España
Cielo vacío
Quijotada cansada
Prometiste más
Spanyolország
Végtelen égbolt
Donkisotti enyészet
Többet ígértél
fordította: Lang Ádám
Címke: irodalom
Oda-vissza
Ez is királyok földje. Megszegetlen
vörös-kék fényekkel teli messzeség.
Nagyanyám spenótot szed benne. Negyvenöt
Lépés a körtefa-sor, huszonöt lépés a kerítés.
Nagyanyámnak a huszonöt lépés is sok. A szomszéd
fiú – minden pénzt megérdemel – tavasszal jön
a kertet felásni. Régi kert ez, korhadt, öreg,
a földjét ugyanolyan öreg indák fojtogatják,
mint nagyanyám térdeit.
És most, olvasó, azt hiszed, jön a mégis!
Hogy szeretem a nagymamát, hogy szeretem
ezt a drága kis kertet, hogy hogy tipegtem-topogtam
benne, mikor gyerekkoromban negyvenöt lépés után
megláttam végre a végtelent.
Hát nem! Mindig utáltam ezt a káposzataszagú
kis kertet, ami telis tele van hasznos magvakkal,
az öregkor folyondáros, már-már rögeszmés
aggódásával…
De egyszer elsodor engem egy hullám az Adrián,
ki az öbölből a prüszkölő tenger felé. Míg kapálóztam,
minden sejtemmel éreztem azt az életet a haláltól
elválasztó negyvenöt lépést, amit a nagymama oly
makacsul tesz meg minden reggel a körtefáktól
az ágyasokig. Egyszer majd alulmaradok,
ahogy alulmarad ő is.
Majdnem lemaradtam
A csupasz fekete gallyakkal szabdalt
A csupasz fekete gallyakkal szabdalt pirosság alatt
az ég csapatnyi varja
mélységében szállongva feketén kavarja
az izzó parazsat
a pernye
fölszáll és visszahull
a hidegségbe hol
épp ennyi vagy hogy nem vagy itt egy másik pokrócba tekerve.
Dédnagyanyám
Pupillájának fekete korongnyi fekete
felszínével súrolta
a pár éves kis Berzsenyi Sarolta
a lencse villanását a Napban a köcski udvarról a Ság fele
bambulva. Négy úr gyalogolt a meredek
hegyoldalon két nagy fehér vászontokot,
napernyőket, asztalt és székeket
cipelve; jól összeszokott
csapat, a hegy tetején ráérősen
letáboroztak, felállították a műszert, és neki-
láttak mérni. A langyos, friss időben
délen tisztán látszottak a Balaton-felvidék kis vulkánkúpjai.
Majdnem lemaradtam
Jegyet vettem, s egy induló vonat zaja
mellett a külső peronon azt mondtam,
jobb lenne, hogyha most elindulnál haza.
Ha egyszer mindkettőnk önérzete romokban,
nekem csak ennyi, és neked,
hogy ennek ellenére kísérj a vonathoz.
Volt még vagy tíz percünk; leültünk egy hideg
vaspadra az expressz mellett. Te nem rám gondolsz,
mikor gyengéd vagy. Végül a dacod maradt
alapnak a gyengédséghez. S a gyengeség.
És az erő, mint új esély.
A vonatról aztán kis híján lemaradtam.
Oswald von Wolkenstein versei (a fordító, Győrei Zsolt előszavával)
Azt beszélik, egyszer, börtönéből megszabadulván, audienciát kért a császártól, aki nem fogadta jó szívvel, sokáig előszobáztatta. Türelmetlenül topogott az apró előtérben, hol a két szék, az asztal és a belső szobát is fűtő nagy kályhának díszes ajtaja s ormótlan elülső fele csaknem minden helyet elfoglalt. Mikor vagy tucatodszor tévedt ideges pillantása a kályhaajtó közepén árválkodó kerek nyílásra, hirtelen felderült. Kilépett a folyosóra, majd temérdek fahasábbal tért vissza, és tömni kezdte a kályhát. Többször is fordult, mind újabb kupac fákat gyömöszölt a mérgesen huhogó, a hőtől majd’ szétdurranó cserépkályhába. Hirtelen kinyílt a belső szoba ajtaja, a császár rontott ki rajta: palástját és nehéz zubbonyát már lehányta magáról, felséges arca verejtékben úszott. „Ki míveli e pokoli hevet szobámban?” – ordította. „Csak én, felség” – hajolt meg az udvaroncok finomságával Oswald von Wolkenstein.
Ugyan, miért ne vehetnénk éppen ebben az anekdota megszentelte pillanatban, a pozsonyi vár királyi lakosztályában szemügyre őt, Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király utazó diplomatáját? Még a képzelőerőnket sem igen kell megerőltetnünk: ő az első költő a németnyelvű irodalomban, kinek arcképét ismerjük, saját maga illesztette bele versgyűjteményébe. Egyik szemében kettőre is elegendő virgonc pimaszság – a másikat még gyerekkorában veszítette el, tán valami nyavalyában, tán amiatt, mert másodszülöttként pontosan érezte, hogy apjának nem ő a szemefénye. Mit tehet egy leleményes gyerek másik szemével, ha az egyik világtalan? Elviszi világot látni. Tízévesen indult útnak Tirolból, mindenfelé, amerre a madár se jár: Krétát ugyanúgy megjárta hajósinasként, ahogy bolyongott Örményországban, Grúziában, Lettországban, a litvánok földjén; mézet a törököknél, bifszteket a tatároknál kóstolt; botcsinálta szerzetesként esett szerelembe, gazdag kalmárként vesztette el minden portékáját egy hajótörésben, s ha a sztyeppéken nekieresztette mokány lovacskáját, nem érte utol – csak apja halálhíre.
Érdemes volt-e azért hazatérnie, hogy fivéreivel hét évig pörösködjék a jusson? Talán erről nem volt meggyőződve, amikor Ruprecht királlyal itáliai hadjáratra indult, az időt elütni. Aztán csak megkapta örökét, sok köszönet abban sem volt: a hauensteini vár egyharmada jutott neki. A másik kétharmadot egy Jäger nevű lézengő ritter uralta – annak szemre- (félszemre-) való leányát rögvest megostromolta s hamarost bévette az ifjú lovag. Hanem elvennie mégsem akaródzhatott, úgy lehet, ezért sietett 1409-ben a Szentföldre, hol csak ádáz mórok mórikálják maguk. Szenvedélye bizonnyal nem volt oly állhatatos, mint ama nagy zsinat, melyet négyévi megingathatatlan fennmaradása okán konstanzinak is neveznek, s ahol újólag találkozunk vele. Nem fiatal ember már (1376-ban vagy 1378-ban született, anyja a megmondhatója), s a nagy hitújító is máglyán végezte eddigre – tehát kétszeresen is túl a Huszon szegődött el 1415 tavaszán Zsigmond király szolgálatába, évi háromszáz dukátért. Olyannyi kalanddal szorgos háta megett, mennyinél kevesebbért is kapkodó lanthangolásba fognának a hajdani eposzköltők, indult új utakra új ura megbízásából. Járt Angliában, Skóciában, Dániában csakhamar. Portugáliába is betette rendületlen lábát, s ha már oda, hát egyből Afrikába is át, megnézni az arabus Ceuta ostromát; az ősz már Perpignanban érte, Zsigmond diadalmas bevonulásának tanújaként, ahonnét Párizsba ment, azután végtére haza, Tirolba, egy-két izgalmas kalandért.
Margarete von Schwangaunak hívták azt a sváb nemeslányt, akit jólesőn Marcsáz („Gret”) nem egy versében, s akit igaz szerelemből vezetett oltárhoz elébb, azután a hauensteini várba – ehhez már Jäger mesternek és az ő kifacsart s eldobott leányának is volt egy-két szava. Kelepcét állítottak, s tömlöcükben ecetes hónapokba fojtották mézesheteit az újdonsült férjnek, kit az arabus vár után most bús ara vár. Tették ezt mégpedig Ausztriai Frigyes herceg alamuszi támogatásával, kinek birodalomépítő igyekezetét nagyban gátolta a Zsigmonddal súgó-búgó tiroli nemesi liga, élén a Zsigmond összekötőjeként sürgő-forgó Oswalddal. A herceg innsbrucki várbörtönébe vitette át a rabot, ki örömmel szabadult meg az őt epedése helyett immár rafinált fogókkal kínozó Jäger-lánytól. A herceg szabadon is engedte öt hónapra, hogy kaparjon össze hatezer dukátot, amellyel kiváltja magát a rácsok mögül – ő Pozsonyba szaladt, s most nézi a császár izzadt üstökét, várván, széna-e vagy szalma.
Az elébb elmondottakkal bizonnyal mind tisztában volt Zsigmond, sőt azt is tudta már, hogy ő meg melegért hideget ad cserébe, s olcsó szalmával fűt be az ötletes lovagnak, ki így csakhamar vissza kénytelen vonulni tömlöcébe. Zsigmond és Frigyes megbékéltek egymással, s a vadászhajlandóságú Jäger üldözte Oswald mit tehet egyebet: felesküszik Frigyes hűségére, s az el nem tépett adósságlevél fenyegetésével feje felett elfoglalja, immár mindenestül, Hauenstein várát. Kevés szórakozása van: egyszer, afféle kicsinyes bosszúvágytól hajtva, kiadósan képen törli a Frigyes kinevezte új brixeni püspököt, hétszer pedig gyermeket nemz. Hét gyermeke körében morzsolja napjait a hétvilág megfáradt vándora, s az őrjítő zsivajból derűs úti élményeibe menekül; amikor 1431-ben Zsigmond a Sárkány-rend lovagjává avatja, gondolatai akkor is inkább lassacskán elkészülő verseskötetén járnak, mely a maga százharminc versével minden középkori lírai életmű legterjedelmesebbjét foglalja magába. Ezt azonban ott Pozsonyban, Zsigmond előtt, kezében az utolsó néhány hasábfával éppen úgy nem sejthette (ha részben kívánhatta is), mint azt sem, hogy 1445 augusztusában éri a halál, s a neustifti kolostorban helyezik örök nyugalomra.
De mi is az az örök nyugalom ehhez az örök kedvhez képest, mely ily rengeteg életet ily rengeteg versbe győzött szorítani? Grúziától Ibériáig, a skót felföldtől a litván alföldig nő-e annyi fűszál, ahány versrügy pattan e furcsa sipka alatt, s szökken aztán gyors, pompás virágba-gyümölcsbe? Mély vallásosság amott, hetyke dac emitt; trubadúri áhítat és pajzán, szeleverdi játékosság; kósza kalandvágy és csöndesség lankadt óhaja; harsány bordalok és könyörgés jámbor életért egyaránt, egyszerre. S fölöttük a csatákban edzett vasmarok, temérdek egyedi, kecses, de kacskaringós formába szorítani a számos mesét és számtalan indulatot; rímet rímhez illeszteni, s lelni rá aztán rímet, újat és újat, újra meg újra, négyet, ha kell, de ha az kell, mindjárt tizenötöt; francúz oskolát, itáliai mestereket, tetejébe a jó öreg Mönch von Salzburgot lesni, s haladni meg máris sosemvolt strófákkal, frissen hersenő rímekkel, egyik sorból a másikba kígyózó mondatokkal, olykor maga-szerzette dallamra – kévébe szedni mindent, mit a minnesang három százada aratott, de tallózni mégis, máris újat: tiroli tájnyelvet, ha éppen, hangutánzó szavakban elkapott madárfüttyöt, ha éppen, néhanap meg tíz nyelvű verset rittyenteni, mert vagy tíz nyelvet beszél valaki, vagy szóra se nyissa hitvány száját. Milyen cserépből rakhatni olyan kályhát, melynek ajtaján – egyetlen szemén – át efféle tűzre látni, mely szikrát hány és perzsel, s hat hosszú évszázad múltán sincs kedve hűlni?
Pontosan tudom, mi ez a borzongás, míg fordítom: a félszem.
Győrei Zsolt
Ha azt lesem…
Ha azt lesem,
S naphosszat járatom azon az elmém,
Milyen gonosz s mi jó lehet,
Ki él, minden teremtmény:
Hát köztük egy olyat lelek,
Ki mindenek felett jó vagy galád…
Ne véld te sem,
Hogy semmihez sem fogható a sárkány,
Amelyről Szent János beszél,
S nincs randább a föld hátán –
Az elfajzott asszonyszemély
Sem adja annál sorscsapásban alább!
Betörsz oroszlánt, párducot,
Igába fogsz bivalyt,
A rossz nővel, ha megnyuzod,
Se fogsz te bírni majd!
Mégsem szelídül, mégse tér meg,
A széles nagyvilágnak főzne mérget!
Gőgös, kevély,
Ha tisztelet és hódolat fogadja.
Ha megvetés, úgy háborog,
Mint tenger szörnyü habja.
A rang kopott? a has korog? –
Cudar komiszsága nem fogy soha.
Egy nőszemély
Játszotta el az Édent egy faláson,
Nőért maradt aggon s vakon
Matuzsálem meg Sámson,
Dávid király és Salamon
Furfangos nők miatt lett ostoba.
Arisztotelészt, mesterét
Lefőzte egy leány,
A bölcs tudása mit se ért:
Más ült nyeregbe ám!
S ki elbukott, sok van soron még:
Hiába volt Sándor nagy, Absolon szép!
A beste nő:
Hímes bitókötél, a szívbe lándzsa,
Hamis barát, izgága kéj
Csalóka csillanása.
Elűzte Illést pusztába; mély,
Sötét tömlöcben József lenn ragadt.
Keresztelő
Szent Jánosnak is így vágták fejét le.
Wolkensteint is, szegény fejét,
Cselt vetve csalta lépre
S börtönbe egy fehércseléd –
Ezért, hogy lépte olykor ingatag.
Hallgass rám, ifju s vén: kerüld
A szép, de csalfa nőt!
Kívül ragyog, de legbelül
Vad mérgű farka nőtt.
Hanem szolgáld a szende, szép lányt!
Dicsérem őt, mert fénylik, mint a gyémánt!
Hej, gazduram…
Hej, gazduram, a hegy levét
Idehordd, idehordd, idehordd!
Megáld az ég, ha raksz elénk
Kupa bort, kupa bort, kupa bort.
Test-lélek ép, amíg belénk
Fut a korty, fut a korty, fut a korty!
Mariska, légy a kedvesem,
A babám, a babám, a babám!
„Hímzett szütyőt ha vesz nekem
Hamarán, hamarán, hamarán,
S ha nem harap, míg testemen
Matat ám, matat ám, matat ám!”
Janim, táncban nem andalodsz,
Hevesen, sebesen repesel.
De hogyha ily iramba’ ropsz,
Elesel, elesel, elesel,
S akkor rögtön likamba, hopsz,
Belesel, belesel, belesel!
Szivünk vidám ritmust dobog.
Vali, fel! Mari, fel! Ani, fel!
Lóss-fuss, üsd-vágd az üstdobot!
Pali, fel! Kari, fel! Jani, fel!
E pártánc fürge, friss dolog.
Hali, hej! Hali, hej! Hali, hej!
Körtánchoz csúszik egy nyelet
Üde must, üde must, üde must.
Henrik, nyomunk még egy menet
Ütemest, ütemest, ütemest?
Jocónk, Lacink se mond nemet
Ugye most, ugye most, ugye most?
Sipirc haza, az asztalon
Lakománk, lakománk, lakománk.
Siess, Konrád, te vadbarom,
Szaporán, szaporán, szaporán!
Ne bámulj, mint a mafla ponty
A vacsorán, a vacsorán, a vacsorán!
Csak ámulok…
Csak ámulok,
Elherdált kincsüket hányan siratják,
Míg én csupán az ifjukort!
Akkor még nem tűrt zablát
Friss szellemem – kajlán ugort,
S nem volt hálás a földnek, mert cipel.
Hogy elmúlok:
Ezt súgja fej, hát, kéz, láb gyöngesége,
S mert vétkeztem is oktalan,
Testem megbüntet érte.
Ráncos, sápadt vagyok magam,
Szemem vörös, lábam alig visz el,
A szív, a nyelv döcög nagyon,
A jókedvem: sóhaj.
Reszket, biccen minden tagom,
S az énekem: „Ó, jaj!”
Mely suta, reszketeg orrhang
Lett az a hajdan büszke tenorhang!
Göndör hajam –
Sűrű tincsekből szőke, vad vihar volt –
Fénytelen, gyér, szürke lett,
És benne mennyi tarfolt!
Rőt ajkam kékszínű, repedt,
Ezért lehet, hogy kedvesem kerül.
Csak csonkja van
Fogamnak, s hogy rágott, az is csak emlék.
Ha káddal mérném pénzemet,
Újat mégsem vehetnék.
Legfeljebb tán a képzelet
Pótolja – ez fillérbe sem kerül!
Kihunytak harsány harcaim,
Ha futnék, sántitok.
A dal hal gégém porcain,
A szusz rajtam kifog.
A hűvös föld testemre les,
Mi gyatra, s megvetésre érdemes.
Okulj, fiam:
Ne hencegj, hogyha szép vagy, izmos, délceg,
Magasztaló, boldog dalod
Ajánld inkább az Égnek!
Olyan leszel, mint én vagyok,
S te: én voltam – sajnálat nem segít.
Most már vigan
Élnék Isten kedvére, hosszu böjttel,
Templomba járnék, térdemen –
A vágy hiába tölt el,
A test törődött, vértelen,
Enélkül sem győzi keserveit.
Már négyet látok egy helyett,
Befalazták fülem,
Kicsúfolnak a gyermekek,
S a szép lányok külön.
Belőlem ily bús balga vált –
Isten kegyelme adjon halk halált. Ámen.
Menj, igyekezz, vidám dal…
Menj, igyekezz,
Vidám dal, fürge mersszel,
Nyerd el hölgyem kegyét!
„Henrikem ez,
Ki udvarolni egyszer
Végre elémbe lép?”
Hölgyem, velem tán csipkelődik?
„Henzim, attól az Isten őrizz!”
E báj: mi baj!
Egy irgalmas szaváért
Öné az életem!
„Ily szörnyü jaj!
Reméld, hogy gyors halál ér,
Ha kínod éktelen!”
E test minő
Lángokra gyújt! S aranyból
Kezén e két kapocs?
„Én úrinő
Volnék, s a rang parancsol –
Övem is aranyos.”
Olyan, akár sólymon a pányva!
„Aki, ha bírna, messze szállna?”
Két ökrömet
S birtokom termését adom
Egy csókjáért oda!
„Kit ily szöveg
Szíven nem üt, te, vadkanom,
Nincs is tán oly koca.”
Nem is vitás:
E szőke haj, e hó kezecskék –
Mind kedvesen fogad!
„Ez ugratás,
Akármiben fogadni mernék.
Felteszem két fogad!”
Mit két fogam? Ez príma fogsor!
„Annak, Henz, ki kásába kóstol.”
Ha ily nemes
Hölgyet tucat mást nem kapok,
Magam vízbe ölöm!
„Csuromvizes,
Bősz Henriket ha láthatok,
Részemről az öröm.”
Úrnőm vidám –
Kicsúfol, míg fájón sóhajtok,
A mérgem így megesz.
„Szegény gidám,
Mit tegyek, ha nem kell a sajtod?
Hiába mért mekegsz?”
Hát elhagyom, ha sajtom papsajt.
„Hatása nincs. Legfeljebb hashajt.”
E gúny s negéd –
Melyről anyám is tudni fog –
Illetlen s nem való!
„Inkább gebéd
Etesd, s bajod annak nyifogd –
Szót ért a ló s a ló!”
E csitri lánytól ugyan…
E csitri lánytól ugyan mit kapok?
Olyan, mint a tizenkét hónapok!
Kezdetben lehet hideg és fagyott,
Mit se félek – ez a január!
A hó múltán engedni kezd a fagy,
Gondol velem, rám pillant olvatag,
A gyors örömtől óva int az agy:
Még tart a tél, a február!
Virítok, s kedvem máris morc, beteg,
Szerelmem fűt és láztól szenvedek,
Az orvosok csupán legyintenek:
A március még meg nem árt!
Csak nyűg vagyok, vagy drága, jó barát?
Kérdezd a holdnak túlsó oldalát!
Ez április bolondja odalát,
Míg föl-le, mint a kerge, jár!
Kibomló szépség, csábító alak,
Akin májusi napsugár a lakk,
Magaménak csak úgy óhajtalak,
Ha téged szintén vonz e juss.
A haj, az ajk, az arc: mind műremek.
Rubinnál tisztább, szebb fényű szemek,
Tüzükben vágyaim úgy fürdenek,
Mint rózsákban a június.
Milyen forrón, milyen buján ledér
A kéz, a kar, a mell, a szűz-fehér!
Kezedért, karodért, szűz melledért
Nyúlok mohón, vad július!
Ha gyümölcshúsra éhez bús husom,
Te körte-tested vágyja gusztusom,
E pompás, nehéz augusztuson
Nevess, etess, vérembe juss!
Aztán a fény már nem oly áradó,
De lassú, lomha, könnyen fáradó,
Bágyadt, sápadt, opálos már, fakó
És mélabús: szeptemberi.
És félni kezdek: szívéből kivet,
Elhervadt csókot felejtés követ…
Csak azt remélem: a hajdanvolt hevet
Októberem tán felleli.
És lám, ragyog megint: a láza új,
Hogy melegedni biztos házba bújt,
Csordultig tölt és újabb nászra gyújt –
Gazdag, szép nász: novemberi.
Ölelném még – egyszerre nincs velem,
Elengedett, köddé lett hirtelen.
A zord december máris itt terem:
Éjem-napom nem emberi.
A köd fölött…
A köd fölött
Győz az azúr
A mennybolt végtelenjén,
Pillád mögött
Szemedbe szúr,
Te hibátlan teremtmény!
Szép skatula,
Kin makula
Sem fakul, a
Szivem tökéletesnek
Ki úgy kiált,
Hogy kis hibát
Sem fogna rád,
Megtestesült legesleg!
A jajt,
A bajt,
Sok fürge kínt,
Ellenem mind mi cselt sző,
Elhajt,
Ki majd
Reám tekint:
Szüzek között az első!
Új nap lobog,
Zengnek rigók,
És duzzadó erecskék.
Mind úgy csobog,
Mind úgy csivog,
Hogy Szent Szüzüknek tessék!
E dallam oly
Édes-komoly,
S mégis mosolyg,
Vigaszt ad, lelkeket nyit!
Májusfa, nap,
Virág, patak
Mind dallanak,
Hangjuk fölér a mennyig,
S leül
Felül
A Szűz előtt.
Jámbor Királynő, Krisztust
Ki szült,
Derült,
Víg kedvvel őt
Dicsérje buzgó himnusz!
A víz, a tűz,
A föld, a szél,
Gyémántok csillanása –
A tiszta Szűz
Mindenkinél
Különb, nincs néki mása.
El nem veszít,
De óv, segít,
Szívemben itt
Övé e halk monostor.
Húsvét közelg…
Te tiszta kert,
Gyógyfűvel telt,
Őrizz gondtól s gonosztól!
Eseng
Fejem
Lebiccenőn
Szádhoz, e gyenge sebhez:
Legyen
Selyem
Ajkad erőm –
Gondolj velem, te kedves!
Benedicite
Áldassanak minden gyümölcsök,
Étel-ital, bor és kenyér.
Ő adta, kit hoz ősi törzsök
Szűz ága
Világra,
Kínok közt halt a vétkekért,
És él ezért örökkön,
Se vége nincs, se kezdete,
Háromban-egy, ki önnön
Testével
Vendégel,
Ha éltünk gyönge s reszketeg.
Segíts rajtunk, Királyi Asszony!
Kyrie eleison,
Atya, Szentlélek,
És Egyfiad,
Te védj meg,
Ha les ránk ártó indulat,
Óvón te tekints ide!
Ámen. Benedicite.
GYŐREI ZSOLT fordításai
(Első megjelenés: Tiszatáj. 2010. szeptember)
Aestuans interius (Havasi Attila fordítása)
.jpg)
Olyan lesz az énekem, amilyen bort nyeltem,
fogalmazni sem tudok, csak ha jól beteltem;
szomjasan szamár vagyok, de bortól a versem
nem marad Homéroszé mögött semmivel sem.
Égve benső gyötrelem eleven tüzében,
kínzó ideák között magam így emésztem:
ingatag matéria, gyönge és tünékeny,
az vagyok csak, fölkavart falevél a szélben.
Az okos gondolkodik, megfontolja szépen:
fundamentumot ha mér, kősziklára mérjen;
én, mint áradó patak kapkodó dühében,
futok örök ég alatt örök űzetésben.
Hajósát vesztett hajó, sodródom az árral,
mint viharban a madár, mely csapongva szárnyal;
vissza nem tart senki sem bilinccsel, se zárral,
züllök a nekem való többi jómadárral.
Hogy mindig komoly legyek, az komoly nehézség,
de a játék és kaland bezzeg édes és szép;
s annál inkább követem Venus rendelését,
ki oly szívben nem lakik, melyben nincs merészség.
Ifjú-mód az ifjúság széles útját járom,
az erkölcs nem érdekel, bűneim se bánom,
üdvösségre süketen gyönyörökre vágyom,
lélekben halott vagyok: testem kultiválom.
Érsek úr, föloldozást kegyelmedtől kérek,
hadd halhassak jó halált, s édes véget érjek:
holtra sebzik szívemet szép fehérszemélyek,
kik ha ágyban még nem is, vágyban mind enyémek.
Nehéz a természeten diadalt aratni,
hogyha nőt látsz, hófehér lelkűnek maradni,
testedet a szigorú törvénynek megadni,
könnyű húsoktól magad ifjan megtagadni.
Tűzbe vetve van-e, ki ellenáll a tűznek?
Hogyha Páviában élsz, megmaradsz-e szűznek,
hol Venus vadászatán kelepcébe űznek,
és igéző szép szemek lándzsavégre tűznek?
Ha ma egy Hyppolitus jönne Páviába,
holnap már Hyppolitust senki sem találna;
egyfelé visz minden út, és ez Venus ágya,
réstől tátog itten a Szüzesség Bástyája.
Gyónom másik bűnöm is, ez pedig a kocka,
mely gyakorta testemet meztelenre fosztja,
ám belülről égve és kívülről vacogva
ekkor kapok ihletet a legjobb dalokra.
A kocsmát, pro tertio, kell említenem még:
nem vetettem meg soha, ilyet nem is tennék,
míg az ég nem küldi le szent angyali rendjét,
hogy fölöttem sírja el gyászos rekviemjét.
Kocsmában halok meg én, ez életem terve,
ajkamról ne múljon el jó boroknak kelyhe,
és vidámabb égi kar zengje énekelve:
„Fogadd be e nagy piást, mi urunk kegyelme.”
Mert a lélek lángjai bortól éledeznek,
bor ad égig-röptető szárnyat a szíveknek,
bor, de csak ha kocsmai: én azért biz eztet
inkább iszom, mint amit érsek úr vizeztet.
Van remete-hajlamú bús esztéta-költő,
komoly teremtő magányt önmagára öltő,
napját-éjét hasznosan szorgoskodva töltő –
mégis gyatra többnyire, amit így kikölt ő.
Van, ki böjtöl s elvonul: alkot, ki se mozdul,
kerüli a tömeget, műve míg letisztul;
örök glóriát remél a magnum opusztul,
s mire kiizzadja azt, hát bele is pusztul.
Természet szeszélye ró mindnyájunkra terhet:
írni képtelen vagyok, ha nincs mit vedeljek;
étlen-szomjan lepipál bármely zsenge gyermek,
hát a böjtöt gyűlölöm, mint a síri vermet.
Természet szeszélye ad mindnyájunknak sanszot:
kedvvel írok, hogyha van jó bor, és ha van sok;
mikor elég szaporán ürülnek a kancsók,
jó boroktól jó dal is terem számtalan sok.
Olyan lesz az énekem, amilyen bort nyeltem,
fogalmazni sem tudok, csak ha jól beteltem;
szomjasan szamár vagyok, de bortól a versem
nem marad Homéroszé mögött semmivel sem.
Amit írtam valaha, még egyszer se volt jó,
ha torkom szikkadt vala, és a gyomrom korgó;
ám ha Bacchus szállt belém, a mindent megoldó,
vele nyomban bevonult a dicső Apolló.
Ím tehát a bűneim mind elővezettem:
evvel vádol jó uram szolganépe engem;
de ki föladná magát, nincs közöttük egy sem,
pedig éppoly vétkesek ők is mindezekben.
Most a kegyes érsek úr színe előtt itten,
mint Fiának általa rendelé az Isten,
szánalomra engemet ne érdemesítsen,
de vessen reám követ, kinek bűne nincsen.
Elmondtam fejemre hát, amit tudok, érzek,
mind, mi bennem összegyűlt, kihánytam a mérget;
undok utam elhagyom, új életet élek;
ember arcról, Isten a szív szerint ítél meg.
Gyakorolván magamat immár az erényben,
megtisztulva születek újjá lelki téren;
ezután, mint újszülött, friss tejjel beérem,
hogy hívság intésinek szívem zárva légyen.
Colonia főura, kegyelmedhez esdek,
mutatkozzék üdvömért könyörületesnek,
s szabjon penitenciát, mit híven kövessek,
igaz buzgalmával a léleknek s a testnek.
Méltán lett az oroszlán a vadak királya,
megkíméli mind, aki vetteték alája:
világ fejedelminek ez legyen példája –
méz nélkül a keserűt senki ki nem állja.
Isteni játék
Ha jól számolom, éppen…
hetven forintom van, apróban. Ötven a bor, olaszrizling, húszas a szóda.
– Egy kisfröccsöt kérek!
A pult melletti tükörbe bambulva azon gondolkozom, hogy szörnyű látványt nyújtok. Jó tegnapom egyik lába még a mába lóg bőszen, a másikat elhagyta valahol. Elhagyást bizonyítandó, hogy fogalmam sincs hány emberrel, s legfőbbképp, miről beszélgettem és hány nőszemélynek ígértem házasságot megint. A hasonló estéken általában szeretem egyszerre húsz emberrel megvitatni, hogy 2012 apokalipszist idéző dátumát a maják nem jósolták meg így, szám szerint. Egyszerűen annyi az egész, hogy a birodalomban mindössze egy férfi értett a naptáríráshoz, őt pedig hátba szúrta a legjobb barátja, mert rájött, hogy a feleségét dugja, így abbamaradt a dolog, épp ennél az évszámnál. Ja, és természetesen erről írom a diplomamunkámat is. (Aki nem tudná. [Nem kell.])
Jólesik a fröccs. Majdnem mindig sört iszom, de ma megmagyarázhatatlan okból nem kívánom. Több, mint húsz perce várom a haveromat, Gábort[1], azaz Gegét, tizenkét tagú családja utolsó sarját, aki szokásához híven késik. Sós mogyorót ropogtatva körbejáratom tekintetem a jól ismert, L.-hez címzett becsületvesztőn. Minden jelenlévőt ismerek. A világ talán legrosszabb pultosát, Barbikát, aki antiszociális hozzáállása miatt még talán soha sem kapott borravalót és amúgy is egy lusta ribanc. Ferit, a „meg nem értett festőt” akinek képei annyit sem érnek, hogy a bejárati ajtó előtti lábtörlővé avanzsáljanak. Persze nem felejtem ki Csapó Editkét sem, a nullát, aki jobb híján minden nap itt múlatja az idejét, szorgalmasan jegyzeteli az L. történéseit, miközben kedvesen árulja aszott rózsáit, amiket inkább rágnék el, minthogy átadjam anyámnak anyák napján.
Rohadt egy nap. Az esőcseppek csendesen peregnek alá a söralátétekkel teleaggatott ablakon, ködbe burkolózik az utca. Fülsértő kaparás hallatszik a pult mögül, hamarosan egy megtermett patkány tűnik elő rejtekéből. Feri hatalmas erővel sújt rá a partvissal, s koponyáját a felismerhetetlenségig zúzva küldi a másvilágra.
Nyílik az ajtó, megjön Gege. Látványa tükrözi az út minden viszontagságát, gondterhelt ráncaiban esőcseppek pihennek, az elázott csikk egykedvűen áll ki a szájából. Mogorván a pulthoz battyog, rendel egy kisfröccsöt. Elmosolyodom magamban, ő se nagy fröccsivó, sokkal inkább Dreher Antal folyékony aranyának lelkes tisztelője. Barátságunk talán egy évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor először találkoztunk az egyetemi dohányzóban, s első beszélgetésünknél rögtön rátalálunk közös szenvedélyünkre, a mozgóképre. Megszállottként faltuk a filmeket. Tegnap kölcsönadtam neki a Good Will Hunting című filmet. Marha kíváncsian vártam, hogy mit szól hozzá.
– Ez odabaszott!- köszönt. Nem feleltem, ezt vártam. Azért adtam, mert jól tudom, hogy odabasz. Némán ittuk tovább a jó szeszt. Nagyot reccsent a galéria jobb időket megélt, dohos lépcsője, s egy különös, de szimpatikus öregúr lépdelt le rajta. Galambősz hosszú haja rakoncátlanul lebegett feje körül, világító, kék szeme szinte sugárzott vékony, aranykeretes szemüvege lencséjén át. Az arcán szerteágazó jóindulatú ráncok rendkívül kedves ember benyomását keltették. Szembeötlő testi hibája azonban gyengítette az összhatást; jobbjának minden ujja görcsben állt, így alig tudott fogódzkodni a korhadt korláton. Talán egy igazi kézfogásra sem képes már. Elénk áll.
– Fent tériszonyom van. Mi baszott oda, mi? – kérdezte kihívóan.
– Egy film. – mondta Gege oda se nézve.
– Eh, egy film? – nevetett szárazon – Ugyan mi a faszt tudtok ti arról, hogy mi basz oda igazán? A kurva életbe – dörmögte.
Rendelt három fröccsöt és leült közénk.
– Mihály[2] – nyújtja jobbját. Igyekeztem minél kevésbé szorítani a szerencsétlen kezét, de meglepően férfias erővel fogott kezet, úgyhogy viszonoznom kellett, bár arca torzulása iszonyú fájdalomról árulkodott,. Tiszteletet ébresztett bennem.
– Hallgatlak fiam. – fordult felém.
– A Good Will Hunting című filmről beszélgettünk éppen, ami egy fiatal zseniről szól, aki egy pszichológus és a barátai hatására szakít addigi nyárspolgári életével, és végre valahára él a nem mindennapi matematikai képességeivel, és…
– Ben Afflack, Matt Damon? – vág közbe
– Igen, igen – hadarom – Oscar-díjas forgatókönyvet szült barátságuk és a tehetségük.
– Szerintem bekaphatják. És ti is bekaphatjátok, ha így rajongtok ezért a két hollywoodi köcsögért. Az a film egy szar. Lövésük sem volt semmiről, ahogy nektek sincs. Áhá, de ti persze azt hiszitek, alkothattok hasonlót, vagy tévedek? – kérdezte gúnyosan, ráhibázva leghőbb vágyamra, ezért nézettem meg Gegével is. Majd kedvesebb, bizalmasabb hangvételre váltva folytatta – Segítek nektek, akkor talán lesz rá esélyetek…
„Tulajdonképpen majdhogynem itthon vagyok. Festői látvány az L. a lepukkant bútorzatával és a sokat látott málló falakkal. Tudom, hogy kétszer kell lehúzni a WC-t, mert egytől nem csúszik a bélsár, hogy a bor soha nem látott szőlőt, és hogy a jobboldali hűtő nem hűt, úgyhogy mindig romlott a melegszendvics krém. A megnyugtató látvány ellenére feszült vagyok. Idegesít, hogy Mihály (ha ez a neve egyáltalán), ismét kábít pár srácot. Biztos megint előadja magáról, hogy elismert, sokat látott író. Pedig a kiadók sorra dobták vissza verseit, mikor még tényleg írt, mert pocsék egy szerző, na! Amúgy meg egy börtönviselt, faragatlan alak. Gyilkosságért ült tizenkét évet. Börtöntetoválása nincs, ahhoz gyáva volt, de egyszer rácsapták jobb kezére a rácsot, mikor épp a rabtársát molesztálta volna. Ezt a történetet mi másként ismerjük, de akadt, aki felvilágosított. Egyszer részegen őszinte volt valakivel.