Nádor Zoltán összes bejegyzése

Török tükör – magyar trükkök (Horváth Viktor: Török tükör)

Horváth Viktor: Török tükör, Jelenkor. Pécs. 2009.

 

A regényben egy öreg beglerbég, Ísza emlékszik vissza Pécsett töltött viharos ifjúságára, hogy az utókornak „az aranykor nagy mozaikjából” megmentsen néhány kövecskét. A kamaszkorára, családja múltjára nosztalgikusan visszaemlékező Ísza nem az anyanyelvén, törökül, hanem magyarul fordul a „jó efendihez”, a reménybeli olvasóhoz, akiről úgy hiszi, egy muzulmán világbirodalom polgáraként látja majd meg a napvilágot. A magyarul a jobbjával, törökül a bal kezével író öreg bég, az elbeszélő biztos abban, hogy a kultúrák együttélése egy egységes világbirodalom keretei között is fennmaradhat.
            Török tükör – török csoda.
Manapság hallani olyan véleményeket – természetesen nem történészektől –, hogy a török „felszabadítók” a toleranciát, a vallásszabadságot hozták el Magyarországra, és nem mellesleg, százötven éven át biztosították is eme aranykor fennmaradását. Igaz-e ez vajon? Hiszen ilyen logika alapján a tatároknak kéne nyújtanunk a tolerancia pálmáját, merthogy ők még a törököknél is kevesebbet törődtek áldozataik vallási előéletével. Horváth Viktortól távol áll, hogy a török időkről ilyen nevetséges, könnyen aktualizálható politikai utópiát fessen. Az ő „tündérkertje” egészen másféle.
            Pécs még csak néhány évtizede van török kézen, de Kelet és Nyugat találkozása máris csodálatos szellemi energiákat generál, fantasztikus pezsgést eredményez. Török suhancok a „Mária anyácskáról” festett képek előtt maszturbálnak, de közben csodálva tanulmányozzák Janus Pannonius városának reneszánsz stukkóit, és felmásznak az óratornyokba, hogy megfejtsék az „ördöngös” gépezetek titkát. A Pécs környéki rablóvárakban Leonardo-kéziratokat forgatnak, katonák, polgárok, szerzetesek agyafúrt találmányokon törik a fejüket. Ísza maga is perpetum mobilét tervez, a bektasik, egy Pécsen letelepedő muzulmán szekta kolostorában Euklidészt forgatják a szerzetesek. A Kabbala segítségével ők madárgépet (repülőt) is építenek – de nem egymagukban (ez talán snassz lenne), hanem egy kolostorba tévedő magyar parasztfiú segítségével.
             Ahogy az ötletek, eszmék, gépek, rugók, gondolatok, Korán-idézetek és magyar népdalok keverednek ebben az orientalisztikus reneszánszban, úgy gabalyodnak össze a regényben az egyéni (fiktív és történelmi) identitások is. Ísza, a főhős neve Jézust jelent. Ísza példaképei és féltestvérei, a Gritti-fiúk muzulmán szolgálatban álló nemzetközi kalandorok. A muzulmán tisztek közül Dzsoni aga angol származású, a madárgéppel levegőbe emelkedő szerzetes, Ferdi sejk német, ő nem is tagadja meg a származását, hasismámorban német költeményeket szokott szavalni. Az Egri csillagokból ismerős Bornemissza Gergely nem törökverő hős, hanem Dervis bég, Ísza nevelőapjának bizalmasa. És hogy az identitás-kavalkád teljes legyen, a Pécs körüli lankákon felbukkan egy, a földet már körülhajózott spanyol, sőt egy latin-amerikai indián is. És ezt a csodálatosan színes várost, ezt a pazar összevisszaságot egy Mikszáth- és Jókai-regényekből ismerős patriarchális földesúr, a hitvitákon elnöklő bölcs Dervis bég kormányozza. A bég feladata, hogy minden ellentétet elsimítson, hogy mindent mindenkinek megbocsásson. Nincs könnyű dolga. Hiszen „Alláh a legjobb cselszövő”, és ő túljár a földi halandók eszén.
Ám hiába minden cselszövés, a műben nyoma nincs a Kemény Zsigmond-féle végzetes, „zord”, szorongató atmoszférának. De hát mért is keresnénk ezt?
            Azon sincs értelme vitatkozni, hogy ez a tükör mennyiben hű a történelemi valósághoz. Hiszen Magyarországon semmi nyoma nem volt ilyen orientalisztikus reneszánsznak, ahogy annak sem, hogy a török helyőrségekben ilyen káprázatos, ilyen páratlan szellemi élet folyt volna. Ahogy arra sincsenek adatok, hogy a magyarok a hódítóikhoz ilyen lelkesen alkalmazkodtak volna. Mert akárhány kalandregénybe illő árulás, törökkel való kalandos szövetkezés esett meg a százötven év alatt, nincs jele annak, hogy – mint Albániában vagy Boszniában – tömegek akartak volna áttérni a „felszabadítók” vallására. Horváth Viktor tükre oly provokatívan, az „így is történhetett volna” illúzióját akkora tárgyi tudással körítve mutat fityiszt a történelem könyveknek vagy a „hivatalos emlékezetnek” (noha a szereplők többsége ténylegesen létező történelmi személy), sőt a néphagyományban őrzött emlékmorzsáknak is, („török gyerek megvágta /magyar gyerek gyógyítja”) hogy elgondolkodhatunk azon, hogy a Török tükör tényleg csak a török idők tükre-e, vagy valami egészen más korról (is) szól netalán. Hogy a nőket, fortélyos masinákat, vallási és filozófiai tanokat, de saját gyökereit is „veszetten” kereső tizenhat éves kölyök, Ísza története nem a török kori Pécsen, hanem a hatvanas-hetvenes években, a szexuális és az identitás-forradalom lázában égő Pécsett játszódik-e? És ha így van, akkor a minden ellenségét megosztó, a minden ellentétet feloldó pótpapa, Dervis bég előképét sem csak a Mikszáth-regényekben kell keresnünk.
            Lankák, Pécs, Dél-Dunántúl. Dervis bég „fővárosa”, ez a színpompás kis határváros ellenséges és baráti útvonalak metszéspontján fekszik. A Máriákért (a szerb Marjáért és a világszép Csányi Máriáért) indított török expedíció alig győzi kikerülni a még meglévő magyar végvárak útvonalait, befolyási övezeteit. De minden útvonal közül a legveszedelmesebb a „szigeti út”, minden magyar hadúr közül a legveszedelmesebb a „szigeti várkapitány”, aki alig várja, hogy Dervis bég „fővárosára” rontson, és felvegye a bég katonáival a harcot. (Ez a fenyegetés mindvégig olyan hangsúlyos, hogy akár Szigeti veszedelem II is lehetne a műalcíme.)
            És ez nem is véletlen. A Szigeti veszedelem az egyik legfontosabb pont a Török tükör intertextuális szövedékében. Hiszen a szigeti várkapitány dédunokája, Zrínyi Miklós már szinte mindent „tudott”, amit Horváth Viktor „tükröztet”. Az ő török seregéből is csodás multikulturális varázs árad: van démonparádé, holtak lázadása, szellemidézés, testi szenvedély, boldogtalan szerelem, cselszövés, varázslat, misztika és mindenféle eretnekség – csak Ferdi sejk hiányzik, hogy madárgéppel körözzön Szulejmán serege felett. De a Szigeti veszedelem hőse, (aki Íszával ellentétben nem hordja saját nevében Jézust)beteljesíti a megváltó sorsát, hiszen engesztelő áldozatként hal meg. A Szigeti veszedelemben a kultúrák közti határvonalak mindvégig jól láthatók, ámnem átjárhatók. A keresztények ugyanis feddhetetlenek: Zrínyi a keleties ál(om)világgal, az „ellenség művészetével” egy eszményi világot állít szembe, egy puritánt, egy meg nem alkuvót, egy kérlelhetetlent. Az eposzban olyan erők-ellenerők feszülnek egymásnak, hogy a kibékülés vagy feloldás lehetetlen lenne. A két világ csak egymás ellenében létezhet – igaz, egymás nélkül egyiknek sem lenne értelme.
            Persze Zrínyi is el akarja kerülni a „hősiesség vagy megmaradás” magyar történelemre nehezedő dilemmáját. Már csak ezért sem a mohácsi vész, a mindent eldöntő katasztrófa áll a mű középpontjában, hanem Szigetvár. A remény és a túlélés igen különös, néhol igen szokatlan módon szövi át a művet. (Képzeljünk csak el egy olyan elbeszélést, ami egy Kovács Péter nevű hős „tökéletes” haláláról szól, de a szerzője Kovács Péter.) A halál végleges, ámde létezhet folytatás. A vereség az újrakezdés lehetősége.
            A dél-nyugati „szomszédvárról” szóló regény, a Török tükör szerzője sokkal meseibben mondja el ugyanezt. Ísza, a hódító nem táplál haragot az őt körülvevő világgal szemben. Családja múltját „hozzáírja” Pécs, az imádott város történetéhez. Pécsre kerülvén felfedezi családjanyugati gyökereit, az elmagyarosodott olasz kalandorokban, a Gritti-fiúkban saját féltestvéreit. Nemcsak Leonardo-rajzokat tanulmányoz, hanem élete végén már a Bibliát is. Szenvedélyes anyakeresése, Mária nevű, elérhetetlen szerelme egy kis Mária-kultuszt csepegtet Pécs kozmopolita, színpompás, de mégiscsak orientalisztikus álomvilágába.
            Hiszen néhány év elteltével Magyarország már távolról sem az a „távoli és zord vidék”, ahogy Ísza először megpillantotta. A hódítás beteljesül, hiszen az időben visszafelé, a családtörténetben, a genealógiában is beigazolódik. Ísza az ősei közt keresztény vitézeket és kelet-nyugat között közvetítő műfordítókat fedez fel, köztük Dante első arab fordítóját is. A Pécsett elbeszélt családtörténetben már trubadúrok módjára szenvedő hősszerelmesek csatangolnak együtt az Ezeregyéjszaka hőseivel. Hiszen a kultúraközvetítés maga is egyfajta sors, maga is mítosz – és ki más hinne ebben, ha nem egy neves műfordító, a Török tükör szerzője. Horváth Viktor beépíti Ísza családtörténetébe az Udvariatlan szerelem egyik „légből kapott trubadúrjának”, Jakub Al-Muhadzsernek az életrajzát is. A Török tükör így a sajátosan átértelmezett udvari szerelem tükre is.
            Ísza, a „harminckettedrészben dzsinn” kamaszfiú múltja egy Jókai-regény kacskaringóin keresztül tárul fel: családi titkok, szerelmi rejtélyek, sok-sok izgalmas kitérő, csodás egymásra találások, villámgyorsan elsimuló ellentétek. Nemcsak a cselekményvezetés, hanem a női ellentétpárok, Amína és Halíma, Szüdabé és Marja, Mária és Dzsamíla is a Jókai-regényekre emlékeztetnek. Ísza ízig-vérig multikulturális (bal és jobbkezes) hős, ámde mégsem igazán posztmodern regényhez illő elbeszélő. Azt vallja: „Aki írótollat fog, annak kötelessége tisztán tartani a mese áramának medrét, partját tarka növényekkel betelepíteni, és a medencében csak annyi vízililiomot hagyni, ami még csábít, de az önfeledt úszást nem gátolja.” Nem is gátolja semmi. Boldogan tempózunk kalandról kalandra, rejtélyről rejtélyre a Dél-Dunántúlt bebarangoló Ísza és a Mediterráneumot bekalandozó ősei nyomában. Vajon sokat veszítünk-e, ha a művet a sok intertextuális ide-oda utalás, sőt filozófiai elmélkedés dacára ragyogóan megszerkesztett kalandregényként olvassuk? (Úgy látszik, korai volt még meghúzni a Jókai-örökség fölött a vészharangot.)
            És vajon idegen-e ettől a különös regénytől a példázatos jelleg? Ísza, a katona egyik utolsó kalandja Szigetvár meghódítása. Míg Szigetváron egymás kezétől estek el a hősök, addig Pécsett kéziratokat, eszméket, szavakat, nőket cserélnek. Kétségkívül EU-komformabb életeszmény ez. Sziget ostroma után Ísza meglátogatja régi, jó cimboráját, Bornemissza Gergelyt az isztambuli börtönben, és jót diskurálva eladomázgatnak a derék Dervis bégen. És az elbeszélés lejegyzésének idején az „új földesúr”, Ísza − ez azért talán már túlzás! − egyik „hű jobbágya” báránybőr takaróján melengeti hűlő ujjait.
És közben ír. Örökösen ír. Mert van mit (ki)fordítani.
(Alföld. 2009. XI)

 

Chuck Palahniuk: Románc

Gratulálnod kellene. Épp ikreink születtek a feleségemmel, és úgy tűnik, rendben vannak. Tíz ujjacska. Tíz lábujjacska. Két kicsi lány. De ismered az érzést… egyfolytában attól tartok, hogy valami rosszul sül el, hiszen így szokott történni, mikor a dolgok túl jól alakulnak. Egyfolytában csak azt várom, hogy felébredjek ebből a gyönyörű álomból.
Vagyis, mielőtt még megházasodtam volna, volt az a barátnőm, az a kövér. Kövérek voltunk mindketten, így jól kijöttünk egymással. Ez a barátnőm mindig kísérletezgetett rajtunk különféle diétákkal, hogy leadjunk a súlyunkból, mint például ne együnk semmi mást, csak ananászt meg ecetet, vagy csak göngyölt zöldalgát, és mindig olyasmiket tanácsolt, hogy sétáljunk együtt jó nagyokat, míg egyszer csak el nem kezdte levedleni a feleslegét, a csípője mintha leolvadt volna róla, és még soha nem láttam ilyen boldognak. Már akkor tudtam, hogy valami tönkre fogja vágni ezt a boldogságot. Ismered az érzést: mikor szeretsz valakit, boldog vagy, ha boldognak láthatod, de tudtam, hogy hamarosan ejteni fog, hiszen mostantól azok a fickók, akik rendes karrierrel és betegbiztosítással rendelkeznek, hamarosan friss célpontot látnak majd benne. Emlékszem, mennyire csinos és vicces volt azelőtt, de most, hogy ilyen csontsovány lett, nyilvánvalóvá vált, hogy olyan óriási, kiaknázatlan tartalékokat birtokolt az önuralom és önfegyelem területén, melyek folytán jóval az én súlycsoportomon kívül esett, és a barátaim sem könnyítették meg a dolgomat, hiszen egyfolytában körülötte ólálkodtak, arra várva, hogy kimondjuk: vége, és randira hívhassák, aztán meg kiderült, hogy ez az egész nem az ananásznak és az önfigyelemnek volt köszönhető, mivel megtudta, hogy valójában rákos, de legalább lefogyott eléggé, hogy azokat a rohadt dögös ruhákat viselhesse, mielőtt meghalt.
Így tudom, hogy a boldogság olyan, akár egy időzített bomba. És így ismertem meg a feleségemet is, hiszen nem akartam már randizni senkivel sem, semmiképp, tényleg, szóval vonattal Seattle-be utaztam. A Lollapalooza éve volt Seattle-ben, így összepakoltam a sátramat és becsomagoltam a hálózsákomat, hogy biztonságban tudhassam a vízipipámat is, így egész hétvégén úgy kempingezhettem, mint valami Grizzly Adams, és átsétáltam a vonat étkezőkocsijába. Tudod, néha mekkora szüksége van az embernek, hogy hátrahagyja a barátait és a józanságát néhány napra. Átsétáltam az étkezőkocsiba, és ott voltak ezek a jéghideg, zöld rókaszemek, egyenesen engem nézve. És ugyan nem vagyok egy szörnyszülött, egy reality show-s mamlasz, aki egész életét egy korházi ágyban tölti sült csirkét zabálva, de megértem, hogy egyes pasasok miért is akarnak őrként dolgozni a női börtönökben, vagy koncentrációs táborokban, ahol csinos rablányokkal találkozgathatnak, ahelyett a csajok helyett, akik egyfolytában csak azt mondják, hogy: „Vegyél már fel egy pólót!” vagy azt kérdezik, hogy: „Te mindig ilyen sokat izzadsz?”. De a vonaton itt ez az istennő, hátul kivágott Radiohead pólóban, kivillantva a csupasz derekát, és a farmerja lecsusszanva addig a pontig, ahol a prémjének kellene előbukkannia, és Miki egeres meg Holly Hobbie-s gyűrűket visel az ujjain, sört emel a gyönyörű ajkaihoz, és engem néz az átlátszó üvegen keresztül, egyszerű világos sört iszik, nem valami picsás löttyöt környezetbarát üveggel.
És az olyan srácok, mint én, ilyenkor már tudják mi a szitu. Hacsak nem vagy egy John Belushi vagy egy John Candy, egy bombázó sem szemez veled ilyen módon, szóval már eleget tudtam ahhoz, hogy szégyenteljesen félrekapjam a tekintetemet. Az egyetlen ok, amiért egy olyan nő, mint ő, hozzám szólna, az lenne, hogy tudassa velem, hogy egy undorító, kövér disznó vagyok, és hogy elállom az óceánra néző kilátást. Mindig azt mondom, fogadd el a határaidat. Érd be kevesebbel, és nem fogsz csalódni. Óvatosan elsétálok mellette, nézem, anélkül, hogy ránéznék. Lecsekkolom, és remek az illata, mint valami desszertnek, mint a sült pitének, mint a sütőtökös pitének azzal a vöröses-barnás ízesítéssel a tetején. Ami még jobb, a szájában lévő sörösüveg mintha követne, ahogy végigmegyek a folyosón a bárig, és rendelek egy kört, pedig nekem nem úgy tűnik, mintha mi lennénk az utolsó emberpár a Földön. Egy csomó másik ember is iszogat a műanyag asztaloknál, akik a batikolt öltözetükből és a rasztájukból ítélve szintén a Lollapalooza-ra tartanak. Elsétálok a tőle legtávolabb eső asztalhoz, de ez a bombázó végig engem figyel. Ismered az érzést, amikor valaki figyel, egy lépést se tudsz megtenni csetlés-botlás nélkül, főképp egy mozgó vonaton. Éppen belekortyolnék az italba, mikor a vonat hirtelen kanyart vesz, és rálöttyintem a sörömet a csíkos cowboy-ingemre. Színlelve az ablak mellett elhaladó fákat nézem, de titkosügynök-szerű képességeimmel igazából az ablaküvegről visszaverődő tükörképét nézem, és még mindig engem figyel. Csak akkor pillanat félre, egy pillanatra, mikor feláll és fizet a csaposnak, aki egy újabb sört ad neki, aztán a tükörképe egyre nagyobbá és nagyobbá válik, míg az életnagyságú mása az asztalom mellett áll és azt mondja: „Szia,” meg valamit, amit nem értek.
Mire én azt mondom: „Hogy mi?”
Mire ő a cowboy-ingemre mutat, ahová a sört öntöttem, és azt mondja: „Tetszenek a gombjaid, olyan… fényesek!”
Lehajtom az államat és lenézek a körteszínű patentjaimra. Nem gombok, patentok, de nem akarom elrontani ezt a pillanatot. És már az elejétől észrevettem, hogy néha a szájába veszi az ujjait – oké, elég sokszor a szájába veszi az ujjait, és ziháló, kislányos hangon beszél, időnként olyan gügyögő szavakat használva, mint spu-ketti, a spagetti helyett, vagy olyjó az olló helyett – de egy szabványos bombázónál ezek csak alapkövetelmények a szexis viselkedéshez.
Rám kacsint és a nyelve hegyével végignyalja az ajkait, és a nedvességtől csillogva, azt mondja velük: „Britney Spears vagyok!” A kis incselkedő! Meg persze be is van állva. Beszámíthatatlan. Mostanra már mindketten ezeket a kis tequilás üvegünket iszogatjuk, és úgy tűnik, elszabadult a vonat, amin csak mi ketten utazunk. Nem, persze, hogy nem ő Britney Spears, de pont olyan kaliberű dögösség tekintetében. Egyértelmű, hogy a pöcsömnél fogva akar vezetni, de végül is tetszik, ahogy csinálja. Csak rá kell nézned, hogy azonnal tudd, amit tudnod érdemes róla.
Az egyetlen esélyem, ha szóval tartom, reagálok a flörtölésére és veszem az italokat. Azt kérdezi tőlem merre tartok, mire én azt mondom a Lollapalooza-ra. Az ujjait felfelé mozgatja az ingemen, az ujjpárnái patentról patentra lépdelnek, az övem vonalától a torkom felé, aztán meg vissza, lefelé, és remélem, hogy nem érzi meg, hogy ettől mennyivel keményebben dolgozik a szívem.
És olyan kis kihívó, ahogy a zöld szemeivel ide-oda pásztáz, vagy ahogy felém kukucskál a hosszú, meglebegtetett szempillái alól. És minden bizonnyal már jó pár sörrel előttem járhat, mivel egyfolytában elfelejti befejezni a mondatait és néha csak úgy rámutat az ablaküveg előtt elsuhanó dolgokra, és azt kiáltja, hogy „egy kutya!” vagy mikor egyszer csak meglát egy vasúti átkelőnél várakozó autót, és Brit elkiáltja magát: „egy bogárhátú!” és jól odasóz a vállamra a Hello Kitty-s és Miki egeres gyűrűket viselő öklével, és titokban arra vágyom, hogy ez a horzsolás örök életemre megmaradjon. És elmegyünk a Lollapalooza-ra, felállítjuk a sátramat, és Brit olyan részeg, hogy mikor másnap felkel még mindig részeg. És mindegy mennyi marist szívok el, képtelen vagyok tartani vele a lépést. És talán ez azért van, mert Brit olyan kis sovány, de akkor is képes beállva maradni, mikor már több órája nem is ivott semmit, az is lehet, hogy azért van így elszállva, mert beleszippantott a jointom füstjébe. Az egész Lollapalooza-nk olyan, mint egy gyönyörű, klasszikus románc, amiért fizetsz az interneten, hogy masztizhass rá, de ez most tényleg megtörténik velem. És hat hónapon keresztül randizgatunk, végig, míg karácsony nem lesz, míg Brit át nem hurcolkodik a lakásomba, és egyfolytában arra várok, hogy Brit kijózanodjon, de ez csak nem akar megtörténni.
Hálaadásra anyámékhoz megyünk, és magyarázkodhatok. Nem arról van szó, hogy Brit finnyás vendég lenne, de azért ilyen soványka, mert csak csillagtököt szeret enni, hosszában félbe vágva, kivájva a közepét, hogy olyan legyen, mint egy irokéz hadi kenu, és a külsejébe késsel bele kell karcolgatni, hogy úgy nézzen ki, mintha az indián írás volna, és egy egész kis nyers répából faragott emberkékből álló törzzsel, akiknek szigorúan csak zöldborsó szolgálhat a fejükként, s akik felsorakoznak, és a hadi kenuval keresztüleveznek a vacsorás tálon, amely vékonyka csokiszirup réteggel van borítva, és meg lennél lepődve, ha tudnád, mennyi étterem étlapja van híján az ehhez szükséges speciális hozzávalóknak. Úgyhogy legtöbbször Brit-nek magának kell elkészítenie, és az egy fél napot vesz igénybe, aztán meg játszania kell vele a nappali szőnyegén legalább egy órácskát, szóval talán ezért van az, hogy egy unciányit sem hízik. És az édesanyám úgy oda van, hogy ezzel a lánnyal randizgatok.
És bármennyit is szívsz, vagy lövöd magad, nem érezheted magad annyira elszállva, mint mikor kézen fogva sétálsz végig az utcán ezzel a szupermodellszerű, totáldögös cicababával, mint az én Brit-em. A csávók, akik a Ferrari Testarossa-jukkal furikáznak az utcán, a csávók hatos kockákkal a hasukon és a szteroidos izmaikkal, életemben először nem tudnak elém férkőzni. Végigsétálok az utcán Britney-vel, és ő az a trófea, akire mindenki úgy vágyik.
Az egyetlen hátulütője a dolognak, hogy az összes Rómeó körbeszimatolja, és körülötte ólálkodik, próbálja rákényszeríteni egy kis szemkontaktusra, és a legcsábosabb Colgate-mosolyát villantja a cicijeinek. És ezúttal, a buszon utazva, egy falka Rómeó álldogál arrafelé, ahol Brit és én is ülünk a busz hátsó felében. Brit a busz jobb oldalán lévő hátsó kerék felett szeret ülni, mert onnan könnyebben odasózhat nekem, mikor meglát egy elhaladó Volkswagen-t, és ez a nagydarab Rómeó idejön az ágyékát egy vonalban helyezve a szemeivel, és mikor a busz áthalad egy kátyún talán a csípőjét is odadörzsöli a vállához, míg Brit föl nem néz rá, és szájában az ujjaival Britney azt nem mondja, hogy: „Hello, Nagy Fiú!” De hát Britney már csak ilyen barátkozós. És kacsint és int a nedves ujjaival a Rómeónak, hogy hajoljon le, mire az körülnéz, hogy biztos legyen benne, hogy a fáradozásait siker koronázta, és a Rómeó leguggol Brit szemeivel egy vonalban, az arcán hálószobára kész vigyorral. És talán, mert féltékennyé akar tenni, de Brit azt mondja ennek a Rómeónak, az iszonytatóan forró zöld szemeit rávillantva, hogy: „Szeretnél egy bűvésztrükköt látni?” És az összes többi Rómeó felvidul, olyan tekintettel, amivel azt üzenik: hallgatunk, és Brit kihúzza az ujjait a szájából és lecsúsztatja őket a bugyija elülső felébe, körbe-körbe mozgatva őket a farmerjának feszülős ágyékrészében, és az egész buszunk hátulja elnémulva figyeli, ahogy az ujjacskáival a kőmosott farmerzipzárja mögött birkózik. És láthatod ezeken a Rómeókon, ahogy nyelnek, az ádámcsutkájuk fel-le mozog az extra nyállal együtt, és a szemgolyóik kidudorodnak, mint az álló farkak.
És olyan gyorsan, mint mikor egy bogárhátút látva odasóz nekem, Britney kiránt valamit a bugyijából, és azt kiáltja: „Csiribú-csiribá!” Lengeti ezt a valamit, és azt kiáltja: „Bűvésztrükk!” És lóbálja azt a valamit, ami kezéből lóg zsinegen, teljesen olyan, mint egy teásfilter, csak kicsit nagyobb. Olyan, mint egy kis zsinegen lógó, kechuppel bekent hotdogos zsemle, és Britney azt sikítja: „Bűvésztrükk! Csiribú-csiribá!” és hozzáveri a Rómeó arcához, aki még mindig az ülése mellett guggol. És Brit utánaered, visít, és piros csíkosra festi a fickó bőrdzsekijét. És a többi Rómeó szántszándékkal nem néz rá, tekintetüket a cipőjükre vagy az ablakra szegezve; Brit meg csak lóbálja a kis zsineget, pirosra maszatolva az arcukat, és végig azt rikoltozza: „Bűvésztrükk! Csiribú-csiribá!” nevet, ha, ha, ha, ha, ha, és azt kiáltja: „Bűvésztrükk! Csiribú-csiribá!” Az egész busz csak nyomja-nyomja-nyomja a gombot, hogy álljunk már meg, és vagy száz utas száll le a következő McDonalds’-nál, kilökődve, menekülőre fogva, mintha egyszerre mind McFreeze-t akarnának venni vagy pénzre váltanák a nyertes lottószelvényüket. És utánuk kiáltom, hogy: „Minden rendben, emberek!” Utánuk kiáltok az ablakon keresztül, és integetek a kezemmel, hogy rám figyeljenek: „Ugyan, ő csak egy előadóművész!” és még azt is, hogy: „Nem akart senkit sem megbántani, ő csak így fejezi ki a véleményét az aktuális politikai eseményekről, semmi több!”
Mígnem a busz továbbáll, immár csak kettőnkkel a fedélzetén, és azt kiáltom: „Ugyan, csak egy kicsit szabad szellemű!” És mikor Brit végigmegy a busz folyosóján, és jól megkorbácsolja a buszsofőrt a teásfilter-szerű izével, azt kiáltom: „Ugyan, ez csak az ő bolondos humora!”
És egyik este, mikor hazajövök a munkából, Brit meztelen, és féloldalt áll a fürdőszobai tükör előtt, a hasát a két keze közt fogva, és mióta találkoztunk azon a vonaton felszedett egy-két kilót, de ezen néhány heti ecet- és ananász-diéta könnyedén segíthet. És Britney megfogja a kezemet, kinyújtva az ujjaimat a hasához nyomja, és azt mondja: „Érezd csak!” Majd azt mondja: „Azt hiszem, megettem egy kisbabát!” És úgy néz rám a dögös zöld szemeivel, mint egy kölyökkutya, és megkérdem, hogy elmenjek-e vele a klinikára gondoskodni a dologról, mire bólint a fejével, hogy igen. Így hát elmegyünk az egyik szabadnapomon, és a szokásos gyülekezeti tüntetők állják el a bejárati ajtót. Szemeteszsákok vannak náluk, telis-tele törött műanyag játékbaba karokkal és fejekkel, ketchuppal összekeverve, és Brit nem is hezitál tovább. Megragadja a zsákot és elveszi az egyik lábat, majd tisztára szopogatja, mintha csak egy hasábburgonya volna, bizony, ilyen menő az én barátnőm! És kinyitok egy National Geographic magazint, míg a nővér megkérdi, hogy fogyasztott-e bármit a mai nap folyamán, mire Brit azt feleli, hogy az előző nap megevette egy egész kenunyi irokéz harcost, de ma még az ég adta világon semmit. És még be se fejeztem ennek az ókori egyiptomi múmiás cikknek az olvasását, mikor sikoltást hallok és Britney kiszalad a helységből, papírruhában, mezítláb, mintha ez valami hatalmas dolog lenne, mintha nem is lett volna abortusza ezelőtt, hiszen mezítláb szalad vissza egészen a lakásomig, és hogy megállítsam valahogy a remegését és az öklendezését, meg kell, hogy kérjem a kezét.
És nyilvánvaló, hogy a barátaim mind irtózatosan féltékenyek rám, mert a rögtönzött legénybúcsúmon, mikor Britney feldúltan kimegy a lányvécébe, mikor a séf nem akarja kifaragni neki a hadi kenut, az úgy nevezett „barátaim” mind rám néznek, és azt mondják: „Haver, tényleg ő a világ legdögösebb cucca, de tudod, nem hinnénk, hogy be van tépve…” a legjobb barátom azt mondja: „Ugye még nem vetted el feleségül?” És az arcuk azt üzeni, hogy Brit felcsinálásáról szóló hírnek nem igazán örülnek. És ismered az érzést: azt akarod, hogy a legjobb barátaid és a menyasszonyod jól kijöjjenek egymással, de a barátaim a fogaikat csikorgatják, és összeráncolt szemöldökkel néznek rám, és azt mondják, hogy: „Haver, még soha nem jutott eszedbe, hogy talán, tényleg csak talán, Britney szellemileg visszamaradott?”
És mondom nekik, hogy nyugodjanak meg. Csak alkoholista. És eléggé valószínű, hogy heroinfüggő is. Az, és megrögzött szexmániás, de ez mind nem olyan súlyos, mint amin egy kis terápia ne segíthetne. Nézzetek rám: én meg kövér vagyok, senki sem tökéletes. És talán a házassági fogadás helyett a családjainkat inkább egy konferenciateremben kellene összehívnunk közbelépés gyanánt, és a mézeshetek helyett Britney-t egy 90 napos, szigorított rehabilitációra kellene elvinnünk. Ezt majd még átgondoljuk. De kizárt dolog, hogy visszamaradott lenne! Csak egy kis elvonóra van szüksége.
Nyilvánvaló, hogy csak mocskolódnak Britney-vel, hiszen annyira Rómeó-kemények tőle, és őrülten féltékenyek. Amint nem figyelek, már tanácsokat osztogatnak vele kapcsolatban. Azt mondják: „Haver, most nem fogod fel, de egy retardálttal kefélsz!” és ez is megmutatja, milyen népszerűtlen alak vagyok én, olyan szaros barátokkal kell beérnem, mint ők. Brit, bizonygatják, egy hat éves szintjén van intellektuálisan. Azt hiszik szívességet tesznek nekem, mikor azt mondják: „Haver, nem szerethet téged, hiszen azt se tudhatja, mit jelent szeretni!”
Mintha elképzelhetetlen lenne, hogy bárki is hozzám jöjjön feleségül, anélkül, hogy visszafordíthatatlan agykárosodásban szenvedne. És azt mondom nekik, hogy: „Az ég szerelmére, nem lehet visszamaradott, hiszen rózsaszín tangát visel!” És ez minden bizonnyal szerelem, hiszen mikor együtt vagyunk olyan hatalmasat élvezek, hogy a gyomrom is belefájdul. És ugyanezt mondtam anyám pasijának is hálaadáskor: szó sincs róla, hogy Britney enyhébb autizmus-szerű akármicsodában szenvedne. A legjobb tippem az, hogy egy alkoholista, ragasztót szipuzó, drogbelövős ribanc, de dolgozunk rajta, hogy megfelelő ellátásban részesüljön miután megszülte a babákat. És talán nimfomániás, de itt csak az a fontos, hogy az én saját nimfomániásom, és ez az, ami a családomat a féltékenységtől az őrületbe kergeti. Mondom nekik, hogy: „Én szeretem ezt a szexőrült, gyönyörű ribancot, miért nem tudtok örülni a boldogságomnak?”
És a sok hű-hó után sokkal kevesebb ember van ott az esküvőnkön, mint amire számítanál.
És lehet, hogy a szerelem elfogulttá tesz, de én mindig is szellemesnek hittem Brit-et. Ismered az érzést, mikor akár egy egész évet is eltölthetsz a tévé előtt ezzel a valakivel, és egyszer sem vitatkoztok azon, hogy mit nézzetek rajta. Komolyan, ha tudnád, hogy mennyit nézzük hetente a tévét, boldog házaspárnak neveznél minket!
És mostanra már két kisbabám is van, akiknek olyan az illata, mint a pitéknek hálaadáskor. És, ha majd elég idősek lesznek, elmesélem a kicsi lányaimnak, hogy mindenki bolond egy kissé, ha elég tüzetesen vizsgálod, és ha nem vagy képes azt a valakit ilyen közelről szemlélni, akkor nem is szereted igazán. Az idő meg csak telik, és telik. És ha egyfolytában csak a tökéletesre vársz, soha sem leled meg az igaz szerelmet, mivel a szerelmed mértéke teszi tökéletessé a párodat. És talán én vagyok a szellemileg visszamaradott, hiszen egyfolytában csak arra várok, mikor hagy el a boldogságom, ahelyett, hogy csak élvezném azt. Ennyire őrülten boldognak lenni a szerelemtől egyszerűen nem lehet ilyen gondtalan. És nem várhatom el, hogy ez a totális boldogság kitartson életem végéig, és kell, hogy legyen valami hiba abban, hogy ennyire szeretem a feleségemet, és ebben a pillanatban, mikor hazafelé hajtok az új családommal, a gyönyörű feleségemmel az oldalamon, és az ikerkislányainkkal biztonságban a hátsó ülésen, még most is attól tartok, hogy ez a hatalmas boldogság nem tarthat örökké, mikor Britney felsikolt: „Bogárhátú!” és az öklével akkorát súlyt a vállamra, hogy majdnem nekiszaladok a kocsival mellettünk lévő Burger King-nek.

Fordította: Pádár András

 palahniuk

Járt-e ember a holdon?

Átvernek bennünket? No de kik?

Arról már hallottál, hogy a Bush-kormányzat azért nem sietett a Katrina hurrikán áldozatainak a segítségére, mert halálra akarta ítélni a New Orleansban élő feketéket? És akkor még nem beszéltünk az amerikai laboratóriumokban kikísérletezett, feketék ellen bevetett miazmákról, AIDS-vírusokról, ahogy nem beszéltünk Barack Obama hamis anyakönyvi kivonatáról, muzulmán hitéről…? Vagy a 90-es években a texasi útjelző táblák hátoldalára festett számokról, ezekről „titkos kódokról”, amikkel a Clinton-kormányzat a Texast elözönlő ENSZ-csapatok mozgását akarta koordinálni? Vannak nagyon elmés és nagyon vicces konteók – de még a legnevetségesebbek sem annyira viccesek, ha a bennük hívők száma elér egy kritikus tömeget. Ma az amerikaiak majd harminc százaléka – köztük természetesen rengeteg szavazati joggal bíró állampolgár – hisz abban, hogy a 9/11-et a CIA vagy a Bush-kormányzat szervezte meg.

De nekünk mi közünk ehhez?

Hiszen a magyar konteók ennél jóval földhözragadtabbak. Szó sincs bennük ENSZ-katonákról, földalatti laboratóriumokról, Holdra szállásról, titkos katonai rejtjelekről. Csak szövetségekről, „paktumokról”, titkos telefonhívásokról. De az összeesküvés-elméletek mögött rejtőző hitek és véleményközösségek a magyar politikai életet is befolyásolják.

Milyenek is ezek a véleményközösségek? Automatikusan párttá szervezhetők? Zártak vagy nyitottak? Demokratikusak vagy diktatórikusak? Ami teljesen nyilvánvaló: nem szorulnak rá más véleményközösségekre, se velük való vitákra, se anyagi támogatókra, se külső tekintélyekre. Gyakran intézményeik sincsenek, gyakran egy facebook-oldal is elég, hogy hatalmas tömeggé nőjenek. És se állami, se tudományos, se történelmi, se művészi, se erkölcsi tekintély nem képes az ilyen csoportokat befolyásolni – hiszen alapvetően a „hatalommal” szemben jöttek létre. Ez akkor is igaz, ha a konteósok felől nézve hatalom maga a mainstream újságírás és a hivatalos politika, de a tudomány és az irodalom is ugyanilyen alternatív véleményközösségek.  Olyan független véleményközösségek, amiknek alig van befolyásuk a többiekre. A mainstream, az államilag támogatott irányzatok persze „elítélhetik” az ufó-hívőket, a holdra szállásban kételkedőket, ahogy kinevethetik vagy „szégyenpadra ültethetik” a Wass Albert-rajongókat, az Obamát muszlimozókat, az ENSZ-csapatoktól rettegő texasiakat… De akkor mi fog történni? Ezek a másmilyenhívők majd megtérnek?

Első pillantásra cinikusnak tűnhet a Wass Albert-hívőket, a magyar paktum-fanatikusokat és a holdra szállásban-kétkedőket egy kalap alá venni. De én nem vagyok cinikus. Pontosan tudjuk (bár ez a tudás önmagában persze nem csökkenti természetesen a „másikra” irányuló megvetést és ellenszenvet), hogy milyen okok játszottak szerepet a „mi irodalmunk–az ő irodalmuk” szembenállás kialakulásában, ám az amerikai konteók hátteréről keveset tudunk. Hiszen kevés információnk van arról, milyen felvilágosodás-ellenes elképzelések alakulhattak ki a „technika századaiban” Amerikában. Ahogy arról sem tudunk sokat, milyen történelemszemlélet, milyen „mese” alapozhatja meg, hogy fekete állampolgárok tömegei higgyék, hogy az amerikai kormányok vírusokkal akarják elpusztítani őket. Márpedig – és ebben biztos vagyok – nem viccesnek tűnő apróságok (egy folt egy útlevélen, egy furcsa zörej egy tudósításban) alapozzák meg a mainstream médiával való radikális szembefordulást és paranoid gyanakvást, hanem mélyebben gyökerező elképzelések.

Épp azért teljesen felesleges egy szakembernek bizonygatni, hogy az a folt nem az ami, hogy nem úgy, nem azért, nem akkor… A véleményközösség tagjai nem egyetlen foltocska miatt vannak arról meggyőződve, hogy az állam bűnszövetkezet… hogy a hatalom eleve gonosz, és minden szakértő csaló gazember.

Fősodratú médiára és tudományos tekintélyekre eleve azok szeretnek hivatkozni, akik még nem láttak belülről ilyen véleményközösséget. És még nem élték át, hogy a „fősodrat” (mindenféle „fősodrat”, talán maga az irodalom, a tudomány is) csak illúzió. Irodalmak vannak, tudományok és vélemények – nagyon sok kicsi és hangos megmondóember. És az ő tekintélyük, az ő hitelességük nem érvényesíthető automatikusan egy másik közösségben.

Az ilyen végletes megosztottság nem szükségképp a demokratikusan működő közösségek sajátsága. Az ókori Görögországban ellenzék nem létezett. Aki Athénben „tévedni mert” – elbukta a demokratikus szavazást –  azt saját közössége száműzte. Senki sem hirdethetett a polgártársai véleményével homlokegyenest ellenkező véleményt a demokratikus Athénban. A XIX. és XX. századi liberális demokráciákban nem működött ez a száműzősdi, és a rendszert tagadókat sem volt szokás bürökpohárra ítélni.  De melyik liberális nemzetállam maradhatott volna fenn közösen képviselt eszmék nélkül? Milyen működőképes politikai közösség az, ahol a szavazók jelentős része azt hiszi, hogy a „hatalom”, az „állam” nemcsak manipulálja, hanem tervszerűen irtja is a saját állampolgárait?

De talán nem történtek soha népirtások?

És ki mondja meg, hogy mikor melyik gyanú a „megalapozott? Nem véletlen, hogy a kelet-európai demokráciákban mindig a „haladás”, „a szabadelvűség” (tehát a XIX. század) képviselői hivatkoznak a tekintélyekre?

De nemcsak a magukat megfellebbezhetetlennek képzelők adhatnak okot „megalapozott gyanúra”. Mert mi történik, ha egy népi véleményközösség ezentúl úgy hiszi, Texasra nem az útjelző táblákra mázolt kódok, hanem – mondjuk – a három kg-nál csekélyebb súlyú újszülöttek jelentenek fenyegetést? És mennyi „hívő, tettre kész és tántoríthatatlan hívő jelentene a demokráciára (és persze a kisbabákra) közvetlen veszélyt? És milyen véleményvezér tudná őket „jó” útra téríteni?

A legfantáziadúsabb összeesküvés-elméleteket, mint említettük, épp az elitekkel szembeni bizalmatlanság táplálja. No de melyik volt előbb? A mindenkori „fősodrat” sértődött elkülönülése vagy a népi véleményklikkek internet által generált egymásra találása? A liberális nemzetállamokban nem egyszer előfordult, hogy kiszorítottak, tiltottak véleményeket. Az állam leginkább a közoktatás révén igyekezett „ráerőltetni” saját ideológiáját, ízléspreferenciáit a tömegekre. Ám a „ráerőltetés” korabeli utálatos iskolamesterekben testet öltő elképzelése mögött meghúzódik az az elgondolás is, hogy az emberi lény vitaképes, ennél fogva – talán épp ennél fogva – nevelhető és tanítható.

De mi lemondtunk arról, hogy bárkit vagy bármit megváltoztassunk.

Már Magyarországon – amely iskolarendszerét, kulturális intézményeit jórészt a XIX. századból örökölte – sem szokás nyíltan fordulni a „szegény eltévelyedettekhez”. Annyira „megvan róluk a véleményünk”, hogy már se megérteni, se megváltoztatni nem akarjuk őket. Jellemzően rengeteg leleplező cikk, könyv és tanulmány születik például a délibábos nyelvészetről, de egy sincs, amely egy sumer-magyar nyelvrokonságban tévelygő fiatalt meggyőzhetne. Mert a mainstream kultúrpolitika mintha (gyáván és ugyanakkor pökhendien) csak zárt ajtók mögött, csak a saját köreiben merne bármiről beszélni. Persze elvben az ő véleményeik is nyilvánosak: no de melyik fiatal az, aki egy ilyen „leleplező könyvet” olvasva a homlokára csap: hűha! Az ilyen kiadványok őt leplezik le, de nem neki szólnak.

Ne nyissunk ajtót, mert bejön a sötétség… És ami azt illeti, nem is nyitunk, ha rajtunk múlik. A hivatalos kultúrpolitika mintha már beletörődött volna, hogy a sok bezárkózó véleményközösség egyike legyen. Az amerikai és a kelet-európai elit-ellenességnek persze más-más gyökerei vannak (a magyarba biztosan belejátszik a rendszerváltás tapasztalata), de a szegényeket és a gazdagokat, a tanulatlanokat és tanultakat elválasztó, vélt vagy valós távolság biztos nem segít a bezárkózást orvosolni. Mert minél messzebb élnek tőlünk a hatalmasok, mi annál szívesebben képzelgünk arról, hogy arzénnal, bacilusokkal, skarabeusszal, útjelző táblákkal vagy vírusokkal próbálnak az életünkre támadni.

Már magyar olvasók között is terjed az a szólásszabadság fellegvárában, az Amerikai Egyesült Államokban, két Obama-tanácsadó tollából született tanulmány, amely a különféle véleményközösségek elleni kormányzati harc részleteit taglalja (http://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=1084585). Ez az írás már számot vet a nemzetbiztonsági kockázatokkal is. A két kitűnő tudós szerint az amerikai kormánynak a konteósok közé beférkőzni tudó „alvállalkozókkal” kéne ezeket a közösségeket befolyásolni.

Titkos ügynökök, alvállalkozók, konteók és ellenkonteók… mint egy vérbeli kémfilm. No de nem a tanárok, a tudósok, a művészek hivatottak a világosságot terjeszteni? Nem rájuk bízatott ez a nemes feladat a felvilágosodás hagyománya szerint…? Minő borzalom! Már bennük sem lehet bízni? Egy tisztes százalékkal dolgozó, (de)konspirációban és (dez)informálásban egyaránt jártas beépített ügynök a tömegek szemében hitelesebb partner, mint egy nevét vállaló értelmiségi?

A hitek háborúja tehát folytatódik. De bármilyen ügyesek is ezek a jutalékért vagy napidíjért dolgozó (ellen-)konspirátorok, a rengeteg, egymással kommunikálni képtelen véleményközösség előbb-utóbb át fogja alakítani magát a demokráciát is.

Bankihoz

Lehet, hogy…

                                                                            Lehet, hogy…       

 

 

                                                                                     Lehet, hogy ez lesz életem utolsó napja. 
                                                                                     Felemelt jobbommal köszöntöttem a napot, 
                                                                                     de nem azért köszöntöttem, hogy elbúcsúzzak, 
                                                                                     csak jeleztem, hogy örülök, hogy még látom.

 

 

Intelmek Petőfi Zoltánhoz:

 

 

Lehet, hogy lehet… Mindent elérsz, fiam, ésszel, jó beosztással, ezt jegyezd meg. Utána csinálhatod. Neked is eljön. Te is egyszer. Csak fogadj szót, töröld meg a kezed, mosd meg jól az arcod! Vedd fel, tedd oda, rendesen gombold be! Mert apád sem adta alább, megbecsülte. Életre-halálra. A jó muzsikaszó megtöri a szívet.

 

Na de ő költő volt, sebbel-lobbal élt. Még jó, hogy olyan gyorsan, olyan kapkodva, hogy olyan nagy hirtelen, mert elvitte a szív, az ő nagy szíve. A szívet szeretjük, a nagy szíveket. a nagy szíveket. De az emberkedést, a hagymázat, a virtust, azt nem becsüljük semmire sem. Itt a Tisza, hol a Tisza?  Szabadság, szerelem… de ki hiszi el? Nem farizeuskodom, ó, nem, nem tenném egy percig sem. Becsülöm, tisztelem. Én egy körömpiszoknyit sem. Egy költőnek ne lenne joga? Vagy az ifjú szívnek? Hogy neki nincs joga játszani? Szőke, barna, sovány, kövér, puccos, szutykos, minden férfinek kell ilyen is, olyan is. De olyan a világ, hogy egy szegény fiúnak  mindig csak az álomszavak jutnak: lélekszabadság, üdvhon… leazúristennel, még ez is. De jóllakottan más srófra jár a szellem, egy biztos, komoly, nagy srófra, mert rákészül a férfiéletre, a biztos feladatra. A lánglélek is lenyugszik, ha hivatala lesz, ha érzi a súlyát, ha érzi a megbecsülést, ha ott az asszony is, és teszi, amit mondasz. Kellem, báj, szívek, gyerekek, pince, szőlő – hitelbe, felesbe, teljesen. A költőkön is megkönyörül felnőttkor.

 

Tudod jól, hogy te vagy a kapocs. A mi Zoltánunk. A mi szemünk fénye. Hogy aztán ne fejjel a falnak, ne sebbel-lobbal, ne kapkodva, ne handabandázva! Mert jó a kergeség, a szív, a láz, a nagy indulatja, de csak akkor, akkor ha… Ha időben, ha tekintettel, mert játékból mindent lehet. Leazúristennel, igen, halkan néha szabad. De ha nem vigyázol, ha ilyen izgágán, akkor a szavak rád tekerednek, és nemcsak rád tekerednek, hanem agyonnyomnak, álmodban megfojtanak. Ilyen volt  szegény édesapád is, ő mindig a saját feje után, se oldalra, se hátra, se lefelé, se felfelé. Mert ilyenek a komédiások, egyre csak szavalnak, egy életem, egy halálom, egyem-begyem, mindent-belé, az egészet ők hiszik el a leghamarabb. Ahány fellépésük van, annyi haláluk. Pedig a szavakat mások, az okosabbak tették a szájukba.

 

Hogy ez ígéret? Egy ígéretvers? Ahol sírjaink domborulnak… aki időben meghal, abból bálvány lesz. No de Isten őrizz, hogy én azt a szívet, azt a nagy szívet egy körömhegynyit, egy tűszúrásnyit. Én semennyire sem. De igazad van, nehéz sorsod van, én aztán megértelek! Mit tehetne itt egy gyerek? Mit tehetne az érzékiségben remegő idegekkel? A szülei idegeivel, a szülei hírével, a szülei becsületével? Hidd el, fiam, világéletemben anyád pártját fogtam! Mindig a pártját, körömszakadtáig, a lelkem legmélyéig, a legnagyobb tisztelettel. De azok a nyavalyások mit pletykálnak! Hogy hívják azt a herceget? Lichtensteinnek? És hogy mi történt Miklós pap házában? Ajtók nyílnak-csukódnak, hogy jönnek-mennek a férfiak, pénzzel, jótanáccsal… ne tessék úgy, fel a fejjel, lehet, hogy lehet… Talán még a Haynau is, de én nem hiszem el, Isten őrizz. Én a körömszakadtáig! Csak hát meggondolatlanok a nők, olyan meggondolatlankák, árvalánykák, vesszőcskék, tiszavirágok. Hajlanak jobbra-balra, nem vigyáznak, elszórják, elvesztik, elhajigálják, nem becsülik, aztán csak sírnak utána. Kikezdi őket a képzelet, végül gyorsan megöregednek. Ilyen a természet, mit tehetnénk, a költők jobban megértik ezt. No de Isten őrizz, hogy én anyádat egyetlen bántó szóval vagy férfitekintettel! Megverte szegénykét már a Jóisten.

 

Mindenkinek a maga keresztje. Dugd vissza az üveget, töröld le, töröld fel, mindent a maga helyére, mindent a maga idejében! Egyél, igyál, aludj rendesen! Óvatosan, jól meggondolva, tekintettel másokra! Erőt ad a vörösbor, ha mértékkel, ahogy erőt ad a költészet. Semmi leazúristennel, vagy csak nagy néha, mert van, aki meghallja. Pihenni kell, beosztani, egyik lány erre való, a másik arra, ilyen a világ már mióta, hisz megértesz. A harmadik lány meg szombat estére való, mikor a cigány belehúz, Sárga cserebogár, Mikor én kimegyek... milyen  bátran, milyen szépen megmondta az édesapád.

 

Mért töröd úgy magad? Mindig ugyanazt a diadalmas ívet járja be a nap. 

Neked is sikerülni fog!

 

Chuck Palahniuk: Escort

Az első napomon escortként, az első randimon egy féllábút fogtam ki. Egy meleg fürdőbe járt, hogy felmelegedhessen, legalábbis ezt mondta nekem. Esetleg a szex miatt. És elaludt a gőzkabinban, túl közel a fűtőtesthez. Órákig volt öntudatlan, míg valaki rátalált. Míg a bal combján lévő hús teljesen és alaposan átsült.

     Nem tudott járni, de az anyja jött Wisconsinból látogatóba, és a szeretetotthonnak szüksége volt valakire, aki körbefurikázza őket, hogy meglátogathassák a helyi nevezetességeket. Hogy vásárolgathassanak a belvárosban. Hogy láthassák a strandot. A Multnomah-vízesést. Ez volt minden, amit önkéntesként tehettél, ha nem voltál nővér, szakács vagy orvos.

     Escort voltál egy olyan helyen, ahová a biztosítás nélküli fiatalok jöttek meghalni. A szeretetotthon nevére már nem is emlékszem. Nem volt rajta egy táblán sem, sehol sem, és arra kértek, hogy diszkréten jöjj és menj, hiszen a szomszédok nem is tudták, mi történik abban a hatalmas, öreg házban, az utcájukban, az utcában, amin egy drogtanyával és a helyi leszámolásokkal osztoztak, mégsem akartak egy ilyen helyet a közelben, ahol négy ember haldoklik a nappaliban és kettő az étkezőben. Legalább két ember hevert haldokolva minden emeleti hálószobában – és volt ott pár hálószoba. Az emberek legalább fele AIDS-es volt, de az otthon senkit sem diszkriminált. Jöhettél ide és meghalhattál bármitől.

     Én a munkám miatt kerültem oda. Ez azt jelentette, hogy a hátamhoz és a mellkasomhoz rögzített tartónyereggel, egy egymázsás, nyolc dízeles teherautó-futóműalkatrésszel a lábaim közt szaladgáltam, amíg a talpam bírta. A munka abból állt, hogy a szerelőszalagon leeresztett teherautók alá gördültem és felszereltem a futóműalkatrészt. Huszonhat futóműalkatrész minden nyolc órában. Olyan gyorsan dolgoztam, ahogy a teherautók elhajtottak, szinte magukba szippantottak a lángoló, forró festékes kemencék, melyek csak pár lábbal voltak a futószalag alatt.

     Az újságírói diplomámmal nem tudtam öt dollárnál többet megkeresni óránként. Az üzletben más srácok is ugyanilyen diplomával rendelkeztek, és azon viccelődtünk, hogy a szabad bölcsészet képzésnek magába kéne foglalni a hegesztői ismereteket is, így legalább óránként extra két dollárt kereshetnél az üzletünkben, ahol ennyi pluszt fizettek azoknak, akik tudtak hegeszteni. Valaki elhívott a gyülekezetébe, és én elég elkeseredett voltam hozzá, hogy el is menjek. A gyülekezetben volt egy cserepes fikusz, amit az Ajándékozás Fájának neveztek, ez fel volt díszítve cetlikkel, és minden cetlire egy jó cselekedet volt festve, amiből választhattál. Az én cetlim azt mondta: „Vigyél el egy szeretetotthonban lévő pácienst egy randira.”

     Azt a szót használták, hogy randi. És volt a cetlin egy telefonszám.

     Elvittem a féllábú férfit, aztán őt is, meg az anyját is mindenfelé a környéken, megnézni a nevezetességeket, a múzeumokat, a tolókocsiját összecsukva a tizenöt éves Mercury Bobcatem hátuljában raktam. Az anyja dohányzott, némán. A fia harmincéves volt, és két hétre jött hozzá nyaralni. Este visszavittem az autópálya melletti TravelLodge-ba, és csak dohányzott, ült az autóm motorháztetőjén, már múlt időben beszélve a fiáról. Tudott ám zongorázni, mondta. Egy zenei iskolában diplomázott, mégis bevásárlóközpontok boltjaiban kötött ki, ahol mást se csinált, csak elektromos orgonákat mutatott be.

     Olyan párbeszédek voltak ezek, amelyek csak az érzelmek eltűnése után keletkezhetnek.

     Huszonöt éves voltam, és másnap ismét a teherautók alatt találtam magam nagyjából három vagy négy óra alvás után. Csak most már a saját problémáim nem is tűntek olyan vészesnek. Egyre a kezeimet meg a lábaimat bámultam, elcsodálkozva a súlyokon, amik meg tudtam emelni velük, azon, ahogyan túl tudtam kiabálni az üzlet légtömlőinek üvöltését, az egész életem csodaként tűnt fel előttem, baklövés helyett.

     Két hét múlva az édesanya hazautazott. Három hónap múlva a fia is eltávozott. Halva távozott.

     Rákos embereket furikáztam az óceánhoz, életükben utoljára. AIDS-es embereket furikáztam a Csuklyás hegyhez, hogy onnan láthassák az egész világot, amíg még volt idejük rá.

     Leültem az ágy szélére, míg a nővér elmagyarázta, mire figyeljek a halál pillanatában: a zihálásra meg az öntudatlan kínlódásra, amikor a beteg álmában megfullad, ahogy a veséje csődöt mond, miután megtöltötte a tüdejét vízzel. A monitor minden öt vagy tíz másodpercben fog sípolni, ahogy adagolja a morfiumot a páciensbe. A páciens szemgolyói felakadnak majd, kidudorodnak, és teljesen fehérek lesznek. Órákig fogod majd a rideg kezüket, amíg egy másik escort nem jön leváltani, vagy mikor már úgyis mindegy.

     A wisconsini anyuka küldött nekem egy lila és piros színű, horgolt terítőt. Egy másik anyuka vagy nagymama, akit kísértem, egy kék, zöld és fehér terítőt küldött. A következő terítő piros-fehér-fekete színekkel jött. Nagymamakötéses, cikk-cakk mintázatú terítők. A kanapé egyik végében halmozódtak, míg a szobatársam meg nem kért, hogy inkább tároljuk őket a padláson.

     Mielőtt még elvesztette volna az öntudatát, az asszony fia, a féllábú férfi könyörgött nekem, hogy menjek el a régi lakására. Volt ott egy szobácska tele szexjátékszerekkel. Műfarkakkal. Latex bőrruhákkal. Nem akarta, hogy az anyja bármit is megtaláljon, úgyhogy megígértem, hogy az összeset kidobom. Szóval elmentem oda, abba a lebélyegzett, áporodott kis garzonlakásba, ahol már hónapok óta senki sem járt. Mint egy kripta, mondtam, de ez nem a megfelelő szó rá. Túlságosan drámainak hangzik. Mint egy öreges orgonamuzsika. De igazából csak lehangoló volt. A sok szexjátékszer, az anális miegymások meg még lehangolóbbak. Elárvultak. Ez se a megfelelő szó rá, de az első, ami az ember eszébe jut.

     A terítők még mindig be vannak dobozolva a padlásomon. Minden karácsonykor az egyik lakótárs felmegy a díszekért, és megtalálja a terítőket – piros és fekete, zöld és lila, mindegyik egy elhunyt személy, egy fiú, egy lány vagy egy unoka, és bárki is találja meg, mindig megkérdezi, hogy nem használhatnánk-e őket az ágyainkon, vagy nem adhatnánk-e őket a rászorulóknak. És én minden karácsonykor azt válaszolom, hogy nem. Nem tudnám megmondani, mi rémiszt meg jobban, ezeknek a halott gyermekeknek az eldobása vagy a velük-alvás.

     Ne kérdezd, miért mondom ezt el az embereknek. Mindig elzárkózom az erről való beszélgetéstől. Ez mind tíz évvel ezelőtt történt. Azóta 1989-ben eladtam a Bobcatet. Otthagytam az escort-munkát. Talán azért, mert miután a féllábú férfi eltávozott, vagyis miután meghalt, majd miután az összes szexjátékszere szemeteszsákba került, és ezek el lettek temetve a szemetes konténer mélyén, miután a lakás ablakai tágra nyíltak, és a bőr-, latex-, meg szarszag távozott, a lakás remekül nézett ki. A rekamié ízléses mályvaszínű, a falak, meg a szőnyeg vajszínű. A kis konyhában egy húsklopfoló asztalka. Az egész fürdőszoba pedig fehér és tiszta.

     Leültem ott, az ízléses némaságban. Ott, ahol én is élhettem volna.

     Ott, ahol bárki élhetett volna.

                                                                                                       Fordította: Pádár András