Átvernek bennünket? No de kik?

Arról már hallottál, hogy a Bush-kormányzat azért nem sietett a Katrina hurrikán áldozatainak a segítségére, mert halálra akarta ítélni a New Orleansban élő feketéket? És akkor még nem beszéltünk az amerikai laboratóriumokban kikísérletezett, feketék ellen bevetett miazmákról, AIDS-vírusokról, ahogy nem beszéltünk Barack Obama hamis anyakönyvi kivonatáról, muzulmán hitéről…? Vagy a 90-es években a texasi útjelző táblák hátoldalára festett számokról, ezekről „titkos kódokról”, amikkel a Clinton-kormányzat a Texast elözönlő ENSZ-csapatok mozgását akarta koordinálni? Vannak nagyon elmés és nagyon vicces konteók – de még a legnevetségesebbek sem annyira viccesek, ha a bennük hívők száma elér egy kritikus tömeget. Ma az amerikaiak majd harminc százaléka – köztük természetesen rengeteg szavazati joggal bíró állampolgár – hisz abban, hogy a 9/11-et a CIA vagy a Bush-kormányzat szervezte meg.

De nekünk mi közünk ehhez?

Hiszen a magyar konteók ennél jóval földhözragadtabbak. Szó sincs bennük ENSZ-katonákról, földalatti laboratóriumokról, Holdra szállásról, titkos katonai rejtjelekről. Csak szövetségekről, „paktumokról”, titkos telefonhívásokról. De az összeesküvés-elméletek mögött rejtőző hitek és véleményközösségek a magyar politikai életet is befolyásolják.

Milyenek is ezek a véleményközösségek? Automatikusan párttá szervezhetők? Zártak vagy nyitottak? Demokratikusak vagy diktatórikusak? Ami teljesen nyilvánvaló: nem szorulnak rá más véleményközösségekre, se velük való vitákra, se anyagi támogatókra, se külső tekintélyekre. Gyakran intézményeik sincsenek, gyakran egy facebook-oldal is elég, hogy hatalmas tömeggé nőjenek. És se állami, se tudományos, se történelmi, se művészi, se erkölcsi tekintély nem képes az ilyen csoportokat befolyásolni – hiszen alapvetően a „hatalommal” szemben jöttek létre. Ez akkor is igaz, ha a konteósok felől nézve hatalom maga a mainstream újságírás és a hivatalos politika, de a tudomány és az irodalom is ugyanilyen alternatív véleményközösségek.  Olyan független véleményközösségek, amiknek alig van befolyásuk a többiekre. A mainstream, az államilag támogatott irányzatok persze „elítélhetik” az ufó-hívőket, a holdra szállásban kételkedőket, ahogy kinevethetik vagy „szégyenpadra ültethetik” a Wass Albert-rajongókat, az Obamát muszlimozókat, az ENSZ-csapatoktól rettegő texasiakat… De akkor mi fog történni? Ezek a másmilyenhívők majd megtérnek?

Első pillantásra cinikusnak tűnhet a Wass Albert-hívőket, a magyar paktum-fanatikusokat és a holdra szállásban-kétkedőket egy kalap alá venni. De én nem vagyok cinikus. Pontosan tudjuk (bár ez a tudás önmagában persze nem csökkenti természetesen a „másikra” irányuló megvetést és ellenszenvet), hogy milyen okok játszottak szerepet a „mi irodalmunk–az ő irodalmuk” szembenállás kialakulásában, ám az amerikai konteók hátteréről keveset tudunk. Hiszen kevés információnk van arról, milyen felvilágosodás-ellenes elképzelések alakulhattak ki a „technika századaiban” Amerikában. Ahogy arról sem tudunk sokat, milyen történelemszemlélet, milyen „mese” alapozhatja meg, hogy fekete állampolgárok tömegei higgyék, hogy az amerikai kormányok vírusokkal akarják elpusztítani őket. Márpedig – és ebben biztos vagyok – nem viccesnek tűnő apróságok (egy folt egy útlevélen, egy furcsa zörej egy tudósításban) alapozzák meg a mainstream médiával való radikális szembefordulást és paranoid gyanakvást, hanem mélyebben gyökerező elképzelések.

Épp azért teljesen felesleges egy szakembernek bizonygatni, hogy az a folt nem az ami, hogy nem úgy, nem azért, nem akkor… A véleményközösség tagjai nem egyetlen foltocska miatt vannak arról meggyőződve, hogy az állam bűnszövetkezet… hogy a hatalom eleve gonosz, és minden szakértő csaló gazember.

Fősodratú médiára és tudományos tekintélyekre eleve azok szeretnek hivatkozni, akik még nem láttak belülről ilyen véleményközösséget. És még nem élték át, hogy a „fősodrat” (mindenféle „fősodrat”, talán maga az irodalom, a tudomány is) csak illúzió. Irodalmak vannak, tudományok és vélemények – nagyon sok kicsi és hangos megmondóember. És az ő tekintélyük, az ő hitelességük nem érvényesíthető automatikusan egy másik közösségben.

Az ilyen végletes megosztottság nem szükségképp a demokratikusan működő közösségek sajátsága. Az ókori Görögországban ellenzék nem létezett. Aki Athénben „tévedni mert” – elbukta a demokratikus szavazást –  azt saját közössége száműzte. Senki sem hirdethetett a polgártársai véleményével homlokegyenest ellenkező véleményt a demokratikus Athénban. A XIX. és XX. századi liberális demokráciákban nem működött ez a száműzősdi, és a rendszert tagadókat sem volt szokás bürökpohárra ítélni.  De melyik liberális nemzetállam maradhatott volna fenn közösen képviselt eszmék nélkül? Milyen működőképes politikai közösség az, ahol a szavazók jelentős része azt hiszi, hogy a „hatalom”, az „állam” nemcsak manipulálja, hanem tervszerűen irtja is a saját állampolgárait?

De talán nem történtek soha népirtások?

És ki mondja meg, hogy mikor melyik gyanú a „megalapozott? Nem véletlen, hogy a kelet-európai demokráciákban mindig a „haladás”, „a szabadelvűség” (tehát a XIX. század) képviselői hivatkoznak a tekintélyekre?

De nemcsak a magukat megfellebbezhetetlennek képzelők adhatnak okot „megalapozott gyanúra”. Mert mi történik, ha egy népi véleményközösség ezentúl úgy hiszi, Texasra nem az útjelző táblákra mázolt kódok, hanem – mondjuk – a három kg-nál csekélyebb súlyú újszülöttek jelentenek fenyegetést? És mennyi „hívő, tettre kész és tántoríthatatlan hívő jelentene a demokráciára (és persze a kisbabákra) közvetlen veszélyt? És milyen véleményvezér tudná őket „jó” útra téríteni?

A legfantáziadúsabb összeesküvés-elméleteket, mint említettük, épp az elitekkel szembeni bizalmatlanság táplálja. No de melyik volt előbb? A mindenkori „fősodrat” sértődött elkülönülése vagy a népi véleményklikkek internet által generált egymásra találása? A liberális nemzetállamokban nem egyszer előfordult, hogy kiszorítottak, tiltottak véleményeket. Az állam leginkább a közoktatás révén igyekezett „ráerőltetni” saját ideológiáját, ízléspreferenciáit a tömegekre. Ám a „ráerőltetés” korabeli utálatos iskolamesterekben testet öltő elképzelése mögött meghúzódik az az elgondolás is, hogy az emberi lény vitaképes, ennél fogva – talán épp ennél fogva – nevelhető és tanítható.

De mi lemondtunk arról, hogy bárkit vagy bármit megváltoztassunk.

Már Magyarországon – amely iskolarendszerét, kulturális intézményeit jórészt a XIX. századból örökölte – sem szokás nyíltan fordulni a „szegény eltévelyedettekhez”. Annyira „megvan róluk a véleményünk”, hogy már se megérteni, se megváltoztatni nem akarjuk őket. Jellemzően rengeteg leleplező cikk, könyv és tanulmány születik például a délibábos nyelvészetről, de egy sincs, amely egy sumer-magyar nyelvrokonságban tévelygő fiatalt meggyőzhetne. Mert a mainstream kultúrpolitika mintha (gyáván és ugyanakkor pökhendien) csak zárt ajtók mögött, csak a saját köreiben merne bármiről beszélni. Persze elvben az ő véleményeik is nyilvánosak: no de melyik fiatal az, aki egy ilyen „leleplező könyvet” olvasva a homlokára csap: hűha! Az ilyen kiadványok őt leplezik le, de nem neki szólnak.

Ne nyissunk ajtót, mert bejön a sötétség… És ami azt illeti, nem is nyitunk, ha rajtunk múlik. A hivatalos kultúrpolitika mintha már beletörődött volna, hogy a sok bezárkózó véleményközösség egyike legyen. Az amerikai és a kelet-európai elit-ellenességnek persze más-más gyökerei vannak (a magyarba biztosan belejátszik a rendszerváltás tapasztalata), de a szegényeket és a gazdagokat, a tanulatlanokat és tanultakat elválasztó, vélt vagy valós távolság biztos nem segít a bezárkózást orvosolni. Mert minél messzebb élnek tőlünk a hatalmasok, mi annál szívesebben képzelgünk arról, hogy arzénnal, bacilusokkal, skarabeusszal, útjelző táblákkal vagy vírusokkal próbálnak az életünkre támadni.

Már magyar olvasók között is terjed az a szólásszabadság fellegvárában, az Amerikai Egyesült Államokban, két Obama-tanácsadó tollából született tanulmány, amely a különféle véleményközösségek elleni kormányzati harc részleteit taglalja (http://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=1084585). Ez az írás már számot vet a nemzetbiztonsági kockázatokkal is. A két kitűnő tudós szerint az amerikai kormánynak a konteósok közé beférkőzni tudó „alvállalkozókkal” kéne ezeket a közösségeket befolyásolni.

Titkos ügynökök, alvállalkozók, konteók és ellenkonteók… mint egy vérbeli kémfilm. No de nem a tanárok, a tudósok, a művészek hivatottak a világosságot terjeszteni? Nem rájuk bízatott ez a nemes feladat a felvilágosodás hagyománya szerint…? Minő borzalom! Már bennük sem lehet bízni? Egy tisztes százalékkal dolgozó, (de)konspirációban és (dez)informálásban egyaránt jártas beépített ügynök a tömegek szemében hitelesebb partner, mint egy nevét vállaló értelmiségi?

A hitek háborúja tehát folytatódik. De bármilyen ügyesek is ezek a jutalékért vagy napidíjért dolgozó (ellen-)konspirátorok, a rengeteg, egymással kommunikálni képtelen véleményközösség előbb-utóbb át fogja alakítani magát a demokráciát is.