Emesével felköltözünk a Magaslesre, egy villa tetőtéri lakása ez, kicsit olyan, mintha egy villámhárító rúd tetején volna a lakásunk, vagy egy oszlop tetején, mint Simeonnak. Lakályos hely, déli fekvésű, túl sok a fény itt, be kell húzni a sötétítőket.

És elindulok a városszéli villák között, véget ér az aszfaltút, új építésű házak, félkész villák, egy-egy teleknél tábla jelzi, hogy foglalt, aztán már ez sem. A város fölülről olyan, mint a történelem, berendezkedve egy szűk völgybe, megpróbál felkapaszkodni a környező dombokra. A dombok szegélyén villámhárítók, vagy mik, tévétornyok, élő adásban a múlt, zúg az idő, iparnegyed.

A hegy felé tartok, de nem érem el az erdőhatárt, a város és a hegy között túl gyorsan talál rám valami gyilkos fehérség, árnyékra van szükségem, behúzódok egy csoffadt fa alá, onnan nézem, hogy mit nézek. Valami van a levegőben, mintha ki lenne bélelve a semmi porszemcsékkel, zúgással, madárrikoltással, gépzajjal. Kifordítom az egészet, mint egy kesztyűt, az egyik lábam, melyről épp leesni készül az olcsó teniszcipő, belelóg valami szakadékba, a másik a hegy túloldalán lefelé lóg egy fáról, pontosabban fölfelé lóg le egy fáról, valami madzag van bogozva a combomra. A törzsem meg, ez a nevezetes gerinc, valahol a gyér cserjésben hever, évek óta legalább, rájárnak a varjak és a vadkutyák.

Nem fáj semmi, nincsen itt vér, minden fehér, sőt láthatatlan.

És hol van most a szemem, két vaksi, barna szemem? Valahol a városban szökdelnek egy járdán, puha betonon, a járókelők nem látják szemeimet, a lábuk között vibrálnak, mintha csak két öngyújtó lézerfényével játszanának a gyerekek egy vaskerítéssel szegélyezett iskolaudvaron. Az én szemeim jutnak túl a vaskerítésen, a járókelők lábai között iszkolnak, ők sem jutnak messze. A két gyerek pedig egymásra néz és perverzen elvigyorodik. Nem jutnak át a vaskerítésen.

Tehát ülök a fa alatt, nem, nem vagyok én egy Buddha, magánszemélyként épp a terrorizmuson gondolkodom, annak állami változatán főként, valami olcsó könyvet olvasok erről, egyébként meg önelvesztésben vagyok, amikor is a madár- és a felhatoló gépzaj egy résében, egy eltérített frekvenciasávon ismerős csilingelés ér el. És a csilingeléssel együtt, vagyis körülötte valami kerekded csend is érkezik, miként egy tó vagy tengerszem, amely a tisztán kivehető fehér zaj ellenére inkább látszik, mint hallszik, mivel a csend nem hallható.

És attól jó, hogy nem hiszem el. Egyelőre legalábbis, hiszen nincsen semmi jel, ami arra utalna, hogy… de aztán hirtelen nincsen már választásom, a közeli, bekerített gyümölcsös mögül előbb tétován, de pillanatról pillanatra egyre feltartóztathatatlanabbul, a győzelemre születettek idilli szelídségével előrajznak a bárányok, mintha valaki vezetné őket, nem a pásztor, hanem egy távoli hang, egy vezér, egy láthatatlan pásztor. Így, ilyen szelíden, boldogan és vakon és bizakodva, előmászva egy gyümölcsös mögül és elárasztva a tájat, valahogy így kezdődik minden háború, s csak a következő pillanatban válik vaddá, tölti meg hullákkal a harcmezőt és gödrökkel a várost, iszonyú bűzzel a mezőket és kalapál apró szegeket a madarak üres csontjaiba.

VÁNDORLÓ KUTYA

Valamikor régen, olyan régen, hogy meg sem voltam születve, édesapám magával vitte egyik nővéremet az erdőre. Hosszú rendeket vágott a szakállból, az ilyen erdei semmifüvet szakállnak nevezik, mert mire megszárad, már nem is marad belőle semmi, a nővérem pedig, két- vagy hároméves volt, egy borsika alatt aludt, korán reggel volt még, a kaszások korán kelnek. És édesapám persze nem tudta, hogy a legáttetszőbb idillben mindig a háború lakozik, csak vágta a hosszú rendeket, kitartó karintásokkal törekedett a völgyben kanyargó patakmeder felé, s amott a nyakban, ahol a föld, mint egy oldalra fordított arc elé feszített vállcsont, eltakarta a mögötte kanyargó rendeket és a borsikát, apám alábukott a láthatatlanságba. A domb tetején meg se rezdült a borsika, nővérem fején egy sötétkék bundasapkával még az igazak álmát aludta, apám előtt pedig a szemközti hegyoldal, sűrűn nőtt fiatal erdő, a közepén málnavész, a nap meg már a falu fölött vigyorgott keleten, mint egy égre rajzolt, mosolygó gyermekarc.

Én nem voltam megszületve még akkor, a bárányokkal tartottam, hogy úgy mondjam, és apám fölfele indult a levágott rendek közt, először a bárányokat pillantotta meg, amikor a nyak fölé emelte a fejét, vagy úgy is mondhatnám, hogy a lekaszált földnyelv ádámcsutkája fölé. Nem gondolt semmire, még csak a bárányok gondoltak vele, de már fölfogta a bárányok nyelvét, lépet gyorsan hármat, s ekkor már értette is a szavakat, mivel a nyájak őrizője, egy hatalmas juhászkutya éppen a borsika tövében kaparászott, szaglászta a sötétkék bélésű bundasapkát, mert báránybőrből volt az is.

A kasza megállt a harmatos levegőben, a nap megállt a falu fölött és észrevétlen zuhanással a medence iszapos aljára süllyedt, a valamikori tenger hínáros fenekére, fölül mégis megmaradt a világosság, apám szemében legalábbis, és a kasza a nap fölé emelve villogott.

Még egy mozdulat, és vége akkor.

A nővérem aludt, még nem is jutott odáig, hogy a nővérem legyen, talán álmában ő is a bárányokkal tartott, mint én, hiába zizegett mellette a zacskó, amibe apám reggelije volt csomagolva, hiába szaglászta alvó arcát az állat. A félelem pedig, mely a türelem rokona, egyébként nem tudna ilyen hosszan kitartani apámban, egy hatalmas ugrással ott termett a borsika alatt, hogy szemébe nézzen az állatnak, de az állat, talán mert általában minden állat szintén a bárányokkal tart, észre sem vette, hogy valami szörnyű félelem ólálkodik körülötte, hogy ott ugrál az alvó gyermek körül, mint egy őrült szöcske és nem tud hová lenni félelmében. Csak elfogyasztotta apám falatnyi reggelijét, még a zsíros papírt is megette, aztán, mivel a bárányok fönt odébb vonultak, akkurátusan ő is eloldalgott, magára hagyta apám ugráló félelmét és az alvó gyermeket.

A nap lassan emelkedett föl a medence aljáról, a valamikori tenger is kezdett visszahúzódni. Apám nem nézett a napra, de látta, mert saját magában emelte vissza a napot az égre. És nyikorogni kezdtek a percek fogaskerekei, és ahogyan maga elé ejtette a kaszát, már hallotta a penge cikkanó pengésének rövidke visszhangját, ahogy a kőnek ütközött, hallotta fönt az elvonuló báránycsorda csilingelését, látta a csöndet és halotta a juhászkutya puha lépéseit, egyenként hallotta, amint távolodnak a borsikától.

Nem sokkal ezután születtem meg én is, valószínűleg éppen annak az évnek a telén, amikorra a bárányok már téli szállásra vonultak, dacos voltam nagyon és fostam, mint egy víziló, majd elhagytam az almot, járkáltam erre-arra.

Most meg itt ülök egy zúgó város fölött, geológiai magasságokból szemlélem a történelem zúgását, de nem, nem vagyok egy Buddha. Ülök csupán egy csoffadt fa alatt és farkasszemet nézek egy borjú nagyságú kutyával, aki elmaradt a vonuló bárányhadtól, s aki úgy néz rám, kissé unottan és magára maradva, mintha ismerne már régebbről engem. Nem ugrál a félelem, mint egy őrült szöcske, csak a nap süllyed kicsit alább az égen, pedig volna hová süllyednie lejjebb, mert itt is tenger volt valamikor. Tudom, hogy a kutya nemsokára eloldalog, elsétál mellettem némán, mint aki tudja, hogy miért vagyok itt. De azért fölállok, hogy lássa: magasabb vagyok nála.

Kicsivel később becsukom a fűre ejtett könyvet, berekesztem az állami terrorizmus történetét, berekesztem az idillt, elfordítom tekintetem az égen felhők képében viháncoló fasiszta kutyáktól és lefelé indulok, a magasles felé.

Elhatározom, hogy mondani fogok valamit Emesének.

FEHÉR PÉTER

Ahol kialusznak a fények, ott felébrednek a bárányok. A bárányok szeme halott és vizenyős, nem olyan, mint teheneké, mert az kerek és fényes, mint a holdtölte. A bárányok szemében laknak a halott rokonok és az ősök. Előkeresem onnan a következő nevet, amelyet Emese egyik ükapja viselt. Vannak ősök, akik halottak álarcaként tűnnek föl a bárányok szemében, de olyanok is, akik elhagyják a bárányokat, nem törődnek többé velük, és olyan közel jönnek hozzánk, mintha halálukban is csak reánk várnának. Az ilyen halottak nem viselnek álarcot, nevük van pusztán, olyan sugárzó nevük, mint amilyen a Fehér Péteré.

Az egyik szememet most muszáj lehunynom, hogy lássam, ki is volt ő valójában. Valami uradalmi főintéző volt az apja, valójában a ius primae noctis gyermeke ő, a háború szülötte, akinek gerincét, mint egy fehér szalagot, egy fára akasztották a katonák. A mai Szlovákia területén létrehozott mintagazdasági kollégium tanulójaként a jövőbeli kifehéredő történelem letéteményese, aki egy napon arra ébredt, hogy kitört a háború, hogy a mintagazdaság gyümölcsösében a terebélyes almafák alatt sötétkék egyenruhás katonák alusznak, fegyverük a fejük fölött függ az alsó ágakra akasztva.

És a katonák még aludtak, talán ősz volt, vagy talán tavasz, amikor Fehér Péter hátat fordított a történelemnek és elindult haza, gyalog Szlovákiából Romániába, akárhány frontvonalon keresztül. Ismerte a területet, mint a tenyerét és ismerte a farkasokat csakúgy, mint a bárányokat, bele nézett vizenyős szemükbe és látta a feleségét a tornácon és tüstént feléje indult. És ahogy jött-jött, egyre közelebb ért hozzánk, vagyis hozzám és Emeséhez, közben pedig egyre távolabb került a feleségétől, akinek a házát már körülvették a katonák, s akinek kövér kakasait lefoglalták hadizsákmány gyanánt.

A színes kakastollakat Oroszországba küldték, hogy legyen mivel kibélelni a hosszú orosz telet, a kakasok taréját pedig besózták és megszárították, majd talizmánként a nyakukba akasztották a fiatal román katonatisztek.

Egy éjszaka, amikor úgy hajtotta álomra fejét egy a tetvek ellen fehérre meszelt, elhagyott pásztorbódéban, hogy azt sem tudta, épp melyik országban van, Fehér Péter különös álmot látott. Kint még világított a hold, de ahogy magára húzta a deszkabódé rozoga ajtaját, olyan sötétség lett, mintha az ajtócsukással a hold másik oldalára került volna. Látta az ajtó rései között beszűrődő holdfényt, amin belépett a mintagazdálkodási kollégiumba Ákos, a szobatársa, megkínálta cigarettával, majd valamiféle örvös galambokról kezdett el beszélni.

A galambok nem nyalják le a meszet a szoba faláról, mondta, mégis fehérkéset kakálnak. És nevettek ezen.

Majd Ákos megmutatta neki a Közel-Kelet ispotályait, ahol békésen feküdtek a kar- és lábnélküli sebesültek. Nem volt ott vér, nem fájt senkinek a sebe. A testekről levált végtagok fölemelkedtek, mintha csak a Szentlélek fuvallata tartaná őket, és ott maradtak, lebegve a levegőben. Látod, mondta Ákos, mindez semmit sem jelent. Ha meghaltál, már nem fog hiányozni egyetlen végtagod sem.

Amikor Fehér Péter átmászott a tyúkudvar kerítésén, még néhány véres kakastoll ott csillogott a favágó csutakon a reggeli derengésben. A katonák már célba vették őt az almafák lombjai közül. Lőttek, de még nem találták el.

Akkor a tiszt húzta meg a ravaszt, s meg sem várva, hogy becsapódjon a golyó, bekiáltott a házba Fehér Péter feleségének: gyere ki te büdös koca, megdöglött a kandisznód. Fehér Péter még hallotta a slendrián mondat után a torcionár öblös röhögését és a katonák vihogását az almafák közül, ahová elrejtőztek.

Az ólban egymáshoz bújtak a bárányok, ha lett volna ott valaki, hallotta volna, amint magukban dúdolják a Veni-t, látta volna, hogy vizenyős szemük kitisztul a félelemtől, látta volna bennük Fehér Pétert, amint átgázol a monarchikus kerteken, egészen addig, ahol már én is láthatom lüktető halántékán az eret.

Ekkor van, hogy megint mondani szeretnék valamit Emesének, de szívdobogásomra hirtelen felnyitják szemüket a bárányok, én meg leejtem a szavakat, mint a kavicsokat a gyermek, ha észbe kap, hogy késő van és ideje haza indulnia.

VENI

Franciaországban megint egy fa alá telepszem és még mindig nem vagyok egy Buddha. Hallom, amint a templomban a bárányok éneklik a Veni-t, néha egy áthatóbb bégetés szólóba kezd.

A mögöttem lévő kukoricásba járnak a tábor szerelmesei, azon túl kezdődik a szomszéd falu. A faluban található egy régi udvar, olyan uradalom-féle, elhagyott gyümölcsfákkal, kőépületekkel. Egybe van nőve az udvar a temetővel.

Bejárom az udvart, eljutok egy oszlophoz: a kősárkány oszlopa, így nevezem el. Az oszlopon nem látok mást, csak bégető bárányokat.

Nem mondok Emesének semmit, csak gondolok rá, és még gondolok a Fekete Tengerre, amelybe belefulladt egy pap, aki meg akart menteni egy fulladozó báránykát.

Mit mondhatnék? Inkább csak kérdezek. A bárányok nevében kérdem: miféle üreg a test? És miféle hajlat a térdem?

És ekkor már nem látok mást, csak bebalzsamozott bárányokat.

I.

Drága olvasó, mi ezt a szép és hasznos diszciplínát, ami a múzsakarbantartás, együtt fogjuk most megtanulni, fej fej mellett. Mert ilyen beavatás is van, hogy a tudás partjai felé egyazon tutajon utazik mester és tanítvány.

Élni majdnem bárhogy lehet: társsal, de mégis múzsa nélkül, vagy egyedül, de úgy, hogy napjaink erdeiben-ligeteiben folyton előttünk jár valaki, ágakat rezzent, füvet tipor, föl-fölkacag, elszalad, elbújik, aztán madarat röptet felénk, de utolérni, megérinteni többnyire nem hagyja magát.

Élni úgy is lehet – mert ebben sem pusztul még el az ember – hogy van, volna múzsa, csakhogy kilöki a tollat az ember kezéből, csakhogy olyan sebesen táncol, hogy a kósza ötletek egymást hajtják, de megtapadni, kibontakozni egy sem tud, és nem lesz belőlük sem vers, sem novella, néha még cikk sem.

Nekem öt múzsám van, öt férfi múzsa, a többit, a nőket most nem számolom bele. Abból az öt férfiból kettő komisz, nem tudja a rendet. Velük még sok bajunk lesz.

Utoljára az életemben már csak attól féltem, hogy nem marad múzsám egy sem. Nem lesz, aki vezet a ligeteken át, nem lesz, akinek a nevét mondom magamban, ha utat keresek a káoszból kifelé, és legfőképpen, hogy nem lesz az az egyvalaki, akinek írok.

De most már ettől sem félek.

Ihlet mindenhez kell. A felkeléshez, a kávéfőzéshez, a cipőpucoláshoz, a hónaljborotváláshoz, az öltözködéshez, a főzéshez. Ihlet az egész élethez kell, hogy fölzengesse a sejteket, hogy még egy kis mozdulat is hetykén fölkiabáljon az égre, és összebogozzon eggyé mindent, ami csak létezik, és össze is tartozik.

Azt mondják a régiek, hogy a szökőnapokon megnyílnak a csatornák a látható és láthatatlan világ között, és olyankor nagy segítséget kap a dolgaihoz, aki nyugton marad, és befelé nézdegél ilyenkor. Nem tudtam én erről semmit a világon, békében utaztam egy távolsági buszon egyedül, egész délután, és az egyik múzsámra gondoltam, a legjobbra, arra, aki miatt a legtöbbet írtam mostanában.

Ő húsvér ember, és így aztán többet beszélek hozzá magamban a kelleténél, és többet gondolom el azt is, mi lenne, ha nem csak azokban a nappali ligetekben találkoznánk, ahol bujkál előttem, csalogat maga után, incselkedik velem, és sokszor ki is nevet, hanem utcán, kávéházban, szállodában, vagy koncerten. Ahol a normális hétköznapi emberek találkozni szoktak egymással.

De ővele nem lehet találkozni, és néhány napja már azt sem tudom, hol van. Mindennap elgondoltam, hogy majd visszamegyek oda, ahol megismertem, és elmondok neki mindent, amit nem tudtam elmondani arról, hogy mi dolgunk lehet egymással.

De már tudom, hogy nincs többé az a hely, és nincs ott ő sem, és nincs mit tenni. Nem jön a tájamra sem, nem hív, nem keres, nem küld smst, emailt, nem olvas tőlem semmit, nem lájkol. Ha láthatna a tévében, nagy ritkán, biztos, akkor megy ki pisilni. Vagy meccset néz helyettem. Neki én egy nem fontos valaki vagyok, aki kizárólag nem fontos dolgokkal foglalkozik.

Milegyenvele, milegyenvele, milegyenvele. Kivégezzem, mert valószínűbb, hogy nem szeret? Takarítsam el a múzsaistállóból? Ne szenvedjek tovább a bizonytalanság miatt?

Hallottam, hogy egy fiatal férfi, akit nem szeret a szerelme, azt mondta, hogy ő elrontott valamit azzal, hogy beleszeretett ebbe bizonyos a nőbe. Beleszeretett, és a nő kedvéért ez a nagy suta medve megtanult táncolni, megtanult rajzolni is, a nő kedvéért feladott sokat a vadságából, és most rengetegen szeretik, barátnak tartják, de ő úgy gondolja, magyarázkodnia kell a külvilágnak, és meg kell tagadnia az utat, amit bejárt attól fogva, hogy megpillantotta ezt a nőt. Mert már biztos, hogy nem kapja meg. A világ szemében veszített. Rossz lóra tett.

Nem hinném, hogy én ilyesmire alkalmas lennék. Fenntartom a jogot magamnak, hogy vesztes legyek, hogy szenvedjek, és akár hülyét csináljak magamból. Hosszan, megfontoltan, emelt fővel. Ha nincsen más, ami szebbé tehetné az életemet, és amiből megérthetném a világot meg magamat.

És egyszerre csak azt hallottam, hogy két kisgyerek sírdogál a közelben. A buszon?! És én vagyok az anyukájuk, vagy a dadájuk?! Rám vannak bízva, ez a lényeg. És tudom, hogy nem szabad, hogy sírjanak ezek a belső gyermekek. Ha sírnak, akkor valamit rosszul teszek a múzsával, és magammal is: megsebzem mindkettőnket. Ha még az őbenne élő kisgyermek is sír, nemcsak az, amelyik énbennem él.

Figyelni kezdtem a lélegzetemet, és minden kifújással ellöktem magamtól mindazt, amiről úgy éreztem, fájdalmat okozhat ezeknek a kicsiknek. A ragaszkodást, az ábrándozást, a vágyakozást.

Amikor megint csend lett, és jó csend lett, mert szuszogva elaludt a két kisbaba, megint azt kérdeztem:

Milegyenvele, milegyenvele, milegyenvele.

És láttam, ahogy az alkonyi égre diadalmasan fölcsapott egy hatalmas molinóféle, kifeszült, mint egy galaktikus vitorla, és kisimult rajta a múzsám képe. Ott állt a felhők között. Láttam, ahogy újra elindul, és jár előttem, titáni méretűre nőve, és int, hogy gyerünk, és mutatja, hogy mennyi sok dolgunk van még együtt.

II.

Cakkos felsőajak, dombos alsóajak: hatalmas szexuális étvágyat jegyeznek. Hegyes orr: vezetői képesség. Ferdén egyenes szemöldök: az alkotó ember jegye. Keskeny, hosszú arc: érzékenység, sebezhetőség.

Láttam már úgy is ezt a múzsát, hogy a feje – gondosan nyírt rövid sötét szakállat, máskor festői borostát képzeljen rá az olvasó – egy hatalmas szerencsekerékre volt rászerelve – és a kerék forgott körbe-körbe. Felütöttem végül az Álmoskönyvet a vonatkozó helyeken, azt írta: gyors siker ügyedben. Nahát.

A való életben azóta sem találkoztam vele.

Két nappal azelőtt, hogy elvetődtem abba a világvégi panzióba, ahol megismertem őt, és ahol még aznap éjjel a jacuzziban üldögéltünk, azt álmodtam, hogy egy kietlen parkon vágok át, amelyben egyetlen vékony törzsű fa áll. Annak a gömbakác formájú fának minden ágán ül egy meztelen férfi. Amikor a fához érek, egyikük, az, aki tetszik nekem, megkér, hogy segítsek neki onnan lemászni. Nekitámasztom a hátamat a fa törzsének, hogy lemászhasson, és érzem, hogy előttem is áll valaki, egy másik férfi, aki azért jött, hogy segítsen. Ahogy ránk támaszkodik az a férfi, aki lekéredzkedett, majdnem elmerülünk a sárban mind a ketten, de végül sikerül őt lehozni. Később egy régi, kopott kanapén csókolózunk a fáról jött férfival. A mostohaapám ránk nyit, és kiabál, hogy hagyjuk abba. Egy hang azt mondja: féltékeny.

Máig azt gondolom, hogy ő, a múzsám vonzott be engem oda, abba a panzióba. És abba az úszómedencébe is, aminek aztán egy fél éjszakán át álltam a közepén egyedül, megbűvölten. Miért akarhatta a múzsám, hogy odamenjek? Mit kívánhatott magának egy olyan valakitől, mint én? S vajon megtörtént-e az a valami, amihez pont én kellettem? Vagy még csak eztán jön el az ideje?

Amikor hazaértem a világ végéről, boldogan-feldúltan-bizonytalanul, éjjel egy másik múzsámmal álmodtam, aki kedvesem volt hét éven át, és aztán meghalt. Amíg élt, a nyűgösségemet, feldúltságomat, az összes érzelmi kilengésemet szexszel kezelte. Álmomban is úgy volt, élt újra, délceg volt, és kedves, és szeretett. Betemetett a hatalmas csontjai és a rengeteg hűvös húsa alá. Amikor már csak üldögéltünk összebújva a nyári délelőtt árnyékaitól mozgalmas szobában, az élő férfiról, akibe kezdtem beleszeretni, ezt mondta nekem: Ne aggódj miatta, a férfiak azt tisztítják meg, amit elfogadnak.

III.

Hónapok múltak el, nem tudom, hogyan, és egy reggel megtetszett ez a mondat: boldoggá akarlak tenni. Nekem mondta ezt valaki, a telefonban, hetekkel előbb. Én a vonaton ültem, megszöktem a randevúról, amit megbeszéltem vele, de ő nem hagyta magát, és végső érvként, mint valami nagy kavicsot a csúzlival, utánam hajította. Tudta, hogy eltalál vele.

A házam kapuja szekérbeálló volt valamikor. Az új kaput, amikor beköltöztem, egy székely fiúval faragtattam, aki meg akart viccelni, hát mikor elfogyott a faanyag, hozott még, mondván, hogy nem elégedett a díszítéssel. Amikor már egy hatalmas nagy fekvő rombuszt is kiszögelt kapumra, jelzendő, hogy itt egy érett nő él magában, a rombusz fölé meg egy kitárt szirmú tulipánt faragott, ami ugyanazt jelenti, csak talán meg durvábban, akkor elégedett lett. Én meg nem bántam. Láttam én elég rombuszt ókori szakrális edényeken is, ha azoknak ez a vulvaminta, megfelelt még vallási ünnepeken is, hát nekem is jó.

Amikor a randevú elől megszökve hazaértem, tárva-nyitva találtam az én rombuszos kapumat, a kertemben meg gyökerestől kicsavarva ott hevert az a nagy kiszáradt meggyfa, amelyik csak szomorított már egy fél éve, mert nem volt, aki kivágja.

A szélvihar tette, az lökte be azt a rég beragadt, berozsdállt kaput, az döntötte ki a halott fát, csakhogy ez a vihar az egész városban sehol máshol nem tombolt, csak egyedül az én kertemben, de ott is csak jót csinált.

Ilyen nagy ereje van annak, ha valaki boldoggá akar tenni.

Mit tehetne egy ilyen vihar az én múzsámmal?

Délelőtt volt, és valami nyűgös ügyben be kellett utazni Pestre, és menni, menni, egész nap. Akkor gondoltam el magamban, hogy én mindig csak keresgéltem valakit a vágyaimhoz, de még soha senkit nem akartam boldoggá tenni.

Milyen lehet az?

Három férfi akadt mindösszesen, aki boldoggá tevés szempontjából szóba jöhetett. S kezdtem elősorolni, hogy kiről tudom, és honnan, hogy mi tehetné boldoggá. Gyorsan egy maradt csak a háromból, az az egy, aki meg is mondta nekem, hogy mi kellene neki egy nőtől. Az kellene, hogy valaki főzzön neki, mert ha mindig csak ő főz, nem érzi az ízeket. Kell valaki, aki tud kertészkedni, zöldséggel, gyümölccsel, fűszerekkel bánni. És kell valaki, aki intézi a sajtóügyeket. És nyilván még oda is kellene költözni, ahol ő él.

Oda lehetne költözni. Amennyit Budapestre járok mostanában, attól most már akárhol is élhetnék. Még a mesemondó Emma néni, a mesterem kötött a környékhez utoljára, de meghalt, mehetek bárhová, ahol úgy gondolom, hogy dolgom lehet. Mire idáig elértem, már leszálltam a vonatról, és elindultam gyalog arra nem kellemes helyre, mert nem tudtam, hová fog esni a távoli házszám, amit keresek. Mentem, mentem, és egyszerre csak láttam a múzsámat öltönyben, szövetkabátban, ahogy messze-messze jön felém. Átlépdel egy kicsi hídon, és jön, jön olyan biztatóan. És én lebegek a gondolattól, hogy elmehetek már innen bárhová. Hogy vele is mehetnék akár. Őt akartam boldoggá tenni, és én lettem hirtelen boldog és szabad. Láttam magunkat egy kerek tetejű konyhában, ahová föntről, hegyi kristályokon át esik be a fény. Láttam, hogy tésztát gyúrok, vagy kenyeret dagasztok, és közben CD-ről Emma néni egyik meséjét tanulom, körülöttem gyönyörű színes szőttesek, hatalmas szövött, hímzett virágok, és ott van a múzsám is, a kemencében sütünk, főzünk derűben, nyugalomban.

Amikor idáig elértem magamban, sötét árny vetődött a készülő idillre. Egy nő jött szembe a régi életemből, a halottaim közeléből. Nem nézett rám, nem köszönt, de úgy ment el mellettem, hogy keresztezte az utamat. Meg kellett torpannom.

Amikor már eltűnt, megkérdeztem magamban, hogy rosszat akar talán, hibáztat engem a régi tragédia miatt? Körbelebegett, körbeért a kérdés, eliramlott az ésszel elgondolhatótól a szívvel megláthatóig, és onnan visszahullámzott hozzám a válasz: Nem, nem rám haragszik Csak fáj neki, hogy engem lát. Mert az én jelenlétem semmi egyebet, csak azt az egyet mondja neki: meghalt a bátyád, senki nem tudta megmenteni.

Küldtem magamban utána egy ölelést, mondani nem lett volna mit.

Aztán telefon jött mástól, bajról kellett valamit meghallani, és elszánni magam, hogy amikor kell, majd kiállok az enyéimért bántott, kaotikus, beteg, szánni való, irgalomra éhes emberekkel szemben. Megteszem, megteszem.

És aztán már nem volt több sötét árny.

Elrendeztem mindent a nem kellemes helyen is.

Ballagtam tovább, és megpihent a szívem.

Este lett, szelíd, puha kék, békés, téli este, és végül egy születésnapi asztalnál üldögéltem, ahová meghívtak, de nem tudhattam, hogy az ünnepelten kívül ki lesz a többi, aki majd ott ül. Sose töltöttem még időt ezekkel az emberekkel, sose hallgattam őket, pedig ismertem mindet. És mind ugyanarról a tájról beszélt egész este, ahová készültem, hogy a múzsámat boldoggá tegyem. Volt, aki azt mondta, onnan való a mostohagyermeke, de ő is odaköltözik hamarosan. Más azt, hogy ott dolgozna legszívesebben, egy falusi kultúrházban. A születésnapos pedig már ott él jó ideje.

Ültem a borok és a mondatok között, és előbb a tájjá, aztán a táj géniuszává sűrűsödött az este. A táj géniusza üdvözölt. Azt mondta nekem: vár.