Lehet, hogy…       

 

 

                                                                                     Lehet, hogy ez lesz életem utolsó napja. 
                                                                                     Felemelt jobbommal köszöntöttem a napot, 
                                                                                     de nem azért köszöntöttem, hogy elbúcsúzzak, 
                                                                                     csak jeleztem, hogy örülök, hogy még látom.

 

 

Intelmek Petőfi Zoltánhoz:

 

 

Lehet, hogy lehet… Mindent elérsz, fiam, ésszel, jó beosztással, ezt jegyezd meg. Utána csinálhatod. Neked is eljön. Te is egyszer. Csak fogadj szót, töröld meg a kezed, mosd meg jól az arcod! Vedd fel, tedd oda, rendesen gombold be! Mert apád sem adta alább, megbecsülte. Életre-halálra. A jó muzsikaszó megtöri a szívet.

 

Na de ő költő volt, sebbel-lobbal élt. Még jó, hogy olyan gyorsan, olyan kapkodva, hogy olyan nagy hirtelen, mert elvitte a szív, az ő nagy szíve. A szívet szeretjük, a nagy szíveket. a nagy szíveket. De az emberkedést, a hagymázat, a virtust, azt nem becsüljük semmire sem. Itt a Tisza, hol a Tisza?  Szabadság, szerelem… de ki hiszi el? Nem farizeuskodom, ó, nem, nem tenném egy percig sem. Becsülöm, tisztelem. Én egy körömpiszoknyit sem. Egy költőnek ne lenne joga? Vagy az ifjú szívnek? Hogy neki nincs joga játszani? Szőke, barna, sovány, kövér, puccos, szutykos, minden férfinek kell ilyen is, olyan is. De olyan a világ, hogy egy szegény fiúnak  mindig csak az álomszavak jutnak: lélekszabadság, üdvhon… leazúristennel, még ez is. De jóllakottan más srófra jár a szellem, egy biztos, komoly, nagy srófra, mert rákészül a férfiéletre, a biztos feladatra. A lánglélek is lenyugszik, ha hivatala lesz, ha érzi a súlyát, ha érzi a megbecsülést, ha ott az asszony is, és teszi, amit mondasz. Kellem, báj, szívek, gyerekek, pince, szőlő – hitelbe, felesbe, teljesen. A költőkön is megkönyörül felnőttkor.

 

Tudod jól, hogy te vagy a kapocs. A mi Zoltánunk. A mi szemünk fénye. Hogy aztán ne fejjel a falnak, ne sebbel-lobbal, ne kapkodva, ne handabandázva! Mert jó a kergeség, a szív, a láz, a nagy indulatja, de csak akkor, akkor ha… Ha időben, ha tekintettel, mert játékból mindent lehet. Leazúristennel, igen, halkan néha szabad. De ha nem vigyázol, ha ilyen izgágán, akkor a szavak rád tekerednek, és nemcsak rád tekerednek, hanem agyonnyomnak, álmodban megfojtanak. Ilyen volt  szegény édesapád is, ő mindig a saját feje után, se oldalra, se hátra, se lefelé, se felfelé. Mert ilyenek a komédiások, egyre csak szavalnak, egy életem, egy halálom, egyem-begyem, mindent-belé, az egészet ők hiszik el a leghamarabb. Ahány fellépésük van, annyi haláluk. Pedig a szavakat mások, az okosabbak tették a szájukba.

 

Hogy ez ígéret? Egy ígéretvers? Ahol sírjaink domborulnak… aki időben meghal, abból bálvány lesz. No de Isten őrizz, hogy én azt a szívet, azt a nagy szívet egy körömhegynyit, egy tűszúrásnyit. Én semennyire sem. De igazad van, nehéz sorsod van, én aztán megértelek! Mit tehetne itt egy gyerek? Mit tehetne az érzékiségben remegő idegekkel? A szülei idegeivel, a szülei hírével, a szülei becsületével? Hidd el, fiam, világéletemben anyád pártját fogtam! Mindig a pártját, körömszakadtáig, a lelkem legmélyéig, a legnagyobb tisztelettel. De azok a nyavalyások mit pletykálnak! Hogy hívják azt a herceget? Lichtensteinnek? És hogy mi történt Miklós pap házában? Ajtók nyílnak-csukódnak, hogy jönnek-mennek a férfiak, pénzzel, jótanáccsal… ne tessék úgy, fel a fejjel, lehet, hogy lehet… Talán még a Haynau is, de én nem hiszem el, Isten őrizz. Én a körömszakadtáig! Csak hát meggondolatlanok a nők, olyan meggondolatlankák, árvalánykák, vesszőcskék, tiszavirágok. Hajlanak jobbra-balra, nem vigyáznak, elszórják, elvesztik, elhajigálják, nem becsülik, aztán csak sírnak utána. Kikezdi őket a képzelet, végül gyorsan megöregednek. Ilyen a természet, mit tehetnénk, a költők jobban megértik ezt. No de Isten őrizz, hogy én anyádat egyetlen bántó szóval vagy férfitekintettel! Megverte szegénykét már a Jóisten.

 

Mindenkinek a maga keresztje. Dugd vissza az üveget, töröld le, töröld fel, mindent a maga helyére, mindent a maga idejében! Egyél, igyál, aludj rendesen! Óvatosan, jól meggondolva, tekintettel másokra! Erőt ad a vörösbor, ha mértékkel, ahogy erőt ad a költészet. Semmi leazúristennel, vagy csak nagy néha, mert van, aki meghallja. Pihenni kell, beosztani, egyik lány erre való, a másik arra, ilyen a világ már mióta, hisz megértesz. A harmadik lány meg szombat estére való, mikor a cigány belehúz, Sárga cserebogár, Mikor én kimegyek... milyen  bátran, milyen szépen megmondta az édesapád.

 

Mért töröd úgy magad? Mindig ugyanazt a diadalmas ívet járja be a nap. 

Neked is sikerülni fog!