Apám nyikhaj egy ember volt, piszkafa lábain csak úgy lötyögött a nadrág, s ha egy nagyobb szél úgy jól megfútta volna, csak a Devla szedte volna össze a mezőről. Már ha lett volna ideje ilyen egyszálbelűekre, ahogy nagyapám szokta volt mondani, s minthogy bizonyosan nem volt, így még a mai napig ott keringne a fák fölött. Mert Devlának sincs ideje minden jöttmentre, nagyobb dolgok kötik az idejét.

– Na Máriskó, ez is csak azért lett csávó, mert pecke van – dünnyögte nagyapám, mikor apám hosszas vajúdás után elédugta feje után a testét is nagyanyám lábai közül. S még el sem nyiszálta a javasasszony ollójával a köldökzsinórt, már vonyított is. Felteszem, nem tetszett neki, ami látott. Nagyapámnak sem. – Há’ ez a nyeszlett sem fogja pórázon tartani Lajost – szólt még nagyapám, aztán ki is húzta a fejét a szekér ponyvája alól. És ezzel ki volt mondva a szentencia.

            Ezt jóval apám halála után nagyapám mesélte. Ültünk a tűz körül, Füttyös ébenfekete bőrén megelevenedett a múlt, és csak mesélt és mesélt. Elővette az övén lógó bőrszütyőt, egy hasítás újságpapírba dohányt csippentett, majd repedezett ujjaival szivart sodort. Mert szivar nélkül nincs mese, keserű szaga hozta meg a kedvet a szóhoz. Így volt ez mindig, mióta az eszemet tudom. S ennek lassan huszonöt éve is megvan, ha az első néhányat nem számoljuk. Az öreg azóta megroskadt kissé, vállai összementek, megroggyant a bőr a pofáján. S ahogy szorították az évek, haja is megfakult, koszos lett, mint az első hó a tábor körül, amit összekoslattak már a purdék.

– Már akkor tudtam, hogy nyeszlett ember lesz az apád, már akkor – szívott mélyet a keserű füstből, s egészséges turhát csulázott a tűzbe. – Mutuj volt és sunyi. Sohasem vegyült a többi purdéval, mindig ott oldalazott a szekerek mögött, s csak messziről figyelte az ordítozást. Eleinte még bevették, de egy idő után talán el is döngették volna, ha közéjük merészkedik. Néha közelebb irányítottam egy-egy rúgással, de teljesen hiába, a következő pillanatban már ismét ott sunnyogott a szekerek árnyékában. Csak nagyanyádra hallgatott, mintha semmi köze sem lett volna hozzám. De Máriskó itt hagyott, öt évre rá, hogy apád megszületett, hogy forgatná össze a görcs a beleit.

            Jól ismertem a történetet nagyanyámmal, mindenki ismerte a táborból, s kívülről fújta minden purdé. Mert nagyanyám fájin asszony volt, magas, karcsú, olyan kerek, hatalmas mellekkel, ringó tomporral, s mélyen ülő mandulaszerű szemekkel. Minden épkézláb csávónak megmerevedett a pecke, ha nagyanyám elriszált előtte. Főként Kálónak, aki azóta kerülgette nagyanyámék szekerét, hogy meglátta. Sukár, fekete ember volt ez a Káló, mélyen ülő, apró szeme bánatosan nézett bele a világba, s ha épp nem lovakkal sunyiskodott, akkor ott sündörgött Máriskóék szekere mellett. Persze csak akkor, ha Füttyös és Lajos nem voltak a közelben. Mert Füttyössel még elbírt volna Káló, valahogyan belészúrta volna a rozsdás bicskáját, de Lajossal nem lehetett kukoricázni. Úgy tartják, hogy Füttyös Lajosnak köszönheti Máriskót, meg azt a tyúkszaros életit, mert ha azon a vásári éjszakán nem lett volna a közelben Lajos, akkor Füttyös már odaátról pislantgatna a világra. Mer’ azon a csillagos éjszakán nemcsak nagyapám pecke állt mereven a gatyában, hanem Kálóé is, s mindketten ott oldalaztak Máriskó mellett a tűz körül. S mikor Füttyös fekete kezét átvetette nagyanyám rozsdabarna vállán, Káló keze is elindult, s inge alól eléhúzta a bicskát. Többek is látták a fekete ember sunyi mozdulatát, de ahogyan Báró vajda szokta volt mondani, mindig az erősebb kutya baszik, s ennek szellemében mindenki kussban maradt. Máriskó ringatott egyet jobbra, ringatott egyet balra, s a következő mozdulattal már ki is siklott nagyapám fekete keze alól.

            Füttyös és Káló egy pillanatig még nagyanyám ringó tompora után meredtek, oszt szembefordultak. Nagyapám kiköpött oldalra, egyenest bele a tűzbe, Káló felmordult, s már suhintott is előre a bicsakkal. Nagyapám elmozdult, s a következő másodpercben már az ő kezében is ott meredezett a bicska. Káló kicsit előrehajolt, s egyik kezéből a másikba dobta a bicskát, felsőtestét előre-hátra ingatta, így ingerelte támadásra nagyapámat.

            Igazi nyáréjszaka volt, a tűz körül ott ült szinte az egész tábor. Elöl a purdék törökülésben, majd a férfiak következtek, kihúzott derékkal bámulták a magasra csapó lángokat, fekete szemeikből már-már a homlokukat nyaldosták a lángnyelvek. Hátuk mögött, a szekerek ponyváinak takarásában lapultak az asszonyok, csöndben és némán figyelték a férfiak hátát, a purdék lobogó haját, és a lángok ritmusára ingadozó Kálót.

Füttyös sem volt rest, s mikor Káló éppen eléfele ringatózott, már suhintott is.

Így táncoltak a tűz körül a purdék legnagyobb megelégedésére, mikor egyszer csak Káló abbahagyta a táncikálást.

Szúrt.

Füttyös karján vékony vércsík indult lefelé, s nagyapám felszisszent. Káló újra szúrt, és újra talált. A következő szúrástól nagyapám már feltehetőleg átringatózott volna a túlvilágra, s onnan pislogott volna Máriskó ringó tompora után.

Van-e tiszta lap? És ami még fontosabb – legyen-e? Hiszek magának, mert tudja, kivel beszél.

   Vegye úgy, hogy el van intézve.

A dömper nekiindult a parton. Fölment a lázam, gondoltam hozzá. És kihúztam magam. De semmi sem volt gyanakvóbb (választani tudni kell, a szabályok dacára és bosszantására), senki sem volt gyengébb, a franc se bánta volna, ha megdöglök, mint én magam, később rájöttem, hogy fényképész és nem vele kellett volna beszélnem, ezért még a Volnák utca előtt bekanyarodtam, egyenesen és gyalogosan. Szemben ősz férfi egymagában, bottal. Éppen nem mozog, kis padon ül és a távolba néz. Aztán szeme töri meg ezt a mozdulatlanságot, amikor tekintete rám vetül.

Jó napot, a papot keresem.

Várok.

Én vagyok, mondja.

Bár a látszat csal.

Az csal, aki eltitkolja a látszatról való tudását.

Legalább egy gatyát felvehetett volna.

Nézze, most olvastam az assisiről, Assisi Szent Ferencről.

Le kellett ülnöm.

És jobb, mint a róla készült film, kérdeztem.

Sokkal. Minden a rendezésen múlik.

Gondolja?

Nem, csak jólesik magával beszélgetni.

Azzal felálltam és indultam tovább. Nagyon elegem volt az ultramarin felhőkből és abból, hogy megint elmúlik egy nap, féltem, hogy begolyózom, de mást nem tehettem, minthogy a következő embernél, ha lesz ilyen életem során, megkérdezem, hogy mit lehetne tenni. A követ, amin lépdeltem, állítólag embervér mosta. Ez jó jel, gondoltam, mert minden szóbeszéd segíti az otthonosságot, ha van, aki ezt elviseli, vagy elismeri, vagy nem ismeri.

Az idővel valami gubanc van. Ez általában rajtam csattan, konkrétan pedig senkin. A felcsattanások jelzések is, valami lényegi pusztítás előfutárai. Szellemi értelemben vett katasztrófa, az idő robbanása. Fénysebesség. A végtelen.

Nem látok már mást, mint a hátam közepét, ó, Soluna.

Neved hallatán lehunyom szemem, ó, Soluna.

A lépések, melyek mentén az utat követtem, nem foglalkoztattak már. Lassan rám esteledett. Úgy gondoltam, hogy ez egy normális embernek való tragédia, nem ez lesz az én tragédiám. Bevallom, ez bosszantott.

Szerettem volna valamit befejezni ott, ahol még el sincs kezdve semmi. Tudjuk, mi lesz a vége, csak azt nem, mikor. Szarok az időre, gondoltam akkoriban, és hát azóta is. Villany Leó is.

A kör négyszögesítése, vagy a négyszög körítése, mondogatta az árokparton. Később a vagyot avagyra cserélte. Nesze neked számháború. Együtt szálltunk ki. Ő a szabályoknak ellene tartott. Sokszor nem tudtam eldönteni, miért teszi – magát kimentse, esetleg cselekvés helyett inkább minden szavát megsebzett szívébe mártsa. Ennek lehetetlen volt ellenállni. Mostanra sikerült. Nem, nem lettem ellenálló(bb). A dolog sokkal egyszerűbb: a nyomomban van.

Sokáig úgy tudtam, vallottam és hittem, hogy üldözőre fogtam, bármily banálisan hangzik, de (az) az érzetem megmaradt és megvan, a nyomát ütöm, akkor is, ha a dolog fordítva áll, különös hajsza ez. Megesik, hogy évekig nem látom, most közel lehet egészen, nem csupán az elmúlt hét különös eseményei mondatják velem, az időzavar és a szűnni nem akaró nyugtalanság, az álmatlan éjszakák, a széttartó figyelem, a kitartott félelem, hogy ő ugyanezen világon jár-kel, a teremtett lélek, miközben nem a haláltól és nem tőle, hanem magamtól félek, mert olyan könnyű ölni, aztán élni. Viselni közös dolgaink, szenvtelen vágyaink, kegyetlen szenvedélyeink, botlásokból lett szokásaink, hazugságokból tákolt igazságaink, egymásból faragott önarcképeink. Gusto.

Aztán arra eszmélsz, hogy a papot keresed, de valójában nem őt keresed. Senki nem fogja tudni megmondani, ki vagy. Villany Leó tudja, ezért menekülsz, mondtam magamnak a vaskapu előtt, aztán balra fordultam, a várkert elhagyatottabb része felé. Kövezett ösvény, ápolt fű, fák, bokrok, rigók, ami kell. Az egyik lámpa alatt farmerdzsekis férfi cigarettázik. Örökké.

Áldassék a földi pokol, mi a mennyben köttetik, ébredjen, ki magát köti, mondta Villany Leó, mert ő volt, és most is ő az, pisztolyt szegez homlokomra, sok álmom volt hasonló, frappánsabb véget szeretnék, mondom neki, de ő a múltat emlegeti és a felborzolt kegyállapotokat.

Minden készen állt. Nem tudhattuk, hogy a nem számolttal egy időben felbukkan a számolatlan. Ő volt az egy. Egyikünk sem számolta meg. Közöttünk járt, és mindent megosztott. Főleg nézeteket. Villany Leó tudta, mit veszítünk, de nem volt hajlandó erről tudomást venni, erre én kényszerítettem azzal, hogy én, meg hogy én és az egy, az egyetlen, és mindez együtt, gyönyörű és érthetetlen. Erről sohasem beszéltünk. Mert ez nyilvánvalóan, örökké nem idevalóan létező (hahh). Tettleges napok voltak. A fedezékbe vonulót ébresztette a támadó, veszély generálta éberség, ősi mesterség. Mindez egy nő miatt, de már nem a nőért. Egymás ellen a szebb halálért. Vagy egy másik életért.