Esőverte gyerekkor
Esik. Kövér esőcseppeket csap az erős szél az üvegeknek. Félix a viharral szemben ül, és lassan, kanalanként ízlelgeti a gyümölcsturmixát. Mostanában ezt eszi vacsorára. Ő maga készíti el, először villával összevág egy papayát, aztán hozzátesz két maracuját, egy banánt, mazsolát, fenyőmagot, egy evőkanál angol márkájú müzlit és egy kis mézet.

– Meséltem már magának a sáskákról?

Mesélt.

– Amikor így zuhog, mindig eszembe jutnak a sáskák. Persze nem itt, Luandában történt, itt sose láttam ilyesmit. Apám, az öreg Fausto Bendito az anyai nagyanyjától megörökölt egy birtokot Gabelában. Lejártunk oda nyaralni. Olyan volt az nekem, mint ellátogatni a Paradicsomba. Egész nap a munkások gyerekeivel meg egy-két helybéli fehér kisfiúval játszottam, akik tudtak kimbunduul. Indiános-kovbojos háborút játszottunk csúzlival és lándzsákkal, amelyeket mi magunk készítettünk, sőt, még légpuskánk is volt, nekem meg egy másik fiúnak, és indiai almával töltöttük meg őket. Biztos nem ismered az indiai almát, kis vörös termés, nagyjából akkora, mint egy puskagolyó. Remekül lehetett őket tölténynek használni, mert ahogy célba találtak, placcs, szétdurrantak, és úgy piszkították be az áldozat ruháját, mintha véres lenne. Amikor így szakad az eső, Gabela jut eszembe. A mangófák az út mellett Quibala határában. Azóta se ettem olyan rántottát, amilyet a Quibala Hotelban szolgáltak fel reggelire. Gyerekkorom tele van jó ízekkel. Illatos. Igen, emlékszem a sáskákra. Emlékszem azokra a délutánokra, amikor sáskák potyogtak az égből. Elsötétült a látóhatár. A sáskák összezavarodva hullottak a gazba, először itt egy, aztán ott egy másik, és azonnal felfalták őket a madarak. Szétáradt a sötétség, mindent belepett, a következő pillanatban kínzó, önmagát megsokszorozó lénnyé vált, dühös zümmögés, nagy felbolydulás lett belőle, mi meg rohantunk haza, hogy el tudjunk bújni előlük, közben a fák percek alatt elvesztették leveleiket, eltűnt a gaz, befalta az az eleven tűzvész. Másnapra minden, ami zöld volt, eltűnt. Fausto Bendito elmesélte, egyszer végignézte, ahogy eltűnik egy zöld kocsi, mert szétrágták a sáskák. Szerintem ez azért túlzás.

Szeretem őt hallgatni. Félix úgy beszél a gyerekkoráról, mintha tényleg megélte volna. Lehunyja a szemét és mosolyog:

– Ha lehunyom a szemem, újra magam előtt látom, ahogy sáskák hullanak az égből. A quissondék, a kóborhangyák, ismered őket? A quissondék éjszaka leptek meg minket, pokolba vezető ajtón át jöttek az éjszaka közepén, és ahogy öltük őket, úgy lettek egyre többen, több ezren, millióan. Emlékszem rá, hogy köhögve ébredek, erősen köhögök, fuldoklok, ég a szemem a harci füsben. Fausto Bendito, az apám pizsamában, kócos rasztahajjal, meztelen lábát egy lavór vízben áztatva, egy palack DDT-vel a kezében harcolt azzal a hangyatengerrel. Fausto a vastag füstben ordítva utasítja a szolgákat. A gyerekek riadt nevetésével nevettem. Ha elaludtam, quissondékkal álmodtam, amikor felébredtem, még mindig ott voltak a füst kellős közepén, abban a kesernyés füstben, vak dühtől, ősi éhségtől űzött millió apró daráló. Ha elaludtam és álmodtam, behatoltak az álmaimba, láttam, ahogy felmásznak a falon, megtámadják a tyúkokat a tyúkólban, a galambokat a galambdúcban. A kutyák a lábaikat rágták. Dühösen forogtak körbe-körbe, vonyítva forogtak, a fogaikkal próbálták kiharapni az ujjaik közé szorult kóborhangyákat, egyre csak forogtak, vonyítottak, a saját húsukat harapták. A karmaikkal tépték ki magukból a quissondékat. Tiszta vér lett az udvar. A vér szagától még jobban megvadultak a kutyák. Megvadultak tőle a quissondék is. Vén Reménység, aki akkoriban még nem volt ilyen vén, kiáltozott, könyörgött, tegyen már valamit, gazda! Szendvednek az állatok, én pedig emlékszem rá, ahogy apám megtölti a vadászpuskáját, Vén Reménység pedig becipel a szobába, hogy ne lássam. Szorosan Reménységhez bújtam, a keblei közé rejtettem az arcomat, de ettől még nem kerültem távolabb az eseményektől. Ha most lehúnyom a szemem, mindent magam előtt látok, mindent hallok, elhiszed? Még ma is megsiratom a kutyáim halálát. Nem volna szabad ezt mondanom, nem tudom, megértesz-e, de többet sírok a kutyáim után, mint szegény apám miatt. Amikor felébredtünk, kiráztuk a hajunkat, kiráztuk a lepedőinket, a quissondék meg holtan vagy félholtan hullottak a földre, még mindig rágták a semmit, vaskos vasrágójukkal a levegőt harapták. Szerencsére eleredt az eső. A fényes égboltot átszelve haladt előre az eső, mi pedig ugrálva futottunk a kristálytiszta, kövér esőcseppek előtt, és ittuk magunkba a nedves föld illatát. Az első esővel együtt érkeztek meg a termeszek. Egész álló éjjel sűrű felhőben köröztek az utcai lámpák körül, édesen zümmögtek, amíg le nem esett a szárnyuk, reggel aztán átlátszó szőnyegbe burkolózva ébredtek a sétányok. Mindig is ártalmatlan lényeknek tartottam a termeszeket és a lepkéket. Régen minden gyerekmese ugyanazzal a mondattal ért véget, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak, miután a Herceg feleségül vette a Hercegnőt, és sok gyerekük született. Az életben nincs az a cselekmény, mely így érne véget. A Hercegnők testőrökhöz meg légtornászokhoz mennek feleségül, az élet megy tovább, és boldogtalanok, amíg el nem válnak. Évekkel később aztán ők is ugyanúgy meghalnak, mint mi. Csak akkor vagyunk boldogok, igazán boldogok, ha ez addig tart, amíg meg nem halunk, vagyis örökké, ilyen időszámításban viszont csak a gyerekek élnek, számukra a dolgok örökké tartanak. Gyerekkoromban ott, Gabelában, a hosszú nyári szünetekben boldogan éltem, amíg meg nem haltam, amikor egy akácfa törzséből kunyhót próbáltam építeni. Egy patak partján voltam boldog, amíg meg nem haltam, egy alázatos kis csermely mellett, mely még azt a luxust sem engedhette meg magának, hogy neve legyen, de azért büszke lehetett rá, hogy többnek tartottuk őt egyszerű pataknál – ő volt a Folyó. Kukorica- és mandiókatáblák közt csordogált, oda jártunk ebihalat fogni, gőzhalyótákolmányainkat vízre tenni, és délutánonként fürdés közben meglesni a mosónőket. Boldog voltam a kutyámmal, Cabiri-val, boldogan éltünk, amíg meg nem haltunk, gerléket és nyulakat üldöztünk a hosszú délutánokon, és a magas gazban bújócskáztunk. Boldog voltam a Tökéletes Herceg fedélzetén egy végtelen utazáson Luanda és Lisszabon között, miközben ártatlan palacküzeneket dobtam a tengerbe. Aki megtalálja ezt az üveget, kérem, írjon. Sosem írt senki. Hittanórákon egy öreg pap megtört hangon, fáradt tekintettel próbálta minden meggyőződés nélkül elmagyarázni nekem, mi is az az Örökélet. Én azt hittem, ez a nagy nyári szünet másik neve. Amikor a pap angyalokról beszélt, én tyúkokat láttam magam előtt. Még ma is a tyúkokat tartom az angyalokhoz legközelebb álló lényeknek. Aztán beszélt még a nyolc boldogságról, én pedig magam előtt láttam, ahogy a tyúkok a napon kapirgálnak, fészket kaparnak a homokba, és misztikus extázisban forgatják apró üvegszemeiket. El se tudom képzelni a Mennyországot tyúkok nélkül. Még a Jóistent is csak úgy tudom magam elé képzelni, amint szelíd tyúklégiótól körülvéve, lustán elnyúlik egy puha felhőágyon. Tényleg, még sosem találkoztam rosszindulatú tyúkkal – maga látott már ilyet? A tyúkoktól ugyanúgy áll távol a gonoszság, mint a termeszektől vagy a lepkéktől.

Még jobban rázendít az eső. Ritkán zuhog így Luandában. Félix Ventura egy kendővel törli meg az arcát. Ő még hatalmas, klasszikus mintákkal nyomott pamutzsebkendőket használ, a monogramja bele van hímezve a sarkukba. Irigylem tőle a gyerekkorát. Persze lehet, hogy az egész nem igaz. Akkor is irigylem tőle.
                                                 Fordította Bense Mónika

A regény a JAK Világirodalmi Sorozatában, a L’Harmattant gondozásában, a Könyvfesztiválra jelenik meg.

Szulejmán pasa utca 25.

Indigókék sötétségben úszott a Boszporusz. Az asztali lámpák fényénél olvasztott rubinként piroslott a hibiszkuszlé. Hűvös volt az este. Gondtalanul haladt el egy teherhajó, s arra gondoltam, nem lennék-e boldogabb a hajó fedélzetén, mint ebben a díszletben, ebben az ezeréves emlékekkel terhes közegben.

Rasida Nureddin hercegnő felém fordult. Hattyúnyaka, amit fiatalon annyira csodáltam, érintetlennek látszott. Valaha fekete hajkoronája hófehéren ragyogott, mint azon legendás nőalakoké, akiknek soha nem fakul a szépsége. A félárnyékban elmosódott az áll puha kontúrja s a mosolyráncok, amelyeket a szalon fényében láttam az előbb. Alig valamivel volt komorabb a hangja. Hetvenhat évesen is arra emlékeztetett, hogy boldogult ifjúkoromban róla mintáztam a női szépséget; s hogy azt hittem, elájulok, amikor fiatalkoromban, fiatalságunk megszámlálhatatlan ünnepélyeinek egyikén magas, kecses, fekete krepdesin lepelbe burkolt alakja egy este felém hajolt – elefántcsontszínű vállai karnyújtásnyira tőlem – s ironikus bájjal, de alapvetően királynői hangon kijelentette:

„Látom, hogy mennyire szeretne táncolni velem.”

– Visszatért Egyiptomba? – kérdezte most.

– Nem – válaszoltam. – Már senkit nem ismerek ott. Egyiptomban már csak az emlékeimmel találkozhatnék.

Elhallgattunk.

– Sokszor gondolkodtam azon, – mondta kifogástalan franciasággal, azzal az éneklő hangsúllyal, amely annyi éven át elringatott – hogy életünk alkonyán jobb-e, hogy vannak ezek a bájos emlékek, mintha nem lennének egyáltalán.

Életünk alkonyán. Alkonyán. Olyannyira veretes volt ez a kifejezés, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. (11-12. old., 25, rue Soliman Pacha, par Gerald Messadié)

***

A villanyírógép szimbolikájáról

Frissen borotválkozva, új nyakkendőjéban Lutfi al-Isztambuli leült az íróasztalához a Kelet-Nyugat folyóiratnál, ahol nemrégiben nevezték ki főszerkesztő-helyettessé. Száraz, hideg idő járta, és Lutfi előző este tudta meg Nadiától, hogy huszonkilenc hét múlva apa lesz. Mindkét dolog kihatott a kedélyére. Mindent összevetve már régen érezte magát ennyire boldognak. Hosszasan nézte az arab nyelvű lapok halmát az íróasztalán, majd az új villanyírógépben kezdett gyönyörködni, amely a beosztásához járt neki. Megnyomta az indítógombot, s figyelte az alig hallható neszezést. Mennyire más volt ez, mint a régi Remingtonja Kairóban, az a rémisztő gombbillentyűs masina, melynek a zakatolása a falon át is hallatszott. Éppen készülődött, hogy a folyosóról papírpohárban hozzon magának egy rossz kávét, amikor belépett az igazgatója.

Karim Benhocein, a mosolygós arcú negyvenes férfi, aki néhány hónapja felvette őt a laphoz, köszönt és leült Lutfival szemközt.

– Olvastam a tegnap leadott cikkedet a palesztin kérdésről – mondta.

Lutfi érezte, hogy valami gond van.

– Figyelemre méltó cikk – folytatta Benhocein, – de nem publikálhatom. Legalábbis ebben a formában nem.

– Miért?

– Nem szolgálná a javadat.

Csönd lett.

– Miért?

– Ez egy forradalmi cikk. Pontosabban egy forradalmár cikke. Gyakorlatilag az egész arab világot Izrael elleni háborúra szólítod fel. Egy francia tollából még úgy-ahogy megjelenhetne. De így, hogy egyiptomi emigráns a szerzője, közölhetetlen. Azt írod, hogy a palesztin kérdést egész egyszerűen a Kelet ötven évnyi nyugati gyarmatosítása eredményezte, ami pontosan így is van. Hogy Izrael állam summa summárum ellopta a palesztinok földjét és elűzte őket onnan. Hogy csak fegyverrel fogják tudni visszavenni a hazájukat.

– Ez az álláspontom, mondta Lutfi.

– Nem vitatom. De ez totális háborúra és Izrael megsemmisítésére buzdító felhívás. A cikked után téged automatikusan a legszélsőségesebb arabok közé sorolnának, nem is beszélve arról, hogy a lapot a szélsőséget többé-kevésbé nyíltan támogatók között tartanák nyilván. Ellenére lenne számos olyan arab országnak, amelyek nem sorakozhatnak fel e mögött a nézet mögött, mert, mint tudod, nincs módjuk háborút viselni, mert amerikai segélyre szorulnak, mert vezetőik megállapodásokat kötöttek az Egyesült Államokkal, amely Izraelt támogatja. Ha leközölném ezt a cikket, az hátrányosan befolyásolná a francia állampolgárság iránti kérelmedet is, aminek egyébként kétségtelenül helyt fognak adni.”

Végigmérték egymást. Mind a ketten rendíthetetlennek tűntek. Lutfi felsóhajtott. Arra gondolt, nemsokára gyermeke születik.

– Ez cenzúra? – szólalt meg végül.

Benhocein vállat vont.

– Mindig és mindenütt van cenzúra, ezt te is tudod.

– Na és?

– Na és akkor megkérlek, hogy írd át a cikked, legyen tárgyilagosabb és kevésbé erőszakos. Ezt barátilag kérem tőled, mert szeretném, ha továbbra is a lap munkatársa lennél. Mert emigráns vagy, akinek már egyszer el kellett hagynia a hazáját ilyen szélsőséges nézetek miatt. És mert ma itt az egyik egykori gyarmatosító hatalom vendégszeretetét élvezed.

– Tehát azért, mert még mindig a gyarmatosítás alattvalója vagyok.

Benhocein elmosolyodott.

– Én is az vagyok. Ha meg akarod védeni a cikkben kifejtett álláspontodat, el kell hagynod Franciaországot és csatlakozni a PFSZ-hez. És figyelmeztetlek, hogy nem leszel Arafat kegyeltje. Az ő szemében te a szélsőséges szárnyhoz tartoznál. Mindig be leszel skatulyázva, mert nem palesztin vagy, hanem egyiptomi. Életed végéig a sarkadban lesz minden ország rendőrsége.

Lutfi lehajtotta a fejét. A villanyírógépet nézte, amely most megszűnt semlegesnek lenni. Az amerikai technológia vívmánya. Nem írhatja rajta azt, amit akar. Az a világ, ahol előállították, megköti a nyelvét.

– Akkor hát minek vagyunk mi itt?

– Hogy tájékoztassunk, ami nem is olyan rossz – válaszolta Benhocein. – Tájékoztatni és befolyásolni viszont nem ugyanaz.

Lutfi ismét felsóhajtott.

– Tudatában kell lenned, hogy eljöttél Keletről. Most itt Nyugaton vagy. Az egyik nyugati nyelvet beszéled – mondta Benhocein. – Ez következményekkel jár.

Lutfi felvetette a fejét. René Guéronnak igaza volt: forradalmárnak lenni rabszolgák mestersége. Még akkor is, ha tartózkodik az ember attól, hogy forradalmat csináljon. Visszagondolt a kairói kávézósra, akit valaha groteszknek tartott: „Egy nő se menne férjhez egy kommunistához.” Az az igazság, hogy minden forradalmár mindenekelőtt egy zsaruval házas. Szorosan mögötte mindig ott áll egy zsaru, aki bármikor rátörhet és megkeserítheti az életét. Társadalmi rangja ugyanaz, mint egy erkölcstelen nőszemélyé. Valld be, hogy ringyó vagy. Azok tudhattak valamit. Gúnyosan elfintorodott egy picit. Ciorannak is igaza van: száműzetésben élni annyit tesz, mint lemondani az identitásunkról.

Kinézett az ablakon, és most először vette alaposabban szemügyre a szemközti földszinti lakást. Egy öreg jött ki onnan a kutyájával, ügyetlen mozdulattal csukta be a kaput és szorosabbra vonta sálját a nyaka körül. Neki vajon van identitása? Kétségtelenül nem is értené a kérdés horderejét. Megvan a személyazonossága, s az kielégíti. Végső soron a Nyugat nem más, mint személyi okmányok gyűjteménye. Lutfi megmagyarázhatatlan fölényt érzett.

– Rendben, mondta. Köszönöm, Karim.

– Don’t mention¹ – felelte gúnyosan Benhocein, majd felállt és kiment az irodából.

Miután magára maradt, Lutfi rosszalló pillantást vetett a villanyírógépére. A nyugat hatalmának eszköze. A nyugat iránti lekötelező tisztelettel használhatja. Ő már nem egyiptomi. Nem is francia. Semmi sem. Ami pedig a forradalmat illeti… Simon Bolivar mondása jutott eszébe, Bolivaré, aki mindig is foglalkoztatta: „A forradalomért munkálkodni annyit tesz, mint megművelni a tengert.” Még negyvenéves sincs, és ennyi az élet. Már csak Nadia maradt neki. A jövője Nadiába vándorolt. Immár Nadia hordozza férje és a gyereke jövőbeli életét. Lutfi kiment egy pohár kávéért.

Míg az automatából a papírpoharába csorgott a kávé – az automatával, ezzel a luxussal is Benhocein ajándékozta meg a szerkesztőséget – , Lutfi azon gondolkodott, vajon mit csinálhatott Lenin Svájcban és Trockij Mexikóban. Hogyan tudtak forradalmárok maradni a hazájuktól távol?

Naivan egyszerű  volt a válasz: nem voltak szerelmesek. Csak szajhákkal volt dolguk. Vagy majdnem. A TASZSZ Hírügynökség egyik újságírója, akivel összebarátkozott, egyszer elmondta neki, hogy például Leninné boncolásánál kiderült, hogy az öreg Nagyezsda Krupszkája szűz volt. S hogy Lenin szifiliszben halt meg. A folyosón elhaladó titkárnő nem kis döbbenetére Lutfi homéroszi kacajjal, harsányan felnevetett. (409-413. old.)

Fordította: Turucz Éva