Egyszer egy bölcs tanító – aki az erdőben lakott, és ingyen osztotta meg tudását az arrarájó emberekkel – azt mondta az egyik tanítványának, hogy csak akkor érdemes belefogni a stúdiumokba, ha úgy érzi, egész életén át tanulni fog, de jól jegyezze meg: bármennyit tanul és olvas, mindig csak az elején jár majd a megkezdett útnak, mert elkezdeni lehet csak, elindulni, a végére jutni soha, és akármennyit tud, mindig arra gondoljon, hogy mi mindent nem tud még, mert valójában semmit sem tudunk. A tanítvány hitte is meg nem is, de egyáltalán nem volt elragadtatva a kilátásoktól, és nagyon sokat töprengett azon, hogy nincs ez jól így, változtatni kell. Olvasgatott, tanulgatott, iszogatott, majd – nem tudni miként – hirtelen ledoktorált, és megírta az első egyetemi tankönyvet. Kiállt vele a piactérre és elkezdte kínálni a portékát, azt ígérve, hogy aki megtanulja a könyvet (lehetőleg szó szerint), az mindent tudni fog, amit tudni érdemes, amit meg nem ebből a könyvből tanult, azt jobb elfelejteni. Akik hittek neki, és jó pénzért megvették a könyvét, hamarosan doktori címet szereztek, megírták a saját könyvüket, és jó pénzért árulták a piacon. A fejedelem előbb gyanakodva nézte a nyüzsgést, gonosz tanácsadói összeesküvésről suttogtak meg forradalomról. Ám a bölcs fejedelem, mert éppen volt ráérő ideje, elolvasott néhány könyvet, nagyot kacagott és alaposan lehordta a tanácsadóit. Majd látván, hogy az üzlet virágzik, külön házat építtetett a doktoroknak, hogy elkülönüljenek a többi árustól, és elnevezte a házat egyetemnek. Messzi földről tódultak az ifjak, mert gyorsan híre ment, hogy az egyetemen rövid idő alatt, viszonylag olcsón mindent meg lehet tanulni, és mire ledoktorál, a legbutább és leglustább ifjú is művelt, kifinomult, okos, tájékozott ember lesz – ha szorgalmas nem is. Minél több tanulnivágyó érkezett a városba, annál gyorsabban és olcsóbban zajlott a tanulás, a fejedelem újabb házat volt kénytelen építtetni, hogy mind elférjenek. A többi árus is jól járt, és a vendéglősök, kocsmárosok, szállásadók úgyszintén, de az utcalányoknak sem volt okuk többé panaszra. Hírét vette a történteknek a bölcs tanító és úgy döntött, meglátogatja volt tanítványát a városban. A tanítvány azonnal ráismert egykori mesterére, nagy örömmel fogadta, és betessékelte fényűző dolgozószobájába, szivarral, kávéval és konyakkal kínálta az öreget. Beszélt erről meg arról, vastag könyveket, folyóiratokat mutogatott az öregnek, beszámolt a felfedezéseiről, utazásairól, külföldi meghívásairól. Boldog embernek látszott, ám egyszer, talán a konyak hatására, keserűen kifakadt:
