Ki hajol le egy hajléktalanhoz? Talán a jámbor szántóvető. Ő „midőn leszáll az est, hajlékába tér”. A réges-rég kiveszett, baromarcú póron kívül senki sem veszi észre a homelesseket, ha nem ez a dolga. Mint a rendőrnek, szociális munkásnak vagy mentősnek, aki hivatalból törődik a nagyváros emberi hulladékával, és az orra hozzászokott a bűzhöz. Ezek a páriák már nem hatnak meg, és nem is háborítanak fel senkit. Távolságot tartunk tőlük, de ha mégis elkapjuk a pillantásukat, rögtön meg is fizetjük a magunkra rótt büntetést. Segíteni úgy sem tudunk, s ha a helyükben lennénk, mi se várhatnánk semmit.
Nagyon szórakozottnak kell lenni ahhoz, hogy valaki közel menjen egy ilyen szerencsétlen férfihez, és meghallja, amit mond. „Ismerem magát. Egyszer láttam a tévében. Üljön le, valamit el akarok mondani.” Talán azért fogadtam szót, mert nyílt téren voltunk, a Margit híd budai hídfője alatt, a parkban, s a fickótól nem túl messze, nem is túl távol volt egy pad. Elővettem a pénzt, hogy otthagyjam, ha elegem van belőle. Mi bajom eshet? Meghallgatok egy ismerős történetet. Lesznek benne rideg szülők, kegyetlen nevelők, munkásszállás és egy gonosz asszony, aki elvette a gyerekeit, és az utcára tette. Vagy mégsem?
„Elárultam Gagarint. Miattam halt meg. Tegnap éjjel égett el.”
„Magát hogy hívják?”
„Béla, de ez nem érdekes. Bárhogy vigyázunk az iratainkra, előbb-utóbb ellopják tőlünk, s akkor már a nevünknek sincs jelentősége. A csöveseket közköltségen, névtelen sírba temetik, mindegy, kik voltunk, mielőtt utcára kerültünk. Gagarin a barátom volt. Sokszor mesélt arról, hogy apja, Jurij volt a az első űrhajós, a kozmosz úttörője.”
“Elment az esze.”
“Valaha pilóta volt, a Szovjetunióban tanult repülni. Amúgy magyar gyerek, valahonnan Szabolcsból, de egészen jól beleélte magát a történetbe, amit kitalált. Gyakran mesélt arról, hogy csecsemő korában került Magyarországra a Szovjetunióból, nevelőszülőkhöz. Az anyját Váljának hívták, és két lánytestvére pedig még most is él: Lenocska és Gálocska.”
“A koszmosz hőse miért bízta idegenekre egyetlen fiát?”
“Egészen hihetően magyarázta. Az apja tudomást szerzett arról, hogy a KGB merényletet készít elő ellene és őt is meg akarják ölni. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a feleségével együtt magával vigye a külföldi meghívásaira őt is. Amikor 1961 augusztusában, Magyarországon jártak, három éves volt. Jurij egy vidéki tömeggyűlésen, a legnagyobb titokban adta át Feri bácsinak, aki aztán felnevelte.”
“Ostobaság. Honnan ismerte?”
“Iván nevelőapja a második világháború után hadifogoly volt Kazahsztánban. Bajkonurt építette, akkor ismerkedtek meg Jurijjal. Ki tudja ezt ma már ellenőrizni? A lényeg, hogy hitt benne, meg abban is, hogy méltónak kell lennie az emlékéhez. Ezért vette a bátorságot, hogy szembeszálljon a maffiával.”
“Ez csak rablómese. Gagarin hol van most?”
“Mondtam, hogy elégett. Viperával támadtak rá, hárman, és eszméletlenre verték. Utána rádobálták a hálózsákját és a gönceit, és három kanna benzint locsolták rá. Csak ezután gyújtották fel. Ezt nem lehet túlélni. Láttam a holttestét, mikor elvitték.”
“Szadista suhancok voltak. Azok gyakran támadnak a magukfajtára.”
“Bérgyilkosok voltak, láttam őket. Engem is megöltek volna, ha nem mondom meg, hol találják. Lehet, hogy ma éjjel velem végeznek. Hiszen én nevemen is van vagy három káefté, ugyanúgy, mint az övén.”
“Szólíthatom ügyvezető igazgató úrnak?”
“Ne gúnyolodjon velem. Három éve nézett ki magának egy jólöltözött úriember, akiről kiderült, hogy ügyvéd. Ulrik doktor megkérdezte, mit gondolunk, mennyi időnk van még hátra az utcán, és hogy megvan-e még a személyi igazolványunk. Aztán azt, hogy tennénk-e neki egy kis szívességet. Ötezer forintot ajánlott alkalmanként. Ki utasította volna vissza, a mi helyzetünkben? Néhány papírt alá kellett írni az irodájában, és attól kezdve mienk lettek a cégek. Előbb kettő, aztán még négy. Folyószámlát nyitottunk, és mindig ugyanennyit kaptunk, amikor pénzt vettünk fel a bankban.”
“Mennyit?”
“Milliókat. Volt, hogy sok százat. Nekünk soha nem mondták meg.”
“Aljasul visszaéltek a helyzetükkel. Nem sült le a pofájukról a bőr?”
“Iván is azt mondta, hogy ez nem mehet így tovább. Két hónap múlva elérte, hogy a tiszteletdíjunkat a duplájára emelték, aztán pedig azt, hogy egy lakásban megfürödhessünk, mielőtt a bankba megyünk. Szó ami szó, egy olyan puccos helyre tényleg nem mehettünk mocskosan, koszosan, büdösen. Új ruhákat kaptunk, végül pedig egy albérleti szobát vettek ki a számunkra. Nem kellett az utcán aludnunk, és oda már szereztünk tévét is. Ezt mind Iván érte el, ő ellent mert mondani ezeknek a gazembereknek. Nem tudta elviselni az igazságtalanságot, azt, hogy milliárdokat mosnak tisztára a cégeinken keresztül, és nekünk csak morzsákat adnak.”
“Ki ez az Ulrik doktor? Hogy hívták a cégeiket?”
“Sejtelmem sincs. Mi csak a nevünket írtuk alá a pontozott vonalon. De úgy tudom, csupa olyasmivel foglalkoztak a cégeink, amit utólag nem lehet kimutatni. Közvéleménykutatás, PR-munka, médiafigyelés, tanácsadás, program- és tanulmányírás, röplapszórás, projektmenedzselés… Ilyen erővel böfögésért és fingásért is számlázhattunk volna, mert annak sem marad nyoma. Jól ment az üzlet, azt láttuk, mert volt, hogy hetente háromszor mentünk a bankba Rambóval.”
“Annak a nevét még nem hallottam.”
“Az ügyvéd testőre, kopasz, száz kiló és közel két méter magas. Primitív, kegyetlen állat, ő mondta, hogy szólítsuk így. Ő jött értünk, aztán a bank előtt találkozunk Ulrikkal. Hármasban mentünk a pénztárhoz. Ők ketten mindig ott voltak, mi meg Gagarinnal váltottuk egymást. Aztán két és fél év után Iván kitalálta, hogy egyszer, amikor engem visznek a bankba, lenyúljuk a nevemre kiutalt pénzt. Azt mondta, azok a milliók jogilag engem illetnek, és ha ügyesek vagyunk, megszerezhetjük őket.”
“Mit csináltak, maguk szerencsétlenek?”
“Gagarin adott nekem egy mobilt, és amikor amikor a bankban aláírtam az iratokat, titokban jeleztem neki. Ő a bank előtt várakozott három cimborájával, és rögtön bejöttek a forgóajtón. Félrelökték a biztonsági őrt, és kiabálni kezdtek: Tolvajok! Rablók! Rám mutattak: attól az embertől elvették a pénzt, amit most vett fel! Rambó nyomban megszorította a nyakam, de nem merte elővenni a revolverét, mert betódultak a biztonságiak, és hívták a rendőrséget. Eddig pontosan azt történt, amire felkészültünk. Csak akkor vesztettünk, amikor a zsaruk is megérkeztek. Ulrik doktor nem adta ki a kezéből a táskát, benne a húszezres kötegekkel, aminek a tulajdonjogát nem tudta igazolni. De a felügyelő, amikor kiderítette, hogy azt a háromszázhúsz milliót tényleg én vettem fel a cégem folyószámlájáról, úgy döntött, hogy bűnjelként zárolja az összeget. Egy százast sem kaptam belőle. Igaz, az ügyvéd sem. Mindkettőnket bevittek a rendőrségre, kihallgatásra, a többieket pedig elküldték. A kapitányságon ez a dörzsölt Ulrik doktor rögtön feljelentett, magam sem tudom, milyen jogcímen. Néhány perc alatt ügyvezető igazgatóból csaló csavargó lett belőlem, és még örülhettem, hogy szabadon engednek. Talán jobb lett volna Gagarinnak, és nekem is, ha benn tartanak… Mindegy, ott benn is megtalálnak bennünket. Aki lázad, eltapossák. De talán jobb, ha előbb adjuk be a kulcsot, mintha még egy-két évig vegetálunk.”
“Egész jó volt a története. Adok érte kétszáz forintot.”
“Ha van hozzá kedve, írja meg. Találkozzunk holnap ugyanitt, és mondja el, mire ment. Talán megjelenik valamelyik újságban. Megőrzöm majd, legalább lesz emlékem a barátomról.”
Másnap, ahogy megígértem, ott voltam a parkban, a történet első változatával. Elkezdtem, pedig már vagy tizenöt éve nem írtam novellát. De Béla nem jött el, hiába vártam. Megbetegedett? Vagy ő is ugyanúgy végezte, mint Gagarin barátja? Soha nem derül ki. Mint ahogy arra sem tudom, hogy hazafelé menet miért jutott eszembe az Európai Unió himnusza, az Örömóda, mely köztudomásúan így kezdődik: “Üdv rád és házad népére, te jó szántóvető….”
A töpörödött kis ház a Csíki-hegyek előtt gubbasztott,
