A „Rezeda nyílik” utazási iroda programfüzetében új ajánlat jelent meg a magyar történelem iránt érdeklődő utasok figyelmére számítva. A „Tyukodi pajtás nyomában” elnevezésű négynapos körutazás azt a célt szolgálta, hogy a résztvevők bejárják azokat a történelmi helyeket, amelyek valamilyen kapcsolatban állnak Tyukodi pajtás életútjával, hőstetteivel, a kuruc idők történéseivel. Az autóbuszos körutazás természetesen teljes komfortot kínált, három és négycsillagos szállodákat, félpanziós ellátást és korszerű, légkondicionált közlekedési eszközt. Az idegenvezetésre a Magyar Tudományos Akadémia által minősített történészt kértek fel, aki majdnem valamennyi európai nyelvet is beszélte.

 

Az érdeklődés sajnos az elvárt alatt maradt, de azért összejött egy tíz főből álló lelkes csapat, amelynek valamennyi tagja már hónapokkal az indulás előtt komoly történelmi előtanulmányokat folytatott az adott témában. Legtöbben bőröndnyi szakkönyvet hoztak magukkal az egyéb útiholmik mellett és tulajdonképpen ez okozta az első összezördüléseket is. A csomagtér túl kicsinek bizonyult a résztvevők szakirányú felkészültségét tekintve és egyesek a szakirodalom szelektálását követelték. Már itt felbukkantak a különböző történelmi megközelítések közötti kibékíthetetlen ellentétek. Az egyik résztvevő gúnyos szavakkal ítélte el az úgynevezett romantikus történetírást, az események és történelmi személyek szerepének megszépítését, míg egy másik utas a népies és az urbánus megközelítések kibékíthetetlenségére utalt.

A történész idegenvezető felemelt hangon és kedves mosollyal vetett véget a vitának. Közölte, hogy ő úgy tekint az utasokra, mint egy kis családra, akik egy cél érdekében tevékenykednek, szeretik egymást és lelki gazdagodásuknak semmi és senki sem állhatja útját. Közben titkos jelt adott a sofőrnek az indulásra, aki azonnal rá is lépett a gázpedálra. A szakkönyvek egy része az integető családtagoknál és barátoknál maradt.

       A Budapestről észak-keleti irányban vezető autópálya egyhangúságát nemsokára heves vita törte meg. Hamarosan tisztázódott, hogy az utasok fele Tyukodi pajtást tartja Széchenyi István után a legnagyobb magyarnak, míg másik fele Kucug Balázs mellett tört lándzsát. Az utóbbiak egyértelműen történelemhamisításnak tartották azt a közismert nótát, amely arról énekel,hogy „Te vagy a legény Tyukodi pajtás, – nem olyan mint más, a Kucug Balázs.”

       A vita egyre dühödtebbé vált és amikor kiderült, hogy az egyik utast Kucugnak hívják, a Tyukodi-pártiak elhatározták, hogy kiközösítik.

       Az utiprogram első állomása Tyukod falu volt, ahol a résztvevők áhítattal csodálták meg a parasztházakat, az egyik hölgy halk imát mondott Tyukodi pajtás vélt szülőháza mellett. A Kucug-pártiak próbálták elvitatni ezt a feltételezést, az ásatások hiányára hivatkoztak és egyikük csak egyszerű hősködésnek minősítette Tyukodi pajtás hősiességét. A légkör egyre feszültebbé vált, majd az egyik Tyukodi-hívő minősíthetetlen szavakkal ment neki a Kucug-pártiaknak:

–         Mi a fenének jöttetek el erre az útra, rothadt hazaárulók?

–         Azért, hogy végre lerántsuk a leplet erről a Tyukodi-kultuszról, ami nem más, mint közönséges szemfényvesztés.

       Az ökölcsapás rossz helyen érhette az egyik szikár, szemüveges öregurat, mivel rövid időre el is vesztette az eszméletét. A vendéget a közeli város kórházában hagyták, a maradék csapat csak késő este érkezett meg a szálláshelyre.

       Az első gondot a szobaelosztás jelentette, mivel a Tyukodi-pártiak nem voltak hajlandók ugyanarra az emeletre beköltözni, ahol a Kucug-pártiak kapták a szobákat. A helyzet egy darabig kilátástalannak látszott, de mégis megoldódott, mivel az idegenvezető vállalta, hogy átadja szobáját valamelyik vendégnek és megalszik egy bőrdíványon a szálloda halljában. A sofőr rövidesen megágyazott magának az autóbuszban.

       A vacsorát a szálloda éttermében a két ellenkező sarokban fogyasztották el. Az asztalok közötti üzeneteket – amelyek többnyire különböző rágalmazásokból álltak – az idegenvezető közvetítette.

       Másnap két utas közölte, hogy befejezi az utazást és vonaton tér vissza Budapestre. Ők egyik párthoz sem tartoztak. A többiek megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy a gerinctelenek végre elhagyták a terepet.

       A látszólagos nyugalom után akkor törtek fel ismét az indulatok, amikor szemük elé került az a ház, amelyben a gyalázatos Szatmári békét megkötötték.

       – A Kucug-félék miatt vesztettünk el mindent!

       – Ez egy bölcs kompromisszum volt!

       A sérülteket a szatmárnémeti kórházba szállították, szerencsére mindegyiknek volt utasbiztosítása. A busz három utassal folytatta a körutazást. A megmaradt résztvevők ekkor már nem álltak szóba az idegenvezetővel, mivel valamennyien egyoldalúnak és elfogultnak tartották magyarázatait. A sofőrre is rászóltak, hogy az utat nézze és ne bólintgasson a fejével, amikor az idegenvezető megpróbál ezt-azt elmagyarázni.

       A harmadik napon heves vita bontakozott ki azon, hogy letérjenek-e a megadott útvonalról. Az egyetlen megmaradt Kucug-párti utas ugyanis azt követelte, hogy Kucug Balázs sírhelyét is kutassák fel. A késszúrást valószínűleg csak néhány percig élte túl. Az idegenvezető színt vallott és elmondta, hogy ő is Tyukodi-párti, – csak eddig megpróbálta titkolni. A következő városban – azt színlelve, hogy a mosdóra megy – egyszerűen lelépett.

       A két megmaradt utas követelte a sofőrtől, hogy menjenek vissza Tyukodra, ugyanis a Kucug-pártiak aknamunkája miatt nem tudtak megfelelő hosszúságú videofelvételeket készíteni és nem mehetnek haza üres kézzel. A sofőr leállt az egyik falu határában és egyértelmű volt, hogy el akar szaladni az autóbusztól. Az út porából felkapott kődarab fejének a hátsó részét érte. A két megmaradt utas leintett egy éppen arra haladó autót és eltűnt Budapest irányában.

       A késő esti órákban egy vezető nélküli kis busz futott be észak-keleti irányból a fővárosba. A fantom busz áthaladt a Lánc-hídon, felkanyarodott a várba és megállt a Halászbástyánál Szent István lovasszobra előtt. Első királyunk egy darabig csak nézte a kis buszt, azután leszállt a lováról, beült a volán mögé és elhajtott a garázsba.

 

    – Szoktál emlékezni „arra”?

    – Gyakran. A tények és déjá vu bűvös mezsgyéjén vált alkotóelemmé bennem. Az a frakcionálóvá átalakított ódon szövödeépület, mint külön világ a peremvárosi diszharmóniában, félhomályos csarnokával, benyíló, szürkefalú termeivel, vacogó hűvösségével és kísértő melegségével maga volt a testet öltött anakronizmus, melyen át tovább teremtődnek a meg sem történtek is.

    – FERI BÁTYÁD…

    – Nem a legkorszerűbb üzem a miénk – magyarázza Molnár művezető  –, ez van, inkább hasonlít egy középkori alkimista barlanghoz, de jó kis csapat jött össze, majd meglátja, családias hangulat, móka meg minden… Ez itt a labor, egyben tartózkodó, cigarettázni csak itt lehet… Új kolléga! – mutatja be Molnár művezető. – Jöjjön, menjünk tovább… A dekantálóban vagyunk, látja, ezekben a nagy edényekben ülepszik a szérum, a pincét meg a vegyszerraktárt majd később az Attila megmutatja… Legfontosabb hely a fugaterem, nincs itt valami meleg, tudja, általában mínusz tizenkét fokban kell dolgozni, na nem hosszú ideig, különben megromlana a plazma.

    – Nem szokott itt nagyon büdös lenni?

    – Dehogy! – tiltakozik a művezető. – Az volna ám a cifra, ha megbuggyanna a vér, vagy valami!… Hát, egyszerűen szólva ennyi, jó munkát kívánok, érezze magát otthon nálunk, lehet, pár év múlva maga lesz a főnök, én pedig a beosztottja.

    – Honnan jött? – kérdezi tőle Attila négyszemközt.

    – Tegezz, rendben?

    – Jó. Honnan kerültél ide?

    – Utoljára a pénzverőben dolgoztam. Az éremgalvanizáló üzemben.

    – Miért jöttél el?

    – Összebalhéztam a főnökeimmel.

    – Hol szeretnél lenni? Hidegben vagy melegben?

    – Választhatok?

    – Persze.

    – Mit tanácsolsz?

    – Legyél Gaál Imre bácsival meg velem a hidegben. Imre bácsi az ász, a legjobb szakember. Az ő keze alatt öröm dolgozni. Elvégezzük a munkát, és kalap-kabát, mehetünk haza. Feri bácsiék sokszor estig is elpiszmognak

    – A drágalátos Kareszkáról ne vegyél példát – mondja neki a laborban Feri bácsi sokszemközt. – Nem egy rendes ember.

    – Maradjon már, Feri bátyám! – felesel rá a sértett, kerek képén gúnyos vigyorral.

    – Lusta, mint a dög, és semmi tisztelet nincs benne az idősebbek iránt. A kajádat pedig dugjad el előle, mert mindent felfalna.

    – Maga meg minden nap kifuttatja a kakaóját. Lesse már meg, hogy néz ki az a szerencsétlen rezsó.

    – Láttam mongolokat – szólal meg az új fiú. – Mit keresnek ezek itt?

    – Szakmai gyakorlaton vannak. Holnap hozzánk is irányítanak egy palacsinta képűt.

    – Ez az Attila marha erős gyerek – szavalja Ottó, a költő lelkű plazmás, aki verseivel szokta abajgatni munkatársait. – Fél kézzel emelgeti a kannákat, pedig az tele vérrel megvan legalább harminc kiló, le is szakadna a karom, ha én is úgy csinálnám, de nem is érdekel az egész, szarok bele, két hét múlva lepattanok, megyek vissza a régi szakmámba.

    – Éspedig?

    – Hullaszállítónak. Hidd el, az a legfrankóbb meló a világon. Sokszor van egy kis mellékes lóvé, meg ez, meg az, na ja, néha kicsit trutymós, de ki lehet bírni, baromi érdekes, egyforma halott nincs, mindegyikben van valami egyéni, meg olyan elvont, nézem őket, hát mintha sose lettek volna működő emberek, már kezdettől élettelen lenne mind, bár nem tudom, mit szólnék, ha az anyámat látnám kiterítve…

    Kiss Feri, akinek olyan a képe, mint a meggyűrődött kátránypapír, megelégeli.

    – Baszd meg, Ottó, te rosszabb vagy, mint a Kossuth Rádió, mert azt legalább ki lehet kapcsolni.

    – Hangosak a fugák, mi?! – kiáltja Attila a mínusz tizenötben a fülébe. – Figyeld csak, hogy csinálja az Imre bácsi! Nagyon érti a dolgot, úgy ismeri a gépeket, mint a tenyerét! Mindjárt lehet töltögetni!

– FERI BÁTYÁD MÁN…

    – Hogy legyen akkor, miszter? – kérdezi Molnár művezető Gaál Imrét az irodában.

    – Hát, hogy is kék… Az öreg Ferkó, Gábor meg a…hogyishíjják mennek a vágóhídra, én Attilával meg Karcsival fogadom űket.

 

 

Milyen gyönyörű májusi nap! Pompás levegő, üde szellő, lágy napsugarak… A madarak csicseregnek, a nyulacskák pedig vidáman ugrándoznak, mintha csak azt mondaná ártatlan pofácskájuk: “Gyere, lőj rám, küldd utánam a kutyákat, hogy aztán brutálisan lemészárolhass tíz-húsz társammal együtt. Imádok vértócsában fetrengeni! És jól vigyázz, hogy kakukkfűvel fűszerezzenek be sütés előtt, különben nem leszek ízletes és ropogós!” Legalábbis Mária így gondolta. Egykedvűen szemlélte a tájat lova hátán. Fel sem tűnt neki, merre viszi az állat: hamarosan le-leszakadoztak a szolgálói, teljesen magára maradt.

Vállat vont.

Mindig is egyedül voltam.

Legkorábbi emléke, tizenkét éves korából: az apja temetése. Az a sok ember… És mindenki őt nézte, a vézna, riadt kislányt, amint az anyja maga után húzza a húgával, Hedviggel együtt. Hedvigre sem emlékszik már, akit az anyjuk pár nap múlva elküldött a lengyelekhez. Azóta se látta, levelet is ritkán írnak egymásnak.

A temetés után jött a koronázás, Fehérvárott. Alig volt jelen valaki, és nagyon, nagyon hideg volt. Még a korona is nagy volt a kislány fejére, az érseknek kellett tartania. Csak az anyja és Garay főúr mosolyogtak elégedetten egymásra, mindenki más azt suttogta, nem lesz ez így jó, hogy asszonykézbe került az ország. Persze az anyja mindezzel nem törődött, ahogy Garay sem. Mentek a maguk feje után, neki a falnak. Ezzel a taktikával csak azt érték el, hogy egy napon beállított Károly bácsi Nápolyból, ez a nevetséges törpe, gonosz disznószemekkel. Őt, Máriát pedig fegyveres férfiak kísérték be a visegrádi nagyterembe, és aláíratták vele, miszerint lemond a trónjáról, és azt rokonának, Károlynak adja, aki később Kis Károly néven vonult be a történelembe, miniatűr termete, végtelen ostobasága és halálának meglehetősen morbid körülményei révén.

Károly gondolkodás nélkül bedőlt Erzsébet anyakirályné “jó rokoni szeretetének”, negédes mosolyának, rosszul megjátszott kedvességének, és továbbra is ott tartotta a két nőt a várban. Erzsébetnek se kellett több, egy hideg téli estén megüzente királyi rokonának, hogy fontos államügyekben tanácskozniuk kell. Károly belépett a terembe és széttárta a karját, hogy megölelje rokonát. Átvillant az agyán, hogy Erzsébet, negyvenvalahány éve ellenére még mindig milyen dekoratív, vajon mi lenne, ha feleségét, azt a házsártos boszorkányt lecserélné rá. Nehéz lehet egy ilyen csinos asszonykának a magány. Erzsébet arcán azonban furcsamód nyílt undor tükröződött, hátralépett és ezt sikoltotta:

– Rajta! Vágd fiam, vágd, Forgách…! Pusztítsd el ezt a büdös olasz disznót!

– De hát kedves Erzsébet, mi folyik itt? – bámult értetlenül Károly, de Forgách Balázs kardja lesújtott a koponyájára. A király összecsuklott és elterült az egyre terebélyesedő vértócsában.

– Szép munka- állapította meg a királyné. – Gyerünk, vigyétek innen ezt a hullát, és valaki takarítson fel.

 Ekkor azonban Károly felpattant.

– Hinnye, a fejem. – motyogta és kitámolygott a szobából. Mária az ajtónyílásban leselkedett, mert Erzsébet annyira indiszkrét volt, hogy a királyon kívül már mindenki más tudott a készülő merényletről. A kislány elkerekedett szemekkel nézte, ahogy királyi rokona véres fejjel, lifegő fejbőrcafatokkal kitántorog, majd dülöngélve megkeresi a szobáját és becsapja a tölgyfaajtót.

– Mennyi vér. – álmélkodott a lányka. Nem is sejtette, hogy ez még csak az első a rá váró számos sokk-élmény közül. És ez a fémes szag… Hányszor fogja még érezni!

Bekukkantott, és látta: anyja ott fekszik a földön és Garay éppen próbálja életre pofozgatni. Erzsébet kinyitotta a szemét és hálásan mosolygott a főúrra, majd hagyta, hogy a férfi keze a dekoltázsára tévedjen. Csak ekkor tudatosult bennük, hogy hálás nézőközönségük is akadt Mária személyében. Erzsébet felpattant, lesimította a ruháját és idegesen körözni kezdett a teremben.

– Most mit tegyünk?! Mit tegyünk?! – idegességében rágcsálni kezdte a körmét. Mária elfordult. Undorító. Ráadásul ez a sok vér. Miért van az, hogy az anyja minden, a palotában folyó mocskos ügyben részt vesz?

– Meg kell szabadulnunk a törpétől, ez egyértelmű – jelentette ki Garay, és jelentőségteljesen Forgáchra pillantott. Balázs kéjes mosollyal megnyalta a véres pengét és elgondolkodott.

– Én semmi esetre sem! Az már túl gyanús lenne. – felelte és pillantása Máriára tévedt. Most először tudatosult benne, hogy a kis ex-királynő nem is olyan kislány már: sápadt, nyúlánk gyermek, nagy kék szemében pedig valami hihetetlen szomorúság, ugyanakkor ez a szem tudott nagyon kegyetlen is lenni. Amint észrevette, hogy Balázs nézi, olyan lesújtó pillantást vetett felé, hogy az újdonsült gyilkos menten elkapta a tekintetét róla.

– Az orvos. – suttogta Mária, mintegy maga elé, aztán hátat fordított, és elhagyta a termet. Erzsébet, Garay és Forgách döbbenten bámultak utána. Hogy lakozhat egy gyermekben ekkora gonoszság? Mindenesetre jó ötlet volt. Gyorsan le is fizették Károly seborvosát, aki következő alkalommal annyi mérget locsolt a sebbe, hogy az egy hadsereget is nyomban kiirtott volna, Károly mégis napokig haldoklott, míg végre kiszenvedett. Erzsébet és Garay pedig folytathatták politikai viháncolásukat, amely lassan a végéhez közeledett.

Mária számára nem sokat jelentett, hogy újból ő a király. Erzsébet egyébként is gondoskodott róla, hogy ne sok rálátása legyen a politikai helyzetre. Kezdett tartani a lányától. Milyen hideg, kegyetlen teremtés. Mintha csak a fiatalkori önmagát látná benne. Nem is sejtette, hogy Mária, akinek legkedvesebb elfoglaltsága az volt, hogy az ablakában ülve a babái fejét tépdesse egyre, sokkal jobban tudja: mindannyian a vesztükbe rohannak. Méghozzá ijesztő gyorsasággal.