Gratulálnod kellene. Épp ikreink születtek a feleségemmel, és úgy tűnik, rendben vannak. Tíz ujjacska. Tíz lábujjacska. Két kicsi lány. De ismered az érzést… egyfolytában attól tartok, hogy valami rosszul sül el, hiszen így szokott történni, mikor a dolgok túl jól alakulnak. Egyfolytában csak azt várom, hogy felébredjek ebből a gyönyörű álomból.
Vagyis, mielőtt még megházasodtam volna, volt az a barátnőm, az a kövér. Kövérek voltunk mindketten, így jól kijöttünk egymással. Ez a barátnőm mindig kísérletezgetett rajtunk különféle diétákkal, hogy leadjunk a súlyunkból, mint például ne együnk semmi mást, csak ananászt meg ecetet, vagy csak göngyölt zöldalgát, és mindig olyasmiket tanácsolt, hogy sétáljunk együtt jó nagyokat, míg egyszer csak el nem kezdte levedleni a feleslegét, a csípője mintha leolvadt volna róla, és még soha nem láttam ilyen boldognak. Már akkor tudtam, hogy valami tönkre fogja vágni ezt a boldogságot. Ismered az érzést: mikor szeretsz valakit, boldog vagy, ha boldognak láthatod, de tudtam, hogy hamarosan ejteni fog, hiszen mostantól azok a fickók, akik rendes karrierrel és betegbiztosítással rendelkeznek, hamarosan friss célpontot látnak majd benne. Emlékszem, mennyire csinos és vicces volt azelőtt, de most, hogy ilyen csontsovány lett, nyilvánvalóvá vált, hogy olyan óriási, kiaknázatlan tartalékokat birtokolt az önuralom és önfegyelem területén, melyek folytán jóval az én súlycsoportomon kívül esett, és a barátaim sem könnyítették meg a dolgomat, hiszen egyfolytában körülötte ólálkodtak, arra várva, hogy kimondjuk: vége, és randira hívhassák, aztán meg kiderült, hogy ez az egész nem az ananásznak és az önfigyelemnek volt köszönhető, mivel megtudta, hogy valójában rákos, de legalább lefogyott eléggé, hogy azokat a rohadt dögös ruhákat viselhesse, mielőtt meghalt.
Így tudom, hogy a boldogság olyan, akár egy időzített bomba. És így ismertem meg a feleségemet is, hiszen nem akartam már randizni senkivel sem, semmiképp, tényleg, szóval vonattal Seattle-be utaztam. A Lollapalooza éve volt Seattle-ben, így összepakoltam a sátramat és becsomagoltam a hálózsákomat, hogy biztonságban tudhassam a vízipipámat is, így egész hétvégén úgy kempingezhettem, mint valami Grizzly Adams, és átsétáltam a vonat étkezőkocsijába. Tudod, néha mekkora szüksége van az embernek, hogy hátrahagyja a barátait és a józanságát néhány napra. Átsétáltam az étkezőkocsiba, és ott voltak ezek a jéghideg, zöld rókaszemek, egyenesen engem nézve. És ugyan nem vagyok egy szörnyszülött, egy reality show-s mamlasz, aki egész életét egy korházi ágyban tölti sült csirkét zabálva, de megértem, hogy egyes pasasok miért is akarnak őrként dolgozni a női börtönökben, vagy koncentrációs táborokban, ahol csinos rablányokkal találkozgathatnak, ahelyett a csajok helyett, akik egyfolytában csak azt mondják, hogy: „Vegyél már fel egy pólót!” vagy azt kérdezik, hogy: „Te mindig ilyen sokat izzadsz?”. De a vonaton itt ez az istennő, hátul kivágott Radiohead pólóban, kivillantva a csupasz derekát, és a farmerja lecsusszanva addig a pontig, ahol a prémjének kellene előbukkannia, és Miki egeres meg Holly Hobbie-s gyűrűket visel az ujjain, sört emel a gyönyörű ajkaihoz, és engem néz az átlátszó üvegen keresztül, egyszerű világos sört iszik, nem valami picsás löttyöt környezetbarát üveggel.
És az olyan srácok, mint én, ilyenkor már tudják mi a szitu. Hacsak nem vagy egy John Belushi vagy egy John Candy, egy bombázó sem szemez veled ilyen módon, szóval már eleget tudtam ahhoz, hogy szégyenteljesen félrekapjam a tekintetemet. Az egyetlen ok, amiért egy olyan nő, mint ő, hozzám szólna, az lenne, hogy tudassa velem, hogy egy undorító, kövér disznó vagyok, és hogy elállom az óceánra néző kilátást. Mindig azt mondom, fogadd el a határaidat. Érd be kevesebbel, és nem fogsz csalódni. Óvatosan elsétálok mellette, nézem, anélkül, hogy ránéznék. Lecsekkolom, és remek az illata, mint valami desszertnek, mint a sült pitének, mint a sütőtökös pitének azzal a vöröses-barnás ízesítéssel a tetején. Ami még jobb, a szájában lévő sörösüveg mintha követne, ahogy végigmegyek a folyosón a bárig, és rendelek egy kört, pedig nekem nem úgy tűnik, mintha mi lennénk az utolsó emberpár a Földön. Egy csomó másik ember is iszogat a műanyag asztaloknál, akik a batikolt öltözetükből és a rasztájukból ítélve szintén a Lollapalooza-ra tartanak. Elsétálok a tőle legtávolabb eső asztalhoz, de ez a bombázó végig engem figyel. Ismered az érzést, amikor valaki figyel, egy lépést se tudsz megtenni csetlés-botlás nélkül, főképp egy mozgó vonaton. Éppen belekortyolnék az italba, mikor a vonat hirtelen kanyart vesz, és rálöttyintem a sörömet a csíkos cowboy-ingemre. Színlelve az ablak mellett elhaladó fákat nézem, de titkosügynök-szerű képességeimmel igazából az ablaküvegről visszaverődő tükörképét nézem, és még mindig engem figyel. Csak akkor pillanat félre, egy pillanatra, mikor feláll és fizet a csaposnak, aki egy újabb sört ad neki, aztán a tükörképe egyre nagyobbá és nagyobbá válik, míg az életnagyságú mása az asztalom mellett áll és azt mondja: „Szia,” meg valamit, amit nem értek.
Mire én azt mondom: „Hogy mi?”
Mire ő a cowboy-ingemre mutat, ahová a sört öntöttem, és azt mondja: „Tetszenek a gombjaid, olyan… fényesek!”
Lehajtom az államat és lenézek a körteszínű patentjaimra. Nem gombok, patentok, de nem akarom elrontani ezt a pillanatot. És már az elejétől észrevettem, hogy néha a szájába veszi az ujjait – oké, elég sokszor a szájába veszi az ujjait, és ziháló, kislányos hangon beszél, időnként olyan gügyögő szavakat használva, mint spu-ketti, a spagetti helyett, vagy olyjó az olló helyett – de egy szabványos bombázónál ezek csak alapkövetelmények a szexis viselkedéshez.
Rám kacsint és a nyelve hegyével végignyalja az ajkait, és a nedvességtől csillogva, azt mondja velük: „Britney Spears vagyok!” A kis incselkedő! Meg persze be is van állva. Beszámíthatatlan. Mostanra már mindketten ezeket a kis tequilás üvegünket iszogatjuk, és úgy tűnik, elszabadult a vonat, amin csak mi ketten utazunk. Nem, persze, hogy nem ő Britney Spears, de pont olyan kaliberű dögösség tekintetében. Egyértelmű, hogy a pöcsömnél fogva akar vezetni, de végül is tetszik, ahogy csinálja. Csak rá kell nézned, hogy azonnal tudd, amit tudnod érdemes róla.
Az egyetlen esélyem, ha szóval tartom, reagálok a flörtölésére és veszem az italokat. Azt kérdezi tőlem merre tartok, mire én azt mondom a Lollapalooza-ra. Az ujjait felfelé mozgatja az ingemen, az ujjpárnái patentról patentra lépdelnek, az övem vonalától a torkom felé, aztán meg vissza, lefelé, és remélem, hogy nem érzi meg, hogy ettől mennyivel keményebben dolgozik a szívem.
És olyan kis kihívó, ahogy a zöld szemeivel ide-oda pásztáz, vagy ahogy felém kukucskál a hosszú, meglebegtetett szempillái alól. És minden bizonnyal már jó pár sörrel előttem járhat, mivel egyfolytában elfelejti befejezni a mondatait és néha csak úgy rámutat az ablaküveg előtt elsuhanó dolgokra, és azt kiáltja, hogy „egy kutya!” vagy mikor egyszer csak meglát egy vasúti átkelőnél várakozó autót, és Brit elkiáltja magát: „egy bogárhátú!” és jól odasóz a vállamra a Hello Kitty-s és Miki egeres gyűrűket viselő öklével, és titokban arra vágyom, hogy ez a horzsolás örök életemre megmaradjon. És elmegyünk a Lollapalooza-ra, felállítjuk a sátramat, és Brit olyan részeg, hogy mikor másnap felkel még mindig részeg. És mindegy mennyi marist szívok el, képtelen vagyok tartani vele a lépést. És talán ez azért van, mert Brit olyan kis sovány, de akkor is képes beállva maradni, mikor már több órája nem is ivott semmit, az is lehet, hogy azért van így elszállva, mert beleszippantott a jointom füstjébe. Az egész Lollapalooza-nk olyan, mint egy gyönyörű, klasszikus románc, amiért fizetsz az interneten, hogy masztizhass rá, de ez most tényleg megtörténik velem. És hat hónapon keresztül randizgatunk, végig, míg karácsony nem lesz, míg Brit át nem hurcolkodik a lakásomba, és egyfolytában arra várok, hogy Brit kijózanodjon, de ez csak nem akar megtörténni.
Hálaadásra anyámékhoz megyünk, és magyarázkodhatok. Nem arról van szó, hogy Brit finnyás vendég lenne, de azért ilyen soványka, mert csak csillagtököt szeret enni, hosszában félbe vágva, kivájva a közepét, hogy olyan legyen, mint egy irokéz hadi kenu, és a külsejébe késsel bele kell karcolgatni, hogy úgy nézzen ki, mintha az indián írás volna, és egy egész kis nyers répából faragott emberkékből álló törzzsel, akiknek szigorúan csak zöldborsó szolgálhat a fejükként, s akik felsorakoznak, és a hadi kenuval keresztüleveznek a vacsorás tálon, amely vékonyka csokiszirup réteggel van borítva, és meg lennél lepődve, ha tudnád, mennyi étterem étlapja van híján az ehhez szükséges speciális hozzávalóknak. Úgyhogy legtöbbször Brit-nek magának kell elkészítenie, és az egy fél napot vesz igénybe, aztán meg játszania kell vele a nappali szőnyegén legalább egy órácskát, szóval talán ezért van az, hogy egy unciányit sem hízik. És az édesanyám úgy oda van, hogy ezzel a lánnyal randizgatok.
És bármennyit is szívsz, vagy lövöd magad, nem érezheted magad annyira elszállva, mint mikor kézen fogva sétálsz végig az utcán ezzel a szupermodellszerű, totáldögös cicababával, mint az én Brit-em. A csávók, akik a Ferrari Testarossa-jukkal furikáznak az utcán, a csávók hatos kockákkal a hasukon és a szteroidos izmaikkal, életemben először nem tudnak elém férkőzni. Végigsétálok az utcán Britney-vel, és ő az a trófea, akire mindenki úgy vágyik.
Az egyetlen hátulütője a dolognak, hogy az összes Rómeó körbeszimatolja, és körülötte ólálkodik, próbálja rákényszeríteni egy kis szemkontaktusra, és a legcsábosabb Colgate-mosolyát villantja a cicijeinek. És ezúttal, a buszon utazva, egy falka Rómeó álldogál arrafelé, ahol Brit és én is ülünk a busz hátsó felében. Brit a busz jobb oldalán lévő hátsó kerék felett szeret ülni, mert onnan könnyebben odasózhat nekem, mikor meglát egy elhaladó Volkswagen-t, és ez a nagydarab Rómeó idejön az ágyékát egy vonalban helyezve a szemeivel, és mikor a busz áthalad egy kátyún talán a csípőjét is odadörzsöli a vállához, míg Brit föl nem néz rá, és szájában az ujjaival Britney azt nem mondja, hogy: „Hello, Nagy Fiú!” De hát Britney már csak ilyen barátkozós. És kacsint és int a nedves ujjaival a Rómeónak, hogy hajoljon le, mire az körülnéz, hogy biztos legyen benne, hogy a fáradozásait siker koronázta, és a Rómeó leguggol Brit szemeivel egy vonalban, az arcán hálószobára kész vigyorral. És talán, mert féltékennyé akar tenni, de Brit azt mondja ennek a Rómeónak, az iszonytatóan forró zöld szemeit rávillantva, hogy: „Szeretnél egy bűvésztrükköt látni?” És az összes többi Rómeó felvidul, olyan tekintettel, amivel azt üzenik: hallgatunk, és Brit kihúzza az ujjait a szájából és lecsúsztatja őket a bugyija elülső felébe, körbe-körbe mozgatva őket a farmerjának feszülős ágyékrészében, és az egész buszunk hátulja elnémulva figyeli, ahogy az ujjacskáival a kőmosott farmerzipzárja mögött birkózik. És láthatod ezeken a Rómeókon, ahogy nyelnek, az ádámcsutkájuk fel-le mozog az extra nyállal együtt, és a szemgolyóik kidudorodnak, mint az álló farkak.
És olyan gyorsan, mint mikor egy bogárhátút látva odasóz nekem, Britney kiránt valamit a bugyijából, és azt kiáltja: „Csiribú-csiribá!” Lengeti ezt a valamit, és azt kiáltja: „Bűvésztrükk!” És lóbálja azt a valamit, ami kezéből lóg zsinegen, teljesen olyan, mint egy teásfilter, csak kicsit nagyobb. Olyan, mint egy kis zsinegen lógó, kechuppel bekent hotdogos zsemle, és Britney azt sikítja: „Bűvésztrükk! Csiribú-csiribá!” és hozzáveri a Rómeó arcához, aki még mindig az ülése mellett guggol. És Brit utánaered, visít, és piros csíkosra festi a fickó bőrdzsekijét. És a többi Rómeó szántszándékkal nem néz rá, tekintetüket a cipőjükre vagy az ablakra szegezve; Brit meg csak lóbálja a kis zsineget, pirosra maszatolva az arcukat, és végig azt rikoltozza: „Bűvésztrükk! Csiribú-csiribá!” nevet, ha, ha, ha, ha, ha, és azt kiáltja: „Bűvésztrükk! Csiribú-csiribá!” Az egész busz csak nyomja-nyomja-nyomja a gombot, hogy álljunk már meg, és vagy száz utas száll le a következő McDonalds’-nál, kilökődve, menekülőre fogva, mintha egyszerre mind McFreeze-t akarnának venni vagy pénzre váltanák a nyertes lottószelvényüket. És utánuk kiáltom, hogy: „Minden rendben, emberek!” Utánuk kiáltok az ablakon keresztül, és integetek a kezemmel, hogy rám figyeljenek: „Ugyan, ő csak egy előadóművész!” és még azt is, hogy: „Nem akart senkit sem megbántani, ő csak így fejezi ki a véleményét az aktuális politikai eseményekről, semmi több!”
Mígnem a busz továbbáll, immár csak kettőnkkel a fedélzetén, és azt kiáltom: „Ugyan, csak egy kicsit szabad szellemű!” És mikor Brit végigmegy a busz folyosóján, és jól megkorbácsolja a buszsofőrt a teásfilter-szerű izével, azt kiáltom: „Ugyan, ez csak az ő bolondos humora!”
És egyik este, mikor hazajövök a munkából, Brit meztelen, és féloldalt áll a fürdőszobai tükör előtt, a hasát a két keze közt fogva, és mióta találkoztunk azon a vonaton felszedett egy-két kilót, de ezen néhány heti ecet- és ananász-diéta könnyedén segíthet. És Britney megfogja a kezemet, kinyújtva az ujjaimat a hasához nyomja, és azt mondja: „Érezd csak!” Majd azt mondja: „Azt hiszem, megettem egy kisbabát!” És úgy néz rám a dögös zöld szemeivel, mint egy kölyökkutya, és megkérdem, hogy elmenjek-e vele a klinikára gondoskodni a dologról, mire bólint a fejével, hogy igen. Így hát elmegyünk az egyik szabadnapomon, és a szokásos gyülekezeti tüntetők állják el a bejárati ajtót. Szemeteszsákok vannak náluk, telis-tele törött műanyag játékbaba karokkal és fejekkel, ketchuppal összekeverve, és Brit nem is hezitál tovább. Megragadja a zsákot és elveszi az egyik lábat, majd tisztára szopogatja, mintha csak egy hasábburgonya volna, bizony, ilyen menő az én barátnőm! És kinyitok egy National Geographic magazint, míg a nővér megkérdi, hogy fogyasztott-e bármit a mai nap folyamán, mire Brit azt feleli, hogy az előző nap megevette egy egész kenunyi irokéz harcost, de ma még az ég adta világon semmit. És még be se fejeztem ennek az ókori egyiptomi múmiás cikknek az olvasását, mikor sikoltást hallok és Britney kiszalad a helységből, papírruhában, mezítláb, mintha ez valami hatalmas dolog lenne, mintha nem is lett volna abortusza ezelőtt, hiszen mezítláb szalad vissza egészen a lakásomig, és hogy megállítsam valahogy a remegését és az öklendezését, meg kell, hogy kérjem a kezét.
És nyilvánvaló, hogy a barátaim mind irtózatosan féltékenyek rám, mert a rögtönzött legénybúcsúmon, mikor Britney feldúltan kimegy a lányvécébe, mikor a séf nem akarja kifaragni neki a hadi kenut, az úgy nevezett „barátaim” mind rám néznek, és azt mondják: „Haver, tényleg ő a világ legdögösebb cucca, de tudod, nem hinnénk, hogy be van tépve…” a legjobb barátom azt mondja: „Ugye még nem vetted el feleségül?” És az arcuk azt üzeni, hogy Brit felcsinálásáról szóló hírnek nem igazán örülnek. És ismered az érzést: azt akarod, hogy a legjobb barátaid és a menyasszonyod jól kijöjjenek egymással, de a barátaim a fogaikat csikorgatják, és összeráncolt szemöldökkel néznek rám, és azt mondják, hogy: „Haver, még soha nem jutott eszedbe, hogy talán, tényleg csak talán, Britney szellemileg visszamaradott?”
És mondom nekik, hogy nyugodjanak meg. Csak alkoholista. És eléggé valószínű, hogy heroinfüggő is. Az, és megrögzött szexmániás, de ez mind nem olyan súlyos, mint amin egy kis terápia ne segíthetne. Nézzetek rám: én meg kövér vagyok, senki sem tökéletes. És talán a házassági fogadás helyett a családjainkat inkább egy konferenciateremben kellene összehívnunk közbelépés gyanánt, és a mézeshetek helyett Britney-t egy 90 napos, szigorított rehabilitációra kellene elvinnünk. Ezt majd még átgondoljuk. De kizárt dolog, hogy visszamaradott lenne! Csak egy kis elvonóra van szüksége.
Nyilvánvaló, hogy csak mocskolódnak Britney-vel, hiszen annyira Rómeó-kemények tőle, és őrülten féltékenyek. Amint nem figyelek, már tanácsokat osztogatnak vele kapcsolatban. Azt mondják: „Haver, most nem fogod fel, de egy retardálttal kefélsz!” és ez is megmutatja, milyen népszerűtlen alak vagyok én, olyan szaros barátokkal kell beérnem, mint ők. Brit, bizonygatják, egy hat éves szintjén van intellektuálisan. Azt hiszik szívességet tesznek nekem, mikor azt mondják: „Haver, nem szerethet téged, hiszen azt se tudhatja, mit jelent szeretni!”
Mintha elképzelhetetlen lenne, hogy bárki is hozzám jöjjön feleségül, anélkül, hogy visszafordíthatatlan agykárosodásban szenvedne. És azt mondom nekik, hogy: „Az ég szerelmére, nem lehet visszamaradott, hiszen rózsaszín tangát visel!” És ez minden bizonnyal szerelem, hiszen mikor együtt vagyunk olyan hatalmasat élvezek, hogy a gyomrom is belefájdul. És ugyanezt mondtam anyám pasijának is hálaadáskor: szó sincs róla, hogy Britney enyhébb autizmus-szerű akármicsodában szenvedne. A legjobb tippem az, hogy egy alkoholista, ragasztót szipuzó, drogbelövős ribanc, de dolgozunk rajta, hogy megfelelő ellátásban részesüljön miután megszülte a babákat. És talán nimfomániás, de itt csak az a fontos, hogy az én saját nimfomániásom, és ez az, ami a családomat a féltékenységtől az őrületbe kergeti. Mondom nekik, hogy: „Én szeretem ezt a szexőrült, gyönyörű ribancot, miért nem tudtok örülni a boldogságomnak?”
És a sok hű-hó után sokkal kevesebb ember van ott az esküvőnkön, mint amire számítanál.
És lehet, hogy a szerelem elfogulttá tesz, de én mindig is szellemesnek hittem Brit-et. Ismered az érzést, mikor akár egy egész évet is eltölthetsz a tévé előtt ezzel a valakivel, és egyszer sem vitatkoztok azon, hogy mit nézzetek rajta. Komolyan, ha tudnád, hogy mennyit nézzük hetente a tévét, boldog házaspárnak neveznél minket!
És mostanra már két kisbabám is van, akiknek olyan az illata, mint a pitéknek hálaadáskor. És, ha majd elég idősek lesznek, elmesélem a kicsi lányaimnak, hogy mindenki bolond egy kissé, ha elég tüzetesen vizsgálod, és ha nem vagy képes azt a valakit ilyen közelről szemlélni, akkor nem is szereted igazán. Az idő meg csak telik, és telik. És ha egyfolytában csak a tökéletesre vársz, soha sem leled meg az igaz szerelmet, mivel a szerelmed mértéke teszi tökéletessé a párodat. És talán én vagyok a szellemileg visszamaradott, hiszen egyfolytában csak arra várok, mikor hagy el a boldogságom, ahelyett, hogy csak élvezném azt. Ennyire őrülten boldognak lenni a szerelemtől egyszerűen nem lehet ilyen gondtalan. És nem várhatom el, hogy ez a totális boldogság kitartson életem végéig, és kell, hogy legyen valami hiba abban, hogy ennyire szeretem a feleségemet, és ebben a pillanatban, mikor hazafelé hajtok az új családommal, a gyönyörű feleségemmel az oldalamon, és az ikerkislányainkkal biztonságban a hátsó ülésen, még most is attól tartok, hogy ez a hatalmas boldogság nem tarthat örökké, mikor Britney felsikolt: „Bogárhátú!” és az öklével akkorát súlyt a vállamra, hogy majdnem nekiszaladok a kocsival mellettünk lévő Burger King-nek.

Fordította: Pádár András

Az első napomon escortként, az első randimon egy féllábút fogtam ki. Egy meleg fürdőbe járt, hogy felmelegedhessen, legalábbis ezt mondta nekem. Esetleg a szex miatt. És elaludt a gőzkabinban, túl közel a fűtőtesthez. Órákig volt öntudatlan, míg valaki rátalált. Míg a bal combján lévő hús teljesen és alaposan átsült.

     Nem tudott járni, de az anyja jött Wisconsinból látogatóba, és a szeretetotthonnak szüksége volt valakire, aki körbefurikázza őket, hogy meglátogathassák a helyi nevezetességeket. Hogy vásárolgathassanak a belvárosban. Hogy láthassák a strandot. A Multnomah-vízesést. Ez volt minden, amit önkéntesként tehettél, ha nem voltál nővér, szakács vagy orvos.

     Escort voltál egy olyan helyen, ahová a biztosítás nélküli fiatalok jöttek meghalni. A szeretetotthon nevére már nem is emlékszem. Nem volt rajta egy táblán sem, sehol sem, és arra kértek, hogy diszkréten jöjj és menj, hiszen a szomszédok nem is tudták, mi történik abban a hatalmas, öreg házban, az utcájukban, az utcában, amin egy drogtanyával és a helyi leszámolásokkal osztoztak, mégsem akartak egy ilyen helyet a közelben, ahol négy ember haldoklik a nappaliban és kettő az étkezőben. Legalább két ember hevert haldokolva minden emeleti hálószobában – és volt ott pár hálószoba. Az emberek legalább fele AIDS-es volt, de az otthon senkit sem diszkriminált. Jöhettél ide és meghalhattál bármitől.

     Én a munkám miatt kerültem oda. Ez azt jelentette, hogy a hátamhoz és a mellkasomhoz rögzített tartónyereggel, egy egymázsás, nyolc dízeles teherautó-futóműalkatrésszel a lábaim közt szaladgáltam, amíg a talpam bírta. A munka abból állt, hogy a szerelőszalagon leeresztett teherautók alá gördültem és felszereltem a futóműalkatrészt. Huszonhat futóműalkatrész minden nyolc órában. Olyan gyorsan dolgoztam, ahogy a teherautók elhajtottak, szinte magukba szippantottak a lángoló, forró festékes kemencék, melyek csak pár lábbal voltak a futószalag alatt.

     Az újságírói diplomámmal nem tudtam öt dollárnál többet megkeresni óránként. Az üzletben más srácok is ugyanilyen diplomával rendelkeztek, és azon viccelődtünk, hogy a szabad bölcsészet képzésnek magába kéne foglalni a hegesztői ismereteket is, így legalább óránként extra két dollárt kereshetnél az üzletünkben, ahol ennyi pluszt fizettek azoknak, akik tudtak hegeszteni. Valaki elhívott a gyülekezetébe, és én elég elkeseredett voltam hozzá, hogy el is menjek. A gyülekezetben volt egy cserepes fikusz, amit az Ajándékozás Fájának neveztek, ez fel volt díszítve cetlikkel, és minden cetlire egy jó cselekedet volt festve, amiből választhattál. Az én cetlim azt mondta: „Vigyél el egy szeretetotthonban lévő pácienst egy randira.”

     Azt a szót használták, hogy randi. És volt a cetlin egy telefonszám.

     Elvittem a féllábú férfit, aztán őt is, meg az anyját is mindenfelé a környéken, megnézni a nevezetességeket, a múzeumokat, a tolókocsiját összecsukva a tizenöt éves Mercury Bobcatem hátuljában raktam. Az anyja dohányzott, némán. A fia harmincéves volt, és két hétre jött hozzá nyaralni. Este visszavittem az autópálya melletti TravelLodge-ba, és csak dohányzott, ült az autóm motorháztetőjén, már múlt időben beszélve a fiáról. Tudott ám zongorázni, mondta. Egy zenei iskolában diplomázott, mégis bevásárlóközpontok boltjaiban kötött ki, ahol mást se csinált, csak elektromos orgonákat mutatott be.

     Olyan párbeszédek voltak ezek, amelyek csak az érzelmek eltűnése után keletkezhetnek.

     Huszonöt éves voltam, és másnap ismét a teherautók alatt találtam magam nagyjából három vagy négy óra alvás után. Csak most már a saját problémáim nem is tűntek olyan vészesnek. Egyre a kezeimet meg a lábaimat bámultam, elcsodálkozva a súlyokon, amik meg tudtam emelni velük, azon, ahogyan túl tudtam kiabálni az üzlet légtömlőinek üvöltését, az egész életem csodaként tűnt fel előttem, baklövés helyett.

     Két hét múlva az édesanya hazautazott. Három hónap múlva a fia is eltávozott. Halva távozott.

     Rákos embereket furikáztam az óceánhoz, életükben utoljára. AIDS-es embereket furikáztam a Csuklyás hegyhez, hogy onnan láthassák az egész világot, amíg még volt idejük rá.

     Leültem az ágy szélére, míg a nővér elmagyarázta, mire figyeljek a halál pillanatában: a zihálásra meg az öntudatlan kínlódásra, amikor a beteg álmában megfullad, ahogy a veséje csődöt mond, miután megtöltötte a tüdejét vízzel. A monitor minden öt vagy tíz másodpercben fog sípolni, ahogy adagolja a morfiumot a páciensbe. A páciens szemgolyói felakadnak majd, kidudorodnak, és teljesen fehérek lesznek. Órákig fogod majd a rideg kezüket, amíg egy másik escort nem jön leváltani, vagy mikor már úgyis mindegy.

     A wisconsini anyuka küldött nekem egy lila és piros színű, horgolt terítőt. Egy másik anyuka vagy nagymama, akit kísértem, egy kék, zöld és fehér terítőt küldött. A következő terítő piros-fehér-fekete színekkel jött. Nagymamakötéses, cikk-cakk mintázatú terítők. A kanapé egyik végében halmozódtak, míg a szobatársam meg nem kért, hogy inkább tároljuk őket a padláson.

     Mielőtt még elvesztette volna az öntudatát, az asszony fia, a féllábú férfi könyörgött nekem, hogy menjek el a régi lakására. Volt ott egy szobácska tele szexjátékszerekkel. Műfarkakkal. Latex bőrruhákkal. Nem akarta, hogy az anyja bármit is megtaláljon, úgyhogy megígértem, hogy az összeset kidobom. Szóval elmentem oda, abba a lebélyegzett, áporodott kis garzonlakásba, ahol már hónapok óta senki sem járt. Mint egy kripta, mondtam, de ez nem a megfelelő szó rá. Túlságosan drámainak hangzik. Mint egy öreges orgonamuzsika. De igazából csak lehangoló volt. A sok szexjátékszer, az anális miegymások meg még lehangolóbbak. Elárvultak. Ez se a megfelelő szó rá, de az első, ami az ember eszébe jut.

     A terítők még mindig be vannak dobozolva a padlásomon. Minden karácsonykor az egyik lakótárs felmegy a díszekért, és megtalálja a terítőket – piros és fekete, zöld és lila, mindegyik egy elhunyt személy, egy fiú, egy lány vagy egy unoka, és bárki is találja meg, mindig megkérdezi, hogy nem használhatnánk-e őket az ágyainkon, vagy nem adhatnánk-e őket a rászorulóknak. És én minden karácsonykor azt válaszolom, hogy nem. Nem tudnám megmondani, mi rémiszt meg jobban, ezeknek a halott gyermekeknek az eldobása vagy a velük-alvás.

     Ne kérdezd, miért mondom ezt el az embereknek. Mindig elzárkózom az erről való beszélgetéstől. Ez mind tíz évvel ezelőtt történt. Azóta 1989-ben eladtam a Bobcatet. Otthagytam az escort-munkát. Talán azért, mert miután a féllábú férfi eltávozott, vagyis miután meghalt, majd miután az összes szexjátékszere szemeteszsákba került, és ezek el lettek temetve a szemetes konténer mélyén, miután a lakás ablakai tágra nyíltak, és a bőr-, latex-, meg szarszag távozott, a lakás remekül nézett ki. A rekamié ízléses mályvaszínű, a falak, meg a szőnyeg vajszínű. A kis konyhában egy húsklopfoló asztalka. Az egész fürdőszoba pedig fehér és tiszta.

     Leültem ott, az ízléses némaságban. Ott, ahol én is élhettem volna.

     Ott, ahol bárki élhetett volna.

                                                                                                       Fordította: Pádár András