A monarchia minden maradéka kikopott

már innen: a vörös és szürke grófok,

az operettszínésznők és más kávéházi

méltóságok – egy városszéli hírhedt zug,

egy omladozó fogadó ad helyet

a gyerekkórháznak.

De ne félj!

Mindenkit számon tartanak.

Ám mit kezdene egy vetélésből lábadozó

régi színésznő a fel-alá rohanó,

zoknis-pizsamás gyereksereggel?

És mi ez a zaj, ez a gépies

robogás a Herminamezőn? Valaha még fák voltak itt,

ösvények, kutak, bokrok,

ősz és tavasz között lebegő kertek.

Pedig jó hely ez ma is.

Kigyógyulsz a hörghurutból,

Elbánnak a depresszióval,

és van gyógyszer az allergiádra.

Ám azért sok a homályos ügy: fertőző félelem,

rémálmok, szúrások, görcsök, nyilallások.

Hát nézze, asszonyom, mondják a szülőnek.

Ne tessék aggódni,

ha a panaszok többé nem jelentkeznek…

És nem is jelentkeznek…

Ötven-hatvan év múlva egy idegen városban

majd abba az idegen szúrásba halsz bele.

Cserbenhagy a ráció, mint éjfélkor a Hungária körúton

zakatoló villamos. A zaj lebeg a sínek fölött,

aztán lassan szertefoszlik, végül elillan, mint egy ködfelhő.

Van itt egy gyerek, nagyon gonosz,

csip-csup ügyekkel visszajár ide

(rémálmok, szúrások, görcsök, nyilallások),

egyesek szerint el sem megy innen, itt lakik,

mióta az anyja, egy szobalány

kilencvenöt éve elrejtette.

 Nem volt irgalom: kitört a háború, és minden,

kelet, nyugat, dél, észak, de még a

 Hermina-mező is omladozni kezdett.

Ő annyira fél

– látszik a szemén –

hogy nem tud meghalni sem.