G. István László hetedik verseskötete, a Palatinusnál 2011-ben megjelent Választóvíz, a szerző saját bevallása szerint is „határkönyv”, ahogy ő mondja, szójátékkal élve „vízválasztó”, „a klasszikus értelemben vett számvetés könyve”. A magány, az elmúlás, az idő végessége, a „másik nyoma bennem”, tehát a tradicionális versbeli számvetés elemei, folyton tematizált, visszatérő motívumok ugyan a kötet teljes anyagát tekintve, véleményem szerint azonban nem csupán klasszikus „vízválasztóval” van dolgunk, és ez legfeltűnőbben versnyelvi szinten mutatkozik meg. Hogy a cím ihlette asszociációval éljek, az élettapasztalatok minden mástól leválasztott – a szemantikailag összepréselt-tömörített emlékképek – aranya a kötet. Az eredmény gyakran jelentéstanilag nehezen fölfejthető, kevéssé átlátszó szöveg, mely egymásba folyó képeivel egyszerre magába szippantja, de erősen szubjektív kódoltságával távol is tartja magától az olvasót.
Ahogyan a címbeli kifejezés tagjai felcserélve is értelmes szót adnak, a három ciklusra tagolt kötetben sem ritkák a fölcserélhetőség és a „helyett” versei. Ennek lehetünk tanúi az első ciklus Nem láttam füstjelet című látomás- vagy álomszerű versének talányos képében: „…egy kutya, mintha szőre helyén fű nőne, / épp legel, talán még virágot is talál / saját testén”, ugyanebben a versben a tél füstje „…nyújtózva karcolja / az ég helyén a jeges teret”. Magában a címadó darabban is egy „helyett”- élmény jelenik meg: „…megélik / helyetted, ami van”, míg a legérdekesebb szerepcsere, az „én” és a „te” összekeveredése a Kalüpszó és az Episztola – Idyllicum című versekben jelentkezik markánsan: „Írok neked, de mintha te írnál –”. A versek többségére igen jellemző hogy a másik fél el nem törölhető nyoma és rezignált hiánya egyszerre van jelen a szövegben, míg egyes darabokból a teljes egymásba mosódottság, a szubjektumok szétszálazhatatlanságának érzete csap fel, így az Air címűben is: „Minden mozdulatodban / korábban ott vagyok, / mint ahogy kigondolod.” A Megszorultság című darabban a lírai én a „szoríts magadhoz” kifejezés helyett a „szoríts magaddá” felszólítást alkalmazza, jelezve a már említett másik lényével való elegyedés, a különösen erős összeolvadás igényét. Árnyalja a képet, hogy a címben az anyagi természetű, negatív értelmű „megszorultság” kifejezés áll, míg az összemosódás vágyott állapotában semmi materiális nincs: „Szoríts, de ne kézzel, / tested hozzám se érjen.”
Kifejezetten sűrűn bukkan fel a kötetben a magány érzésének tematizálása is, elsőként rögtön a kötetnyitó darabban az Éva nélküli, és talán az isteni gondviselés nélküli Ádám elképzelésére szólít fel a lírai én, itt azonban még nem találunk ezt az állapotot negatívan értékelő megjegyzést, ebben a versben nem jelenik meg a másik fél hűlt helye miatti panasz. A kötet három ciklusán végigfutó magányérzet tapasztalata nem homogén, számos árnyalata mutatható ki, a nem vagy alig zavaró egyedülléttől a súlyos „vesztettem”-érzésre késztetőig. Talán a keserű iróniába csomagolt, de közvetlenül el nem beszélt magány darabja lehetne az „Új magnificat”, a kötetnyitó vers után egyben a magányskála második fokozata, ahol a vízcsap veszi át a gyermek szerepét: „Hideg-meleg. Gondozni se kell….Ha elmegyek, felszabadít. / Nem szól bele az életembe”. Ez a vers bizonyos tekintetben összekapcsolható a szemantikailag meglehetősen kevéssé áttetsző szövegű, ugyanebben a ciklusban szereplő Kilincs című verssel, melynek címszereplő tárgyát „a kéz úgy nyomja / le, hogy a zárt ajtó mélyebbre zár”, vagyis a kilincs nem kilincsre valló tulajdonsággal bír, és ahogyan a fentebb említett, „vízcsap-gyermek” kapcsán is, ismét az lehet az olvasó benyomása, hogy újra olyan vers-mikrozmosszal van dolgunk, ahol a környezet, maguk a tárgyak nem csupán jelenlevő kellékek, hanem értelmezésre szorulnak, beépülve a versanyag által összesűrített élettapasztalatba. Ezt a gondolatot erősítheti a második ciklusban olvasható „Akit szerettek, Rilkénél” című darab, mely véleményem szerint a kötet legkiforrottabb versei közé tartozik, és ehhez hozzájárul, hogy a versélményt nem zavarja a nehéz fölfejthetőség terhe, az alkalmazott metaforák frissességük, szokatlanságuk ellenére is jórészt dekódolhatóak. Ebben a darabban az anaforikus kezdetű strófák a vers szereplőjének létét úgy ábrázolják, hogy egyben azt sugallják, az „Akit szerettek” visszatérő kifejezés kiegészíthető lenne „de már nem szeretnek” mellékmondattal, és ott kapcsolódik az imént említett vershez, a „tárgyak értelmezése egyenlő az élettapasztalat halmozásával”-gondolatkörhöz, hogy itt a versben szereplő állandó tejüvegálom-állapotában egyfajta nem élőre jellemző passzivitást képvisel környezetével való viszonyát tekintve: „Járnak kezéhez a tárgyak – / hogy él, még csak meg se figyeli.”
A magány legtipikusabb versei, a harmadik ciklus, egyben kétségkívül a legizgalmasabb ciklus szerepversei, a szám szerint huszonkilenc Nap-monológ, és a szökőévre utaló huszonkilenc napkeltét és napnyugtát teljes hónappá kiegészítő Előhang, melynek kulcsszavai egyben a kötet kulcsszavai is lehetnének a „társtalan” és a verszáró „maradni magtalan” kifejezésekkel. Ezeket a darabokat olvasva arra a következtetésre juthat az olvasó, hogy nem csupán számvetéssel, hanem helyenként már a számvetésen túli keserű hangvételű versekkel van dolga: „Nem jutottam még soha semmire.”; „Itt nem lesz virágzás” vagy „ismerem magam, szinte / megvakít az önismeret”. Ebben a ciklusban azonban a választott szerepnek, a magányos égi istenség szerepének felvételével megjelenik az emberi tapasztalaton túli is: „Voltam Isten, nem lettem tőle / boldog.” Ugyanehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik az Ötödik Nap-monológ is, melynek indító sorai szintén a szubjektum keserű konzekvenciájának szólamai lehetnének a felvett szerep panaszos szavaiba csomagolva: „Égen járni, barátaim, pocsék. Jézus vízen / járt, a bogár, a madár repül. Ha szárnyam / lehetne, már itt se volnék.” A Nap-monológokban a korábbi két ciklushoz képest jóval nagyobb szerepet kap a vizualitás, a megfigyelés, gyakran képszerű jelenettel indul egy-egy vers, míg az utolsó darabok, melyek már nem is egyes szám első személyben szólalnak meg, inkább álomszerűek, látomásosak, és egyre inkább egy végső napnyugta felé visznek, az elmúlhatatlannak tudott elmúlásáról, mintha egy „halott” napról szólnának: „Ő az a Nap volt, aki elfelejtett / sütni” vagy »„nem szúr több锫, nem kell ide/ dies irae”.
Az egyes szám első személyben megszólaló versek egyébként valóban kivétel nélkül monológok a ciklusban, az egyetlen darab, ahol a kérdezés szintjén megjelenik a másik fél, a Huszonhatodik Nap-monológ, azonban ismét keserű tapasztalattal szembesülhet az olvasó: „…nincs / irónia a hangodban, se sajnálat, / se érdeklődés, a legjobb, hogy nem is / érdekel, amit kérdezel”. A kötet egészén, a folytonosan megtört sorokon végigvonulva kijelentő modalitás uralkodik, ahogy maga G. István László mondja, „a szöveg nálam az utolsó kijelentéshez gravitál, vagyis pontosabban az utolsó kijelentés utáni csöndhöz ”. És valóban, a versdikciót, a kijelentések ritmusát, a tapasztalat feldolgozásának, az emlékek versbeforgatásának üteme szervezi egészen egy kegyetlen konklúzióig, illetve az azt követő katartikus csöndig. Bizonyos darabokban szerepet kap a zeneiség, például a Huszonötödik Nap-monológ sorvégi elemeinek a következő sorban való megismétlésével és négysoros, páros rímű versszakaival egy népdal hangulatát idézi, míg A fehérorrú bagoly vagy a Tizedik Nap-monológ címe alatt a zárójeles „fúga” megjegyzés szerepel, a Balkáni dal pedig már címében viseli a műfajmegjelölést, jelezve zene és keserédes líraiság ősi összetartozását, ezáltal hangsúlyozva is azonban, itt még „könnyedebb” és változatosabb műfajokkal van dolgunk, mint az utolsó ciklus heterogénebb tömböt alkotó monológjaiban. Érdekesek lehetnek a címekben megjelenő olyan intertextusok, mint a Fürdetnéd önmagadban, a Különös hírmondó vagy az Á la recherche, amelyek a megidézett és a címet viselő versek hasonló tematikáin túllépve egyúttal talán részben a posztmodern előtti szöveghagyományhoz is kapcsolják ezeket a kimunkált nyelven megírt darabokat.
Megállapítható, hogy G. István László hetedik kötetét az összeérlelt tapasztalat átmetaforizált, nehezen átlátható, kevéssé áttetsző képeinek egymásba folyó szövevénye szervezi, melynek nyomán helyenként az lehet az olvasó benyomása, hogy túlkódolt, megfejthetetlenül szubjektív szöveggel van dolga, amely amellett, hogy folyamatos megfejtésre, kérdezésre készteti, kissé igyekszik őt távol tartani a verset ihlető alapélmény közvetlen közelétől. Egyes versekben viszont, ahol az egyszerűbb képi anyagon keresztül talán könnyebben megérthető, de mindvégig finom líraisággal áthatott tapasztalat sejlik fel, ott igazán jól érvényesül a mindenki másétól jól elkülöníthető, markánsan egyéni versbeszéd.
G. István László, Választóvíz, Palatinus, Budapest, 2011.
