkásság állt mögötte – az évtized első felében a Lost Sound nevű zenekarával, majd Jay Reatardként, szólóban alkotott nagyot – és ki tudja, hogy még mi lett volna előtte.

 

 

A hónap két leginkább várt lemeze a Spoon Transference-e és a Vampire Weekend Contrája voltak, annak ellenére, hogy a már tavaly megjelent kislemezek és az egyéb módon publikált dalok nem voltak túl biztatóak. A Spoon az előző, 2007-ben megjelent, sorrendben a hatodik, Ga Ga Ga Ga Ga című albumával úgy tűnt, egy fejlődési ív végére ért. A korábbi albumaikkal szemben a Ga Ga… minden egyes dala remekre sikeredett, megtalálták a számukra leginkább működő arányt a maguk tulajdonképpen tök egyszerű, de okos poprockzenéje és az abba időközben beszűrődő motown soul között. A Ga Ga… tulajdonképpen jobban nem is sikerülhetett volna – érezhette ezt maga a zenekar is. Viszont ahelyett, hogy valami újba kezdtek volna, inkább visszakanyarodtak a korai, krautrockosabb lemezeikhez és ezen szögletesebb önmagukon csavartak egyet. Nos, ez utóbbi tagmondat zavarosságával tökéletesen jellemzi a Spoon Transference-ét, több szót nem is kell rá pazarolni.

 

 

A Vampire Weekend hasonló helyzetben kezdhetett el szöszmötölni a most megjelent lemezén. A Spoonnal még felállásában (énekes gitáros, basszusgitáros, szintetizátoros és dobos) is hasonlóságokat mutató zenekar 2008-as, címnélküli, – vagy, ahogy az angol nyelven közelítik meg a jelenséget, Self Titled – bemutatkozó lemezével hirtelen az egyik legnépszerűbb zenekar lett az angolszász országokban. Dalaikban a Talking Heads poposabb oldalát fogták meg, ráerősítve erre a lüktető, afrikából importált dobtémáikkal. Az egészet azonban mégsem ez vitte, hanem a felhőtlen kamaszos lendület. (Ez utóbbi, bármennyire tudománytalan, benyomásszerű érvnek tűnik, véleményem szerint az ún. könnyűzene fontos és/de nehezen megfogható eleme.) Az új lemez első számát (Horchata) már tavaly elérhetővé tette a zenekar – könnyen lehet, az „in december, drinking Horchata” kezdősor miatt. Vidám, aranyos popdal ez, de egyből arra gondoltam, hogy bármi is jöjjön ez után, a Mansard Roof azért mégiscsak jobb lemezindítónak. A következő publikált dal a Cousins volt, amellyel megint csak nem volt semmi probléma, ha csak annyi nem, hogy ha ez a klipdal, akkor a többi milyen lesz majd? Most már tudható. Hiába idézte meg a zenekar Joe Strummer szellemét, most nem született egy olyan második album, mint anno a Give ’em Enough Rope a Clash esetében. A Contra csak egy sorlemeznek álcázott b-side gyüjtemény, – talán az idézett két dalt leszámítva – maradandó élmény nélkül.

 

 

A Magnetic Fields zenéjében, megvallom, ez idáig nem igazán sikerült elmélyülnöm. Velük kapcsolatban az első, és egyben egyetlen jelentősebb élményem a zenekar előző lemeze, a Distortion, azon belül pedig egy bizonyos Please Stop Dancing című szám volt. Ráadásul ez a lemez amolyan kuriózum a zenekar munkásságán belül, hiszen a Magnetic Fields ilyen kicsit folkos, de mindenféleképpen akusztikus gitáros, csilingelő popzenében utazik, a Distortion pedig egy méltó módon tisztelgő lemez a zajos gitár-popzene atyaúristene, a Jesus & Mary Chain előtt. Ez után számomra kicsit unalmasnak tűnt az új, Realism című lemez, – na jó… az első számot leszámítva. Ennek ellenére nem szeretnék senkit lebeszélni erről a korongról. Egy hallgatást megér.

 

 

A fontosabb januári visszatérők közé sorolható az OK Go is. Az okosnak tűnő, ám igazából egyszerű poprock felől induló amerikai zenekar eddig főleg az alacsony költségvetésű, youtube-ra szabott klipjeivel keltett kisebb-nagyobb feltűnést. Az Of The Blue Colour Of The Sky című lemezen viszont felerősödik az igény egy összetettebb produkcióra is. Az előrelépést az OK Go is a jól bevált fúziós játékkal kísérli meg, elmozdulva – jelen esetben – a funkzene felé. A végeredmény fél siker. Lemezszinten nem áll össze – az érződő laza koncepció ellenére sem – megbonthatatlan egységgé az Of The Blue Colour Of The Sky, valamint maguk a dalok is csak simán rendben vannak, a This Too Shall Passt leszámítva nincs kiemelkedő köztük.

 

 

Kieran Hebden több szálon is része a kortárs popzenei életnek. Most éppen első számú álarca mögé bújva, Four Tetként jelentetett meg egy ambient/minimál elektrós anyagot. A There Is Love In You, hasonlóan a műfaj jobb darabjaihoz, fura kettősséggel rendelkezik. Ez a befogadói hozzáállásra vezethető vissza, azaz arra, hogy műalkotásként, vagy puszta aláfestő-zeneként szavazunk neki bizalmat. Ha nem igazán figyelünk rá oda, akkor úgy tűnhet, hogy ez a zene tényleg csak úgy van, és az ég egy adta világon semmi sem történik benne. Annyiban valóban releváns ez a megállapítás, hogy a There Is Love In You erényei közt említhető egyfajta mindent asszimiláló homogenitás: az organikus és digitális hangok közti különbség tulajdonképpen nullára redukálása. Ugyanakkor ez a megközelítés elfedi a mű kiterjedését, és csak valami időtlen kellemesként (nem) fogja fel. A There Is Love In You darabajainak struktúrája igazából secperc alatt leírható lenne, lényegük azonban mégsem horizontális, hanem vertikális kiterjedésükben rejlik. Ez a lemez és a műfaj jelesebb alkotásai a maguk finom módján egy olyan azonosulást kérnek, amely az esztétikai distancia és a reflektálatlan feloldódás közti tartományban van. Ez a tartomány pedig a könnyűzene (vagy popzene, vagy akárminek is nevezzük) legbelső, billegő esszenciájával van fedésben.

 

 

Érdekes lemez volt még a Pit Er Pat nevű formáció The Flexible Entertainerje. Az album nem túl izgalmas első hallgatásra és nem is kapott túl jó kritikákat, viszont a – legjobban talán az indie-r’n’b címkével elhelyezhető – lemez dalaiban van valami eldönthetetlen fülledt hűvösség, ami miatt időről időre fel kellett tennem a lemezt. Az új zenekarok közül jó fogadtatásban részesült a Surfer Blood, akik a gitáros zenék most leginkább futó irányzatát (gazdagon torzított indie rock) próbálták meg izgalmasabban játszani mint vetélytársaik, és szinte valamennyi dalukban vannak momentumok, amelyek bizonyítják törekvéseiket, viszont vétettek egy nagy hibát: a cápát a borítóra tették, ahelyett, hogy a dalokban engedték volna el. Így a legjobb darabjuk a Swim is csak egy simán-jó rockdal. A Delphic nevű angol zenekar Acolyte-ja egy NME-sen ridegre intencionált gitáros-elektrós posztpartylemez, amit hiába ihlettett meg bármilyen angol iparváros, mégis leginkább egy a jómódú londoni tiniknek fenntartott közepes színvonalú klub hangulatát idézi. Említsük még meg Owen Pallett szenvelgős, túlspirázott lemezét, a Heartland-et. Ezzel kapcsolatban rossz kritikával talán nem is találkoztam, számomra mégis úgy tűnik, hogy egy feleslegesen túlzsúfolt, megalomániás lemezről van szó mindössze.

 

 

 

 

egyértelműen a Beach House Teen Dreamje. A baltimore-i duónál kevés zenekar bír jellegzetesebb hangzással. Muzsikájukban valamennyi hangszer, a sejtelmes, ködös gitár- és szintetizátortémák, a minimálisra vett dobgép és Victoria Legrandin már-már áhitatos éneke egyszerre jellegzetes külön-külön és összjátékukban is. A zenekar 2006-os, első lemeze időközben amolyan kultuszlemez is lett, és ezután sokan visszalépésnek tekintették a második albumot (Devotion). Ezek a kritikák nagyrészt arra hivatkoztak, hogy a zenekarra oly jellemző homály eloszlott, és ebben a tisztább megszólalásban a dalok nem igazán tudtak önmagukért helyt állni. Nekem úgy hozta a sors, hogy előbb hallottam a Devotiont, mint a bemutatkozó albumukat és afelől nézve közel sem tűnt visszalépésnek az, ami a dolgok kronológiájában hajlamos akként megmutatkozni. Számomra a Devotion tűnt fel olyan relevációként, mint másoknak az első lemez, amely viszont másodikként hallgatva olyan, mintha a dalok esetlegességét próbálná takargatni a zenekar az atmoszférával. Ebben a sűrű ködben ugyanúgy nem ismertem fel elsőre, hogy milyen jó dal az Auborn & Ivory, ahogy mások a Devotion pőrébb darabjaival nem tudtak mit kezdeni. Pedig a Heart Of Chambers valószínűleg a zenekar legjobb darabja. Ezt a nehezen objektiválható relációt oldja fel a Teen Dreams. E felől tekintve belátható, hogy egy egyenes vonalú fejlődés az út, amin a zenekar halad. A homály oszlik, lassan elemelkednek a dalok – és bármennyire jók is, ez még nem az út vége.

 

 

 

 

A Beach House és a többi hasonlóan bénán szóló szobazenekar egészen más, bensőséges harmadik évezredet mutat, mint a futuristára fantáziált, sci-fik meg mindenféle kraftwerkek ihlette jövőkép. Az indie – minden ellentmondásával együtt – úgy lett az évezred első domináns irányzata, hogy – az internetnek köszönhetően – nem kellett feladnia az idézőjeles és az idézőjel nélküli függetlenségét. Felvetődik a kérdés: a punkzene után maradt romokon szerveződő, és mára kiteljesedő indie volna az elégtétel a kapitalizmus által bedarált zenekaroknak – és itt akár a Beatlesre is gondolhatunk -, és magának a rockzenének? Hamarosan visszatérek a kérdésre.

 

 

Kapcsolódó videók: