IV.

Mielőtt meghalt Emma néni, az utolsó falusi mesemondó, azt álmodtam, hogy a Dunán Nagymaros és Visegrád közt egy kicsi hajó közlekedik éjszaka. Ki van világítva, azon jár Emma néni a két part között, és azt mondja nekem: Ne aggódj. Amikor én már fönt leszek ezen a hajón, még többet segítek neked, mint eddig.

Emma néni már két hete halott volt, amikor kutyasétáltatás közben újra megjelent előttem a Dunaparton a Nyugat géniusza. A Duna vize felett egyszerre ott sötétlett: erdei rengetegből, mohából, fenyőágból, rikoltásból, szuszogásból volt a teste, a hangja meg puha, langyosan kavargó szél. Azt mondta, elfogad engem a táj mesemondójának, és közben a talpamon és a tenyeremen át fénycsíkok haladtak bennem felfelé a földből, a növényekből és az állatokból kiindulva, a fejem tetején át léptek ki a világba, fölmentek a csillagokba, aztán vissza a fejembe, és ki a számon. Akkor lett azokból a szalagokból a mese, amit mondok.

Utána egyszerre a bal oldalamon ott volt Emma néni, és a kezemet fogta. Jobb felől egy másik múzsám, akiről majd eztán lesz még szó. A fejemnél fönt pedig lebegett még valaki, akit Keya nagyinak hívnak, akik ismerik. A fénycsíkok átjártak mindnyájunkat, a géniusz pedig ezt mondta: Magyarország mind az öt géniuszának kell, hogy legyenek olyan mesemondói, amilyen Emma néni volt.

Azon az éjszakán eldőlt: már csak a mesével léphetek közelebb a múzsámhoz és a tájhoz, ahol él. Ahol én befogadott lettem.

De ahhoz, hogy odamesélhessem magam, arra a vidékre, ha ez a sorsom, két másik múzsámmal is zöldágra kell vergődni.

Az egyik mesterféle, tekintélyes valaki, szép sudár, érett férfi, nyírott szakálla, Krisztus-frizurája van. Őrá nagy dolgok, nagy titkok és nagy kiderülések vannak bízva, érzik is rajta az emberek, körül is dongják, csakhogy mégsem felnőtt férfi egészen. Csakhogy a lelkében folyton ott veszekszik egy öregasszony, aki azt kiabálja: ha én nem élhettem szépen, boldogan, akkor te sem élhetsz úgy, te lány. Én erősebb vagyok nálad, és nekem mindenből több jár, mint neked, ezért kilököm a kezedből a szépséget, ami dédelgetsz, és eltaposom veled együtt. Ne alkoss, ne táncolj, ne kacagj, ne szeressenek, ne csodáljanak, mert ez mind nekem jár.

És én mégsem mehetek el tőle, és nem kereshetek helyette másik múzsát, mert rám van bízva. Mert az összes nő közül, akik körüldongják, csak én látom egyedül azt a szegény öregasszonyt.

A nőiség, amit a múzsám megsebzett, ellene kelt, és már többször csaknem elpusztította, sok mindenét elvette, de még mindig azt hiszi, hogy a gyenge hajtásokon taposhat.

Egy éjjel álmomban egy vonaton, amely mulató is volt egyben, és még trónterem is, tűsarkú cipőt és ragadozómacska prémjéből való hosszú kabátot viseltem. Nem volt a kabát alatt semmi. Fölötte dizőzös kleopátra-frizura, erős festék az arcomon. Mindenki engem bámult a mulatóban, mindenki engem akart. Ki uralkodónőnek, ki elegáns, drága kurtizánnak gondolt. Elszántan lépdeltem vagonról vagonra. Az egyik kocsi tele volt meztelen fenekű emberekkel, férfiakkal, nőkkel, öreg, lottyadt, tésztaszerű, kockaforma ülepekkel. Hallottam a saját hangomat, ahogy azt mondom:

Ezeket itt mind nekem kell kielégítenem.

Meglátott aztán ez a prémkabátos nő – aki álmomban voltam – egy öltönyös, elegáns férfit, aki szembe jött vele az előtte levő vagonból. Ez a bizonyos mestermúzsa volt a férfi. Csücsörített neki, csalogatta magához a férfit a prémkabátos nő. De ahogy a férfi közeledett, a nő maga elé rántott valahonnan egy izmos fiatal fiút, és hirtelen a férfi elé lökte maga helyett. A két férfi csókolózott egymással, bár egyik sem ezt akarta. A nő kacagott az öltönyösön, és azon, hogy a csellel végül mégis elérte a célját. A meztelen fiatal fiút meg beburkolta a prémkabátjával.

A mestermúzsám, mikor még nem ismertem, heteken át győzködött telefonon, hogy készítsek vele interjút Lükő Gáborról szóló filmjéről. Akkor még azt sem tudtam jóformán, hogy eszik, vagy isszák a néprajzot. Fogalmam sem volt, miről fogunk beszélgetni.

Azt gondoltam a hangja alapján, talán idős ember lehet, de amikor személyleírást kértem tőle, hogy majd felismerjem a cukrászdában, meglepve hallottam a hangján, hogy nagyon vonzónak tartja magát.

Impozáns jelenség ez a múzsám is, igaz. De ez nem fontos. Az számít, hogy van nála valami, egy láthatatlan pakk, amit nekem küldtek. Valamilyen kérdésemre éppen ő tudja a választ. Követnem kell hát. Vele kell mennem bármeddig árkon-bokron át.

Fizettünk a cukrászdában, és a körúton ballagtunk az interjú után. A kirakatok üvegeiben nézegettem magunkat felvillanyozva, élveztem a vonulást és a pillantásokat. Örültem, hogy rátaláltam erre a múzsára, de sarokról sarokra egyre jobban nyomta valami a szívemet, nehéz, keserves útnak látszott, hogy mint férfit is kövessem. Otthon már volt is egy másik, akit szerettem.

Ledobtam a szívemről a terhet, és láttam, hogy táncolva járok a nyomában, és sok emberhez elvezet engem, élőkhöz, holtakhoz. Olyanokhoz, akiket mindig ismerni vágytam.

V.

Hároméves voltam, amikor az apám azt kérdezte: mi leszek, ha nagy leszek.

Komoly és alapos választ akartam adni, ezt mondtam hát: Tudod, apukám, én itt vagyok, középen, én vagyok a királynő, és körülöttem körben itt vannak a férjeim. Így mondtam, jelen időben, a családi legendárium így őrizte meg.

Mit gondolhatott minderről szegény apám, aki már a nászútján is – amelyen én fogantam – megcsalta anyámat. Felénk, nemhogy az utcában, de az egész környéken nem volt olyan közönséges, kendőzött képű, festett hajú némber, akivel neki ne lett volna dolga. A munkahelyi nők közül is föl-fölvidította némelyiket.

Nem is érték be mindnyájan a vasúti töltésnél fél és hét között történtekkel, hanem voltak köztük, akik még férjül is akarták venni az én apukámat.

Ha még élne, nem is tudom, hogy mivel lehetne jobban kétségbe ejteni őt. Nagyszámú, körülöttem legyeskedő eleven férfival, vagy inkább halottakkal, tündérekkel, avagy egyáltalán nem létezőkkel.

A tündérekkel a múzsakarbantartás kapcsán csak röviden érdemes foglalkozni, pusztán azért, hogy lássuk, nem minden férfi múzsa, még akkor sem, ha sajátos a létmódja: a tündér például álomban, vagy félálomban jelentkezik, és hajlamos líraian fogalmazni, szívszaggatóan udvarolni, könyörögni, zsarolni. Mindig sokkal jobban néz ki, mint bármelyik húsvér férfi, és festői képeken kelleti magát, vagy meséli el tündérré válásának szép és szomorú történetét. A Zalán futásában a deli Hajnának is van ilyen láthatatlan kedvese, a délszaki tündér, akit azonban hősnőnk nem enged magához többé, mihelyt eleven férfi: hadzavaró(!) Ete kedvese lesz. A délszaki tündér végül remény vesztve meghal egy hajnalon a fölszáradó harmattal együtt. Fölisszák az első napsugarak.

Nekem is volt tündérem, 16 éves koromban. Akkor bújt be mellém éjszakánként az ágyba, amikor az első komoly udvarlóm lett. Annyira valóságosnak tűnt a testi jelenléte, annyira biztos voltam abban, hogy tényleg rám feküdt valaki a sötétben – a súlyát is éreztem – hogy még az ágy alatt és a ruhásszekrényben is kerestem a zseblámpával.

Sötét, hosszú haja volt, szép szabályos, kicsit lányos arca, világos bőre, szép csontos keze, hosszú ujjakkal.

Látod, ha én élnék, ő nem kellene neked. Mindig ezt hajtogatta.

Nála is kalandosabb a létmódja annak a múzsának, akit még csak mostanában ismertem meg.

Azt kérdeztem egyszer egy meditáción, hogy mi most a dolgom a világban.

Azt gondoltam, talán majd könyveket látok ott, hogy azokat írjam meg, vagy valami nemszeretem munkával kínál meg a látomás, de nem kaptam én ott egyebet, mint öt férfit, meg egy vidáman ágaskodó lovacskát.

Az öt férfiból egy volt, akit soha az életemben nem láttam. Magas, kecses, izmos férfi. Fekete hullámos hajú, kicsit borostás, bajuszos, férfiasan szép arcú, kiálló járomcsontokkal. Népviseletben van, a fején széles karimájú parasztkalap. És táncol szüntelenül az a férfi, legényest jár.

Valaki, akinek meséltem róla, azt mondta, meglátod, nemsokára találkozol vele valahol. De én tudom, hogy nem. Mert ez a férfi én vagyok. Bennem táncol, amióta csak élek.

Bús ködben, pusztaságban, kívül a világon egymagában járja a legényest elszántan, keserűen, az egész világ ellen, minden ellen, ami csak bántja. Nem a maga kedvére táncol, nem is másnak, nem a teremtőnek, nem a mindenségnek, hanem minden létező és nem létező dolog és körülmény ellenére.

Emeli a kezét, csettint, emeli a lábát, valószínűtlenül szép az ív, ahogy rakja, most dobbant egyet, aztán emeli megint, belesimul a zenébe.

Akárhogy fordul tánc közben, mindig csak a profilját látom. A szemét soha. Pedig nem maradhatnak már így a dolgok, ahogy eddig voltak, hogy külön vagyunk egymástól.

Nézz rám, nézz rám, nézz rám. Szólongatom.

De hirtelen félni kezdek a tekintetétől, tudom már, hogy nem szabad belenéznem a szemébe. És most már azt is tudom, hogy ha akarnám, most könnyedén megőrülhetnék. Csak akarni kellene, csak látni kellene azt a szempárt.

Ne nézz rám. Ne. Nem akarom.

Csak tedd mostantól, amit a legjobban szeretnél ezen a világon.

És visszahullámzik a válasz, ahogy kell: az én szépséges múzsám hozzá hasonló délceg férfiakkal kapaszkodik össze, együtt táncolnak, körben is, vonalban is, sárga gömbölyded fények a testük körül, úgy táncolnak, mint a csillagok. Mintha naprendszerek napjai fogództak volna egymásba, és bolygótáncot járnának fölöttünk, bennünk.

Most először boldog a múzsám.

Már táncol is valakinek: magának meg a társaknak.

Már vagyunk is valahol a térben: kocsma is, táncház is, szent hely is, ahol ő most táncol.

Asztalok, borok, kármentő, iddogálók, táncosok, subák, a falon egy feszület.

Tiszta, levegős tér, itt mindenki jó helyen van, és minden jó megeshet. Minden igaz, jó kívánság teljesülhet

.

Nézem most megint, merre van az én táncosom. Derékon kapott valakit oldalról, ketten táncolnak, a múzsámtól nem látom sehogy sem, hogy ki a másik, azt sem tudom, férfi-e vagy nő, csak azt, hogy most nagyon boldogok.

VI.

Öregapó azt tanácsolta az erdőszélen a szegény jánykának: Ne nézzél se jobbra, se balra, te szegény jányka, menjél csak mindig egyenesen előre.

Úgy is ment a jányka, megfogadta a tanácsot, úgy ért el a nagy kerek kútig, amelynek a kávájához egy öregasszony támaszkodott.

Öreganyám, én egy házat keresek, aminek kristályos kupola teteje, azon süt be a nap, s bent a kereveten hever egy legény. Engem vár, hogy mesélnék neki.

No, leányom, csakhogy megjöttél. Ha a kristálykupolás házat keresed és azt a legényt, aki ott fekszik a szőttesek közt, hát nézzél csak bele a kútba, mert tudd meg, hogy éppen jó helyen jársz.

A jánykának nem kellett kétszer mondani, belenézett a kútba, s ott meg is látott a víztükör tetején öt legényt meg egy szép hatalmas, ágaskodó lovacskát. Meresztgette is a szemét, nézte, hogy ezek a legények ugyan kik lehetnek, és köztük van-e az, akinek a keresésére indult. De túl sokat nem nézelődhetett, mert öreganyó nagyot lökött rajta, s a jányka nyomban bele is fordult a kútba.

Zuhant-zuhant napokon át, heteken át, addig zuhant lefelé, amíg csak a kút legaljára nem ért. Ott egy nagy lyukon kiesett, s valami zörgős, száraz fűre lehuppant. Körbenézett, s egy tágas, elhagyatott udvarfélén találta magát, ahol éppen az a lovacska legelészett, akit a víztükrön ágaskodni látott. Gondolta magában: jó volna megitatni azt a lovat. Meg is a fogta a kötőféket rajta, oda is vezette szépen a patakhoz, amely ott csordogált egy olyan seholsincs mezőnek a szélén. Ivott a ló, fújtatott, hörrentett utána, aztán megszólalt úgy, hogy a jányka minden szavát értette.

Kedves gazdám, most már eleget ittam, de ennem is kellene.

Nézett erre-arra a jányka, hogy most mitévő legyen, honnan adjon enni, a táltosló meg ezt mondta: Dugjad csak be a kezedet az inged elejébe, vedd ki, amit ott találsz. Tüzet fogott meg ott a lány keze, egy nagy darab parazsat talált az inge elejében, de nem égette meg magát vele. A ló a tenyeréből ette meg.

No, te szegény jányka, most tudd meg, hogy abból az öt legényből hármat föl kell vinnünk innen a fönti világba. De ha nem visszük fel őket, akkor jaj neked is, nekem is. A boszorkány, aki a kútnál áll, nem fogja megkímélni az életedet, én pedig itt maradok örökre az alsó világi pusztaságban.

És mi lesz azzal a másik kettővel? Őket itt kell hagyni a kút aljában?

Nincsenek ők itt, te szegény jányka, hiába is keresnéd őket. A csillagokban vannak már. Nézzél fölfelé az égre, hogy meglássad őket, és akkor majd segítenek neked.

S hát hol keressem most azt a másik hármat?

Csak csukd be jól a szemed, pördülj hármat a sarkadon, és most nézd meg az elsőt.

Az első legény, akit a kútban meglátott a szegény jányka, egyedül üldögél a kocsmában. Aztán fizet, kimegy a kocsmából, megy, mendegél, és egyszerre csak égbolttá változik.

Most csukd be megint a szemed, pördülj hármat a sarkadon, és nézd meg a másodikat, akit a kútban láttál.

A második legénynek ki van tépve a nyelve, csak egy alvadt véres csonk van a helyén. El van vágva a torka, csupa friss vér a nyaka. De amikor föléled, és meggyógyul fölmászik egy létrán, fölkap egy olyan egykerekű biciklire, és az égre kifeszített köteleken biciklizik nagyon gyorsan és nagyon ügyesen.

Csukd be megint a szemed, pördülj még hármat a sarkadon, és nézd meg a harmadikat, aki a kútban volt.

A harmadik legény batyut cipel a hátán, de tolvajok járnak mögötte, és mindenét kihúzkodják abból a fehér zsákból. Fogy az ereje, kezd rásötétedni, nem jut már föl az égre, csak azután, ha feljön a nap, és ha az összes tolvaj eltakarodott mellőle.

Hát akkor induljunk elébük kedves gazdám.

Úgy repüljünk, mint a szél, vagy úgy, mint a gondolat?

Úgy menjünk, hogy odaérjünk, de kárt se benned, se bennem ne tegyünk.

Ezt mondták, de elaludtak inkább egy nagy öreg százesztendős fa koronája alatt, mert mind a ketten igen elálmosodtak.

Hullik a hajam, ahogy az emlékek hullnak ki a fejemből, szálanként, egyesével, mit csináljak a lehullott szálakkal, mit csináljak azokkal, amelyek nem akarnak visszajönni, mit, mit? Felszedegetni mégsem szedhetem fel őket egyenként, ahhoz túl sok, beleolvadnak a szőnyeg mintái közé, olyan régóta megvan ez a szőnyeg, emlékszem, a lengyel piacon vettük, amikor ideköltöztünk, van annak már negyven éve is, vagy talán negyvenöt. Nem… Inkább negyven… Fogtam egy hajgumit, és összekötöttem a maradék hajamat, de nem tartja meg, kiesik belőle, lehajolok, hogy felvegyem, naponta porszívózok, mert mindenhol a hajam van, a mosógépben a ruhákon, vennem kell mosóport, el ne felejtsem, a szőnyegen, a tésztában, a levesben, mindenhol, csak a fejemen van egyre kevesebb. Fiatalon olyan szép hosszú hajam volt, olyan sima, olyan erős, selymes… Volt… Meg még volt sok minden. Nagyon büszke voltam a hajamra, elöl volt benne egy ősz csík, így születtem, a többi fekete volt, olyan fekete, mint most a ruháim, a pólóm és a szoknyám, emlékszem, az édesanya hordott mindig fekete ruhákat, és fekete kendőt is kötött a fejére, és néha, amikor levette ezt a kendőt, láttam a hosszú, ősz haját, neki nem olyan volt, mint nekem, neki még ennyi idősen is sok haja volt, és néha megengedte, hogy megfésüljem. Mikor még a húgom karonülő volt, emlékszem, édesanyának sötétbarna haja volt, vagy inkább fekete, igen, inkább fekete volt, de azt is mindig kendő alá rejtette, úgy öregítette az a kendő, mindig idősnek látszott, mindig, pedig fiatal volt, fiatal és gyönyörű, velünk öregedett meg, velünk ráncosodott az arca, ahogy egyre több gyereke lett és azok egyre idősödtek. A Kati egyszer megkérdezte, gyerek volt, talán nyolc éves, miért viseli mindig azt a kendőt, nincs melege? Mert az édesanyám még nyáron is hordta azt a kendőt, harminc fokban, de mégsem válaszolta a Katinak, de igen, melege van, csak mosolygott és megsimogatta a fejét. Lehet, nem is a Kati kérdezte, hanem az Erzsi… Vagy a Kati volt, mégiscsak… Nem emlékszem, melyikük, pedig nem is hasonlítanak egymásra, és mi, többiek sem, nem hasonlítunk egymásra, mindannyian különbözőek vagyunk, csak öregen, öregen már jobban hasonlítunk, hasonlóvá rajzolnak minket a ráncaink. Kimegyek a konyhába, benyúlok a gyógyszeres szekrénybe, kiveszem a krémet, beviszem a szobába, nem, ez nem az, ez egy másik, visszamegyek, benyúlok a szekrénybe, annyi gyógyszer van itt, annyi tabletta és krém, visszamegyek, megcsinálom a ritex kötést. Egy idő után megszoktam ezt a szagot, ezt az erős, átható szagot, amitől mindig gyógyszer szagom lesz, recsegek, ha megmozdulok, recsegek, ha leülök, ha felállok, egy gyógyszerszagú, recsegő vénasszony, viccelődni is szoktunk a Lacival, ő meg már majdnem teljesen süket, nem is hallja meg sokszor, amit mondok neki, pedig ott ül mellettem a fotelban, csendben, nézi a tévében a meccset, és dobol. Ülünk egymás mellett a fotelben, nézzük a tévét és dobol, dobol a fotel oldalán, hagyd már abba, zavar, abbahagyja, aztán dobol a hasán, dobol, és csak nem akarja abbahagyni, azt akarod, hogy elmenjek? Abbahagyja, aztán csücsörít, cuppog, dobol, dobol ütemesen, cuppog, csücsörít, mint egy kisgyerek, észre sem veszi. El kell mennem megint a bőrgyógyászatra, szaporodnak rajtam a szemölcsök, főleg a hátamon, a hátamon rengeteg van, pedig nem volt ilyen, az utóbbi tíz évben van egyre több az egész testemen. Ezek szaporodnak, meg a ráncok, bár az arcomon lévőket észre sem veszem, rákúsztak az arcomra, a fülemre, a szemem és a szám köré, alattomosan, csendesen, egyre több és több van, bezzeg a hajamból egyre kevesebb, minden megváltozik, kihullik vagy megnő, egy sem marad, mint a fogaimból, vagy egyre szaporodik, mint a szemölcsök. A nyakam, a nyakam zavar a legjobban, szép nyakam volt, most pedig lóg rajta a bőr, ráncok, ráncok, ráncok mindenhol, számolni sem számolom őket már. a Laci, ő más, neki alig vannak ráncok az arcán, szerencsés a bőre, az én bőröm száraz, és az én bőrömet örökölte az Anikó is, Petrának meg kevert bőre van, néhol zsíros, néhol pedig hámlik, nem is Petra, Petra az unokám… Éva, Évának van kevert bőre… Szóval betekerem magam a ritex kötéssel, betekerem a karomat és a derekamat, de a derekamról mindig hamar lecsúszik, a karom, azon jó, ott megfogja a melltartó, néha azért, amikor próbálom kikapcsolni a melltartót, belekapok egy szemölcsbe, vérzik, volt, hogy véletlenül lekaptam egyet, leszakítottam, már nem is emlékszem, hogy hol volt szemölcs és hol nem, hol volt, hol nem volt szemölcs, fog, haj…

 *

Látom az arcát. Nyugodt. Látszatra. Nem is olyan vészes, szépen gyógyul, mondja.

Hárman vagyunk a szobában. Mari, Anikó és én. Anikó. Még csak tizenhárom. De bátor. Bejött. Nem ment ki, maradt.

Maradt, amikor levettem a pólót. Levettem a kötést.

A nagy vágás uralja a testem. Torzít. Anikó nem fordult el. Nézte a sebet. Nem sokáig. Kicsit, aztán a szemembe néz. Nem látom rajta az iszonyatot. Nem látom, hogy megijedt. Vagy hogy sajnálna. A keze remeg. A lányom keze. Pont olyan, mint a bátyjáé. Csak kisebb.

Ült a kádban a nővérével. Anikó még csak nyolc éves volt. Éva már tizenhárom. Már menstruált, megnőtt a melle. Anikó ült és nézte a nővére mellét. Neked is meg fog nőni, mondta Éva, de hát mikor? Majd. Most még örülj, hogy nincsen, hogy lapos. Nem fáj, ha a fiúk megrúgnak labdával. Kényelmesen tudsz hason aludni, semmi nem zavar, és nem is fáj, nem dagad meg. Megdagad? Anikó ledöbbent. Ha már egyszer megnőtt, miért dagad meg? Éva nem ment bele a részletekbe.

Egyszer, még kicsi volt, Évát elkezdte érdekelni a mell. Mindig nekem jött véletlenül. A mellem alá ért. Hozzám csapódott. Megpróbált felugrani az ölembe. A keze hozzáért a mellemhez. Kíváncsi volt. Nagy rejtély. Aztán elmúlt. A kíváncsisága.

Néha ellopták a melltartóimat. Tömködtek bele zoknit vagy kicsi labdákat. Felvették, és örültek. Egymásnak mentek. Nevettek. Néha elszakadt a melltartó, és elgurult a labda, kiesett a zokni. Fél mellek a pólók alatt. Mosolyogtam rajta. Akkor. Még. Vagy felfújtak egy-egy lufit, és a ruhájuk alá tömték. Hogy ők terhesek. Néha a lufi kipukkadt. Összerezzentek.

Sebes volt még a vágás. Fájt. Húzódott.

Idővel elmúlik, mondták. Elmúlik. Ez nem, ez nem múlik el soha. Ez a fájdalom.

Belém vágtak. Kivágtak belőlem egy részt. Hosszú vágás, egészen a hónaljamig. Felemás vagyok.

Érzem a szagát. Nem szabadulhatok meg tőle. Mindig érzem. Belülről, az folyik az ereimben. A gyógyszer szaga és íze. Senki más nem tudja, milyen az íze. Milyen a bűze.

Körülvesz. Belőlem árad.

Elmentünk egy szakboltba. Mellet nézni. Árultak olyan melltartót, amibe csak bele kellett tenni a műmellet. Olyan a tapintása, mint az igazi. Én nem érzem igazinak. Nem érzem. Több méret is volt. Kiválasztottunk egyet Marival. Mari segített. Kiválasztottuk a méretemet. Beletettük a melltartóba, felvettem a pólót. Eltakartuk a valóságot. Eltakartuk a fájdalmamat. Eltakartuk, hogy már nem vagyok igazi nő. Csak félig.

Akkor egyszer mutattam meg. Akkor utoljára vettem le a pólót mások előtt. A lányom és a testvérem előtt. Két nő előtt.

Ismertek. Látták a sebeimet.

A testem nem mondja el másoknak az igazságot. A testemet eltakarom. Hiányosan megyek az utcákon, mintha fél cipőben járnék. Vagy elfelejtettem volna nadrágot felvenni. Mindig.

A melltartót éjszaka sem vettem le. Sosem vettem le. Groteszk látvány lennék. Hiányos ott, ahol mindenki láthatja.

Miután elmúlt a seb, egy rózsaszín vágás maradt utána. A fájdalom nem múlt el. Fáj, érzem a sebet. A nyomát. A semmit. A hiányt.

Hogyan fájhat ennyire valami, ami nincsen?

Az ágyban sem vettem le. Akkor sem, mikor hónapokkal a műtét után először voltunk együtt. Újra. Vedd le, nem számít, mondta. Nem vettem le. Ismertem. Nő kell. Nő voltam. Anya. Feleség. Most mindig magamon tartom a melltartót. Fürdéskor bezárom a fürdőszoba ajtaját. Ne lásson senki. Ne érintsen meg senki. Fáj.

*

Na gyere, mondta, és megfogta a kezem. Meleg nyár, olyan sokat fogjuk egymás kezét, hogy összeragad az izzadságtól. Még akkor sem engedjük el. Kimegyünk Nórával és Tomival a műfüves pályára. Éjszaka van, nem jár arra senki. Egyedül lehetünk. Nem világítanak lámpák, átmászunk a kerítésen. Még őr sincsen. Csóró a tulaj. Nóra és Tomi leülnek a pálya közepén, mi arrébb megyünk pár méterrel. Olyan sötét van, hogy csak fekete árnyékokat látunk. Egymást is alig, pedig érzem Máté leheletét a tarkómon. Ülök előtte a fűben, hátamat nekitámasztom. Látszanak a csillagok, de mi a mozgó műholdakat figyeljük. Ott császkálnak az égen, kacsáznak a csillagok között. Mozgó csillagnak tűnnek.

Máté lassan benyúl a pólóm alá, nincs rajtam melltartó. Simogat. Csendben maradok, nehogy meghalljanak. Úgysem ránk figyelnek, tudom, de azért mégis. Megcsókolja a nyakamat, kigombolja a nadrágomat, benyúl a bugyimba. Először nagyon zavarban voltam. De hát senki sem lát.

Anya már alszik, éjfél is elmúlt, a szobám ablakán kopog valaki. Kinézek, de tudom, ki az. Megpróbálom halkan kinyitni az ajtót, de nagyon recseg. Beengedem a hátsó kapun Mátét. Anya sosem jön ki ilyenkor, néha hallom a tévé duruzsolását. Alszik, nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani. Máté bejön, és becsukom az ajtómat. Lefekszik az ágyra, leoltom a villanyt. Az utcai lámpa bevilágít az ablakon, ennyi az összes fény a szobában. Máté a kislámpa felé nyúl, Ne, mondom neki. Miért? Látni akarlak. Nem baj, én nem akarom, hogy láss. Mindig takargatom magam. Máté utálja. Már milliószor láttalak, mondja, a sötétben vagy a tévé fényénél, tudom, milyen vagy. Nem baj, az más, felelem, és bebújok a takaró alá, pedig meleg van. Megmarkolja a fenekemet, olyan jó segged van, mondja. Éjjel együtt alszunk. Igazán együtt, nem külön, az ágy egy-egy szélén. Hátulról átölel, ahogy éjszaka mozgolódom, mozog velem ő is, felemeli a kezét, hogy szembefordulhassak vele. Nem ébred fel.

Nincs itthon senki. Kimegyek az előszobai nagy tükörhöz. Meztelen vagyok. A vállaim szélesek, ahogy a csípőm is. A derekam viszont nagyon vékony. A fenekem nagy, a mellem kicsi. A combomon fehér növési csíkok vannak, megrepedezett a bőr. Májfolt van a combom belsején, olyan alakja van, mint egy repülő mókusnak, mondta Máté, de hiányzik az egyik lába. Utálom a lábfejemet, mondtam neki egyszer, ő pedig körbecsókolta. Csikizett.

Féltem, hogy nem fogok megnőni. Hogy alacsony maradok, törpe. Nem leszel törpe, mondta anya, szép, hosszú sípcsontod van. Elhittem neki, és nem lettem. Pont olyan vagy, mint az édesanyád, mondta a mama, nem is, válaszolta a bátyám, egyáltalán nem olyan. Pedig de, és ti ketten is nagyon hasonlítotok egymásra. Mintha indigóval készültetek volna. Dehogy, tiltakozik.

A hasamon halvány krikszkrakszok haladnak végig, egymásba futó, egymáson átvágó vonalak. Máté rajzolta őket filctollal, összekötötte a hasamon lévő anyajegyeket. Kíváncsi volt, milyen mintákat tudna összehozni, vagyis az anyajegyeim, de nem lett belőle más, csak összevisszaság. Talán rosszul kötötted össze őket, nevettem bele a dühébe. A kézfejemen van három anyajegy, ha összekötném őket, háromszöget formáznának. Ugyanilyenje van apának és a bátyámnak is. Öröklött pöttyök. A mellem is olyan, mint anyáé. Szeretem ezért, mert anya nagyon szép. Anya gyönyörű, és kerek melle van. Ettől is féltem pedig. Hogy nem fog megnőni a mellem, hogy lapos maradok, fiútestű. Későn nőtt meg, sokáig csúfolt is miatta a bátyám, hogy nem vagyok igazi lány, mert nekem nincs. Az osztálytársaimnak már van, a barátnőidnek is, mondta, csak neked nincs, tök gáz. Majd lesz, mondogatta anya, majd megnő. Észre sem vettem, és már nem voltam lapos. Már ott volt. Nő lettem.

Máté összefirkálta az arcomat is, bosszúból. Levette a pólómat, és megsimogatta, megcsókolta a mellem. Rajzolt rá egy csillagot is. Nézd meg jobban, ez nem csillag, csak nagyon hasonlít rá. Ez egy műhold. Itt cikázik az anyajegyeid között, mondta, és a filctollal még több vonalat rajzolt rám. A lábujjamtól az arcomig tele vagyok fekete vonalakkal, műholdakkal, anyajegyekkel, családi örökségekkel. Egy kiszínezett, körberajzolt, pöttyös, szeplős test. Mint egy térkép.