Címke: irodalom

Bejegyzések

Borbáth Péter újabb bazgái

1.

Holnaptól nálam dolgozol – mondták a szurtos kezű ügyvédnek, öltözz föl rendesen, irodába fogsz járni, asztal, bőrfotel, moss kezet is reggel.

Igyekezett. Tényleg. Kikutatta a szekrény aljából nagyapja öltönyét, a slicc egy kissé húgyfoltos, nagyapja pállott szaga hullámokban tört fel a srégen szabott zakóból. Éjszakára kiakasztotta a lépcsőházba szellőzni, de éjjel egykor onnan is be kellett hoznia, mert a fölötte lakók állítása szerint a leghátsó szobában is azt a pállott férfiszagot lehetett érezni. Akkor kiakasztotta az ablakba, de az erős széllökések állandóan le akarták fújni az öltönyt.

Úgysem veszi észre senki – dezodort fújt a húgyfoltra, befűzött egy megrepedezett, foszló bőrövet, a nyakkendőt csomóra kötötte. Kell itt lennie valami tükörnek. A nagymama szekrényéből valahogy ki lehet húzni egy tükröt, erre emlékezett – rángatni kezdte a szekrényt, végül a szélén megtalálta a kiugró lécet, kihúzta, nagyapja válla épp abban a szögben lejtett, ahogy az övé, a zakó ujjában eltűnt a bal keze.

2.

Együtt lépett a liftbe a kislánnyal. A kislány állát, száját, nyakát pempősre marta valami erős sav, alsó fogsora akkor is látszott, ha becsukta a száját. Az irodában a kislányt elkülönítették, és a jelöltek által hátrahagyott menedékbe telepítették, az ügyvédnek pedig el kellett foglalnia pozícióját a tárgyalóban.

Hirtelen kipucolt iroda, esetlegesen behajigált asztalok, egyetlen vezetékes telefont használt mindenki, a nyújtózkodó, kacskaringós vezetéken időről-időre átestek. A tárgyaló könyvespolcain méterre vásárolt sorozatok, századelős kötetek kopott gerince. Szerződések cirádás aláírással, reggeli fények vergődtek a masszív bőrszékek közt.

A konyhában végre csend, a bögre aljába apró Bazgát hegesztettek. Egészen élethű kis Bazga volt, mintha a mormogását is hallani, miközben nyakon öntötték tűzforró lapulevél-sziruppal. Az apró Bazga gugghelyzetben volt a bögrébe hegesztve, ezért az ülepe és a lába között kialakult kis odúban, mintha csak odavizelt volna, apró pocsolyában megrekedt a szirup, kása maradéka, a legalaposabb tisztítási eljárással sem lehetett eléggé kipucolni. Egyes szakértők szerint épp ez a mindig megmaradó pocsolya okozza a bazgabögrék hihetetlen népszerűségét: minden egyes felöntés során felidéződik a legutóbb fogyasztott ital emléke.

 A konyha falán hímzett szöveg:

 „Szeretett fiam. Egyfelől tartsd távol magadat a maximalizmus hiúságától – nem áll jól neked, fiam, ellehetetleníti a cselekvés műveletét. Másfelől viszont ezennel megtanítlak tégedet szatyorba szarni.

A szatyorba szarás folyamata során a leglényegesebb elem a helyszín és a megfelelő szatyor kiválasztása. Ehhez persze mélységes önismeretre van szükséged, szeretett fiam.

Nem elég pusztán a szarási szokásaiddal tisztában lenni, ismerni kell a testedből távozó szar súlyát, sűrűségét, állagát, és ami talán még ennél is fontosabb: a távozás sebességét. Mert ezen összetevők együttes ismerete határozza meg a kiválasztandó szatyor minőségét.

Ne hidd, hogy minden esetben rendelkezésedre áll majd egy erős, masszív szemetes vagy

sittes zsák, termőföld tárolásához szükséges vastag falú műanyagtáska, a szatyorbaszarás gyakran váratlanul ér, nincs lehetőséged válogatni, keresni, rögvest kell cselekedned!

Azt se hagyd azonban, hogy a belőled kikívánkozó szar lendülete megzavarjon a

szatyorválasztás folyamatában, a gondos felmérés, a mérlegelés és a helyzetfelismerés fázisaiban. Szánd rá a megfelelő időt, ne dönts elhamarkodottan!

A gondos szatyorba szaró minden érzékszervét felhasználja a kiválasztás során, nem

ragaszkodik legelső ötletéhez, meghallgatja mások véleményét, mérlegel, latolgat, és csak azután hozza meg végső döntését.”

Bejegyzések

Francesco Petrarca: Siratom időmet, az elveszettet

Siratom időmet, az elveszettet,

melyben vágyam múló dolognak adtam,

és nem emeltem szárnyat, noha kaptam,

hogy példa, s tán nem is hitvány, lehessek.

 

Ki látsz minden hiú és gyáva tettet,

égi király, örök és láthatatlan,

tévelygő lelkem te segítsd a bajban,

fogyatkozását pótolja kegyelmed;

 

s ha viharban éltem, a harcot állva,

engedj békében kikötőbe térnem,

és távozásom ne legyen hiába.

 

A kis időre, amit le kell élnem,

és méltóságot adj a meghalásra:

te tudod csak, hogy másban nincs reményem.

 Havasi Attila fordítása

Bejegyzések

ELSŐ TANKA; MÁSODIK TANKA; HARMADIK TANKA

 

ELSŐ  TANKA

  

habár  számosak
–   most  legyen  élesebb  fény   –
…      kifürkészhető’k      …

az  uszítás – technikák      –  (  !  )  –

…   –––  :   ISTEN   csendje    mindörök’   

 

 

 

MÁSODIK  TANKA 

  

‘ki hiteszegett      –   …   –         ––––––  :

nyílt – sebre  szórsz sót  – / –  hamut  – / –  

…      ––   (  –   álnok tűznéző   –  )   ––

…   nem menekülhetsz   …   riff  – raff   …

–   …   –   –––––––––––––––––––––––––––  :

   

b   a   k   e   n   e   k   o   …   elveszejt

 

 

 

HARMADIK TANKA

(  –   Park,  Byoung – Uk – nak   –  )

   

csaknem azonos
–   elvéthetetlen – hiány   –
…   cse  re  sza  ba  tos   …
folytonos   …   zuhanások   …
–   …   –   ––––––––––––––––  : 

  

halál   ––   utáni   ––   kezdet

 

Bejegyzések

A védett királyság (részlet)

Az elmúlt pár nap a királyság lakói számára nyugtalanul telt. A végzetes csata után… Tudod mit? Azt hiszem jobb lesz, ha az elejéről kezdem. Kedves olvasó, a naplómban foglaltak a személyes tapasztalataim és gondolataim. A nevem Aethor, Krogar király és Léarin királyné lovagrendjének egyik vezére. Bár néhány évvel a lovagrend alapítása után csatlakoztam, hamar a vezérek között találtam magam, részben kiemelkedő képességeim, de legfőképp egyedülálló értékrendem miatt.

Születésem óta Mystaria királyságában éltem, és ez nem is fog megváltozni, bár az elmúlt hét eseményei… Elnézést, elkalandoztam. A királyságunk Gaherad és Vuothar közt helyezkedik el, viszont a szomszédos királyságoktól egy dologban eltér. A lakói egészségesek, boldogok és gondtalanok. Hogy ez miért és hogyan lehetséges? Hidd el nekem, ezen már a legbölcsebb írnokaink is sokat törték a fejüket, de nem jutottak egyértelmű megfejtésre. Az elméletek természetesen szép számban gyülekeznek… Sokan úgy tartják, hogy a legelső Mágusok Társulata és Gyógyítók Gyülekezete közös erőfeszítéssel hozott létre egy mágikus burkot a királyság körül, mely meggátolja a betegségek és járványok kialakulását. Mások szerint Krogar királyunk lett megáldva, mikor visszaűzte Draegorath-ot a Hat Pokol bugyraiba, és ez az áldás terjedt ki az egész királyságra. A legfontosabb az összes teória közül úgy tartja, hogy Kaor, a védelmezés Istene tartja figyelő tekintete alatt kicsiny királyságunkat. Ez azért fontos számunkra, mivel ellenségeinket féken tartja. Hiszen ki lenne olyan tébolyodott, hogy megtámad egy királyságot, mely egy Isten védelmét élvezi? 

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy Mystaria ege teljesen felhőtlen, a védettségünknek nem csupán jó, hanem rossz oldala is van. Ez pedig a többi királyságtól való elszigeteltség. Se karavánokat, se látogatókat nem engedünk be a királyságba, mivel nem tudjuk, hogy a külsősök által behozott betegség terjedne el, vagy pedig az illető gyógyulna-e meg Mystariába lépésekor.

Az elszigeteltségen kívül a céhek sem jönnek ki mindig egymással, a különböző klánok tagjait gyakran lehet az utcákon dulakodva látni, és a királyi őrség rendszeresen összetűzésbe kerül a Tolvajok céhével. Az a legnagyobb probléma ezzel a céhvel, hogy a tagjainak valódi személyazonosságát senki sem ismeri. Gondolom, így már érthető a probléma forrása. Akár a legjobb barátod is a céh tagja lehet. Soha nem gondolnád róla, de éjszakánként az utcákat járja, példátlan ügyességgel tárja fel a kincsesládákat, hatástalanítja a csapdákat, vagy csalja ki valakiből a kevés megtakarított pénzét páratlan rábeszélőképességével. Mindez erőteljesen rányomja bélyegét a királyságunkra, hiszen a bizalmatlanság bizalmatlanságot szül.

A tolvajok céhét – mint már említettem – a királyi őrség igyekszik féken tartani, rajtuk kívül pedig még két rend próbálja a birodalom rendjének rájuk eső részét fenntartani. Ezek pedig a Mágusok Társulata és a Gyógyítók Gyülekezete. A Mágusok Társaságát még Naonar alapította több száz éve, a Gyógyítók Gyülekezete pedig Elanis főpapnő vezetése alatt áll, bár ez a rend is a Mágusok Társulatával egy időben alakult. Ha jártál már a királyi teremben, akkor bizonyára megdöbbentél azon, hogy Naonar már több mint 600 éves, bizony hihetetlen, hogy Naer 1066. évében született. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ez hogyan lehetséges, akkor egy kedves mosollyal csupán ennyit mondott: „Ha elmerültél a mágia határtalan mélységeiben, akkor rengeteg lehetőség feltárul előtted, fiatal barátom”. Elanisnál kedvesebb hölggyel pedig még nem találkoztam. Nagyon sok mindent elárul róla, hogy fiatal kora ellenére (nem lehet több 40 évesnél) már főpapnői rangot ért el, és senkinek sincs rá egy rossz szava sem. Gondolom felfigyeltél arra, hogy a Királyi Lovagrendet nem soroltam be a birodalom rendfenntartó erői közé. A mi rendünk ugyanis különleges helyet foglal el Mystaria hierarchiájában. A hétköznapi dolgokba nincs beleszólásunk, azzal főképp a Királyi Őrség foglalkozik, minket csak rendkívüli esetekben hívnak, ahol már az egyszerű őrség nem elég, egy felsőbbrendű erő szükséges. Akárcsak a többi királyságban, nálunk is mélyen vallásosak a lovagok, és a tagjainkat gyakran inkább a templomban lehet megtalálni, semmint a kocsmákban. A királyság lakói gyakran és szívesen fordulnak hozzánk lelki tanácsadásért, hiszen papi rendünk az esetek többségében a gyógyítással van elfoglalva. Bár háborúban évtizedek óta nem állt a királyság, így is van a gyógyítóinknak épp elég feladata. Legyen az háborúkba keveredett céhtag, sebesült őr, vagy átlagember.

Azt hiszem királyságunk történelméről és hierarchiájáról ennyi elég is, ugorjunk előrébb történetünkben.

Pár hónapja egy új céh ütötte fel a fejét fővárosunkban, Vanisiaban. Ez a céh pedig a Bérgyilkosok Szövetsége. Gaherad és Vuothar királyságoknak évekbe telt, hogy felfedezzék az ottani Bérgyilkosok Céhét, a nálunk levő viszont nem éppen rejtőzködő típus. Az áldozataikba belevésik jelképüket, egy méregfogú kígyót. Mindig is testhezállónak találtam a kígyó szimbólumot számukra, ugyanis akárhányszor úgy érezzük, hogy végre elegendő információt szereztünk és le tudunk csapni rájuk, kicsúsznak a karmaink közül. A másik indok, amiért tökéletes a kígyó szimbólum, az a méreg. Áldozataikkal mindig mérgezett fegyverrel végeznek, legyen az tőr, vagy nyílvessző. A méreg pedig nem is akármilyen. Idegbénító, így az áldozatuknak még csak esélye sincs a menekülésre, hiszen mozogni sem tud. Elszomorít, hogy ezek az emberek – ha nem bérgyilkosnak szegődnek – milyen kiváló alkimisták lehettek volna. A gyógynövények hatásait tökéletesen kell ismerni ahhoz, hogy ennyire hatásos mérget tudjon keverni az ember. Éppen a méregfogú kígyó okozta azonban a céh vesztét! Egyetlen alkalommal a lovagrendünk egyik tagja, Jaer talált egy méregfogú kígyó tetoválással rendelkező embert és követte, amilyen halkan csak tudta, egészen a rejtekhelyükig. Amint visszasietett hozzánk, egy órán belül mozgósítottunk egy kisebb csapatot és már rohantunk is Jaer után. Mint kiderült, a csapatra semmi szükség sem volt, ugyanis a rejtekhelyen csupán egyetlen mágusköntösbe öltözött hold elf meditált. Semmit nem reagált, amikor beléptünk, így megszólítottuk:

– A többiek merre találhatók?

Halkan, nyugodt hangon válaszolt, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.

– Illetlenség csak úgy rátörni másokra, tisztelt Aethor.

Meglepett ez a válasz, ellenállásra számítottunk, arra nem, hogy egy meditáló mágus fogad minket és anélkül megmondja, ki vagyok, hogy kinyitná a szemét.

– Úgy látom, előnyben van, én nem tudom a nevét, tisztelt…

Ekkor lassan felkelt, megigazította a ruházatát és kinyitotta a szemét. Nem a hold elfek megszokott égkék szeme nézett rám, hanem az igazán hatalmas mágusok ezüstje.

– Saerith. Saerith Lúrien. A kérdésére válaszolván pedig: már legalább fél órája nincsenek itt. A magázódást viszont hagyjuk el.

– Tehát csak betértek hozzád tanácsért, és már mentek is tovább?
Ismét elmosolyodott, de arra nem tudtunk rájönni, hogy mit rejt ez a mosoly.

– Valami ilyesmi. De hogy miért, arra nem kapsz választ. És az is hibás feltételezés, hogy nem maradtak volna. Ha nem tudom, hogy jöttök, akkor valószínűleg még itt lennének.

Ez mindnyájunkat ledöbbentett.

– Hogy lehetséges ez? – szólt közbe Jaer – Biztos vagyok benne, hogy nem vettek észre. Honnan tudták volna, hogy jövök?

Saerith itt mosolyogva rám nézett, és mintha ezüst szeme megvillant volna. Jaer kérdését teljesen figyelmen kívül hagyta.

– Ugyan kedves Aethor, azt hittem ezt Naonar már elmagyarázta: „Ha elmerültél a mágia határtalan mélységeiben, akkor rengeteg lehetőség feltárulkozik előtted, fiatal barátom.”

Képtelen voltam megszólalni. Honnan tudhat a beszélgetésünkről ez az ismeretlen hold elf?

– Gondolom, sejted, hogy velünk kell jönnöd, és ezt a helyet alaposan át fogjuk kutatni.

– Természetesen, de biztosíthatlak, semmit sem fogtok találni, erről magam gondoskodtam.

(folytatása következik)

 

Bejegyzések

Kiürített fényürülék

 

Egy forró nyári délután parancsoltak ránk, foglalkozzunk már vele: odatolták elénk, de ő meg se nyikkant, csak állt, mint aki karót nyelt.

Koszos fehér póló volt rajta, hosszú aranyszőke haja kócosan lógott a hátára meg a vállára. Volt valami frufruja, ami teljesen eltakarta a szemeit.

Mindenki tudta, még én is, hogy az Alexandra ki nem állhatja, ha bárki is foglalkozik vele. Általában csak túrta az orrát, vagy a homokot, bogarakat gyűjtött, tudomisén, felmászott a barackfa tetejére és elaludt ott. Úgy kellett sötétedés után leszedni onnét.

A Csipke nézte, nézte, mintha most írná a regényt, amibe kívülről, parancsra került bele ez az új szereplő. A Kovács Lujza akkor épp dolgozott, a Szabó K. pedig a szobájában tévézett, úgyhogy rettenetesen sok idő jutott magunkra.

Mit szeretesz?, kérdezte tőle a Csipke.

Az Alexandra lesütötte a szemeit. A földet bámulta. Hallottuk, idegen gyerekek sikítoznak az utcán. Tollasoztak. Fociztak. Szívesen leszartam volna ezt az egészet, és mentem volna inkább a Lackóval számítógépezni, de épp elutazott nyaralni a szüleivel. A Csipke megismételte a kérdést, de nem kapott választ.

Akkor az lesz – mondta erre dühösen, az orrcimpái tágulásából láttam, hogy dühös -, akkor az lesz, amit ÉN parancsolok neked!

Előre untam az egészet. Csipkével csak az esti beszélgetések voltak jók, de azok se mindig. Előre láttam, hogy az Alexandra lesz a szolga, mi meg a király meg a királynő, ő  főzni fog nekünk,  hűvös gödröt ás a homokban, ahova befeküdhetünk, és átmászik a szomszédba, hogy friss zöldborsót lopjon uzsonnára.

Ásítottam.

Mit ásítozol?!, ordított rám a Csipke. Rossz napja volt eléggé. Aztán azt mondta: -Na, csináld!

Nem értettem. Meleg volt, szomjas voltam, kólát akartam inni a Lackóval, meg pizzát akartam enni. Ürítenem is kellett.  Rég voltam vécén utoljára. Általában az izgalmasabb játékok után jött meg a kedvem hozzá, hogy vécére menjek.

Térdelj le!, ordított rám a Csipke.

Akkor értettem meg nagyjából, amikor végül letérdeltem hogy ne hisztizzen már, és felnéztem az Alexandrára. Magas volt, a haja  körül fény, a tartása egyenes, mozdulatlan. Egy hang se jött ki a torkán, csak nézett minket mereven.

Mit parancsol, hajbókolt neki a Csipke. A földet érintette a homlokával, tiszta kosz lett a haja. – Mit parancsol, mit parancsol?!

Mit parancsol, mondtam én is. Már élveztem kicsit. Eddig csak a Csipkének engedelmeskedtem bármiben is.

Az Alexandra aztán továbbra is csak nézett minket mereven, egyenes testartással, mint aki karót nyelt. Mint aki soha többé nem mer, vagy nem akar megmozdulni.

Parancsol?!, ordított rá a Csipke, de ez se használt.

Akkor odavezettük őt egy törött műanyag kerti székhez, beleültettük, és odakötöztük hozzá. A széket ketten felcipeltük a homokozó tetejébe. Épp volt ott egy nagy vár, ami alig süllyedt be az Alexandra meg a szék súlyától. A Csipke úgy tudta, imádja az édességet. Azért megkérdeztem, biztos-e ebben, mert ugye, a lehető legjobbat akartuk neki.

A Csipke erre azt mondta: megkap mindent, amire csak szüksége van, amiről királylány csak álmodhat.

A fő kérdés az volt, hogy honnan szerezzünk neki édeset, ha nekünk is alig van. Belopóztunk a konyhába. A konyhából nyílt a Szabó K. szobája. Hallottuk, olyan hangosan horkol odabent, hogy beleremegnek a falak. Édeset kerestünk, a Csipke sejtette is, hol lehet eldugva. Vajon miért nem kerestük eddig magunknak is?, gondoltam, és nyeltem egyet, mikor a Csipke óvatosan odahúzott egy széket a szekrény elé, felállt rá, és kinyitotta a fenti barna szekrényt. Felfelé kellett nyitni, és egy léccel kitámasztani. Elképzeltem, ahogy rácsapódik a Csipke ujjára az egész.

Halkan kotorászott, én néha lopva hátranéztem, nem jött-e ki a Szabó K. A horkolását úgy megszoktam, mintha a légy zümmögését vagy egy távoli repülőgép zaját hallottam volna csupán. A Csipke leadogatott nekem dolgokat: én megfogtam őket engedelmesen. A végén már alig fért el a kezemben. Sötét volt a konyhában és hűvös.

Akkor hirtelen, pont, mikor már lecsukta a szekrényajtót, megcsúszott a Csipke alatt a szék, és a Csipke hatalmas csattanással a földre zuhant.

Semmi baj!, suttogta rögtön, és közben a fejét fogta, amit a konyhakőbe ütött. – Semmi baj, rohanj ki a kertbe!

Majdnem elejtettem mindent, de a Csipke parancsa erős volt. Rohanni nem tudtam, mert  remegtek a térdeim. Lihegve bújtam el egy bokor alatt, és ott kushadtam, míg végre kijött a Csipke olyan öt perc múlva. A tarkóját fogta egy vizes zsepkendővel, és azt mondta, semmi gáz, menjük, mert a Kisálynő már epekedik az édes után. Akkor vettem szemügyre, mit is tartok a kezemben tulajdonképp: tábla csokoládékat, régi mikulás-és nyuszifigurákat, összeragadt zacskó cukrot: mind régi, mind rohadt. Kukacos.

Ezt?, kérdeztem, és a Csipke bólintott. Úgyhogy visszamentünk a Királynőhöz.

Úgy tűnt, mintha aludt volna, de lehet, hogy csak elbóbiskolt, mindenesetre mikor odaértünk hozzá, újra csak nézett minket mereven, szótlanul. Eszébe se jutott megmozdulni vagy elszökni, a homok tökéletesen érintetlen volt alatta. A Csipke újra hajbókolt neki, de én nem csatlakoztam, csak tartottam a sok rohadt és kukacos csokit. Felismertem párat közülük, még a nagyitól kaptuk őket évekkel ezelőtt ilyen-olyan alkalmakkor, de a Kovács Lujza nem engedte, hogy megegyük, „mert még a végén rosszul leszünk a túl sok édességtől.”

Tudjuk, mire vágysz, Királynő, mondta a Csipke -, kiolvastuk szemedből leghőbb vágyaid, és most mindent megteszünk, hogy teljesítsük őket!

És letört egy kockát a kukacos csokoládéból, és az Alexandra szájába tömte.

Rögtön felkavarodott a gyomrom, ahogy néztem, de az Alexandra még csak be se hunyta a szemét, a Csipkét bámulta mereven, és közben rágta és nyelte, rágta és nyelte a rohadt édességet.

Ahogy néztem, furcsa izgalom járta át a testemet, remegni kezdett a térdem és a gyomrom, úgyhogy egy távolabbi bokorhoz rohantam, és „kiürítettem a beleim tartalmát”, ahogy a Csipke mondaná, aki sok könyet olvas, és nem szereti a csúnya szavakat.

Mire visszaértem, a Királynő szája és arca, sőt még az orra is, csupa fekete meg színes maszat volt, mint egy moslékban túró malacnak.

Akkor rájött a Csipkére is, úgyhogy azt mondta, míg nem végez, folytassam én. Szemben álltam a Királynővel. Képtelen voltam rá. Belenézett a szemembe. Barna, égő szemei voltak, mint két öreg nap. Letérdeltem elé a homokba.

Te meg mit csinálsz ott, hallottam hirtelen egy hangot meg egy röhögést. A Lackó volt az. Épp most, épp most értek haza!

Legszívesebben azonnal átmásztam volna a kerítésen. A Lackó vihogva tovább kérdezősködött, de nem tudtam neki válaszolni. Az Alexandrát nézte, aztán engem, és tovább röhögött. Megjött a Csipke. Nem üdvözölte a Lackót, csak megkérdezte tőle, van-e édessége.

A Lackó azt mondta:

Van.

Akkor beszállhatsz, mondta a Csipke. Szemügyre vette a kínálatot: a tábla karamelles tejcsokoládét, ami már kezdett olvadozni, és a málnás szopogatós cukorkákat egyenként külön átlátszó csomagolásban. A kezét tartotta, a Lackó adott neki egy-egy kockával a csokiból és két szem cukrot. Én is tartottam a kezem, én is kaptam.

A Csipke odabotorkált a Királynőhöz és letérdelt elé.

Most hunyd be a szemed, mondta nekem -, és úgy add oda neki.

Lehunytam a szemem. Már épp nyújtottam volna előre a csokoládét, mikor meghallottam a Lackó pisszenését.

Oldalra lestem:  a Csipke mindent, a csokit is, meg a cukrokat is, a saját, a saját szájába tömte!

Fogtam magam, azzal a lendülettel kioldottam az Alexandra kezeit meg a lábait a kötésből, és átugrottam a kerítésen. Nem mertem azt ordítani, hogy „csaló!”, pedig nagyon kikívánkozott, meg ha a Lackó is ott volt mellettem, sokkal erősebbnek éreztem magam, még a Csipkével szemben is, mint csak egymagamban. Néztem a kerítés másik oldaláról a saját kertünket, és azt, ahogy az Alexandra lassan, remegő lábakkal felkel a székről, elbotorkál, mint ahogy a Szabó K. támolyog esténként, mikor kijön a kertbe rágyújtani, a legközelebbi bokorhoz, és, ügyet sem vetve arra, hogy hárman nézzük, köztünk egy teljesen idegen is, hogy mit csinál, a ribizliborok tövébe ürítette, hangos fingások közepette, belei tartalmát. Ami kijött, az fényes volt és kukacos. Nem tudtam eldönteni, hogy a kukacoktól fényes-e, mert azok fehérek, vagy önmagában is fényes, mindig.

Hittem, hogy önmagában is fényes, mindig.