„De António elvtárs, hát nem jobb egy szabad országban élni?”, tettem fel a kérdést, ahogy beléptem a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, kivettem egy üveg vizet. Mielőtt a pohárért nyúltam volna, António elvtárs már a kezembe is nyomta. Az ujjai zsíros foltot hagytak az üvegen, de nem volt bátorságom visszautasítani. Töltöttem, ittam egy kortyot, és vártam a választ.

         António elvtárs sóhajtott egyet, majd elzárta a csapot. Megtörölte a kezét, begyújtotta a tűzhelyet, és ezt mondta:

– Fiatalúr, minden más volt a portugálok idejében…

Mosolygott. Jó lett volna tudni, miért mosolyog. Hihetetlen történeteket hallottam mindenféle visszaélésekről, rossz életkörülményekről, igazságtalanul alacsony fizetésekről. De António elvtárs következetesen kiállt a portugál múlt mellett, és titokzatosan mosolygott.

– António te ugye egy portugálnak dolgoztál?

– Igen… – mosolygott – Az igazgató úrnak. Jó főnök volt. Nagyon jól bánt velem.

– Ott Biében?

– Nem, már itt Luandában. Én már régóta itt élek fiatalúr… maga még meg sem született …

A széken ültem, és vártam, hogy folytassa, de António elvtárs csak pakolt tovább a konyhában és csendben mosolygott. Mindig ugyanolyan konyhaszaga volt, még akkor is, ha megfürdött. Fogta az üveget, megtöltötte forralt vízzel[1] és visszarakta a hűtőbe.

– De António, én még kérek vizet…

– Fiatalúr, most már elég lesz – mondta – ha nem marad elég hideg víz az ebédhez, az anyja dühös lesz.

Ahogy visszarakta a vizet a hűtőbe és letörölte az asztalt, érezni lehetett rajta, hogy szeretné, ha nem lennék a konyhában. Csak zavartam a szabad tevékenykedésben és egyébként sem szerette, ha bárki is ott volt a konyhában. Ez a tér az övé volt.

– De António…nem gondolod, hogy annak kéne parancsolnia Angolában, akié az ország? Mit csináltak itt a portugálok?

– Fiatalúr, akkoriban a város nagyon tiszta volt… és volt minden, nem szenvedtünk hiányt semmiben….

– De António nem érted, hogy ez hazugság… A feketék nem kaptak rendes állást, alig kerestek valamit.

– De volt mindig kenyér a boltban és jártak a buszok rendesen… – mondta mosolyogva.

– De mi van a szabadsággal, António… hát nem érted?

– Miféle szabadsággal? Szabadok voltunk. Szabadon sétálhattunk az utcákon, meg minden…

– Nem erről van szó António – álltam fel a székről. – Nem angolaiak irányították Angolát, hanem a portugálok. Ez nonszensz.

De António elvtárs csak nevetett.

         Mondataira csak mosollyal válaszolt, és látva lelkesedésemet felsóhajtott: „jajj te gyerek”, kinyitotta a kertre néző ajtót és szemeivel João elvtársat, a sofőrt kereste. „Őrületbe kerget ez a gyerek” mondta João elvtársnak, aki csak ült és mosolygott a mangófa árnyékában.

         João elvtárs a minisztérium sofőrje volt. Mivel a papám a minisztériumban dolgozott, João gyakran fuvarozta. Sokszor kaptam én is az alkalmon, és elvitettem vele magam az iskolába. Sovány volt, sokat ivott, olykor részegen jelent meg reggel és senki sem akart beülni a kocsijába. António elvtárs azt mondta róla, hogy már hozzászokott a szervezete az alkoholhoz, és nem okoz neki problémát a vezetés még részegen sem, de én mégis féltem. Egyszer, amikor elvitt az iskolába, beszélgetni kezdtünk:

– João te jól érezted magadat, amikor itt voltak a portugálok?

– Tessék, fiatalúr?

– Tudod, a függetlenség előtt ők parancsoltak itt Angolában. Te jól érezted magadat azokban az években?

– Sokan mondják, hogy az ország más volt akkor, nem tudom…

– Persze, hogy más volt João, de ma is más. Az elnök elvtárs angolai, angolaiak irányítják az országot, nem portugálok…

– Igen fiatalúr… – João felnevetett, majd fütyülni kezdett.

– Te portugálokkal dolgoztál João?

– Igen, de akkor fiatal voltam, szolgáltam a seregben is…

– António elvtárs szerette a portugálokat… – provokáltam

– António elvtárs öregebb – mondta João és én ezt nem nagyon értettem.

Elmentünk néhány ronda épület mellett, integettem egy tanárnő elvtársnak. João rögtön rákérdezett, hogy ki volt az, én meg azt feleltem: „María tanárnő. Ebben a negyedben laknak a kubai tanárok.”

Kirakott az iskolánál. Az osztálytársaim azon röhögtek, hogy kocsival jöttem suliba. Mindig jól körberöhögtük azt, aki kocsival jön, ezért már előre tudtam, hogy engem is ezzel heccelnek majd. De nem csak ezen nevettek.

– Mi van, min röhögtök? – kérdeztem. Murtala épp arról storyzott, mi történt tegnap délután María tanárnővel. – Az Ángel tanár úr feleségével?

– Ja, ja – mondta Helder röhögve. – Ma reggel az osztályteremben akkora volt a káosz, hogy intőt akart adni Célio-nak és Cláudio-nak. Ők meg felpattantak a helyükről, hogy odarohanjanak a tanári asztalhoz vitatkozni és a tanárnő erre azt mondta, hogy – Helder alig bírta folytatni a röhögéstől, tiszta vörös volt a feje – szóval a tanárnő erre azt mondta, hogy „a földön maradni ott a helyüknél!”

– Igen, és? – én is nevetni kezdtem mert a többiek mind nevettek.

– Ledobták magukat a földre.

Erre aztán végleg kirobbant a nevetés. Bruno-val szerettük húzni a kubai tanárokat mert néha nem értették jól a portugált, nagyon vicces dolgokat mondtak spanyolul, mi meg olyan gyorsan káromkodtunk, hogy semmit sem értettek belőle.

– De a legjobb még hátravan…- hajolt közel Murtala.

– Na, mi?

– A tanárnő erre elsírta magát és hazahúzott!!! – Murtala teli szájjal nevetett – Eltiplizett csak ezért!

         Délután matekóránk volt Ángel tanár úrral. Ahogy belépett az osztályterembe látszott rajta, hogy nagyon kivan, nagyon szomorú. Oldalba böktem Murtalát, de nem nevethettünk. Mielőtt elkezdtük volna az órát, a tanár elvtárs azt mondta, hogy a felesége nagyon szomorú, mert a diákok fegyelmezetlenek voltak, miközben egy újjáépülő országnak pont hogy fegyelemre van szüksége. Beszélt Che Guevara elvtársról, a fegyelemről meg arról, hogy jól kellene viselkednünk ahhoz, hogy jól működjenek a dolgok az országunkban. Az volt a szerencse, hogy senki sem köpte be Célio-t és Cláudio-t, mert tuti intőt kaptak volna ebben a nagy forradalmi hevületben.

         A szünetben Petra azt mondta a Cláudio-nak, hogy bocsánatot kellene kérniük a tanárnő elvtárstól, mert jószívű, kubai és azért van itt Angolában, hogy segítsen nekünk. De Cláudio-nak egyáltalán nem tetszett az ötlet és azt mondta, hogy ő csak engedelmeskedett a tanárnő felszólításának, amikor ledobta magát a földre.

         Mindannyian szerettük Ángel tanár urat. Egyszerű volt és kedves.  Az első tanítási napon meglátott egy karórát Cláudio csuklóján és megkérdezte tőle, hogy az övé-e. Cláudio nevetett és azt válaszolta, hogy az övé. Erre a tanár úr azt mondta, hogy ő már nagyon régóta dolgozik, de még mindig nincs karórája. Ezen teljesen ledöbbentünk, mert nálunk az osztályban majdnem mindenkinek volt órája. A szintén kubai fizikatanárnő is nagyot nézett amikor meglátta, hány számológép van az osztályban. De nemcsak Ángel tanár urat és María tanárnőt szerettük, hanem a többi kubai tanárt is. Velük valahogy más lett a tanítás. Választottak minden tantárgyból két felelőst, aminek eleinte nagyon örültünk, mert egyfajta al-osztályképviselő volt, aztán később már senki sem szeretett annyira tantárgyfelelős lenni, mert segíteni kellett a gyengébbek felzárkóztatásában, tudni kellett mindent az adott tantárgyból és nem lehetett 18-asnál[2] rosszabb jegyet szerezni. De a legrosszabb az volt, hogy meg kellett csinálni a házi feladatokat, mert a tantárgyfelelős minden óra előtt leellenőrizte. Naná, hogy a szünetekben gondok adódtak abból, hogy a tantárgyfelelős most megmondja-e a tanárnak vagy sem, ha nem volt kész valakinek a házija. Bruno-t egyszer vérző orral kórházba kellett vinni emiatt.

         Az utolsó órán benézett az igazgatónő elvtárs. Nagyon szerettük, ha valaki belépett  az osztályterembe, mert rögtön vigyázzba kellett állni és hangosan köszönni, amit kihasználtunk arra, hogy teli torokból ordítsuk: „jóóóó napoooot igazgatóóóónőőőő elvtááárs”.

         Az igazgatónő elvtárs csak azért nézett be, hogy figyelmeztessen minket a Nevelésügyi Minisztérium biztosának látogatására. Nem tudni, pontosan mikor, de a napokban az iskolába látogat a Nevelésügyi Minisztérium biztosa, ezért jól kell viselkednünk, ki kell takarítanunk a sulit, az osztálytermet, a padokat, reprezentatív (azt hiszem ezt a szót használta) öltözékben kell jönnünk és, hogy a tanárok majd mindent elmagyaráznak részletesen – mondta az igazgatónő elvtárs.

         Senki sem mondott semmit, senki sem kérdezett semmit. Persze csak akkor pattantunk fel és vágtuk magunkat vigyázzba, amikor az igazgatónő elvtárs elköszönt: „akkor a holnapi viszontlátásra” ami nagy dolog volt mert más volt a szokásos „találkozunk a jövőhéten”-nél, úgyhogy mi is jó hangosan köszöntünk el: „a hoooooolnapi viszontláááááátásra igazgatónőőőő elvtááááárs!”.

 

                                               (Urbán Bálint és Borbáth Péter fordítása)

Nem tengeri szörnyek vagy effélék nehezítették a hazajutást, hanem a tenger a maga kimozdíthatatlan egykedvűségével. Hiszen nemhiába imádkoztak annyit a régiek! De Illighaen magának egyetlen babonás mozdulatot sem engedélyezett. A tenger is élőlény: alszik, mozog, prüszköl, ébred, fél, vágyakozik, talán élvez is, és ha élőlény, akkor megvannak a maga törvényei – csak éppen olyan hatalmas, hogy senki sem ismeri ki. Rendnek rend, csak egészen másféle, hiszen senki sem látta sem meghalni, sem megszületni. Hamarosan arról is letett, hogy a madarak vagy a szél mozgásából próbáljon meg a tenger szokásaira következtetni.

Pedig még csak három napja dobálta őket a víz. Fargein a szakadozott vitorlákkal bajmolódott, ő pedig a négy éves kislányt próbálta szóra bírni – vagy inkább elhallgattatni. Mert még az örökös hullámzásnál, a nyakukba zúduló vízpermetnél is fárasztóbb volt a gyerek örökös dünnyögése: parakatalirisz… parakatarum… parakatalirisz…

Úristen, mibe is keveredtem!

Még szerencse, hogy az átkokban sem ő, sem Fargein nem hittek. Az átkok csak azokat teszik tönkre, akik fáradtak életben maradni. A beteg embereket, akik hajlamosak összeszedni más betegségeket. Illighaen megpróbálta értelmes mondókákra vagy legalább a számokra megtanítatni a gyereket, de az, ha embernyelven beszélt, egyre csak azt hajtogatta: fáj a haja, a kötél kidörzsölte a csuklóját és éhes… nagyon éhes! De hát mind a hárman rettentő éhesek voltak. A szigeten mindig akadt valami elrágnivaló zöldség, de a ladikban csak a szájuk szélét vagy a nyelvüket rágcsálhatták.

És egyáltalán mért hurcolnak egy gyereket magukkal?

A harmadik nap egy szigetre sodorta össze őket az áramlat. A sziklák közt, a puszta földön rothadó madártollak közt aludtak. Előtte Fargein néhány szem mogyorót halászott elő a zsebéből, megtörte a sziklákon, és az éhségtől nyüszítő gyerek szájába tömte.

Talán tényleg a saját lánya, gondolta Illighaen.

De másnap nem kellett bogyókat keresgélniük. Ahogy a nap reggel áttört a ködön, megmutatott egy takaros palotácskát. És ahol az emberek palotákat építenek, ott esznek is, bár Illighaen elsősorban nem kenyérre vagy sült húsra vágyakozott, hanem egy értelmes, tiszta tekintetű nőre vagy férfira, aki elárulja, hol vannak, hova sodorta őket a szél, és hány nap múlva érhetnek Normandiába vagy Írországba. De akárcsak Bandemag szigetén, mintha itt sem lettek volna eleven, izgő-mozgó élőlények.

Csak a szél járt a sziklák közt fürgén.

Csend honolt a fogadótermekbe, olyan puha, barátságos csend, mintha a palotát.egy asszony hagyta volna magára  A gyerek, Riolda rávetette magát az asztalon hagyott édességekre, lisztből és mézből gyúrt golyócskákra, és végre hangosan kacagott. Illighaen szemében most először tűnt teljesen mindennapi kislánynak.

Asszonyszag, mindenütt asszonyszag, de sehol egy lélek. Tűz a kandallóban, lesimított takarók az ágyakon, tej és sajt a kamrában. Illighaen rábeszélte Fargeint, hogy csak az előtérben várakozzanak, mert lehet, hogy a ház úrnője csak sétál, kiszaladt, vagy ki tudja, mi dolga van, vagy éppenséggel kedvét leli az ostoba tréfákban. De a sziget úrnője – akárki is volt, és akármiben lelte a kedvét – nem került elő. Mintha elrabolták volna.

De Illighaen azért attól továbbra is óvakodott, hogy belépjen a legbelső szobákba. A tenger túlontúl hatalmas, és ha kiszolgáltatod magad, akkor könnyen megbolondít – ugyan ki nem hallott még olyan hajótöröttekről, akik beléptek egy néptelen sziget palotájába, és a falra aggatott kárpitokon a saját múltbéli tetteiket látták viszont… Mintha egy láthatatlan szem végigkövette volna őket egész életükben.

Haza Normandiába…! Egyszerű asszonyok és egyszerű gyerekek közé! De míg a jó szélre vártak a szigeten, megpróbálta Fargeint kifaggatni: hogy ment a sorsa Írországban, hogy tudott Bandemag király országában életben maradni. De Fargein csak Fargein volt: egy nehézkes, tanulatlan, ostoba, lassú katona. Mindenkije az ír király katonája volt, az apja, a nagyapja, ám egyetlen tetvére sem élte meg, hogy családot alapíthasson. Halix király ugyanis mindig mindenkivel háborúzott. Fargein számára a múlt a nagypapával kezdődött, a túlélés pedig egész egyszerűen a megfelelő ennivalón múlott. Ő sok szamártejet ivott gyerekkorában, ezért viselte el Bandemag szigetén az éhséget és a bolondériákat.

– És ez a kislány? – kérdezte Illighaen.

Fargein elmesélte, hogy a felesége egymaga szült, ott fityegett a térdénél a köldökzsinór, de ő nem találta meg az asszony holtteste mellett a csecsemőt. No de csodák csodájára, egy csecsemő feltűnt Bandemag palotájában… Hát mit gondolhatott volna? Ő, Fargein nem akarta, hogy a lánya valamiféle bolond kísértetként nevelkedjen.

Illighaen épp a bolondériákra akarta terelni a szót, a Bandemag szigetén látott sok-sok furcsaságra, de Fargein ravaszul elhallgatott, és utána is csak kurtán-furcsán válaszolt. Az éhség mindenhol káprázik. Főleg egy olyan szigeten, ahol évek óta nem lakott jól senki. Ugyan mikor értettek meg a jóllakottak a világból valamit?

Míg a jó szélre vártak, Illighaen unalmában mondókákat tanított a kislánynak, és igyekezett rávenni, ne beszéljen halandzsa-nyelven, ha valahol valami szokatlant lát. De minden rossz szokásán nem sikerült változtatnia. Ő is félig nyitott szemmel aludt, ahogy édesapja, és ha a palotáról kérdezték, kurtán-furcsán válaszolt. Ugyan hercegnőnek nevelték, de belőle is csak a szegények konoksága sugárzott.

Aztán a szél végre valahára kegyes lett hozzájuk. Egy hét hánykolódás után találkoztak Vilmos herceg egyik hajójával, és ez az áruval megrakott bárka elröpítette őket Normandiába.

 

– Ez a Normandia már nem ugyanaz. Nem ugyanaz az ország, mint amit itt hagytál – mondta Vilmos herceg.

És ebben talán tényleg van valami, töprengett Illighaen. Normandiából szebb arcokra emlékezett – több békességre, több nyugalomra, több jóindulatra. Hogy meggyilkolják a királynét a tulajdon palotájában? Hogy tele a kikötő lökdösődő, éhes gyerekekkel, akik már nem kellenek a szüleiknek? Hogy fura járvány kezdődik a hegyekben? Őrjöngenek és táncolnak, miközben azt hirdetik magukról, hogy már meghaltak?

Ilyen lenne a halál? Tényleg ilyen lenne? Illighaen nem tudta.

Fenséges, csodálatos, felejthetetlen élvezeteket várt a feleségétől – vagy ha fenséges élvezeteket nem is, de puhán elomló melleket, egy kis sopánkodást, (ugyan, mi történhetett veled, drágám?), egy kis meghittséget, azt igen. De vele semmi sem történt, csak a feleségével. A körtefák, a cselédek ez a ház. Minden befolyik, leszakad, megrohad. Semmi sem az igazi. És közben te csak a tengeren lófrálsz… Illighaen megkérte az asszonyt, hogy adjon Fargein kislányára tiszta ruhát, nyírja le a haját, és egyáltalán… De az asszony csak morgott: végülis találhatott volna bárhol egy ilyen koszos, egy ilyen ilyen-olyan kislányt, ezért kár volt elutazni….

Mióta élünk így, töprengett Illighaen.

Miért ilyen dühös mindenki?

Ez az új asszony, Vilmos felesége bezzeg puha és gyönyörű. Illighaen szégyellte, hogy merevedése van, míg ezt a pompás ruhákba öltözött, még túlságosan félénk hercegnét nézegeti.

– Megbomlott a jó és rossz dolgok rendje – felelte Vilmosnak. – Ennek az okát kéne kikutatni.

Vilmos kísérete, csupa alabárdot szorongató, éretlen suhanc – felröhögött.

– Míg fel-alá ténferegtél a tengeren, volt időd gondolkodni.

Illighaen bólintott: – Igen, volt időm. De néha nem halad úgy az idő, ahogy várnánk. Néha foszladozik, megmakacsolja magát. Talán az idő betegségeivel függ össze, hogy már a normannok is koldulni küldik a gyerekeiket, hogy hol rossz, hol jó a termés, hogy ismeretlen betegségek sújtanak minket.

Vilmos elgondolkodott: – De mi is az idő, barátocskám?

– A dolgok rendje – felelt Illighaen. – A dolgok megfelelő rendje. Hogy ami elmúlt, az elmúlt. Hogy előbb születünk meg, és utána halunk meg. Hogy mindannyian egyformán tudatlanok vagyunk a bekövetkező eseményeket illetően.

– És ki az, aki az időért felel? – nevettek a katonák. – Ki tartja a kezében? Kik a katonái? Hol a székhelye?

Illighaen nem akart komor, öreg tudósnak látszani, ezért velük nevetett.

– Újra kell az időt alapítani.  Vissza kell foglalni azokat a helyeket, ahol az idő felfeslik.

– A múlt meg a jelen az én életemben is összekeveredett – mutatott Vilmos az új feleségére. – Ő az én jövőm, de nézd csak meg, mennyire hasonlít Marcendára, az első feleségemre…

Illigaen boldogan replikázott: – Képzelj el egy olyan világot, uram, hogy már azt sem tudod, a halott feleségeddel beszélsz vagy az élővel. Ahol a halottaknak nincs hová menniük. És akik még meg sem születtek, eljönnek közénk, hogy próbára tegyenek minket…

– A tündérek! – nyögött fel az egyik alabárdos fiú.

Mély, rémült csend lett. Hisz minden fiú a tündérekről álmodott, hogy egyszer majd odavész, nem tud a hívásuknak ellenállni. Illighaen végignézett a sok pattanásos kamaszon, és elnevette magát.

– Egy-két kamatyolás még nem a világ. Hanem amikor nem tudunk az élők és a holtak közt különbséget tenni.

Vilmos türelmetlenül legyintett. Talán nem akart a friss felesége mellett túl okoskodónak látszani.

Talán történt még más is? És még mit csináltál azon a szigeten, Illighaen?

De arra azért ígéretet tett, hogy egyszer végighallgatja Fargeint, aki arról a „borzasztó szigetről” szökött meg. És igen, hajlandó is egy kis időre a kíséretébe fogadni. Bár ez az ír nem tűnik túlontúl tagbaszakadtnak.

Hogy a kislány…? Hogy is hívják? Riolda? De mit csináljanak egy nyüszítő négyévessel a palotában?

Ez a kislány jobban zavarta Vilmost, mint az idő összeomlása.

Vele már összeomlott az idő ifjúkorában. Becsvágyó, egészséges férfi volt, de nem született gyereke.

Hildi, az új feleség akasztotta meg a csendet. Persze, vigyázni fog a kislányra. Hogy hívnak, kicsim? Vagy ő sem tud normannul? Túl sokan vagyunk felnőttek, ugye? Kézen fogta a gyereket, és a toronyszoba felé indult, ahol Vilmos nagynénjei, az aszott, szomorú vénkisasszonyok élnek.

Vilmos unottan asztalt bontott. És ha ő asztalt bontott, akkor mindenki követte.

Fargein nem mert a gyereke után menni. És a gyerek sem mert sírni vagy ellenkezni. Hiszen félig-meddig foglyok voltak itt, gyanús, szokatlan idegenek. Egy morcos ír katona, egy gyanús, ír szökevény, akit itt Normandiában legfeljebb a tyúkketrecek őrzésével bíznak meg.

 

Fargein amúgy csalódást okozott az udvarban. Először csalódást, aztán meglepetést.

Neki kellett volna a titokzatos szigetről, Bandemag országáról a legféltettebb titkokat elárulnia, de konok volt, rosszkedvű, mogorva, zárkózott.

Igen, néha egy hét évekig is eltart Bandemag országában. És néha hónapokig le sem hunyják az emberek a szemüket. Na de mit lehet várni olyanoktól, akik örökké éheznek? Igen, meztelen törpék is élnek velük, a szorgok. De hát mért is ne? Ami azt illeti, ő még egy szúnyogot sem látott azon a szigeten. Azon a szigeten az állatok nem bírják ki, csak egy-két sovány birka vagy juh, amiket szigetlakók azelőtt felfalnak, mielőtt megerősödnének. A birkákon kívül más állatok ott nem élnek. Hát csoda, hogy összezavarodik az emberek elméje?

Fargein úgy beszélt, mintha az idő a testek kipárolgásából keletkezne.

Vagy mintha Bandemag király megeskette volna, hogy senkinek sem árulja el a titkaikat. Talán ez volt az ára, hogy ők kiszabaduljanak?

Vagy hogy ő kiszabaduljon a lányával?

Illighaen megköszörülte a torkát.

– És nem emlékszel, hogy ott találkoztál olyan emberekkel, akik meghaltak? Vagy olyan napokkal, amik régesrég elmúltak?

Fargein türelmetlenül dobbantott. Lepergett róla az alázatosság, az sem zavarta, hogy a herceg színe előtt az udvar krónikásának vág vissza.

De azért csendesen tette hozzá:

– Ugyan! Az egész mért érdekelt volna? Csak a halottak foglalkoznak a halottakkal.

 

                                                                                                          Csóka Kata fordítása

 

Régebbiek:

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

Rendetlen eső (Patrick de Mela: Fordított)

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

Szabad vagyok, és mégis meghalok (Patrick de Mela: Fordított – részlet)