Címke: irodalom

Holnap is szolgaként halok

 

Ismét egy ocsmány, megkeseredett napot kezdek a gyárban. Majd minden napom így indul ott már, ilyen kedvetlenül. Hányszor megbeszéltem magammal, hogy ott hagyom az egészet, és többet sosem jövök vissza. Aztán jönnek a hétvégék, a pénzért ácsingózó napok és rájövök, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok. Nem tartok semerre, ezt már régóta tudom.

A kantáros munkanadrágomat magamra veszem, fölé pólót, és a sose mosott védőcipő is rákerül a lábamra. A szerszámaimat bepakolom a zsebeimbe, és készen állok, hogy fölvegyem a műszakot.

Bent eszméletlen meleg van és levegőtlenség. Már öt perc után kezd folyni az izzadtság a hátamon.

A művezető odalép hozzám és kezet fog velem.

-Szevasz! –mondja mosolyogva. A fogai úgy állnak, mintha egyszer, régen egy üregi nyúl akart volna lenni.

-Jó napot –felelem álkedvesen.

-Na mi van, kialudtad magad? –kérdi még mindig mosolyogva. Legszívesebben pofánverném.

-Szo-szo –válaszolom a fejemet ingatva.

-Figyelj, ma lehet, egy kicsit húzósabb napotok lesz, négy géppel is át kell állni és ügyelni kéne a műhely rendjére is, mert holnap és holnapután is megrendelők jönnek körbenézni.

-Oké, meglesz –lököm oda.

Gépszerelőként vagyok beosztva egy papír-újrahasznosító üzemben. A gépek kezelését, amelyekre szakosodtam ott, többnyire betanították, de a nagy részére magam jöttem rá. Már hónapok óta tizenkét órázok. Van, amikor, tizenhat órát is bent kell legyek, hiszen annyi meló van, és nincs megállás. A főnökség azért meg van velem elégedve.

Egy órája vagyok a műhelyben és a levegő semmit sem akar hűlni, sőt. Mintha az időjárás is tetézni akarná a kínlódásomat. A homlokom állandóan deres és a hátamon is ömlik az izzadtság. Ennél már csak a fásultság és a fáradtság rosszabb, amit érzek. A kávé nem nagyon akar hatni, inkább egy kiadós alvás tenne helyre, de nem lehet. A szavak kevesek ahhoz, hogy leírható legyen, milyen undort érzek, hogy itt kell lennem.

-Szevasz! –jön oda egy másik gépszerelő, aki velem egy műszakban dolgozik. Egy igazi szemétláda. Folyton a disznó vicceivel, meg a hímsoviniszta dumájával próbálja fölhívni magára a figyelmet.

-Helló –nyújtom a kezem neki.

-Mi újság? –fogadja a kézfogást.

-Meleg van. Ez iszonyú –válaszolom semmitmondóan.

-Ó, ugyan már! Volt már itt melegebb is. Egy férfinak ezt viselni kell.

-Hát, azért egy kabát már nem férne el a hátamon –próbálok poénkodni, hátha érti.

-Ezek a fiatalok, állandóan csak a nyavajgás –mondja bazsajogva, és otthagy a gép mellett. Majdnem beintek neki a háta mögött.

Messziről sem ismeri azt a szót, hogy kollegaritás.

Körülbelül úgy három órája vagyok bent, eddig csak egyszer jutottam ki vécére. Néhol egy könnyű elektromos hiba, amit kijavítok, de semmi lényeges. Miért vagyok én itt és miért nem lehetek egy kicsit önmagam?

Hallgatom, ahogy szuszognak a gépek és nyikorgó neszekkel könyörögnek egy kis megállásért. Ők még nem tudják, hogy nem lehet.

Ahogy figyelem, hogyan megy át a papírhulladék a gépen, átvizsgálva azt, kicsit megszédülök. Az órára nézek, úgy tíz órát kell még bent lenni. Kicsit émelyegni kezdek. Nekidöntöm a fejem a gépnek és lehunyom a szemem. Fáradt vagyok, nagyon…

Úgy fél perc után felnyitom a szemem és sokkal jobban érzem már magam. A szédülés megszűnt, és a levegőt is tisztábbnak érzem. Már nincs is melegem. Kicsit furának látom az üzemet, de nem vészes. Már megszoktam ezeket a hullámzásokat. Sokszor éreztem már magam úgy, hogy mintha nem is lennék a saját testemben.

Kifelé tartok az üzemből, a szerszámaim a lyukakkal díszített zsebemben csörögnek, és arra gondolok, milyen finom lehet az a szendvics, amit a barátnőm csinált nekem, amikor halálra rémülök. Az, amit látok nemcsak sokkol, hanem egyenesen azt hiszem, hogy hallucinálok, hogy meghülyültem.

Ugyanis elmegy mellettem saját magam. Pontosan ugyanolyan pólóban, amilyenben vagyok, ugyanolyan cipőben, amit viselek és ugyanolyan hosszú orral, amit kaptam édesanyámtól. Teljesen úgy néz ki, mint én. Ahogy megállok az ajtóban, hétköznapi járásommal, csak elmegyek magam mellett. Én meg állok és a tarkómra nézek: pont ugyanott van elgépelve hajam. Csak egyszerűen sétálgatok a gépek mellett, miközben én ledermedek a bejáratnál és az állam majd leesik. Sosem láttam magam kívülről, de remegni kezdek a látványtól.

Bemegyek az étkezőbe és előkapom a szendvicsemet a hűtőből. Tojásos majonéz van benne sajttal, a kedvenc összeállításom, de egy falat sem megy le a torkomon. Csak azon gondolkodok a falra meredve, ez hogyan lehetséges. Fölvetettem azt a gondolatot is, hogy szellem lettem, de miután rácsaptam az asztalra, a tenyerem erősen csípni kezdett, így ezt az ötletet elvetem. Az öltözőben megmosom az arcomat jó hideg vízzel, hátha észhez térek.

Ahogy visszaérek az üzembe, ismét összeugrik a gyomrom. Ott térdelek az egyik masina előtt és valamit bütykölök. Egy ideig csak állok az ajtóban ismét és nézem, ahogy az izzadtság átüt a szürke pólómon. Kimegyek inkább rágyújtani a dohányzóba és bele sem gondolni, hogy vajon tényleg megőrültem. Jó mélyen tüdőzöm a füstöt és az jut eszembe, legalább ez átmossa az agyamat.

Visszanézek bátortalanul a műhelybe és az a gép, amit az előbb piszkáltam, már áll. Veszettül sípol, mint egy kecske, akinek a szarvát rángatják. Körbenézek és észreveszem magamat, ahogy a szerelő kollégám üvölt velem a placc kellős közepén. Hevesen gesztikulál, én meg állok zsebre tett kézzel és röhögök rajta. Minnél hangosabban kiabál, annál jobban mosolygok a pofájába. Az ajtóban állva lever a víz és ismét remegni kezdek.

Meg se bírok moccanni, mintha odaszögeztek volna a bejárathoz.

Egy ideig még veszekszik velem a munkatársam, majd elindul a dolgára, én meg elkezdem helyre tenni a munkaterületet. Úgy egy percig tologatom a békát, majd ellököm magamtól és odamegyek beszélgetni az egyik nőhöz, aki a szalag mellett áll.

A libabőrözés nem akar elmúlni és kicsit bejjebb lépek a műhelybe, épp, hogy egy lépést az fém ajtótól. Nem bírom levenni a szemem magamról. Jókat dumálok a fura szalagmunkás sráccal is, Lütyővel, ahogy bent hívják őt. Még életemben nem szóltam hozzá azelőtt két szót se.

Egy ideig csak beszélgetek vele és jókat hahotázok, majd belenyúlok ismét egy jól menő gépbe, ami percekkel később megáll. A gépkezelő kollégámnak még vörösebb a feje, én meg csak röhögök rajta, ahogy szentségel magában.

Egy ideig ülök a széken, amire helyet foglaltam, hogy figyelhessem magam, és a remegés még mindig nem múlik. Kicsit pánikba estem, meglehet.

Aztán belép az ajtón a nagygóré, az egész gyárnak az atyaúristene. Az ő szava mindent fölülír. Évente vagy kétszer néz be, talán. Ha azt mondja, hogy pókjárásba énekeljek Madonna-slágereket, nekem szemrebbenés nélkül teljesítenem kell. Jó magas, frissen borotvált, ősz hajú és rendkívül gyanakvó tekintetű az öreg.

Annyira megijedek a látványától, hogy föl is állok a székről, hogy kezet rázzak vele, de nem vesz észre. A szívem még az eddiginél is jobban kezd kalapálni.

Helyette inkább a műhely közepén a békát támasztó magamhoz megy. Kezet fog velem, egy ideig tök jól elvagyok vele. Még egyszer hangosan fel is nevet, ami azért furcsa, mert tudniillik, őt még nagyon kevesen látták örülni valaminek.

Már éppen kezdek megnyugodni, hogy minden a legnagyobb rendben, amikor váratlanul pofán vágom a nagyfőnököt. Egy gyönyörű szép állassal kínálom meg az igazgatót, az meg a földre rogy erőtlenül. Ahogy állok a műhely közepén, csak röhögök a fekvő test fölött.

Akkor lett teljesen elegem, és elindulok magam felé. Mi a fenét csináltam? Hogy üthetem ki egykedvűen a főnököt, amikor ilyen rossz anyagi helyzetben vagyok és nincs semmi más esélyem az életbe maradáshoz? Igaz, hogy rabszolgaként akarnak tartani a végtelenségig, de csak így élhetem túl az egészet, ameddig nem történik valami csoda. Legszívesebben azonnal felpofoznám magamat. És ahogy lépkedek magam felé, először a saját szemeimbe nézek. A kicsit fakó, barna szemeimbe. Közben vigyorgok, ahogy állok a moccani nem akaró test előtt csípőre tett kézzel…

Nedvességet érzek az arcomon.

Valaki eszeveszettül rázza a vállamat.

-Kollega, magadnál vagy? –kérdi egy ismerős, karcos hang.

A földön fekszek. Ahogy magamhoz térek, az az első, hogy fölfedezem, milyen hangosak is ezek a gépek. Szinte fülsüketítőnek érzem.

Az ST nevű tákolmány mellett terültem el.

-Mi a franc történt? –érdeklődöm a szemem fölnyitva. Vagy öten állnak fölöttem.

-Ne hívjunk mentőt? –kérdik többen a szalagmunkások közül. Lütyő is ott áll.

-Semmi szükség nincs rá, csak adjatok egy kis vizet, mert majd szomjan döglök. Mindenki csinálja nyugodtan a dolgát –kezdek határozottabb lenni.

Aztán eszembe jut, hogy én még mindig a műhelyben lehetek, de nem. Senki hozzám hasonló alakot nem látok az üzem környékén. Nagy kő esett le a szívemről. A csavarhúzót és a földre hullott szerszámaimat bepakolom a zsebembe. Aznap másodszor.

A műszakot azért lenyomtam, otthon egy kicsivel kevesebbet tudtam pihenni, mint máskor.

Másnap behívott magához a nagyfőnök és közölte, hogy nagyon meg van elégedve a munkámmal, bár fizetésemelést most nem tud biztosítani. Mosolyogva kezet fogtam vele, és ahogy visszafelé tartottam az üzembe, szomorkodva vettem már sokadszorra tudomásul: az ő játékszere vagyok.

Ki tudja, talán életem végéig.

A dolgok rendje (Patrick de Mela: Fordított)

Nem tengeri szörnyek vagy effélék nehezítették a hazajutást, hanem a tenger a maga kimozdíthatatlan egykedvűségével. Hiszen nemhiába imádkoztak annyit a régiek! De Illighaen magának egyetlen babonás mozdulatot sem engedélyezett. A tenger is élőlény: alszik, mozog, prüszköl, ébred, fél, vágyakozik, talán élvez is, és ha élőlény, akkor megvannak a maga törvényei – csak éppen olyan hatalmas, hogy senki sem ismeri ki. Rendnek rend, csak egészen másféle, hiszen senki sem látta sem meghalni, sem megszületni. Hamarosan arról is letett, hogy a madarak vagy a szél mozgásából próbáljon meg a tenger szokásaira következtetni.

Pedig még csak három napja dobálta őket a víz. Fargein a szakadozott vitorlákkal bajmolódott, ő pedig a négy éves kislányt próbálta szóra bírni – vagy inkább elhallgattatni. Mert még az örökös hullámzásnál, a nyakukba zúduló vízpermetnél is fárasztóbb volt a gyerek örökös dünnyögése: parakataliriszparakatarum parakatalirisz

Úristen, mibe is keveredtem!

Még szerencse, hogy az átkokban sem ő, sem Fargein nem hittek. Az átkok csak azokat teszik tönkre, akik fáradtak életben maradni. A beteg embereket, akik hajlamosak összeszedni más betegségeket. Illighaen megpróbálta értelmes mondókákra vagy legalább a számokra megtanítatni a gyereket, de az, ha embernyelven beszélt, egyre csak azt hajtogatta: fáj a haja, a kötél kidörzsölte a csuklóját és éhes… nagyon éhes! De hát mind a hárman rettentő éhesek voltak. A szigeten mindig akadt valami elrágnivaló zöldség, de a ladikban csak a szájuk szélét vagy a nyelvüket rágcsálhatták.

És egyáltalán mért hurcolnak egy gyereket magukkal?

A harmadik nap egy szigetre sodorta össze őket az áramlat. A sziklák közt, a puszta földön rothadó madártollak közt aludtak. Előtte Fargein néhány szem mogyorót halászott elő a zsebéből, megtörte a sziklákon, és az éhségtől nyüszítő gyerek szájába tömte.

Talán tényleg a saját lánya, gondolta Illighaen.

De másnap nem kellett bogyókat keresgélniük. Ahogy a nap reggel áttört a ködön, megmutatott egy takaros palotácskát. És ahol az emberek palotákat építenek, ott esznek is, bár Illighaen elsősorban nem kenyérre vagy sült húsra vágyakozott, hanem egy értelmes, tiszta tekintetű nőre vagy férfira, aki elárulja, hol vannak, hova sodorta őket a szél, és hány nap múlva érhetnek Normandiába vagy Írországba. De akárcsak Bandemag szigetén, mintha itt sem lettek volna eleven, izgő-mozgó élőlények.

Csak a szél járt a sziklák közt fürgén.

Csend honolt a fogadótermekbe, olyan puha, barátságos csend, mintha a palotát.egy asszony hagyta volna magára  A gyerek, Riolda rávetette magát az asztalon hagyott édességekre, lisztből és mézből gyúrt golyócskákra, és végre hangosan kacagott. Illighaen szemében most először tűnt teljesen mindennapi kislánynak.

Asszonyszag, mindenütt asszonyszag, de sehol egy lélek. Tűz a kandallóban, lesimított takarók az ágyakon, tej és sajt a kamrában. Illighaen rábeszélte Fargeint, hogy csak az előtérben várakozzanak, mert lehet, hogy a ház úrnője csak sétál, kiszaladt, vagy ki tudja, mi dolga van, vagy éppenséggel kedvét leli az ostoba tréfákban. De a sziget úrnője – akárki is volt, és akármiben lelte a kedvét – nem került elő. Mintha elrabolták volna.

De Illighaen azért attól továbbra is óvakodott, hogy belépjen a legbelső szobákba. A tenger túlontúl hatalmas, és ha kiszolgáltatod magad, akkor könnyen megbolondít – ugyan ki nem hallott még olyan hajótöröttekről, akik beléptek egy néptelen sziget palotájába, és a falra aggatott kárpitokon a saját múltbéli tetteiket látták viszont… Mintha egy láthatatlan szem végigkövette volna őket egész életükben.

Haza Normandiába…! Egyszerű asszonyok és egyszerű gyerekek közé! De míg a jó szélre vártak a szigeten, megpróbálta Fargeint kifaggatni: hogy ment a sorsa Írországban, hogy tudott Bandemag király országában életben maradni. De Fargein csak Fargein volt: egy nehézkes, tanulatlan, ostoba, lassú katona. Mindenkije az ír király katonája volt, az apja, a nagyapja, ám egyetlen tetvére sem élte meg, hogy családot alapíthasson. Halix király ugyanis mindig mindenkivel háborúzott. Fargein számára a múlt a nagypapával kezdődött, a túlélés pedig egész egyszerűen a megfelelő ennivalón múlott. Ő sok szamártejet ivott gyerekkorában, ezért viselte el Bandemag szigetén az éhséget és a bolondériákat.

– És ez a kislány? – kérdezte Illighaen.

Fargein elmesélte, hogy a felesége egymaga szült, ott fityegett a térdénél a köldökzsinór, de ő nem találta meg az asszony holtteste mellett a csecsemőt. No de csodák csodájára, egy csecsemő feltűnt Bandemag palotájában… Hát mit gondolhatott volna? Ő, Fargein nem akarta, hogy a lánya valamiféle bolond kísértetként nevelkedjen.

Illighaen épp a bolondériákra akarta terelni a szót, a Bandemag szigetén látott sok-sok furcsaságra, de Fargein ravaszul elhallgatott, és utána is csak kurtán-furcsán válaszolt. Az éhség mindenhol káprázik. Főleg egy olyan szigeten, ahol évek óta nem lakott jól senki. Ugyan mikor értettek meg a jóllakottak a világból valamit?

Míg a jó szélre vártak, Illighaen unalmában mondókákat tanított a kislánynak, és igyekezett rávenni, ne beszéljen halandzsa-nyelven, ha valahol valami szokatlant lát. De minden rossz szokásán nem sikerült változtatnia. Ő is félig nyitott szemmel aludt, ahogy édesapja, és ha a palotáról kérdezték, kurtán-furcsán válaszolt. Ugyan hercegnőnek nevelték, de belőle is csak a szegények konoksága sugárzott.

Aztán a szél végre valahára kegyes lett hozzájuk. Egy hét hánykolódás után találkoztak Vilmos herceg egyik hajójával, és ez az áruval megrakott bárka elröpítette őket Normandiába.

 

– Ez a Normandia már nem ugyanaz. Nem ugyanaz az ország, mint amit itt hagytál – mondta Vilmos herceg.

És ebben talán tényleg van valami, töprengett Illighaen. Normandiából szebb arcokra emlékezett – több békességre, több nyugalomra, több jóindulatra. Hogy meggyilkolják a királynét a tulajdon palotájában? Hogy tele a kikötő lökdösődő, éhes gyerekekkel, akik már nem kellenek a szüleiknek? Hogy fura járvány kezdődik a hegyekben? Őrjöngenek és táncolnak, miközben azt hirdetik magukról, hogy már meghaltak?

Ilyen lenne a halál? Tényleg ilyen lenne? Illighaen nem tudta.

Fenséges, csodálatos, felejthetetlen élvezeteket várt a feleségétől – vagy ha fenséges élvezeteket nem is, de puhán elomló melleket, egy kis sopánkodást, (ugyan, mi történhetett veled, drágám?), egy kis meghittséget, azt igen. De vele semmi sem történt, csak a feleségével. A körtefák, a cselédek ez a ház. Minden befolyik, leszakad, megrohad. Semmi sem az igazi. És közben te csak a tengeren lófrálsz… Illighaen megkérte az asszonyt, hogy adjon Fargein kislányára tiszta ruhát, nyírja le a haját, és egyáltalán… De az asszony csak morgott: végülis találhatott volna bárhol egy ilyen koszos, egy ilyen ilyen-olyan kislányt, ezért kár volt elutazni….

Mióta élünk így, töprengett Illighaen.

Miért ilyen dühös mindenki?

Ez az új asszony, Vilmos felesége bezzeg puha és gyönyörű. Illighaen szégyellte, hogy merevedése van, míg ezt a pompás ruhákba öltözött, még túlságosan félénk hercegnét nézegeti.

– Megbomlott a jó és rossz dolgok rendje – felelte Vilmosnak. – Ennek az okát kéne kikutatni.

Vilmos kísérete, csupa alabárdot szorongató, éretlen suhanc – felröhögött.

– Míg fel-alá ténferegtél a tengeren, volt időd gondolkodni.

Illighaen bólintott: – Igen, volt időm. De néha nem halad úgy az idő, ahogy várnánk. Néha foszladozik, megmakacsolja magát. Talán az idő betegségeivel függ össze, hogy már a normannok is koldulni küldik a gyerekeiket, hogy hol rossz, hol jó a termés, hogy ismeretlen betegségek sújtanak minket.

Vilmos elgondolkodott: – De mi is az idő, barátocskám?

– A dolgok rendje – felelt Illighaen. – A dolgok megfelelő rendje. Hogy ami elmúlt, az elmúlt. Hogy előbb születünk meg, és utána halunk meg. Hogy mindannyian egyformán tudatlanok vagyunk a bekövetkező eseményeket illetően.

– És ki az, aki az időért felel? – nevettek a katonák. – Ki tartja a kezében? Kik a katonái? Hol a székhelye?

Illighaen nem akart komor, öreg tudósnak látszani, ezért velük nevetett.

– Újra kell az időt alapítani.  Vissza kell foglalni azokat a helyeket, ahol az idő felfeslik.

– A múlt meg a jelen az én életemben is összekeveredett – mutatott Vilmos az új feleségére. – Ő az én jövőm, de nézd csak meg, mennyire hasonlít Marcendára, az első feleségemre…

Illigaen boldogan replikázott: – Képzelj el egy olyan világot, uram, hogy már azt sem tudod, a halott feleségeddel beszélsz vagy az élővel. Ahol a halottaknak nincs hová menniük. És akik még meg sem születtek, eljönnek közénk, hogy próbára tegyenek minket…

– A tündérek! – nyögött fel az egyik alabárdos fiú.

Mély, rémült csend lett. Hisz minden fiú a tündérekről álmodott, hogy egyszer majd odavész, nem tud a hívásuknak ellenállni. Illighaen végignézett a sok pattanásos kamaszon, és elnevette magát.

– Egy-két kamatyolás még nem a világ. Hanem amikor nem tudunk az élők és a holtak közt különbséget tenni.

Vilmos türelmetlenül legyintett. Talán nem akart a friss felesége mellett túl okoskodónak látszani.

Talán történt még más is? És még mit csináltál azon a szigeten, Illighaen?

De arra azért ígéretet tett, hogy egyszer végighallgatja Fargeint, aki arról a „borzasztó szigetről” szökött meg. És igen, hajlandó is egy kis időre a kíséretébe fogadni. Bár ez az ír nem tűnik túlontúl tagbaszakadtnak.

Hogy a kislány…? Hogy is hívják? Riolda? De mit csináljanak egy nyüszítő négyévessel a palotában?

Ez a kislány jobban zavarta Vilmost, mint az idő összeomlása.

Vele már összeomlott az idő ifjúkorában. Becsvágyó, egészséges férfi volt, de nem született gyereke.

Hildi, az új feleség akasztotta meg a csendet. Persze, vigyázni fog a kislányra. Hogy hívnak, kicsim? Vagy ő sem tud normannul? Túl sokan vagyunk felnőttek, ugye? Kézen fogta a gyereket, és a toronyszoba felé indult, ahol Vilmos nagynénjei, az aszott, szomorú vénkisasszonyok élnek.

Vilmos unottan asztalt bontott. És ha ő asztalt bontott, akkor mindenki követte.

Fargein nem mert a gyereke után menni. És a gyerek sem mert sírni vagy ellenkezni. Hiszen félig-meddig foglyok voltak itt, gyanús, szokatlan idegenek. Egy morcos ír katona, egy gyanús, ír szökevény, akit itt Normandiában legfeljebb a tyúkketrecek őrzésével bíznak meg.

 

Fargein amúgy csalódást okozott az udvarban. Először csalódást, aztán meglepetést.

Neki kellett volna a titokzatos szigetről, Bandemag országáról a legféltettebb titkokat elárulnia, de konok volt, rosszkedvű, mogorva, zárkózott.

Igen, néha egy hét évekig is eltart Bandemag országában. És néha hónapokig le sem hunyják az emberek a szemüket. Na de mit lehet várni olyanoktól, akik örökké éheznek? Igen, meztelen törpék is élnek velük, a szorgok. De hát mért is ne? Ami azt illeti, ő még egy szúnyogot sem látott azon a szigeten. Azon a szigeten az állatok nem bírják ki, csak egy-két sovány birka vagy juh, amiket szigetlakók azelőtt felfalnak, mielőtt megerősödnének. A birkákon kívül más állatok ott nem élnek. Hát csoda, hogy összezavarodik az emberek elméje?

Fargein úgy beszélt, mintha az idő a testek kipárolgásából keletkezne.

Vagy mintha Bandemag király megeskette volna, hogy senkinek sem árulja el a titkaikat. Talán ez volt az ára, hogy ők kiszabaduljanak?

Vagy hogy ő kiszabaduljon a lányával?

Illighaen megköszörülte a torkát.

– És nem emlékszel, hogy ott találkoztál olyan emberekkel, akik meghaltak? Vagy olyan napokkal, amik régesrég elmúltak?

Fargein türelmetlenül dobbantott. Lepergett róla az alázatosság, az sem zavarta, hogy a herceg színe előtt az udvar krónikásának vág vissza.

De azért csendesen tette hozzá:

– Ugyan! Az egész mért érdekelt volna? Csak a halottak foglalkoznak a halottakkal.

 

                                                                                                          Csóka Kata fordítása

 

Régebbiek:

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

Rendetlen eső (Patrick de Mela: Fordított)

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

Szabad vagyok, és mégis meghalok (Patrick de Mela: Fordított – részlet)

A védett királyság (befejezés)

Két hónap telt el azóta. Naonar továbbra is a varázslattal bajlódik napi nyolc órában. Többet képtelen foglalkozni vele, mivel a Mágusok Társulatának hivatalos ügyeit is neki kell intéznie, ami az ideje nagy részét felemészti. A mi rendünk továbbra is a bérgyilkosok céhének nyomait kutatja, sajnálatos módon kevés sikerrel. Gyakran találkozom Saerith-szel. A céh egy vezéregyénisége talán rájuk bukkanhat. A tőle hallott régi rejtekhelyeket felkutattuk, de nyomuk sem maradt, kivéve pár csapdát, amit a kíváncsiskodóknak hagytak hátra. Számíthattunk volna rá, de az első alkalommal legalább három lovag esett áldozatul egy tűzgolyó csapdának. Végül egy újabb hónap elteltével Naonar felkeresett, hogy állítsak össze egy ötfős csapatot, ugyanis egy héten belül útra kelhetünk. Már csak a végső simítások vannak hátra a varázslattal.

És így is történt, egy héten belül felkerekedtünk. Maga az út nem tartott sokáig, pár órán belül meg is érkeztünk. Ekkor Naonarra szegeződött az összes szempár, hiszen mindenki nagyon kíváncsi volt már arra a híres varázslatra. A főmágus legalább egy percig kántált, ezalatt az ég teljesen elsötétedett, rémisztő robaj futott végig az egész tájon. Ahogy folytatta a varázslatot, a sötét felhők egyre inkább egy bizonyos pont fölött sűrűsödtek össze, majd egy hatalmas fekete villámcsapás rázta meg a földet. Fekete… s mégis… vakító. Ahová becsapódott, ott az addigi kősziklák helyett csupán a talaj füstölgött. Ha pedig mindez nem lett volna elég; alig húsz méterre tőlünk egy háromemeletes torony körvonala kezdett kirajzolódni. Tiszteletem rögtön megháromszorozódott Naonar iránt, és nem tudtam megállni, hogy rámosolyogjak. Ami fogadott, arra nem számítottam. A főmágus a földön térdepelt, és zihálva kapkodta a levegőt.

– Ez a varázslat… ennyire kimerítő? – érdeklődtem.

– El sem tudnád képzelni. Már a varázslat szavainak kimondásakor éreztem, hogy közvetlenül az életenergiámból táplálkozik. Az elmúlt három hónapban nem egyszer estem össze sikertelenül, csupán Saerith tanácsai segítettek a varázslat használatában.

– Tehát most már megbízol benne?

– Igen. Számos alkalma lett volna, hogy megöljön. Ehelyett frissítő varázslatokkal üdített fel, ha közel jártam az eszméletvesztéshez. Most viszont szeretnék egy pár percet pihenni. Vissza kell szereznem az erőmet, ha egy éjmágussal akarunk szembenézni.

– Természetesen, szólj, ha indulhatunk.

– Rendben. Viszont nekem is lenne egy kérdésem. Miféle kard az ott az oldaladon? Nem tűnik a lovagok általános viseletének. És mikor utoljára találkoztunk, nem ezt viselted. Kifosztottál egy sárkánybarlangot az utolsó héten? – mosolyodott el.

– Persze, hiszen mindenki tudja, hogy egyetlen lovag bőven elég egy sárkány ellen – viszonoztam a mosolyát. Az igazat megvallva, a kardot Saerith-től kaptam. Annyit mondott, hogy ha harcra kerülne a sor Duatos-szal, akkor feltétlenül ezt használjam. Az éjmágus védelmével szemben semmit sem érek a hagyományos lovagi karddal.

Látszott, hogy Naonar elbizonytalanodott.

– Megnézhetném egy kicsit?

– Természetesen, de vigyázz vele, megígértem, hogy visszaviszem – ezzel átnyújtottam neki a halványkékben izzó szablyát.

– Még én is, aki életemben nem használtam kardot, érzem, hogy tökéletes az egyensúlya. Ezen felül hatalmas mágikus erő járja át, de… nem tudom megállapítani, hogy pontosan miféle. Ez pedig komolyan aggaszt.

– Nekem azt mondta, hogy a pengét Kaze kouen tsurugi-nak hívják – feleltem. Úgy tűnt, hogy Naonar szeme menten kiesik a helyéről.

Kaze kouen tsurugi? A legendás kard, amely szél- és lángvarázslatok kombinációjából született? Milyen kapcsolatrendszere van a bérgyilkosok céhének, ha egy ilyen legendás fegyvert ő csak úgy kölcsön tud adni?

– Látod, azt én is szeretném tudni. Viszont ha csak ezzel a karddal tudjuk legyőzni, akkor talán jobban járnánk, ha nálad maradna a penge.

– Szó sem lehet róla. Az én specialitásom a varázsküzdelem. Bízzunk benne, hogy egyszerre két fronton nem tud harcolni Duaton, és sikerül elkapnod, ha lefoglalom.

– Rendben, de azt a sötét villámot ne használd, látszik, hogy mennyi energiát kiszív belőled.

– Csupán végszükség esetén fogom használni, ne aggódj!

– Rendben van, induljunk hát!

 

Meglepetésünkre a toronyban senkit sem találtunk, csupán három ajtót. Mivel hatan voltunk, így csapatunkat felosztottuk három két fős csoportra. Én Naonarral tartottam, s az első ajtón mentünk be. Érdekes módon, a földszinten semmit sem találtunk, még Naonar rejtélyfelfedezés varázslatával sem. Az első emeleten azonban belefutottunk a második ajtón belépő csoportba. Pontosabban Jaer és Paeron holttestébe. Hogy mi is történhetett velük, arra egyikünk sem tudott rájönni. Fizikai sérülés nem látszódott rajtuk, mágikus sem, így arra a következtetésre jutottunk, hogy megfulladtak. De mégis hogyan? Nem vesztegethettünk időt ezzel a rejtéllyel, hiszen elképzelhető, hogy Duatos már réges régen felfedezte, hogy beléptünk (egy nagy erejű villámcsapást könnyű észrevenni) és felszerelkezett támadó- és védővarázslatokkal.

A második emeleten már nagyobb szerencsénk volt, megtaláltuk Duatos naplóját, melyet Naonar mágikus köntösének egyik végtelen zsebébe rakott el, ezen kívül pedig még pár varázslat kelléklistáját is. Így hát felmentünk a végső, harmadik emeletre. Ami ott a szemünk elé tárult, arra egyikünk sem volt felkészülve. Egyetlen hatalmas terem tárult a szemünk elé. A plafon az éjszakai égre hajazott, varázslat által még a telihold kicsinyített mása is megtalálható volt rajta. Más körülmények között szívesen töltöttem volna el több időt is itt. Most azonban egy fekete csuhába öltözött mágus nézett velünk farkasszemet. Saerith-szel ellentétben nem volt az a mosolygós fajta. Egyetlen varázsbotot viselt fegyverként, de azt még én is érzékeltem, hogy hatalmas erő árad belőle. Naonarral összenéztünk, majd lassan bólintottunk. Mégis, Duatos szólalt meg először.

– Hogy találtatok ide? Ha jól tippelem, Saerith szája járt el.

– Valóban ő segített, igen – válaszolt neki Naonar.

– Na majd elbeszélgetek én azzal az árulóval. Bár azt hiszem, nem meglepő, mindig is el akarta venni a hatalmamat.

– Nem a hatalmad kell neki. Meg akar állítani, mivel elment az eszed, és nem hallgatsz a józan észre.

– Értem, tehát megjavult a kis áruló. Ha nem is a céhünkben, de akkor is elkapom, amint végeztem veletek. Két pajtásotokkal már találkoztam, az ő füstölgő hullájukat a tornyon kívül megtalálnátok, ha kijutnátok innen élve. De ha szeretnétek, akkor a ti hullátokat is odadobom melléjük. Már ha persze marad belőletek valami.

 

Ahogy oldalra tekintettem, miközben beszélt, láttam, hogy Naonar alig észrevehetően egy varázslatot kántál, de mikor befejezte, nem történt semmi. Ugyanezt a varázslatot még egyszer elsuttogta, ekkor már észrevettem a hatását, és fel is ismertem. Sebességnövelés. Az elsőt magára, a másodikat rám mondta. A másodiknak a hatását már Duatos is észrevette. Mikor befejezte a beszédét, egyszerűen megcsóválta a fejét, majd belekezdett egy varázslatba. A varázslat szavait, úgy látszik, felismerte Naonar, mivel rögtön belekezdett egy ellenvarázslatba. Az éjmágus egy erőteljes tűzgolyót küldött felénk, a főmágus erre egy hasonló erősségű vízpajzsot helyezett elénk. Mondani sem kell, hogy a tűz nem tudta átütni, viszont a víz elpárolgott. Naonar tett egy pár lépést oldalra, nekem pedig alig észrevehetően intett, hogy induljak a másik irányba.

A mágusok őrületes párharcba kezdtek. Csak úgy repkedtek a támadó- és védővarázslatok, a tűz, a víz, a villám. Én pedig mozdulni sem mertem, ha akár csak egyetlen varázslat is eltalál, akkor elbúcsúzhatok valamelyik végtagomtól, de lehet, hogy akár az életemtől is. Duatoson egyáltalán nem látszódott, hogy fáradna, Naonar viszont úgy tűnt, hogy a saját határait feszegeti minden egyes varázslattal. Ekkor követte el az első, de végzetes hibáját. Mivel látta, hogy ezt a csatát nem nyerheti meg, így felhasználta a Da rai an su-t. El lehet képzelni, hogy milyen hatása volt Duatoson. Az éjmágus a Da rai an su mestere, míg Naonar, még ha erőteljes is, csak az alapszintet sajátította el. Egy mester pedig nagy valószínűséggel ismeri a technika ellenszerét. Nem volt ez másképp Duatos esetében sem. Ez pedig a Raitsu de ni su, más néven holdvillám pajzs. Nem véletlenül ebben a teremben várt ránk, a mennyezeten található varázshold felerősítette a holdvillám pajzs varázslatát, így a Da rai an su még csak meg se karcolta. A kardommal ellentétben.

Magamat is megleptem azzal, hogy mögé tudtam lopakodni, és sikerült átszúrni a védelmét a Kaze kouen tsurugi-val. Akármennyire is legendás kardnak mondta Naonar, akkor is meglepett, hogy a halvány bordó derengést átütötte a kard világoskék villanása. Az a megdöbbent arckifejezés egész életemben kísérteni fog. Érdekesnek találtam, hogy haragot egyáltalán nem láttam a szemében, csupán döbbenetet. A kard úgy látszik, hogy a mágusok erejét szívja el, majd átadja a viselőjének. Rögtön éreztem, hogy erő buzog fel a testemben. Mivel Duatos megmozdulni sem tudott, így elmosolyodott.

– Mi a neved, lovag?

– Aethor, mágus.

– Aethor… a lovagrend vezére, értem. Jól választott Saerith. Miféle fegyver ez, ami így el tudja szívni az egyik legnagyobb mágus erejét?

– Gondolom, az egyik legnagyobb mágus hallott már a Kaze

– …kouen tsurugiról? Igen, hallottam. De hogy Saerith hol talált rá, azt még elképzelni sem tudom. Az erejéről mindenesetre nem túloz a legenda.

Elfúló hangon ennyit még megjegyzett a haldokló mágus:

– A legszebb az egészben az, kedves Aethor, hogy nem is tudod, mit szabadítottál a királyságra a halálommal…

 

És mennyire igaza volt! Most itt ülök, írom a naplómat, és azon töprengek, hogy hogyan lehetne az átok alól felszabadítani Mystaria királyságát. Talán emlékeztek még, történetem elején említettem, hogy a három királyság közül csupán Mystaria volt védett a járványok és betegségek ellen. Arra is emlékezhettek, hogy ezt én a királyunk főmágusának, Naonarnak tulajdonítottam, azt gondolván, hogy az ő ereje tartja vissza a rosszat valamilyen módon. Ennél távolabb nem is járhattam volna a valóságtól. Az igazság az, hogy Duatos, az éj mágusa tartotta távol, csupán azzal, hogy élt. Mondanom sem kell, hogy a halálával ez a bűbáj megszűnt. Bár a tornyát alaposan átkutattuk, mégsem leltünk rá a varázslathoz szükséges összetevőkre, sem olyan a tekercsre, melyben akárcsak egy szóval is említette volna a kórmegfékezés varázslatát. Saerith-szel is átbeszéltük, mivel mégiscsak Duatos mestere volt, de ő sem volt képes segíteni nekünk.

Naonar, Saerith, a mágusok- és a gyógyítók gyülekezete egyaránt szorgosan kutatnak a megoldás után, de egyelőre nem tűnik úgy, hogy siker koronázná a kísérleteiket. Ha nem sikerül megoldást találniuk, akkor attól tartok, hogy ellenségeink felbátorodnak, hiszen ők úgy tartják, hogy Kaor, a védelmezés Istene vette kegyeibe kicsiny királyságunkat. Arra a kérdésre, hogy mi lesz Mystaria sorsa, úgy vélem, hogy csupán az elkövetkezendő generáció írnokai, vagy egy hosszú éltű elf beszámolója adhat választ.

Pár kilométerrel arrébb, egy sziklaperem szélén ücsörögve, Kaze kouen tsurugi-val az oldalán Saerith elmosolyodott.

– Ezek az ostobák… el sem hiszem, hogy tényleg megölték Duatost! Annak a szerencsétlennek a halálával a környező királyságok végre minket is bevonnak a háborúba és eljöhet céhünk aranykora. Méghogy Duatos lenne a céh vezére! – nevetett jókedvűen a hold elf mágus.

 VÉGE

 

Egyet a földnek, egyet az égnek…

Minden csupa vér. A kezem, a kezem is véres. A combom.

Vörös, ragacsos. Valami van itt, a vécé is véres, a vécé széle, a vécé fehér hidegsége. Megint egy. Megfogom a vécépapírt, megtörlöm magam, bevizezem, dörzsölöm a combom, a kezem, a fekete szoknyám. Letekerem az összes vécépapírt, betekerem a vörös, ragacsos, alaktalan testet. Tekerem a barna papírt rá, ameddig már nem ázik át a vér, ameddig elmúlik a szag, ameddig kiszáradnak a

könnyek.

 

Na végre! Mi

a faszom tartott ilyen sokáig? – éles, női hang, durván arrébb lök, amikor kinyitom a kocsma vécéjének az ajtaját, hangos csattanás. Csak kifelé, az ajtó felé, az ajtó után már nincs más, csak a sötétség. A sötétség jó, a sötétség fekete leplével letakar, nincs baj, nincsen semmi baj, mindjárt ott vagyunk, mindjárt megszűnik. Már érzem a szelet, hideg, csípős, mindjárt ott vagyunk. Te meg én. Mindjárt. Mindjárt megszűnünk, és maradok én.

 

Itt a folyó.

Ott a híd. Lemegyek a híd mellett, átmászok a kerítésen, fáj. Ne félj, szorosan tartalak, mindjárt ott vagyunk. Leveszem a cipőm, a harisnyám, lemegyek a lépcsőn, az utolsó fok már a hideg víz. Beleengedlek, tudom, tudom, hideg, de mindjárt vége, elvisz a víz. Még mindig szivárog a vér, érzem, csorog lefelé a combomon, meleg. Megmosom magam a folyóban, ami elviszi a titkaimat. Felveszem a harisnyám, a cipőm, még mindig fáj, elindulok a kórház felé. Marcsi, ő majd segít, ő majd rendbe tesz mindent, mindig rendbe tesz mindent, engem is mindig rendbe tesz. Megint? Megint. Felfekszem az asztalra, hideg, fázok. Fáj. Megkapom a gyógyszert, nem, nem maradhatok, ne mond el neki. Biztos? Biztos. Haza akarok menni. Hazamegyek.

 

Egyet a

víznek…

 

Hol voltál? Csak találkoztam valakivel, beültünk meginni valamit. Igazán szólhattál volna, cseszd meg, aggódtam! Tudom, ne haragudj. Fáradt vagyok, lefekszem, rendben, én is megyek nemsokára. Megengedem a meleg vizet, lemosom magamról ezt a napot, ezt az újabb egyet, az újabb mi-t. Befekszem az ágyba, odabújok a meleg testhez. 

 

Már megint

álmodok. Tudom, ez álom, mert ez már megtörtént egyszer. Kempingezünk az erdőben, felriadok az éjszaka közepén a sátorban. Ő horkol, alszik. Nekem pedig vécére kell mennem, görcsölök, félek, nem érek el a bokorig. Leveszem a nadrágomat, csupa vér, ne, már megint, gondolom, és elkezdek sírni. Aztán kijön belőlem minden reményem, és ott hever a fűben. Halott remény. Leveszem a adrágomat, becsavarom vele, semmi baj, semmi baj, suttogom, odamegyek az alig pislákoló tűzhöz, dobok rá tűzifát, megéled a láng. Semmi baj, nem mondtam el neki, még  jó, hogy nem mondtam el neki, nem tudja, nem fogja megtudni, hogy nem tudok magamban tartani egy gyereket sem. Nem tudom magamban tartani egy gyerekét sem.

 

Egyet a

tűznek…

 

A tűz

megégeti a kezemet, felriadok, éget, éget, látszik az égés nyoma, sosem múlik el. Mit csináltál vele?, kérdezte, fáztam, fát dobtam a tűzre. Belém kapott. Megégetett. Bekötötte, hazajöttünk. Oldalra nézek, az ágy másik oldalán nincs senki, már nyolc óra. Már dolgozik. Egyedül vagyok. Azon a hétvégén is egyedül voltam. Akkor, először. Hét hónap. Hét hónapig bírtam magamban tartani az elsőt. Megindult a szülés, bementem taxival a kórházba. Marcsi már várt. Felhívta őt. Gyere azonnal, elkezdődött. Jött azonnal. Kisfiú. Tamás. Nagyon kicsi, nagyon gyenge. Hét napig élt. Agyvérzés, mondta Marcsi. Agyvérzés, ismételtem, agyvérzés, agyvérzés. Megindult a tejem. Mit csináljak vele? Fájdalmas, fehér, folyékony emlékezet.

 

Ne járj már

folyton feketében, mondta nekem, kiakadt. Nem kell, hogy mindenki azt higgye, gyászolunk! De hát gyászolunk. De nem akarom, hogy mindenki tudja! Azért még mindig feketében járok, a fekete mindent eltakar, a fekete elnyel mindent. Elnyeli a vért is. Évek telnek, múlnak, évek visznek el élettelen, alaktalan testeket. Még mindig semmi?, kérdezi mindig, most már egyre kevesebbszer. Semmi, semmi, minden hiába, még mindig semmi. Emlékszem, amikor jött a második. Hamar el is ment, kiszakadt belőlem, én pedig eltemettem a hátsó kertben a rózsák mellé, földet szórtam rá.

 

Egyet a

földnek…

 

Kimegyek a fürdőszobába, levetkőzöm, nézem magam a tükörben. A hasamon halványan látszanak a terhességi csíkok, nagyon halványak, megsimogatom őket, terhességi csíkok vannak, de gyerek sehol. Sebek vannak, de gyerek nincs. Szülési fájdalom van, de gyerek nincs. Név van, de gyerek nincs, akinek adhatnám. Gyerek. Tamás. Panka. Baba. Nincs, nincs, nincs. Eltűnt a köldököm, nem látom, nem érzem, nincs. Lapos a hasam, üres, sima, nincs köldököm. Hol a köldököm? Nem értem, tapogatom, keresem a mélyedést, de nincs sehol. Kell, hogy legyen köldököm! Anélkül nem lehetek! Anélkül gyerek sem lehet. Nincs gyerekem, mert nincs köldököm? Nincs köldököm, mert nincs gyerekem?

 

A szoknya.

Nem szedte ki a mosógép a vért. Fogok egy kis mosószert, ráöntöm, dörzsölöm. El kell tüntetni a vért. Dörzsölöm, dörzsölöm. Piros a lefelé csordogáló víz. Rózsaszín. Átlátszó. Dörzsölöm. Foszlik az anyag, foszlik az emlék. Egyet a földnek, egyet a tűznek, egyet a víznek…

 

Vérzek.

Menstruálok. Szivárog belőlem a nemlétező. Újabb hónap, újabb üresség. Viszket a köldököm, a köldököm helye, seb, amely nem gyógyul, viszket a sima hasam, viszket a bőr, ahol egyszer a köldököm volt. A köldököm eltűnt, takargatom a hasam, ő se lássa. Nem veszem le a pólóm, akkor sem, nem akarom, mondom, maradjon, rendben. Maradjon. Vérzek. Vérzek.

 

Egyet a

földnek, egyet az égnek, egyet a víznek, egyet a tűznek…

 

Növekszik.

Növekszik a hasam, gömbölyödik, feszül. Teljesen sima. A köldököm helyén seb, kapartam, viszketett, kapartam. Nincs köldököm, mi nő bennem? Esz engem, rág, harapdál. Fáj, takarom. Nem tudja senki, nem látja senki, Marcsi se tudja, Marcsi, a drága, jó Marcsi. Ő se tudja, elment, kiköltözött. Itt hagyott, kihagyott. Új élete van, új lakása, engem elhagyott valahol a régiben. Kell egy kis idő, egyedül akarok lenni. De hát így is túl sokáig voltunk egyedül. De most ezt akarom. Egyedül egyedül. Nem akarok egyedül egyedül lenni.

 

Egyet a

földnek, egyet az égnek, egyet a víznek, egyet a tűznek…

 

Nő.

Növekszik, gyarapodik, telítődik. Belőlem. Kerekedik, kikerekedik, valami rossz, valami nem emberi, az anyja húsát eszi, a vérét issza, tépi, szaggatja, kaparja, fáj. Ki akar jönni, rúg, küzd. Ki akar jönni. Magzatvíz, vér, fájdalom a világosbarna parkettán, ő választotta. Nyomás, szakadjon ki belőlem, rúgom az ágyneműt, a fehér paplant, le, le az ágyról. Menj ki belőlem, takarodj, nem lehetsz bennem, kieszel minden helyet belőlem, belaktál minden zugot bennem, elfogyasztottál, most már tűnj el, ne legyél. Szakadok, szét, szakít a fájdalom ezerfelé.

 

Az ágyon

mindenhol vér. Apró, mozdulatlan test, kezek, lábak, ujjak, összeragadt fekete haj. Szörnyeteg, húsevő, vérivó. Fogom a fehér paplant, beleteszem a testet, ragad, meleg. Éjszaka, sötétség, hideg. Megyek az utcán, valamelyik lakásban egy kisbaba sír. Hangos, üvölt, valaki menjen oda hozzá, valaki ringassa, valaki csitítgassa, etesse, ápolja, vigyázzon rá. Még mindig sír, egyre hangosabban. Itt a folyó. Ott a híd. Egyet a víznek, egyet az égnek, egyet a víznek… Jól van, már itt vagyunk, mindjárt vége, mindjárt megszűnünk és maradok én. Egyedül egyedül. Hideg, igen, tudom.

 

Sír, sír,

sír…

szonett nekünk

te ott én itt ülök s csak hallgatunk
de féltjük a másikat mind a ketten
lassan összeáll a sok-sok kis csöndből
valami végérvényes érthetetlen

 

mikor már a szerelem sem elég
s meglazulnak a szoros ölelések
semmi sem tarthat már vissza minket
s a végén elcsendesülnek a léptek

 

nincs már érkezés csak mindig indulás
kifosztott tekintetben árválkodunk
szeretetlenül de mégis indulunk

 

utánad nézek te nem fordulsz felém
számban maradtak az utolsó szavak
amiket mondanom kellett volna még

 

Vibeke Marx: A férjem fia

Az előző férjemnek volt egy fia, kemény és fékezhetetlen gyerek, akit senki sem bírt elviselni. Az anyja, akit az apa énmiattam hagyott el, teljesen megkeseredett, tele volt gyűlölettel, és csak veréssel tudta szófogadásra kényszeríteni a fiát. De amint a vasakaratú gyerek túl volt a verésen, azonnal újabb galádságokra vetemedett. Látszólag semmi nem volt rá hatással – vagy semmi áron nem akart meghajolni senki és semmi előtt.

  Amikor meglátogatott bennünket, becsületbeli kérdésnek tartottuk, hogy civilizáltabban viselkedjünk, mint az anyja, gondoskodtunk róla, hogy sok időt töltsünk együtt, izgalmas elfoglaltságokat találjunk és hogy kellemes légkört teremtsünk. Mindez színleg azért történt, hogy orvosoljuk az instabil viszonyt, amely az anyjához fűzte, ám valójában a versenykényszer hajtott bennünket: szerettük volna elérni, hogy arra gondoljon: “Jobb itt, mint anyámnál”. De a fiú mindvégig szolidáris maradt a hisztérikus némberrel. Előbb-utóbb talán megbocsátotta volna, hogy elraboltam az apját, de kísérleteim – bármilyen jól lepleztem is őket –, hogy rossz fényben tüntessem föl az anyját, egyszer s mindenkorra tönkretettek minden esélyt, hogy előítéletek nélkül találkozzunk, és hogy egymásra kíváncsian összebarátkozzunk, és hogy talán meg is szeressük egymást.

  Egyszer kórházba vitték az anyját, miután öngyilkosságot követett el, és a fiút azonnal magunkhoz kellett vennünk. Két esztendeig volt nálunk, és állandóan vádló tekintete azt sugallta, hogy már-már bűnrészes vagyok egy másik ember halálában, de mindenképpen felelős egy gyermek szerencsétlenségéért. Mivel az anyaszerepben nem akart elfogadni, egyre inkább meggyűlöltem. Harcoltuk egymással, ilyen címszó alatt: “Ennek a kis emberi roncsnak a nevelése”, de az alcím ez volt: “Vagy te, vagy én”. Tudván tudtam, hogy minden egyes szóval, amit mondok, és minden lépéssel, amit teszek, én követek el visszaélést, én vagyok az, aki nem viseli el az ő erejét, én akarom meghódítani az utolsó porcikájáig, igen, egészen az utolsó kis zugig, amely az anyja elől is rejtve maradt. Mindenki mást becsaptam, még az apját is, hogy lássam a művem eredményét. Csak a gyerek meg én tudtuk az igazságot.

  A két év után úgy éreztem, hogy immár a fiúval élek együtt szinte egyenértékű kapcsolatban, miközben az apja az egyszerű szemlélő helyzetébe kényszerült. Elhagytam őt, s így a fiú életét még egyszer tönkretettem.

  Aztán csak távolról, közös barátok révén kísértem figyelemmel a férjem életét, hallottam sok-sok nőről és egy új házasságról, kisgyerekekről meg a nagy rút kiskacsáról, aki már rég nem élt a családban.

 

Tizenkét év telt el, amikor hallottam, hogy épp ezen a környéken nyitott vendéglőt, és kedvem szottyant beugrani, hogy üdvözöljem. Már nekem is volt egy gyerekem az új házasságomból, egy tízéves fiam, ő kísért el.

  Épp besötétedett, és a helyiség majdnem teljesen üres volt, csak egy barátságos, ápolt, nem egészen fiatal hölgyet találtam a bárban. Körülnéztem, azt hiszem, valamiféle jelet kerestem, de csupán egypár sárga üvegernyőjű, álmos lámpát pillantottam meg az ablakokhoz legközelebb eső asztalokon. Az ólomkeretű ablaktáblák előtt nyelv alakú, vöröses függönyök lógtak. Meg láttam sok növényt, szinte kis fák voltak, mintha száz éve állnának ott és már hozzászoktak volna a körülményekhez, mintha megrekedtek volna a fejlődésben, anélkül azonban, hogy száradni kezdenének vagy hogy akár csak egyetlen új, világoszöld levelet hajtanának. Az az érzésem támadt, hogy minden régi, és hogy az ablakokat számos üvegréteg alkotja, úgyhogy akárhányat nyit ki az ember, mögötte mindig marad egy.

  A szemközti fal mentén egy sor pamlag állt, amelyek bensőséges kis zugokat képeztek, és egy kis titokzatosság lengte körül őket. Sötétvörös plüssel voltak bevonva, az előttük álló asztalokon pedig műanyag tányéralátétek – hirtelen erős kényszert éreztem, hogy lekapjam őket onnan, és fehér csipketerítőt tegyek a helyükre.

  A tulajdonos iránt érdeklődtem. Az imént ment el, valami dolga volt, mondta a hölgy. Nyugodtan megvárhatom. Jó, köszönöm. Vettem egy szódát a fiamnak, magamnak meg egy pohár sherryt, és leültem az egyik pamlag sarkára. Karistolta a nejlonharisnyámat.

  Nem sokra rá nyílt az ajtó, és egy férfi lépett be. A felszolgálónő arcáról leolvashattam, hogy ő az, viszont egyáltalán nem rémlett ismerősnek, egy csöppet sem. Tudtam, hogy most már minden bizonnyal felnőtt ember, mégis valahogy kisfiúnak képzeltem, és megdöbbentett, hogy ilyen magas.

  Odajött hozzánk, én felálltam és azt mondtam: – Megismersz?

  – Hát persze hogy megismerlek! – felelte, és halványan elmosolyodott. A fogai igen fehérek voltak napbarnított arcában. Sűrű, aranysárga haja egy kicsit hosszú – az egyik bálványra hasonlított, akinek a képe állandóan ott lóg a fiamnál. És amikor megfogta a kezem, életemben először gondoltam arra, hogy kicsi vagyok, olyan kicsi, hogy szinte eltűnök ennek a fiamnak a kezében, ennek a sorstársamnak a kezében, vagy hogy is nevezzem, ennek a gyereknek a kezében, akire engemet annak idején rásóztak és akit énrám sóztak, úgyhogy valami titokzatos módon és anélkül, hogy akartuk volna, egyre inkább egymáshoz tartoztunk.

  Felpillantottam rá, és mikor megleltem a szemét, a közel ülő szemét, hirtelen megint őt láttam abban a tekintetben, a fiút, aki gyűlölt. Ott volt ő, és én őt akartam üdvözölni, nem a tökéletes ifjú istent, aki ilyen barátságosan és üzletiesen mosolyog. Elfogott a vágy, hogy lehúzzam magamhoz, megcirógassam a haját, és bocsánatot kérjek tőle, amiért ifjonti kíméletlenségemben beletapostam az életébe, aztán minden további nélkül magára hagytam, hozza helyre ő a károkat.

  De csak álltam, és olyan sokáig és olyan jóindulatúan mosolyogtam, hogy végül azt vettem észre, az egyik metszőfogam egészen száraz lett, az ajkamat pedig mozdítani sem bírom, úgyhogy meg kellett nyalnom a számat, hogy visszanyerjem a régi arckifejezésem.

  – Megnősültél? – kérdeztem.

  – Nem, pár évig volt egy kapcsolatom, de épp most fuccsolt be.

  – Ja… nézd, van egy fiam… – mondtam, és egy lépéssel előrébb toltam a magzatomat.

– Hát, nem volt nehéz kitalálni – felelte, és egyfolytában mosolygott, de nem a fiúra, hanem rám.

  Hirtelen bűnösnek éreztem magam, hogy van ez a fiam, hogy magammal hoztam, úgy éreztem, el kellett volna titkolnom, és ez teljesen összezavart, merthogy nagyon szeretem a gyerekemet, és azt hiszem, valójában azért értettem meg végül ilyen jól a mostohafiamhoz fűződő kapcsolatomat, mert megismertem az anyai érzést.

  – Emlékszel, amikor büntetésből egy egész napig ültél a folyosón, mert nem voltál hajlandó beismerni, hogy almacsutkát dobtál a padlóra? – szegeztem neki hirtelen.

  – Igen, emlékszem.

  – És arra is emlékszel, hogy egyszer egy futballmeccsről vittelek el, amiért meglógtál a feladataid elől?

  A fiam felpillantott rám, és megbotránkozva kérdezte: – Tényleg ezt csináltad, anyu?!

  – Olyasvalamiről volt szó – válaszolt a mostohafiam –, amit otthon nem végeztem el, nem mosogattam el, vagy ilyesmi.

  Nem is tudom, miért, de ez az “otthon” egészen eltöltötte a szívemet melegséggel. Volt valamink egyszer, ami közös volt, valami otthon-féle, és én ezt kutattam abban a szempárban, a mögé a tekintet mögé akartam bejutni, oda akartam visszajutni, akartam tőle valamit, de képtelen voltam rájönni, mi az.

  – Valamelyik nap fölugorhatnál, ha szeretnél elbeszélgetni a régi időkről – csak ennyit mondtam. – Megadjam a számunkat?

  – Igen, köszönöm – felelte, és papírt meg ceruzát vett elő. Ahogy írta le a számot, észrevettem, hogy a körme le van rágva, és abból, ahogy olyan bizonytalanul írta le a nyolcasokat, rádöbbentem, hogy ugyanaz, aki volt – egy kisfiú, és hogy van valami, amit nekem be kell fejeznem. Minden nap gondoltam rá, de hónapok teltek el, és még mindig nem hívott. Úgyhogy ismét betértem hozzá – egyedül.

  Akkortájt, mint a múltkor, ám ezúttal ő maga fogadott. Úgy éreztem, mintha tiltott területen járnék, mintha randevúra igyekeznék, ideges voltam, ökölbe kellett szorítanom a kezem a zsebemben, hogy megőrizzem a nyugalmamat.

  Barátságosan üdvözölt, én pedig megöleltem. Mintha az érintés fölszabadított volna valami egészen gyenge illatot, amely aztán körülvett és föloldott bennem minden feszültséget. Még erősebben kapaszkodtam belé, és azt mondtam: – Be kell hatolnom a tekinteted mögé, mindenképpen! – Nem láttam rajta, hogy meglepődött volna, csak rézsút elnézett fölöttem valami távoli pont felé, és azt felelte: – Semmi akadálya. Gyere velem.

  És én mentem, mintha az apám lenne, én pedig nem az ő egykori mostohaanyja. Fölvitt az emeletre, nyilván ott lakott, én szorosan eléje álltam, s elmerültem a tekintetében, miközben egyre fiatalodtam és mindenben erősebb lettem – gyűlöletben, szerelemben, az életkedvem megnőtt, és találkoztam a tízéves fiúval, beszélgettem vele, fölolvastam neki, megfürdettem, és ágyba dugtam. Mindvégig biztonságban éreztem magam, mert észleltem magam körül a felnőtt, nyugodt férfit, amikor meg a fiú vágyott az anyja után, megvigasztaltam, hisz rengeteg szeretet volt bennem, magam sem hittem volna, milyen sok, amikor meg nem volt kedve elmosogatni, együtt mosogattunk, és két tányér között megfogtam a fejét és a szívemre vontam, érezhette, hogyan dobog, és biztonságot meríthetett belőle, és egyre kisebb lett, míg végül itt volt bennem, mint én őbenne, úgyhogy én magam szülhettem meg őt, nem pedig mástól kaptam és engem sem varrtak többé az ő nyakába, úgyhogy ő én voltam, én meg ő. Ez a szülés tele volt erővel és élvezettel, meg akkora fájdalommal, hogy bizonyára maga volt az élet, az én életem.

                                                                             SZAPPANOS GÁBOR fordítása

 

 

(A novella a következő kötetben jelent meg: Morgenen er bedst [A reggel a legjobb], Gyldendal, Koppenhága, 1993)