Címke: irodalom

Bejegyzések

A vörösöknek nincs lelkük

Belenézek a tükörbe. Mindig is utáltam a kék szemeimet. A régi hajszínemmel kockázatos páros volt, gyakran még most sem merek az emberekre nézni, nehogy gyanakodni kezdjenek. Így is elég para látványt nyújtanak a szeplőimmel. Bár nem tudom, kire jelentenek nagyobb veszélyt – azokra, akik látják, vagy aki viseli? A többség szerint az előbbiekre. Mit tegyen az ember a közvélemény ellen?

Mindenesetre, ez a fekete megnyugtat, még ha nem is áll jól a nagyanyám szerint. Ő mindig is az örökségünket hangsúlyozta. Hogy a származás mennyire fontos. Anyám legalább megért és elfogad. Szerintem utánozna is, ha tehetné.

Vagy visszamenne a múltba, és megtiltaná az őseinknek, hogy idejöjjenek. Magyarországnak vannak időgépei, amiket a fejetlenség elkerülése végett csak a tudósok használhatnak a múlt kutatására. Anyám szerintem odalopózna, és visszamenne, visszatartaná az első McKay-t, aki magyar földre tette a lábát. Vagy a kontinensre. Csak nem engedik még a régi Parlament közelébe sem.

Ők hozták a híreket is. A tudósok szerint évszázadokkal ezelőtt úgy tartották, a vörösöknek nincs lelkük. Éppen ezért elveszik azokét, akikhez hozzáérnek, megfosztják őket maguktól, hogy a saját ürességüket pótolhassák. Ahány szeplő, annyi áldozat. A bőrük különben egyre fehérebb lesz – ezt a teljes eltűnést akarják megakadályozni. Akarjuk megakadályozni. Állítólag.

Mindenki tudja, hogy ez egy nagy hülyeség. A pénzről szól, mint minden más. Az egyik gazdasági világválságból a sok közül ez a pici ország került ki győztesen, ki tudta használni, hogy sok vize van: termál, gyógy, forrás. A túlélést jelenti, többet ér, mint az olaj. Többet, mint az arany. Nem csoda, hogy ennyien beözönlöttek, most pedig zsúfoltabb a munkaerőpiac, mint bármikor. Az a csoda, hogy pont minket kaptak ki, mi lettünk a céltábla. Nem tetszett nekik az életmódunk? Harsányabbak vagyunk a kelleténél, legyűrve a magyar virtust? Nem asszimilálódtunk eléggé? Vagy egyszerűen csak egy tudományos időutazás ehhez – hozzánk – nyújtott ürügyet?!

Néha azt kívánom, bárcsak tényleg képesek lennénk rá. Gyakran azzal fenyegettem az óvodás csoporttársaimat, hogy kiszívom a lelküket, elég egy érintés, és az enyémek lesznek. Az a gond, hogy ez sosem vált be, amikor megütöttek, bár szó se róla, én is visszaadtam nekik, ami járt. Egy idő után pedig festeni kezdtem a hajamat. Bárcsak Róbert is ezt tenné. Semmi esélyünk sincsen a jövőre, ha nem asszimilálódunk. Ha nem próbálunk meg legalább egy kicsit másnak látszódni, mint amik vagyunk. Márpedig legtöbben nem próbálnak, annál harsányabbak, minél több rágalom vagy inzultus éri őket. Nem csoda, ha lassan már nem lehet tudni, melyik volt hamarabb. Csak azt szeretném, ha ezt mindenki ugyanúgy átlátná, mint én.

Lehetnének józanabbak, fölösleges mellveréssel nem lehet elérni semmit.

Ahogy átvágok a nappalin, odamorgok valamit a nagyanyámnak, hogy tudja, leléptem, és Róberttel leszek, biztonságban, amennyire csak lehetek. Nem mintha érdekelné. Szerintem jobban szeretett óvodásként, amikor még vívtam azt a harcot, amelyet ránk mért a sors. Tuti valami hasonló hangzatos szöveggel fogalmazza meg magában a csalódását és életelvét. Közben pedig nézi azokat az ostoba skót műsorokat.

Ahogy elsétálok a Nyugatihoz, azon gondolkozom, mennyire sokat dolgozott értem anyám, hogy ne az angyalföldi vörös-telepen kelljen felnőnöm. Angyalföld. Milyen megtévesztő elnevezés. Most meg milyen közel vagyunk a Dunához, csak néhány ház takarja ki. A nagyanyám utálja is ezt a helyet, én örülök neki, szinte senki sem tudja itt, milyen voltam ezelőtt.

Talán mégsem kéne Róberttel maradnom. Ő biztosan nem egyezne bele, hogy itt éljünk. Vagy nagyon sokat kéne veszekednem, hogy rávegyem. Bár abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e gyerekeket. Az is lehet, jobban járnának egy nem vörös apával.

Ó, mintha tenyészlovakról beszélnék! Szeretem Róbertet, a kurva életbe is!

Rávágok az aluljáró lépcsőjének korlátjára, egyszer valahogy így tört el a kezem. Az egyik középkorú nő ijedten rám néz. Eszembe jut, ki vagyok és mi a célom, kerülöm a pillantását, és elsietek. Tudom, hogy így is bámul utánam.

Felszállok a metróra. Imádom, hogy olyan fényes és gyors, elvileg Magyarországé a legfejlettebb. Még ez is, noha benne volt az első háromban, csak néhány évtizede felújították. A régit már csak képeken láttam. Ráfért, most sokkal menőbb. A kék metró.

Csak egy megállót megyek, néhány másodperc. Átszállhatnék a 13-asra, amelyik Angyalföldre is elvisz, de jobban szeretek sétálni. Húsz perc a magas és fényes, majd egyre alacsonyabb és egyre rusnyább házak között – mindig ráébreszt, miért nem akarok az lenni, aki.

Felmegyek az aluljáróból, éppen az orrom előtt zúg el a lebegő villamos, mintha a sofőr is azt szeretné, gyalogoljak. Ritka az ekkora egyetértés köztem és a világ között.

Kicsit ellentétes azért az egész. Haladok, és egyre kevésbé érzem feszélyezve magam, leszámítva talán a hajszínemet. Persze, a Lehel úton sem csak vörösek laknak, azt sem mondhatnám, hogy csak skótok vagy írek. De vegyesebb a társaság, és tudom, hogy az út végén vár egy ház és egy ember.

Kissé giccses, de igaz, mondom magamban az egyik bérháznak, zöld függönyökkel. Elég sok itt az ír.

Tenyészlovak. Vajon Róbert megengedné, hogy fessük a kicsik haját, amint az kinő? Nem mintha ennyire előre terveznék. Szerintem ő sem. Elég, ha azt tudja, másnap melyik fegyverét rejtse el melyik ruhájába. Ilyen szempontból fantáziadús, a bátyja nevelte belé. Utálom a bátyját, mindig csak a balhét keveri. Néhány veszekedésünk előtt meg ő keverhette a szart is. Pedig kiskorunkban jóban voltunk, elválaszthatatlanok, mi hárman. Állítólag még versengtek is értem, bár én erre már nem emlékszem.

De azért jó lenne tudni. A gyógyszerészek úgyis csak ártalmatlan festékeket kevernek, sok babának például lila a haja. Vagy rózsaszín, hogy tudják, lány, ha elég ronda ahhoz, hogy másképp ne lehessen rá jönni. Nincs oka ellenezni.

Leszámítva a nyilvánvalót és megjósolhatót. Megint nagy veszekedés elé nézek. Néha én kerülök ki győztesen. Végül ebből is én fogok. Ha eljutunk addig. Mellesleg lehúzhatnám magam, az sem biztos, hogy el akarunk jutni addig. Először amúgy is Műszaki Egyetem falai között szeretnék kikötni.

Morcosan előkapom az MP66-omat, és közben megállapítom, hogy megint otthon hagytam a mobilom. Azon is tudnék zenét hallgatni, de csak háromszáz fér fel, sokkal jobban szeretem a mp-t, arra kétezer nyolcvanhat, ha nem mind tíz perces. Bedugom a fülembe, majd kirántom. Majd megint berakom, és kikeresem a legkeményebb számot, amelyet valaha ismertem, régen erre üvöltöztünk Róbertékkel. Azóta is mindig magammal cipelem, bárhova megyek.

Dübörög a zene, én pedig egyre gyorsabban lépkedek. Az utolsó öt percet már izomból futom.

Mikor odaérek a Kerekes útra, lefékezek, és ránézek a hatalmas házra. Szinte minden szintjén csak skótok laknak, többségük vörös. Állítólag „kiüldözték” szegény régi lakókat, szebb lakásokba. Régen egy kollégium állt itt, annak a mintájára építették újra, megtartva, hogy A és B oldalra oszlik, és hogy ocsmány fossárgás-barna színe van, némi zölddel keverve. Meg azt, hogy kerítéssel veszik körbe. Kiskoromban imádtam itt élni, mindenhol csak barátaim voltak. Az a gond, hogy mindenki tudja, kik laknak itt, a legjobb dolog, amit a külsősök tenni akartak eddig, a lebontás. De akkor nem lenne minket hova küldeni. Mármint őket.

A kerítésen keresztül meglátom, hogy egy feketébe öltözött alak kiront az épületből, majd felüvölt, és csapkodni kezd. Veri a vasrudakat, a fákat, belerúg az ajtóba, és a közelben álló légjárművek felé veszi az irányt. Egy pillanatra lefagyok, majd odarohanok hozzá.

– Ne, Róbert, ne! – ölelem át hátulról, vissza akarom tartani. Nem akarom, hogy megint a zsernyákoknál kössön ki, rongálásért.

– Mi a franc?! – izomból leráz magáról, hátraesek.

– Mi az…?!

Mikor meglátja, hogy én vagyok, lefagy, majd összecsuklik, a térdei belecsapódnak az aszfaltba. Odakúszok hozzá, remeg a keze, a fejét lehorgasztja.

Megsimogatom vörös fürtjeit, az ujjaim koszosak és véresek. Átölelem.

– Mi történt? – suttogom a fülébe.

– Ó, Ella, nem vetted fel… Nem vetted fel…

– Sajnálom, de most itt vagyok.

– Lehet, hogy halálos… Halálos.

– Mi halálos, miről beszélsz?

– Azt mondják, lehet, hogy meg fog halni. MacDonald is látta, lehet, hogy ő sem tud segíteni.

MacDonald az egyetlen olyan skót orvos, aki Magyarországon praktizál, nagy a szaktudása, és a vörösöket is lelkiismeretesen gyógyítja. Sokaknak ő védőszentje.

– Kit nem tud megmenteni, miről beszélsz?!

– A bátyámat – kicsit hátrébb húzódik, hogy a szemembe nézhessen. Könnyezik. – Tegnap megtámadták a bátyámat. Nem tudom, pontosan hogy történt, éppen nem voltunk együtt.

Titokban hálát adok érte mindenkinek.

– Nem… voltam vele. Néhány haverjával lógott együtt, az a banda lehetett, amelyik néha idejön vergődni. Eddig sosem volt még ennyire durva. Néha előkerült egy-egy pillangó-lézer, ha nagyon eldurvult a helyzet, valakik előrántották a pisztolyukat, de sosem sült el. Vagy legalábbis nem így, nem kis híján az áldozat szívébe. Te is tudod, hogy sosem volt ennyire durva!

– Tudom.

Pedig gyakran idejártak. Velünk együtt nőttek fel, a közelben. Először csak a közös játszótéren akadtak problémák, egy idő után beleépült, szerves része lett a mindennapjainknak. Nagyobb következmények nélkül. Aztán az egyik banda egyszer csak átlépte a határvonalat, azóta át is járnak egymás területére. Semmi komoly, csak egy kis bunyó, eddig úgy gondoltam, csak a feszültséget akarják levezetni.

– Biztosan az új vezetőjük tehet róla. Eljön a kurva Dunája mellől, van pénze, és azt hiszi, máris ő alakít mindent! Az a szörnyű, hogy ezek szerint ő is alakít mindent. A többiek szerint, akik a bátyámat is bevitték a kórházba, jobb fegyvereket szerzett nekik. Állítólag meg akarja tisztítani a terepet. Tőlünk – Róbert kiköp. – A bátyámmal kezdte.

Ijedten nézek rá.

– Sosem meséltél erről a vezérről. Már nem Kovács van?

– Nem, ennek sokkal flancosabb neve van. Magyar.

Legszívesebben számon kérném, de a szemei tele vannak fájdalommal. Kék örvények.

Sötétebbé válnak, és hirtelen felpattan.

– Odamegyek, és kibelezem azt a gecit.

– Dehogy mész oda! Egyedül?! A többiek nélkül még annyit sem érsz. Így is…

– A többiek félnek – mondja, hangjában tömény undor. – Az új fegyverek megijesztették őket.

– Egyedül akkor sem mehetsz oda! Veszélyes, túlerőben vannak, mindig fuss, ha túlerőben vannak, nem emlékszel!?

– Mindig túlerőben lesznek, hát nem érted? Mi vagyunk a kisebbség! Azok a rohadékok mindig többségben lesznek!

– Akkor sem mehetsz oda! A majdani gyerekeink egy halott apával semmire sem mennek!

– A majdani gyerekeinket is arra fogom nevelni, hogy gyilkolják ezeket a faszokat!

Rámeredek.

– Ahhoz először meg kéne élned, hogy gyerekeink legyenek. Mellesleg, feketére fogom festeni a hajukat. Hát nem érted, hogy egyedül így van jövőjük?!

– Nem fogsz gyávákat nevelni belőlük! Harcosok lesznek, ha az kell! Az unokáink érdekében az kell!

– Hogy aztán úgy járjanak, mint a bátyád?!

– Mondd még egyszer…!

Felemelem a kezeimet. Nem tudom, hogy hogyan jutottunk idáig. Állva meredünk egymásra, mindkettőnknek vörös a képe a veszekedéstől.

– Sajnálom, ami vele történt. Te is tudod, hogy… milyen jóban voltunk. De nem akarom, hogy veled is ez történjen. Nem szeretnélek elveszí…

– Nocsak, egy aprócska baleset ennyire jótékony hatással van a világra? Mindjárt egy vörössel kevesebb? – hallok egy gúnyos hangot a hátam mögül.

Róbert megfeszül, az arc letorzul a dühtől.

– Magyar.

Megpördülök, egy magas, rövid hajú férfival találom magam szembe. Bőrdzseki van rajta, amely sokat sejtetően kidudorodik azokon a helyeken, ahová azok rakják a fegyvereket, akik nem akarják nagyon eltitkolni, mikkel járnak az utcára. A dzsekin kalocsai hímzéses minták vannak, kiegészítőként két suttyót is hozott magával, az egyik szőke, a másik fekete, vigyorogva hallgatják új főnöküket. Meg mernék esküdni, hogy a szőkének még tudom is a nevét, Szlovik. A fekete meg talán Gáspár.

Odahátrálnék Róberthez, azonban Magyar hirtelen mellettem terem, és átkarolja a vállamat.

– Mondja csak, hölgyem, zaklatja ez a férfi? – a szája büdös a piától. Észreveszi a szeplőimet és a szememet, és még szélesebb vigyort ereszt meg. – Vagy talán te is közülük való vagy, cicám, csak használtál egy kis festéket a fejeden?

– Ezt könnyen megtudhatjuk, főnök – hallom a fekete haját. – Mindig is érdekelt, hogy a vörösök vajon lent is vörösek-e, vagy ott megkímélte őket a természet.

Felröhögnek, kitépem magam Magyar karjából. Hátralök, megint elesek az aszfalton.

– Te geci! – kiált fel Róbert, és megindul. Elképedek:ezek szerint most nincs nála fegyver. – Baszd meg, nem vehetsz el tőlem…

Magyar előveszi az egyik fegyvert. Tényleg valami új széria lehet, ezt a szürke kicsikét nem ismerem, könnyednek és biztosnak látszik.

– Nem vehetek el tőled? Mit? Az életed? A szukád? Ó, dehogynem. A bátyáddal is megtettem, nem igaz?

Magyar hirtelen hadonászni kezd a fegyverrel, hol rám mutat, hol Róbertre, a levegőbe vagy az aszfaltra. Egyszer még a társai felé is, akik erre összerezzennek.

– Mind ezt érdemlitek, korcsok. Halált, szenvedést. Tudod, mit? Ti ketten most szépen velem jöttök, és a te asszisztálásoddal fogjuk megnézni, valóban vörös-e a kurvád. Aztán értékelned kell majd a produkciót, tízes skálán. Ha közben bármivel is próbálkozol, lelövöm, mint a kutyát, ahogy azt mind érdemlitek. Büdös skótok. Idejöttök, mindent elvesztek tőlünk, belőlünk éltek, kiszipolyoztok minket… – Róbert áll, és néz rá, a száját összeszorítja, megfeszül az álla. A szemei megint, mint két örvény. Magyar hirtelen üvölteni kezd. – Azt hiszed, csak te vesztettél el valakit?! AZT HISZED!?

Róbert hirtelen nekiugrik, nem tudom, mire gondol. Talán, hogy már nem rá mered a pisztoly, de nem is rám, hogy Magyar hirtelen megőrült. Arra nem számít, hogy a lövés máshonnan jön.

Hátraesik, felvisítok. Szlovik megszólal.

– Úristen…

Odaugrok Róberthez, a hasára szorítom a kezem. Ujjaim közül vér csordul ki. Nem olyan lézerlövedék volt, amelyik megégeti az ember bőrét, és így megakadályozza, hogy dőljön belőle a vér ezek szerint. Valami új fejlesztés lehet, hogy még gyilkosabb legyen.

– Ne, ne… – érzem, hogy hisztérikus a hangom. – Ne, ne…

Róbert felemeli a kezét, vörössé festve az arcomat.

– A gyerekeinknek apa kell…

Fennakadnak a szemei, és nem szól többet.

Az egész egy pillanat, a többiek lefagyva néznek ránk. Szlovik ugyanazt a szót ismételgeti. Az ereimben mintha méreg áramlana szét, jeges, mégis tüzes, valahonnan mélyről morgás tör fel.

– Úristen, a haja.

Gáspár hirtelen megfordul, és elfut. Már úgyis megkapta a választ a kérdésére.

Valahol a szemem és a tudatom perifériáján érzékelem, hogy a tincseim újra vörösek.

– Ha nem vigyáztok, a lelketeket is kiszívom. Elég egy érintés, és az enyémet vagytok. Nem állíthat meg a fegyvereket, a mocskos tervetek, a félelmetekből építkezem. És egyre, egyre erősebb vagyok.

Hirtelen Szlovik is megpördül.

Ránézek Magyarra. Lő, és elvéti.

– Annyira, annyira erős vagyok.

Végül ő is elfut, még mielőtt hozzáérhetnék.

Lerogyok a földön fekvő Róbert mellé, lecsukom a szemeit, és megfogadom, hogy megbosszulom. Végül mindkét banda vezetője elveszetett valakit.

Különben is. A vörösöknek úgy sincs lelkük. Ideje pótolni.

 

Bejegyzések

Lewis Carroll: Aliz Csodaországban – Az Álteknős története

A Griffmadár feltápászkodott és megdörzsölte a szemét, a Királynőt nézte, míg az el nem tűnt a látóhatáron, majd felvijjogott.

– Micsoda móka! – mondta a Griffmadár, félig magának, félig meg Aliznak.

– Mi olyan mókás? – kérdezte Aliz.

– Hát Ő! – mondta Griff – Tiszta agyrém ez a nő, soha nem végeznek itt ki senkit sem. Tudod? Na gyere!

Itt mindenki azt mondja: „na gyere”, gondolta Aliz, ahogyan csendben követte. „Még soha életemben nem parancsolgattak nekem ennyit, soha!”

Még el se indultak, mikor meglátták az Álteknőst a távolból, szomorúan és magányosan ücsörögni egy sziklaszirten, és, ahogyan közelebb értek, Aliz hallani vélte, ahogyan hatalmasat sóhajt és majd megszakad a szíve. Mélyen sajnálni kezdte az Álteknőst.

– Miért ilyen bánatos? – kérdezte a Griffmadarat, aki szinte ugyanazokkal a szavakkal válaszolt, mint az előbb.

– Á, tiszta agyrém ez az Álteknős, soha nem volt semmi baja. Tudod? Na gyere!

Úgyhogy továbbmentek az Álteknőshöz, aki rájuk emelte hatalmas, könnyes tekintetét, de semmit se mondott.

– Ez a fiatal hölgy, itt – kezdte a Griffmadár – majd eleped, hogy megtudja a történetedet! Bizony ám, majd eleped!

– Akkor elmesélem neki. – mondta az Álteknős mély, öblös hangon – üljetek le mindketten, és egy szót se halljak, míg a végére nem értem.

Végül is leültek, és egyikük sem szólalt meg egy ideig. Aliz elgondolkozott. Nem értem, hogy érhetne a végére, ha el se kezdi, de tovább várt, türelmesen.

– Egyszer – kezdte el végül az Álteknős, egy mély sóhajtás után – régen igazi Teknős voltam.

Majd hosszú szünet következett, amit csak a Griffmadár fel-felvijjogása és az Álteknős szipogása tört meg időnként. Aliz már éppen felállt volna, hogy azt mondja, köszönöm az érdekes történetet, uram, de aztán nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy LEHETETLEN, hogy csak ennyi legyen az egész. Biztos, hogy van folytatás, és erre gondolva inkább nyugton maradt és nem mondott semmit.

– Mikor még kicsik voltunk – folytatta az Álteknős megnyugodva, bár néha-néha még szipogott – tengeri iskolába jártunk tanulni. A tanár egy öreg, kopott teknős volt. Úgy hívtuk, hogy Ékszerteknős.

– Miért hívtátok Ékszerteknősnek, ha egyszer kopott volt? – kérdezte Aliz.

– Azért mert a tanárunk volt, briliáns elme! – mondta az Álteknős ingerülten – micsoda modortalanság, mondhatom!

– Szégyellned kéne magad, hogy ilyen kis butaságokat kérdezel! – vijjogta a Griffmadár, és mindketten csöndben maradtak és némán nézték szegény Alizt, aki majd a föld alá süllyedt szégyenében. Végül a Griffmadár odaszólt az Álteknősnek:

– Folytasd csak, öreg harcos! Nem érünk rá egész nap! – mire az ezekkel a szavakkal folytatta:

– Igen, tengeri iskolába jártunk akkoriban, ha hiszed, ha nem.

– De hát én nem mondtam, hogy nem hiszem! – szólt közbe Aliz.

– De mondtad! – kiáltott az Álteknős.

– Vigyázz a nyelvedre! – vijjogta a Griffmadár, mielőtt Aliz ismét kinyithatta volna a száját. Az Álteknős folytatta.

– A legjobb oktatásban részesültünk, s mi több, minden nap jártunk iskolába, minden nap!

– Én is nappalis voltam, nem kell ennyire fent hordani az orrodat! – mondta Aliz.

– No és szakköreitek voltak-e? – vágott vissza az Álteknős kissé elbátortalanodva.

– Igen! Francia és zene! – mondta Aliz.

– Na és mosás? – kérdezte az Álteknős.

– Hogyan lett volna! – háborodott fel Aliz.

– Á, akkor sajnos nem a legjobb oktatásban részesültél. – mondta az Álteknős teljesen meggyőződéssel. – A mi iskolánk külön büszke is volt a szakköreire: A franciára, a zenére, és a mosásra! Bizony!

– Nem sok hasznát vehettétek a tenger fenekén. – mondta Aliz.

– Sajnos nem is járhattam rá, nem engedhettük meg magunknak. – sóhajtott az Álteknős. – így csak az alapoktatás kaptam.

– És ez mit takar? – érdeklődött Aliz.

– Sírást és olvadást, elsősorban –felelte az Álteknős – aztán még a szántan alapjait: feltörtekvést, kivonulást, lecsúnyaszítást és derongálást.

– Még sose hallottam olyat, hogy lecsúnyaszítás. Az meg micsoda? – kérdezte Aliz.

A Griffmadár meglepetésében két lábra állt.

– Hogy micsodaa! Soha sem hallottál a lecsúnyaszítást tudományáról? De azért a felmagasztalásról már biztos hallottál, nem?

– Igen. – felelte Aliz, kissé kétségek közt – a felmagasztal az az, mikor valakit szebbé, jobbá teszünk a szavainkkal.

– No, hát akkor, – folytatta a Griffmadár – ha ezek után se tudod mi az a lecsúnyaszítás, hát elég buta vagy, mondhatom!

Aliz teljesen elbátortalanodott a további kérdésektől, így inkább az Álteknőshöz fordult:

– És még mit tanultatok?

– Különféle misztériumokba avattak be – felelte az Álteknős, számlálva a tárgyakat az mancsain. – misztériumokat, ősieket és újakat, tengermélyi varázst, például villámszórást, amit az elektromos angolna tanított nekünk, hetente egyszer. Na meg nyúlást-kúszást, és az apró buborékká válást!

– Az meg MILYEN? – ámult el Aliz.

– Nos, sajnos már nem tudom megmutatni. – felelte az Álteknős. – A testem már nem elég hajlékony. A Griffmadarak meg nem tanulnak ilyet.

– Nincs rá időnk. – vetette oda a Griffmadár – Én antik filozófiát tanultam a Remeteráknál, úgy ám.

– Sose jártam nála. – sóhajtott az Álteknős – úgy hallottam csak a tragédiáról meg komédiáról oktatott.

– Úgy ám, úgy ám! – sóhajtott ezúttal a Griffmadár, és mindkét teremtmény a mancsai közé temette az arcát.

– És egy nap hány órát tartottak? – kérdezte Aliz, hogy elterelje a témát.

– Tizet az első nap, kilencet másnap, és így tovább. – felelte az Álteknős.

– Milyen érdekes órarend! – kiáltott fel Aliz.

– Ezért nevezik órarendnek – folytatta az Álteknős – hiszen az óráknál az a trend, hogy minél többön vagy az iskolában, annál kevesebb órád marad hátra!

Aliz még soha nem hallott az órarend ilyenfajta értelmezéséről, de még forgatta a fejében a gondolatot, mielőtt szóvá tette volna:

– Tehát a tizenegyedik nap szünet volt?

– Hát persze! – felelte az Álteknős.

– Na és a tizenkettedik? – kérdezte Aliz fellelkesülten.

– Ha már az óráknál tartunk, hogy szalad az idő! – szólt közbe a Griffmadár jelentőségteljes hangon – most avasd be a játékokba!

Bejegyzések

Répák, cigi, fülbemászók (Egy regény fejezetei)

 

 A Csipke találta ki persze, magamtól sosem jutott volna eszembe ilyesmi, de azért tetszett a dolog. A Lackót juttatta eszembe az egész.

Őt akkor már rég nem láttam, a Csipke azt mondta, hogy ő azt hallotta azoktól a gyerekektől, akik az utcán tollasoztak, fociztak és sikítoztak az ég felé, hogy a Lackó egyszer véletlenül nekirohant egy üvegajtónak a suliban, ami szilánkosra tört, és elvágta az ütőerét a csuklóján, és a mentők későn értek oda, és a Lackó elvérzett. Én nem tudom, néha átlestem a kerítésen a szomszédba, de a nagy tuják a kerítés mögött eltakarták a házat. Kuss volt odaát, mint nálunk csendespihenőkor. A Csipke azt mondja nekem:

-Szökjünk meg éjszaka! Menjünk el innen messzire!

Akkor már túl voltunk a Kovács Lujza nagy jelenetein, az etetős meg a fürdetős korszakán, és a Csipke azt mondta, „ki kell használnunk a vihar előtti csendet”.

A viharra persze nullahuszonnégyben fel voltunk készülve, ezt még a Csipke tanította nekem, hogy így kell élni, de azért valamennyire, kábé annyira, mint amennyire a tévében az időjósok, meg lehetett becsülni, mikor mit szabad. Hogy mennyi a „mozgástér”.

A Csipke ezt a dolgot elég komolyan gondolta, úgy láttam rajta, én akkor már nem nagyon szóltam senkihez, a Nagy Hallgatás mozgalomhoz csatlakoztam, és se a Szabó K.-val, se a Kovács Lujzával nem nagyon érintkeztem, bár ez nem is igen tűnt fel nekik, azt hiszem. Mondhatni: nélkülem is megvoltak. A Csipke a földet kaparta a homokozó mellett egy bottal, aztán rám nézett, és azt mondta:

-Játsszunk.

Nem sok kedvem volt, de már olyan régen csináltuk, és egyébként is éreztem, hogy minden barátom elhagyott.

-Ott vagyunk – mondta a Csipke, és a hátára vett egy képzeletbeli hátizsákot, és megrogyott a súlya alatt -, hogy a Tanár végül a Takarítónővel maradt, és lett még egy gyerekekük, egy fiú. Ott vagyunk, hogy elmennek kirándulni, és a kisfiú meg a kislány az ösvény mellett futkároznak, ahol ők mennek, és aztán…

Mentünk, mentünk a Nővel, folyt a hátamon az izzadtság, megroggyantam a hátizsák súlya alatt, a hátizsákban volt szalonna, csomagolt kenyér, paradicsom, dobozos almalé és sportújság. Meg napkrém és szúnyogriasztó spray. A gyerekek ott rohangáltak körülöttünk, a Nő meg azt mondta: lehet, hogy eltévedtünk. Volt néhány szúnyog, ami összecsipkedte a hátamat, ahol nem takarta el a hátizsák. A kislány aztán elfáradt, volt neki egy rózsaszín táskája, amiben volt egy barbie-magazin meg dugi gumicukor, ami persze összeolvadt és ráfolyt az újságjára. Folyott az orrom, állandóan tüsszentettem, és könnyes volt a szemem. Néha nem láttam semmit. A Nő azt mondta: szerinte eltévedtünk.

-…és akkor…-mondta a Csipke.

…nem tévedtünk el, dehogy, mondtam, és megtöröltem az orrom egy zsebkendővel, ami már szinte nehéz volt a takonytól, és megfogtam a kezét, hogy megnyugtassam.

-Fúj!-mondta a Csipke, és elrántotta a kezét. A kisfiú nem mert odanézni, ahol voltunk, és a nővérét is odébb rángatta.

„Megfogják egymás kezét, ne nézz oda, mert akkor elengedik!”

-Fuj -mondta a Csipke, és elrántotta a kezét. Akkor néztem a tenyeremet, tényleg nagyon izzadt és taknyos volt. Akkor a Csipke azt mondta:

-A sok pia miatt gyengült le a szervezeted ennyire, azért vagy ilyen allergiás.

Rágyújtottam, és a Nő azt mondta, azonnal oltsam el, mert még a végén felgyújtom az erdőt, de már nem érdekelt. Bontottam egy sört, és hamarosan úgy elhalkult a Nő panaszos rikácsolása, mintha csak egy szúnyog ciccegett volna a fülembe.

A Csipke egész nap a kenyeret meg a vizet gyűjtögette, kelkáposztafőzeléket csak nem vihettünk éjjel túrázni, pedig az volt ebédre. A főzelékhez kértünk kenyeret, de igyekeztünk annyit, hogy ne tűnjön fel.

A Szabó K. pár napja tért vissza az elvonóról, és elég éberen, nyugtalanul járkált a házban, vakarta a hátát, ha épp nem járkált. Kiment a kertbe cigizni. Kávét főzött magának. Mogyorót rágcsált. Kérdeztem a Csipkét, nem lesz-e vele gond, de azt mondta, ne aggódjak, kapott elég gyógyszert mindkettő, a Szabó K. és a Kovács Lujza is, egyikükkel se lesz gond.

Néztem a Kovács Lujzát, ahogy ült velünk szemben a konyhaasztalnál, és kanalazta a kelkáposztafőzeléket, és egy olyan fehérarcú zombi jutott róla eszembe, amit egy filmben láttam. A Szabó K. dettó ugyanez, csak egy éhes zombi, aki nem találja a helyét, mert elfelejtette, hogyan kell embert enni.

A hátsó kijáratot kell majd hasznáni, mondta a Csipke, ami azt jelentette, hogy le kellett mászni egy létrán, ami az ő szobájához vezetett kívülről, a veteményesbe, ami a létra tövénél volt. A Kovács Lujza valaha ott nevelte a karalábét, a répát, a hagymát, a fejessalátát, a borsót meg az ilyeneket. Most már ember nagyságú gazok nőttek a répák meg a borsó helyett, azok közé leereszkedni a létrán elég hátborzongató feladatnak tűnt.

A Csipke mászott elöl. Rajta volt a táska, benne a kenyér meg a félliteres műanyag üvegben a csapvíz. Lötyögött, ahogy a Csipke mászott lefelé. Néha megreccsent a súlya alatt néhány létrafok. Aztán hirtelen eltűnt az ember nagyságú gazban, mintha a gaz befalta volna őt.

Zizegést hallottam.

A nevén szólítottam, de nem mertem hangosan, mert féltem, hogy a Kovács Lujza felébred. Alattam is megreccsent egy létrafok, akkor majdnem behugyoztam. Aztán valaki hirtelen befogta a számat, és lerántott a földre.

Ott terült el felettem a gazrengeteg, mint egy sűrű dzsungel, mellettem meg feküdt a Csipke, ő is erősen lihegett, és láttunk pár csillagot a gazok között, de mintha valami füst takarta volna el őket, és egyszercsak meghallottuk.

Eleinte olyan volt, mint az a macska, amelyik a pincében fejjel előre beleszorult egy konzervdobozba, és nekiütődött mindennek, de mi akkor azt hittük, egy őrült rablógyilkos, aki ki akarja nyírni az egész családot. Aztán meg olyan volt, mintha egy nagy hatalmas dinoszaurusz trappolt volna a világon át, egyenesen felénk. A csillagokat lassan benyelték a fekete felhők. Akkor megnyugodtunk.

Megfogtam a Csipke kezét. Ő megkérdezte, kérek-e kenyeret.

Azt mondtam, kérek. Ráhullott a kenyérre néhány csepp eső, ettől puha lett, kiengedtem a kezemből, mint valami masszát, lecsurgott a földre a hangyáknak.

-Mennyivel jobb itt, mint odabent – mondta a Csipke.

Tudtam hogy arra gondol, mennyivel jobb ez, mert mindketten hallottuk, hogy a dörgés, ahogy megrezdül az ég, és beleremeg a föld, ami a hátunk alatt volt, mennyivel szebb, mennyivel jobb dallam, mint azoké ott bent, ahogy a Kovács Lujza rikácsol és bőg, beleveri a fejét a fa bejárati ajtóba, a Szabó K. meg hörög és ő is ordibál, a Kovács Lujzának ázott-taknyos-zsebkendőszaga van, még arra is emlékeztem, hogy egyszer még, bőven a Nagy Hallgatás mozgalom előtt, mikor a Csipke még kicsit más volt, belekapaszkodott a Kovács Lujza karjába, és azt sikította torkaszakadtából, hogy „ne halj meg anyu, ne menj, kérlek”, de a Kovács Lujza azt mondta, hogy „hagyjál te kis szar, megyek a vonat alá, akkor majd meglátja”, és lerázta magáról a Csipkét, aki beütötte a könyökét a betonba, és vérzett, és a Kovács Lujza befeküdt a vonat alá, a Szabó K. meg csak dülöngélt, és egyszer leesett azon a létrán, amin mi most sötétben lemásztunk, és eltöre mindenét, meg egyszer megakadt egy kukoricaszem a torkán, a Kovács nekünk azt mondta hogy csak emiatt fuldoklik, akkor még többet bőgött, és néha nekünk is mondott valamit, pedig mi tudtuk, hogy epilepszia volt, nem pedig kukorciaszem, és emlékeztem, hogy a Csipke egyszer mutogatott nekem valami levelet, és a Kovács Lujza nagyon sok gyógyszert megevett, és néha jöttek a szomszédok, akkor még kisebbek voltunk, és azt mondták, hívják a rendőrséget, de végül mindig a Kovács Lujzának adtak igazat a szomszédok, és szinte hallottam a fülemben, mintha most történne, hogy a Kovács Lujza ordít, torkaszakadtából, és a Szabó K. is ordít, és késsel hadonásznak, és a Csipke azt mondta, hogy most felvágja az ereit, ha nem hagyják abba, de oda se szartak, kurvára nem érdekelte őket, úgyhogy a Csipke végül úgy döntött, hogy nem teszi meg, mert minek, és utána lett asszem másmilyen, amilyen most, hogy fogta a kezem, és megkínált kenyérrel.

Éreztem, ahogy egy pók megmássza a karom, de nem kaptam el. Csiklandozta az ázott szőreimet. Éhes voltam, de olyan jó volt ott feküdni, az ázott földön.

Hallgasd, mondta a Csipke, és hallgatuk, ahogy lassan visszatér az élet az estébe. Kuruttyolni kezdtek a békák, ciccegni a szúnyogok, ciripelni a tücskök. A tücskök adták az alapritmust, rásimult a szúnyogok és békák szerenádja. Távolról hallottunk egy mentő-vagy tűzoltóautót is.

-Szerintem – mondta a Csipke, és hallottam, kezd elálmosodni -, szerintem a Szabó K. egyébként mindent hall, csak dierkt úgy tesz, mintha nem hallaná. Szerintem belemászott valami a fülébe egyszer, egy kiránduláson, egy varázsbogár, ami abban segít, hogy csak azt hallja meg, amit szeretne.

-Szerintem tényleg süket – mondtam, és ásítottam.

-Mit ásítozol – mondta a Csipke.

De akkor már rég másztak a csigák, mintha egy akadály földhányás lennék, én meg nem söpörtem le őket, és nem is undorodtam tőlük, csak azt éreztem, hogy így jó minden ahogy van, és hogy az esőnek van a legfinomabb illata az egész világon, aztán nem keltem föl onnan többé.

Bejegyzések

A pénztárca, a fél gyros és a szegények

A holnap a holnap… Pesten könnyebben jön el,

mint Komáromban. Nem ugrasz fel? Nem jössz el hozzánk?

Nem ugrálok: éppen 350 Ft van a pénztárcámban, egy fél gyros-ra

épp hogy elég – ha egyszer épp egy fél gyros-ra támadna kedvem.

De nem támad, mert hiszen munkát keresek. Vagy csak üldögélek,

a térdemen egy verseskötettel. Hátam mögött a Parnasszus,

előttem egy tűzfal – ha ugyan érted. És a szegényekről olvasok,

akiknek nincs gobelin pénztárcájuk, ahogy nincsenek persze irodalmi

divatokban tájékozott barátaik sem. Azt persze nem tagadom,

hogy a szegények léteznek, csak éppen még nem laktam annyira jól,

hogy szeressem is őket. Pedig a város aluljárói, ezek a vasbeton

érfalak, ráncok, sebek, mind ugyanabban a kloákában futnak össze:

az éhség útvesztőjében. Én itt találkozom velük össze. Tudd meg,

Horatius: az éhség majd’ olyan makacs dolog, mint a költészet.

 

 

Drága dédmamám – akitől a gobelin tárcámat örököltem –,

énekelni tanult Bécsben, és az első háború után ő is éhezett.

Ám az utcán büszkén a járókelők szemébe nézett, hogy az arcára,

és ne a rongyos cipőjére figyeljenek. Micsoda példa, igen!

A Damjanich utcán végig – kezemben egy képzelt opera

kottájával és ezzel a valóságos kis gobelin micsodával –

én is büszkén lépkedek. Csak nincs arcom, talán már

tekintetem sem, amit megmutathatnék a többieknek.

Bejegyzések

Miura Sion: Virágok

 

A majomférj

Történt egyszer, hogy egy parasztember nem tudott aratni az aszály miatt, ám egy majom ekkor megsegítette: esőt hozott a földjére. Hálaképpen az ember három lánya közül a legkisebbet a majomhoz adta feleségül.

Egy napon, amikor a lány hazalátogatott szüleihez, rizssüteményt készíttetett a majommal, mondván, apjának viszik ajándékba. A rizssüteményes mozsarat aztán a majom hátára adta. Útközben a lány meglátott a folyóparton egy gyönyörű virágzó cseresznyefát. – Olyan szépek ezek a virágok! Szeretném megmutatni apámnak is – mondta a majomnak. – Na, majd én szedek belőle – válaszolt az. Azzal a majom, hátán a rizssüteményes mozsárral, felmászott a cseresznyefára. A vékony ág letört a mozsár súlya alatt, a majom pedig  a folyóba esett. Miközben sodorta az ár, egy verset költött, amely erről szólt: – Az életem nem sajnálom, inkább az szomorít el, ha arra gondolok, mennyire megsiratsz majd. A lány meredten bámulta a hullámokon sodródó majmot. Aztán egymaga hazament, és boldogan élt.

 

 

Miért is mentem én hozzá egy ilyen férfihoz? Néha elgondolkozom rajta.

            Te persze nevetsz, hogy mekkora luxus. Képzeld csak el! Egy kis szobában, kettesben egy majomképű férfival, az ablakból pedig mi látszik? Csak a koromsötétség. A majom egy ideig beszél a laboratóriumban aznap történtekről, aztán tétovázva megkérdezi: – Ne menjünk lassan aludni? – Eláll tőle az ember lélegzete.

            A majom nagyjából rászedett engem.

            Éjfélkor beállít a lakásomba. – Ezeket a virágokat neked hoztam – azt mondja. A kezében egy nagy csokor világoskék liliom volt.

            – Saját fejlesztés. Nemsokára kész lesz a szilvavirág illatú cseresznyevirág is. Ha kinyílnak, te leszel az első, akinek hozok belőle.

            Átvettem tőle a liliomokat. A virágporuk aranyszínű volt, a szirmaik pedig vékonyak és áttetszőek, mint a celofán.

            A majom taxival száguldott idáig, hogy átadja nekem az épp elkészült virágokat. A haja ragacsos volt, még a szemüvege is bepárásodott a zsírtól, a lábára bolyhos zoknit és bioszandált vett. Mégiscsak túl hideg fogadtatás lenne, ha mindössze annyit mondanék: Köszönöm! Viszlát! – és rácsuknám az ajtót – gondoltam. Megmutattam a jószívű énem, és bizony ez volt az első lépés a tévedés útján.

            – Iszol egy teát? – kérdeztem, a majom pedig nagyon örült, kivörösödött arccal bólintott. Aztán kicsattanó jókedvvel leült a nappaliban az asztalhoz, de láttam, hogy amerre járt, gőzölgő lábnyomok keletkeztek a padlón. Borzalmasan zsíros, vagy inkább fülledt…? Mindenesetre a majom lába szinte olyan volt, mint valami halálos fegyver.

            – Mi lenne, ha lezuhanyoznál? – javasoltam tehát. Nem akartam ezzel semmi különösebbet mondani, csak hát nem akartam egy mocskos férfit éjfélkor vendégül látni.

            Még váltóruhát is adtam a majomnak. – Tessék! Itt van ez. Aszadáé, de sajnos nincs más – mondtam. A majom olyan lett, mint egy olívaolajtól csöpögő paradicsom, bizonytalan léptekkel eltűnt a fürdőszobában.

            Nem, nem volt ebben semmi kegyetlenség vagy ilyesmi. Hiszen a majom volt az, aki – bár nem kértem erre – folyton nyüzsgött körülöttem még az után is, hogy Aszadával szakítottunk. A barátja volt szerelmétől általában el szokott távolodni az ember, nem? Szerintem épp ezért tisztáznia kellene, miért lóg mégis folyton a nyakamon.

            – Nem is érzek irántad semmit, és különben is, még el sem felejtettem Aszadát – mondtam neki.

            Nem tudom, a majom megértette-e, amit mondani akartam. Mindenesetre egy kicsit tisztábban jött ki a fürdőszobából. Aszada inge nagy volt rá, így már szinte túlságosan is szánalomra méltó volt a látványa.

            Ezalatt vizet forraltam, és elkészítettem a kávét, aztán beletettem a liliomokat egy lábmosó lavórba. Nem tudtam jobbat kitalálni! Hisz nem volt otthon akkora váza, amibe beleférnének.

            A majom akkor sem tűnt különösebben elégedetlennek, amikor a konyha padlóján meglátta a liliomokat a lavórban. Megint leült a nappaliban, és elkezdte szürcsölni a kávét. „Most már igazán hazamehetnél” – gondoltam, és leültem vele szemben.

            Egyikünknek sem igazán volt beszélnivalója a másikkal, meg se szólaltunk egész idő alatt, de aztán a majom egyszer csak felemelte fejét, és rám nézett.

            – Amit most mondani fogok, arra válaszolj egy „ühüm”-mel!

            – Nem! – mondtam.

– Akkor is megkérlek rá. Barátok vagyunk, nem?

            – Mióta vagyunk mi barátok? Te csak a volt párom barátja vagy, semmi több. Számomra nagyon-nagyon távoli valaki.

            – És miért engedsz be egy ilyen távoli valakit a lakásodba? És még azt is megengeded, hogy lezuhanyozzon? – A majom furcsa módon ellentámadásba lendült. – Már korábban is gondoltam rá, de te egy kicsit túl könnyen adod magad, vagy hogy is mondjam… Ezért van az, hogy belesétálsz az ilyen Aszadaféle férfiak csapdájába, aztán meg sírás a vége.

            – Fölösleges sajnálnod – szóltam dühösen – Aszadaféle férfiak? Te talán nem annak az Aszadának vagy a barátja? Miket nem beszélsz!

            – Én nem vagyok olyan viszonyban Aszadával, hogy szerelmesen suttogjunk, így nem különösebben érdekel, mennyire aljas.

            – Én sem suttogtam vele szerelmesen!

– Igen? – kérdezte a majom – Még ilyen ridegséget!

Ostobaságnak tartottam megmagyarázni, hogy szerelmes szavak nélkül is nagyon jól megértettük egymást. Inkább elismételtem magamban vagy százszor: „Pusztulj, majom!”

– Holnap is dolgozol, ugye? Nem kéne lassan hazamenned?

– Még nem fejeztem be. Azaz, hogy még el se kezdtem.

– Akkor kezdd el gyorsan, és rövid legyél!

– Én is ezt szeretném. Ezért mondtam, hogy válaszolj mindenre egy „ühüm”-mel!

Mintha egy hosszú, hófehér kígyó tekergőzne a gyomromban, egyre jobban gyűlt bennem a méreg.

– Ezt az előfeltételt változtasd meg! Így nem fog haladni a beszélgetés, nem gondolod?

– Értettem. Akkor nem is kell mondanod semmit – válaszolta erre a majom – Egy szó nélkül gyere hozzám feleségül!

Talán még akkor sem estem volna így kétségbe, ha egy olyan emberrel ennék együtt, akinek a hazájában két emberre három evőpálcika jut. Meg se bírtam szólalni.

– Ho… Ho…?

– Így van. Nem kell mondanod semmit – szólt a majom – Az az igazság, hogy már benyújtottam a házassági anyakönyvi kivonatot.

– Azt meg hogyan? – kiáltottam ijedtemben, és teljes erővel az asztalra csaptam – Olyat én ki se töltöttem!

– De hát Aszadának egyszer a kezébe nyomtál egyet, amin kitöltötted a rád vonatkozó részt, nem?

Valóban így volt.

– Ilyet nem szabad csinálni. Legalább akkor visszakérhetted volna tőle, amikor szakítottatok. Amikor Aszada megkérdezte, kell-e, azt mondtam, kell, és ötvenezerért megvettem tőle.

– Ez aljasság!

– Pontosan. Vigyázni kell az ilyen férfiakkal…

– Ezzel most leginkább magadra céloztál.

Mint egy átverés, ugye? Pontosabban maga volt az átverés, hogy mit ne mondjak. Nem megmondtam, hogy rászedett a majom?

Kétségbeesetten hangsúlyoztam tehát, hogy ez a házasság érvénytelen. A majom viszont folytatta:

– Csakhogy… – mondta, miközben már ki tudja hányadik tasak tejszínt tette a maradék kihűlt kávéjába – attól tartok, az érvénytelenséget elég körülményes lenne bizonyítani. Hogy az anyakönyvi kivonatot te írtad, ahhoz nem fér kétség, arról pedig semmiféle bizonyíték nincs, hogy Aszada és énköztem pénzadás-vétel történt. Úgy gondolom, egyelőre jobb lesz, ha hozzám jössz.

– Egyáltalán nem lesz jó! – majdnem elsírtam magam – Miért kellene hozzád mennem?

A majom kiitta posványszínűvé vált kávéját, és fintorgott egyet.

– Nem azt mondtam, hogy egyelőre? Most még nem beszélnék a részletekről, a lényeg, hogy nemsokára áthelyeznek egy kicsit távolabbi helyre. Mindenképp magammal akarlak vinni. Veled szeretnék odamenni.

– Miért?

– Mert szeretlek. Nagyon, kimondhatatlanul.

A majom keze, és benne a kávéscsésze, remegett, mint a kocsonya.

– Nekem az a munkám, hogy ritka, szép virágokat fejlesztek, de ha te nem lennél, ennek a munkának nincs értelme. A virágok mind-mind neked készülnek.

Nem emlékszem, hogy kértem volna ilyesmit. Csak a majom találta ki, hogy mind-mind nekem készül. Nekem ehhez semmi közöm.

A majom arckifejezése viszont nagyon komoly volt, és én is gondolkoztam rajta, hogy lassan férjhez kéne már menni, ez viszont Aszadával nem jött össze. Ráadásul a majom azt mondta, miután elutazom vele az új munkahelyére, rövidesen elválhatok tőle, ha akarok, tehát úgy voltam vele: hát legyen, így végül hozzámentem.

Ez egy nagyon régi történet.

A majomtól kapott liliomokból arany virágpor hullott a konyhapadlóra.

 

 

Ahogy te is tudod, a majom új munkahelye koránt sincs közel az otthonomhoz.

Óriási volt a környezetváltozás, úgyhogy igazán kétségbeestem.

De hát nem is éltem még soha ennyire zárt térben, egy ilyen hatalmas lakótelepen.

Az ablakból örökké csak a sötétséget látni, azt sem tudja az ember, reggel van-e vagy este. Az előszoba ajtajából pedig rálátni a lakótelep belső kertjére, ahová rengeteg egész évben nyíló cseresznyefát ültettek.

Tulajdonképpen mindet a majom ültette. Az illatuk inkább a banánéhoz hasonlít, mint a szilvavirághoz. A lakók körében viszont szerencsére nagyon népszerűek: – Jó, hogy vannak, mert szépek – azt mondják. Én azért egy kicsit félek, ha belegondolok, hogy egész évben éjjel-nappal banánillatú lesz a levegő.

A majom mindig fölösleges dolgokat talál ki. Pedig a cseresznyevirág azért volt jó, mert nincs olyan erős illata.

Nem gondolod?

Az általa készített cseresznyefák nem hoznak termést. Itt ugyanis nincsenek madarak, amik megennék. A hulló szirmaik meg elolvadnak a levegőben, mint a tavaszi hó, egy darab sem kerül a földre. Hiszen nincs is itt hely, ahova elássák a hulladékot.

Milyen szerencsétlen virágot készített ez a majom!

Hogy felkészüljön a madarak és szabd terület nélküli életre, egyfolytában az ilyen körülmények közt is megélő virágok fejlesztésével volt elfoglalva – azt mondja.

– A mostoha feltételek mellett is termeszthető rizs és búza létrehozásával régóta foglalkoznak. Viszont szerintem csupán élelemmel, virágok nélkül nem igazán lehet teljes életet élni, nincs igazam? És ebben elértem valamit, hála annak, hogy nem nagyon volt vetélytársam. Ráadásul te is itt vagy velem, úgyhogy most én vagyok a legboldogabb.

– Még ha többé nem is térhetsz haza? És akkor is, ha minden nap el kell viselned a kedvetlen arcom látványát? – kérdeztem tőle, de ő ezen is csak mosolygott.

A majom nagyon kedves. Amikor a közös ágyunkban felébredek, és meglátom magam mellett, néha megrémülök, de ezen kívül nincs különösebb bajom vele.

Mielőtt munkába megy, mindig megkérdezi:

– Ma hány körül jöjjek haza?

Ha nem akarok egyedül lenni, vagy sok étel maradt itthon, azt válaszolom:

– Lehetőleg minél hamarabb.

Ha pedig nem szeretném őt látni, azt mondom:

– Ne gyere haza!

Ilyenkor a majom bent alszik a munkahelyén, és haza sem jön, míg érte nem megyek.

Amennyire csak lehet, nem szeretne nekem kellemetlenséget okozni – azt mondja.

Ha unatkozom, hétvégén kivisz a kupola széléig. Ott van a majom munkahelyéhez tartozó melegház, ahol legyezésre csengő hangot adó gyöngyvirágok nyílnak, pöttyös harangvirágok, amikből úgy csöpög a víz, mint valami rossz vízcsapból, de vannak ott ezüstösen csillogó virágú gardéniák is. A melegház levegője pedig tömény és édes, mint egy halom trópusi gyümölcs.

A majom havonta egyszer megemlíti:

– Ha rossz velem élned, azonnal szólj!

– És ha azt mondanám, hogy rossz, akkor mit csinálsz?

– Eltűnök a szemed elől.

– Ezt most fenyegetésnek vegyem?

– Nem, szó sincs ilyesmiről. Csak az elhatározásomat mondtam el neked.

Így éljük mindennapjainkat a majommal, néha veszekedősen.

Ide figyelj! Nem dicsekedni akarok a házaséletünkkel, nehogy azt hidd! Kérlek, hallgass végig! Én kimondhatatlanul félek.

A majom azt mondja, szeret.

Ez először semmi más nem volt, mint zaklatás. Aztán így, hogy együtt élünk, idő közben tényleg kialakult némi ragaszkodás a részemről.

De azért mégsem szeretem a majmot. Csak annyi, hogy nem akarok egyedül lenni. Egy ilyen helyen, ahol egy szál ismerősöm sincs, nem tudnék egyedül élni. Csakis ezért vagyok együtt a majommal.

És ha belegondolunk, igazából még Aszadát sem szerettem különösebben. Most már jól tudom.

Ha a majom felém tett önfeláldozását, gondoskodását és irántam való érzéseit nevezzük szeretetnek, akkor én még nem szerettem eddig senkit.

Nem is volt senki, akire úgy gondolok: nem tudnám elhagyni, pedig most nagyon távol vagyok a szülőföldemtől.

Szüleimet, testvéreimet és barátaimat otthagyva, nem törődve még a gravitációval sem. A majom mindössze a szeretet hajtóerejével mindent megszerzett, amire szüksége volt.

Csakhogy a sors fintora, hogy éppen én vagyok a legüresebb, akire pedig ez a szeretet irányul.

És vajon mi lett a Földdel?

A majom saját döntése alapján szállt űrhajóba, hogy elhagyja a Földet, én viszont nem. Csak a majom heves érzelmeinek nyomására jöttem vele, és mire észbe kaptam, már itt voltam ezen a távoli helyen.

Félek. Mi lesz, ha a majom egyszer csak felébred ebből a vak szerelemből, és észreveszi a bennem tátongó űrt? És ha már kezdettől fogva észrevette, miért suttogja továbbra is folyton, hogy szeret?

A majom szerelme megkötöz, mint egy lánc. Megkötöz, és lelógat az elvesztésétől való rettegés szakadékának széléről.

Természetesen beszéltem erről a majomnak is. Ő viszont csak nevetett, és azt mondta:

– Már megint túlbonyolítod a dolgokat. Én tényleg szeretlek téged, és ez a saját megelégedésemet is szolgálja. Te is szerethetnél, hogy elégedett legyél. Szerethetsz is, de az sem baj, ha nem szeretsz, csak együtt élsz velem.

A majom ujjai ekkor is reszkettek. Remegő kézzel, de úgy, hogy azt én ne vegyem észre, megfogta a poharat, és kiitta a sörét.

Aztán később hazahozta a munkahelyéről ezt a telefonkészüléket.

– Erről közvetlenül tárcsázható az életvezetési tanácsadó robot. Tudod, a környezetváltozás miatt állítólag sokan panaszkodnak stresszre. A szomszéd laborban fejlesztették.

Te tényleg egy robot vagy? Igen? Értem. Csak mert a majomból kinézném, hogy valami szerkezettel elváltoztatja a hangját, és lehallgatja a telefonjaimat.

Milyen furcsa dolgokat találnak ki egyesek! Hogy az emberek egy robottal beszéljék meg a problémáikat!

Mindjárt itt az ideje, hogy a majom megkérdezze: – Ne menjünk lassan aludni? – Fejezzük is be mára!

Elalvás előtt a majom és én jó éjszakát szoktunk kívánni egymásnak. Ilyenkor mindig egy kicsit nyugtalan leszek.

Vajon felébredünk-e másnap? Vajon nem keletkezik-e a kupolán egy lyuk, mi pedig mást-mást álmodva nem szívódunk-e fel külön-külön a világűrben? Ha így történne, többé nem láthatnám a mellettem alvó majmot.

Mi az? Miért mondod olyan jókedvűen, hogy ezt nevezik szeretetnek?

Bár… Igaz. Talán úgy van, ahogy mondod. Nevezzük szeretetnek. Ettől én is megkönnyebbülök.

Így biztos végig együtt fogunk maradni. Egy öt kilométer átmérőjű kicsi, nagyon kicsi kupolában, fullasztó virágillatba burkolózva.

Na, majd még hívlak. Ennyit mára. A viszonthallásra!

 

 

2005

 

 

Fordította: Fittler Áron

Bejegyzések

A védett királyság (folytatás)

Két lovagot, Jaert és Paeront, otthagytunk, hogy kutassák át a helyet, maradék csapatunk pedig Saerith-szel – miután összekötöztük a kezét és betömtük a száját – visszatért a palotába. Azt hiszem, azon már meg sem lepődtem, hogy egyáltalán nem próbált meg elmenekülni. Természetesen lehet, hogy azért nem, mert még egy mágus sem tud mit kezdeni egy csapatnyi lovag ellen, ha be van tömve a szája. De én úgy éreztem, hogy akkor sem tett volna semmit, ha teljesen szabadon sétálhat. Hiszen akár csapdákkal és halálos varázslatokkal is készülhetett volna a Bérgyilkosok Céhének rejtekhelyén, helyette azonban egyszerűen megvárta, hogy megérkezzünk. Krogar királyunk és Naonar fogadott minket a palotánál. Naonar szemében mintha a felismerés szikráját véltem volna felfedezni mikor Saerithre pillantott. A lovagjaimnak meghagytam, hogy kísérjék vendégünket a cellájába, én pedig igyekeztem pár szót váltani királyunkkal és főmágusával.

– Elnézést, Krogar király, de nem jártunk sikerrel. Mire odaértünk, a rejtekhely már üres volt, ezt a mágust leszámítva.

– Mi a mágus neve? – vágott közbe Naonar

– Saerith. Saerith Lúrien.

Naonar elsápadt, királyunk és én érdeklődve néztünk rá, nem értettük elsápadásának okát.

– Valami probléma van, főmágus?

– Hány embert vesztettetek, mire meg tudtátok kötözni, Aethor?

– Hogy érted ezt, Naonar? Magától jött, saját akaratából.

Ekkor Naonar hátat fordított nekünk, és elindult a börtön felé. Királyunkkal váltottam egy pillantást, majd követtük Naonart. Pár utcával arrébb értük utol, a maradék utat szótlanul tettük meg. Mikor a börtönhöz értünk, Naonar kérésére Krogar királyunk elbocsátotta az őröket. Engem már egyre jobban érdekelt, hogy mi lehet annyira fontos, hogy az őrök nem lehetnek jelen. Naonar szólalt meg először.

– Egyszerűbb módját is választhattad volna a megjelenésednek, Saerith.

– Ugyan, kedves Naonar, nem jelenhetek meg csak úgy a személyes lakodban. Ki tudja, milyen meglepetések várják ott a hívatlan látogatókat?

– Főmágus, honnan ismered ezt a bérgyilkost? – kérdezte Krogar király.

– Főmágus? Komolyan? Alig párszáz év telt el, és főmágusi rangra emelkedtél? Szép munka, úgy látszik jót tett neked a távozásom!

– Úgy emlékeztem, hogy előtted nem volt főmágus a Mágusok Társulatában, Naonar – szóltam hozzá bizonytalanul a társalgáshoz. Saerith mosolyogva rám szegezte tekintetét.

– Mondd, kedves Aethor, te beírnád a történelmi jegyzetekbe, hogy a Mágusok Társulatát a Bérgyilkosok Céhének egyik vezéralakja alapította?

– Nem is az a lényeges, hogy ki alapította – szólt közbe Naonar –, hanem hogy mit keresel itt. A Bérgyilkosok Céhének egyik vezére nem hagyná magát csak úgy elfogatni.

Saerith a fejét csóválta, láthatóan csalódottan.

– Látom, még mindig nem figyelsz a részletekre, bizonyos dolgok soha nem változnak. Nem vezér vagyok, csak vezéralak, egy olyan személy, akihez szívesen fordulnak a tagok. Én egyetlen gyilkosságot sem követtem el a céhben töltött időm alatt, és ezt már kezdetekben is kijelentettem. Hogy miért maradtam akkor? Jó móka volt figyelő tekinteted elől elrejteni a céhünket. Ó igen, pontosan tudom, hogy az egész várost behálóztad megfigyelő varázslatokkal. De hát hiába, van előnye, ha valaki a főmágus mestere volt.

– Szóval ezért nem találtam semmit, gondolhattam volna…

– Nem csak ezért, idővel lehet, hogy át tudtad volna törni a varázslataimat. A valódi ok a céh igazi vezére. Talán hallottál már róla, a neve Duatos, az éj mágusa – Naonar elmosolyodott.

– Mintha kis félelem vegyülne az amúgy nyugodt hangodba, kedves Saerith.

– Meglehet, bár inkább tiszteletnek mondanám. Legalább száz évet mellette töltöttem. Ha pedig valakit a Bérgyilkosok Céhe egy évszázad alatt sem tud leváltani a vezérpozícióból, az sokat elmond a vezérről.

– Ez hogyan lehetséges? – szólt közbe a királyunk. – Hogyan lehetne Duatos a vezér száz éve, ha a Bérgyilkosok Céhe csupán pár éve létezik?

Saerith helyett Naonar válaszolt a kérdésre.

– Királyom, a céh sokkal régebb óta létezik, de csupán az elmúlt pár évben kezdtek el nyomokat hagyni.

– De milyen megfontolásból? – fordult oda királyunk Saerith-hez.

– Tudjátok, hogy milyen unalmas a bérgyilkoslét? Próbáltuk felkelteni a figyelmeteket a létünkre, hogy legyen valami izgalom a vadászatunkban. Legalábbis ez a hivatalos történet.

– És a nem hivatalos?

– A nem hivatalos pedig az, hogy el akartalak vezetni titeket magamhoz. És meg kell hagyjam… elég pocsék munkát végeztetek. Másfél év kellett ahhoz, hogy egy rejtekhelyünkre ráleljetek?

– Elcivakodhatnák ezen akár egész nap, de a lényeg inkább az, hogy mit akarsz.

– Mit szólnátok, ha azt mondanám, hogy ki akarom adni a céh mesterének rejtekhelyét és összes titkát?

– Azt, hogy ne nézz minket bolondnak.

– Igen, rögtön gondoltam, nem is lep meg ez a válasz. Mielőtt pedig megkérdeznéd, hogy miért tennék ilyet: mert már jó ideje úgy érzem, hogy Duotas kezelhetetlenné vált. Nem hallgat senkinek a tanácsára, olyan, mintha teljesen elvesztette volna az eszét. Azt pedig mondanom sem kell, hogy egy őrült mágus milyen pusztítást tud véghezvinni, akár a saját céhén belül is.

– És mit kérnél az információért cserébe?

– Egy egyszerű kis házikót valahol a vidéken, és egy mágiatanítói pozíciót a Mágusok Társulatában.

– Mágiatanítói pozíciót? Meg vagy te hibbanva! – förmedt rá Naonar.

– Ugyan, kedves Naonar. Pontosan tudod, hogy milyen tehetséges voltam már azelőtt is, hogy a Bérgyilkosok Céhéhez csatlakoztam volna. Az pedig csak elárul valamit – fordult királyunk felé –, hogy nem csak, hogy idáig túléltem a céhben, hanem az egyik kiemelkedő alakja is vagyok… illetve voltam.

Királyunk egy percnyi hallgatás után ennyit mondott:

– Ezt meg kell tárgyalnunk, nem tudok azonnal választ adni.

– Természetesen, gondolkozzatok, ameddig csak akartok, én nem megyek sehova.

Nem bírtam megállni, hogy feltegyem a kérdést, amire a kezdetek óta kerestem a választ.

– Saerith… mielőtt elmennénk, szeretnék valamit megérdeklődni. A királyságunk betegség– és járvány-immunitása… az első Mágusok Társulatának munkája?

– Hallottam én is ezt a teóriát, tisztelt Aethor, de el kell, hogy keserítselek, a válaszom: nem. Hogy minek köszönhető, azt én sem tudom, de nem sokkal az után jelent meg az immunitás, hogy társaimmal megalapítottuk a Társulatot.

Biccentettem felé, majd mindhárman elhagytuk a börtönblokkot.

Két nap telt el mielőtt visszatértünk Saerith-hez. Két vitával, érvekkel és ellenérvekkel teletűzdelt nap. Végül azonban megszületett a döntés, miszerint teljesítjük a mágus kérését, ha az információja pontosnak bizonyul.

– Ah, látom visszatértetek. Meg kell hagyjam, igazán kellemes volt az itt töltött két napom. Még ennivalót is kaptam, bár a szakácsot azért lecserélhetnétek.

– Ez egy börtöncella, nem a királyság legjobb szállója! Örülj neki, hogy egyáltalán kaptál ennivalót!

– Látom, különösen morcos hangulatodban vagy ma, Naonar – mosolygott Saerith. – Csak nem azért, mert tiltakozásodra fittyet hányva Krogar király úgy döntött, hogy teljesíti kívánságaimat?

– Csakis akkor, ha pontos az információd – szólt közbe királyunk.

­– A bérgyilkoscéh tagjainak mindig pontos az információja.

– Rendben, majd meglátjuk. Tehát az éjmágus… merre található?

– A tornyában, nyolc kilométerre északra Vanisiatól.

– Hogyan lehetséges, hogy nem is láttuk még azt a nevezetes tornyot? – kérdezte Naonar, és a szeme összeszűkült.

– Ugyan, Naonar, tudhatnád a választ. Egy értelmes mágus elfedi tornyát a láthatatlanság fátylával.

– Az a varázslat nem éppen a legalapvetőbb varázslatok egyike.

– És valóban, mert minden mágusnak külön tornya van…

– Rendben, igazad van, amely mágusnak saját tornya van, az valószínűleg ismeri. Ellenvarázslat?

– Arra gondolom magadtól is rájöttél, hogy egy egyszerű varázslatsemlegesítés nem lesz elegendő. Az egyetlen módszer, amivel megjelenik a torony, az a Da rai an su varázslat.

– A sötét villám… – láttam, hogy Naonart kirázza a hideg.

– Nocsak, nocsak, látom nem véletlenül lettél a Mágusok Társulatának vezére. Valóban, a sötét villám.

– Úgy tudtam, hogy az csak egy mítosz, egy legenda.

– Ó nem, nagyon is létezik. Összesen két ember ismeri: Duatos és aki tanította neki, vagyis én. Ahhoz pedig, hogy a torony megjelenjen, két lehetőség közül választhatsz. Vagy magatokkal visztek, vagy megtanulod te is a varázslatot.

– Magunkkal semmiképpen sem viszünk, ha a „tanítványoddal” újra találkozol, akkor semmi sem gátolna meg abban, hogy az ő oldalára állj. Az pedig lehetetlen, hogy egy ilyen hatalmas erejű varázslatot el tudnék sajátítani pár héten, vagy akár egy hónapon belül.

– Javíts ki, ha tévednék, de szerintem nem azt mondtam, hogy egy teljes erejű Da rai an su szükséges, hanem hogy egy legalapvetőbb szintű is megfelel.

– Nem vagyok benne biztos, hogy épp tőled akarnék varázslatokat tanulni.

– Naonar, a királyságunk múlik rajtad – szólt közbe Krogar királyunk. – Nem tudom, hogy mi ez a Da rai an su, de a nevéből kiindulva egy erőteljes varázslatnak tűnik, és ha egy őrült mágus kezében egy ilyen varázslat leledzik, az semmi jót nem jelent. Kérlek, a királyság érdekében, tedd félre aggályaidat, és tanuld meg a használatát.

Egy perc néma csend borult a cellára, majd hosszas gondolkodás után Naonar lassan bólintott egyet.

– Rendben van, a királyság érdekében megtanulom.

– Bölcs döntés, holnap reggel kezdjük a tanulást. Pihend ki magad alaposan, fáradságos munka lesz, egyetlen varázslat tanulásához sem fogható.

– Milyen kellékek szükségesek hozzá?

– Kellékek? Ja, igen, el is feledkeztem róla, a ti kis társulatotok még mindig kellékeket használ a varázslatokhoz. Na, mindegy. Ehhez a varázslathoz nem lesz szükséged semmilyen kellékre, csupán friss elmére. Ha pedig félsz attól, hogy megsérülsz, bele se kezdj! Már a tanulás kezdete is veszélyes, én legalább hat alkalommal kerültem halál közeli állapotba a végső stádium kifejlesztésekor.

– Ha te magad el tudtad sajátítani, akkor a legalapvetőbb szintjét én is képes leszek.