Delhi

Bárki bárhogy gyalázza,

szeretem ezt a várost:

felületkínzott-láza

a fürdő nőével határos,

                       

mióta hetven éve megfestette Amrita,

kicserepesedett a háta barnás szigetekben,

mint szikes tómeder, amit szárazra lihegett a síkvidéki hőguta,

tüzet fogott a bőre, izzott testetlen

nyoma a lángoknak, de ez a Fürdő nő csak fürdött.

A zebegényi temető látképe Delhi

múzeumában egy sírgödröt

életemmé lehelni

 

segéljen, Isten! Engem! Úgy:

az eredeti temető mögött a fűben heverek másodmagammal,

szűzen, kora nyáreste van. Alszom. Aludj.

Beszakadok, mint szűzhártya, koporsó, Delhibe —

 

Az ellorai monolit

 

 

Kétszáz év munkájával ásták

elő az Úr kegyelmét kérők

vésői a Dekkán kőrejtekéből

a himalájai Kailászát.

Siva szent piramis-hegye modelljeként

a monolit nagytemplomot.

Azóta a szentély csúcsáról a havat szimbolizáló mészkorona lekopott,

a bazaltvulkán plasztikává művelt belsejét

mutatva gyufafejnyi lyukacsokkal.

A kőbe belehűlt

kristály

kisujjnyi teléreivel.

„Formának egy roncs templomot hiszel?”

„Az űrt?”

A felszíni horzsolások alól

a tömör templommélyi nyersbazalt mozdult felénk

negyedmillió tonna elbányászott törmelék

súlyával rángva, mint tört lábú csataló.