Valamelyik téli délelőttön az anatómiai intézet igazgatójának első asszisztense egy embert jelentett be, aki sürgősen akart beszélni a méltóságos úrral.

Az igazgató kiüzent, hogy csak pár percig fogadhatja, mert előadást kell tartania. Tényleg, a tanterem zsongott már az orvosnövendékektől.

A látogató magas, jól öltözött, sápadt ember, belépett, mélyen meghajtotta magát, és az izgatottságtól csaknem hadarva, beszédbe fogott. Simára borotvált arcáról azt hihette volna az ember, hogy nem is magyar, pedig tiszta kiejtéssel beszélt. Erősen rövidlátó szemei előtt fekete keretű csíptetőt viselt. 

– Bocsánatot kérek, méltóságos uram, hogy háborgatom, de a dolog annyira sürgős, legalábbis nekem. A nevem Gyetvás Pál, mérnök vagyok, és tegnap érkeztem Amerikából. Mikor leszálltam a vonatról, az édesanyám azzal fogadott, hogy az apám már nem él. A halálát jelentő levelet azon a napon kellett volna megkapnom, amikor hajóra szálltam, hogy hazajöjjek… Szóval megtudtam, hogy az apám kétségtelenül meghalt, mégpedig a klinikán. Az anyám, aki nagy nyomorban élt, mikor hazajöttem, nem tudta eltemettetni. Szóval otthagyta az apám hulláját, mert azzal bíztatták, hogy a klinika eltemeti. Most én utánanéztem a dolognak, és tegnap megtudtam, hogy ide, az anatómiai intézetbe szállították a hulláját, hogy rajta az orvosnövendékek tanuljanak. Azt is megtudtam, hogy csak akkor temetik el a hullákat, ha már egészen apróra fölaprították, s akkor ezeket a cafatokat összekeverve koporsóba teszik. Azt szeretném már tudni, hogy ilyen sors érte-e az apámat, vagy amint a szolga bíztatott: talán a csontjait kifőzték, és csontvázzá állították össze… Ezt szeretném tudni, és kérem a méltóságos igazgató urat, hogyha így áll a dolog, akkor méltóztassék nekem kiadni a csontvázat vagy a koponyát, de az egész csontvázat inkább, hogy eltemethessem… Szóval, esedezem, igazgató úr, méltóztassék megnézetni, megvan-e az apám csontváza talán, a szolga azt mondta, hogy e célra a szép, erős csontú hullákat szokták kiválogatni, az én apámnak pedig hatalmas csontjai voltak, s olyan magas volt, mint én… És az intézet költségeit megtérítem…

Az igazgató e hosszú és izgatott beszéd alatt nyugodtan simogatta a szakállát, majd csöndesen és igen lassan beszélve megszólalt:

– Hát kérem, én megnézhetem, hogy hívták, kérem, az apját?

– Gyetvás Pálnak, mint engem.

– Az intézet ugyan nem ad ki hullákat… de ha a csontváz megvan: talán még a főzőpincében, vagy esetleg már össze is állítva, nem vonakodom, és az úrnak ki fogom adatni.

Az igazgató csöngetett. Egy fehér kabátos asszisztens jelent meg.

– Kérem szépen, doktor úr – szólott az igazgató – nézesse meg, a múlt hónapban vagy az azelőttiben dolgoztak-e föl Gyetvás Pál nevű hullát, s ha igen, készítettünk-e belőle előadási csontvázat.

Az asszisztens elsietett, a tudós pedig hellyel kínálta meg különös vendégét.

Öt percnyi néma várakozás után, mely idő alatt a vendég idegesen rázogatta a térdeit, a tanár pedig zsebredugott kezekkel az esős utcára bámult ki – berontott az asszisztens.

– A hulla, kérem, megvan a jegyzékben, a belgyógyászatiról kaptuk. Nálunk lett boncolva a „Cé”-ben. Harmadéveseknek adtam, mert szép volt a skeletje; a múlt héten maceráltattam Mátyással, és tegnapelőtt állították össze. Igen jól sikerült; boncterembe tétettük be – amint méltóztatott mondani – mert az elsőévesek a múlt hónapban eltörték az egyik bonctermi csontvázat.

A jövevény valami hirtelen görcsös taglejtést tett. A professzor pedig az előbbihez tökéletesen hasonló lassúsággal ismét megszólalt:

– Kérem akkor a doktor urat, hogy adassa ki ennek az úrnak a kérdéses csontvázat. Majd lesz szíves, kérem, a költségeket a kezeimhez lefizetni, mennyi is, doktor úr? – ugyebár, egy hullamacerálás és összeállítás harmincöt korona.

Az ember gyorsan kivette az erszényét, és gyorsan fizetett. Miközben már kevésbé izgatottan, sőt bizonyos vidám megkönnyebbüléssel így szólt:

– Tessék, méltóságos úr, köszönöm a szívességét, bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam. Ajánlom magam.

A mérnököt a boncterembe vezették, ahol az egyik sarokban ott állt a „kérdéses” csontváz. Hatalmas, erős csontú, gyönyörű koponyájú, porcelánfehérre főzött skeletum.

Az idegen egy ideig csodálkozva nézett rá. Valószínű, hogy csontvázat még nem is látott. Körülnézte elölről-hátulról, megforgatta az állványán, végigsiklottak ujjai a bordáin, megtapogatta a rugókat, amelyek az állkapcsot kötötték a fejhez, azután gyámoltalanul nézett a szolgára és az asszisztensére.

Az asszisztens dícsérni kezdte a koponyát, mire az idegen hirtelen kíváncsi lett az anatómiai tanulságokra. De a fehérkabátos ember hamarosan elbúcsúzott, mert az előadáson volt dolga.

Az öreg szolga úgy érezte, hogy vígasztalni kell. A tudományát szedte elő.

– Ilyen gyönyörű skelettel, kérem, már régen nem találkozott; mondta is Gyuri, aki a II. számú anatómiába van; ezt a hullát, Mátyás bácsi, szeretném elvinni maguktól.

Az idegen lehorgasztotta a fejét, és lóbálni kezdte a csontváz lábát. Az csörögve lengett ide-oda. Majd a szemüregekbe nézett sokáig, kezdte rágni az ajkát.

Az öreg cinikus Mátyás, aki harminc esztendeje dobálta ide-oda a hullákat, mást se tett, jól látta, hogy az úrnak könnyezik a szeme, és ő maga is kötelességszerűen elérzékenyült:

– Talán valami rokona tetszett lenni a nagyságos úrnak?

– Az édesapám volt!

– Az apja. Hm, hm. Hát bizony… – Erre azután elhallgatott. Egy ideig csöndben állottak ott, a csontvázra nézve.

A csontváz fia néhány pillanatig azt hitte, hogy mondania kell valamit, azt hitte, hogy azt a különös kevert gondolat- és érzelemvihart, melyet a lelkében készülődni érzett, ki kell engednie.

De a vihar, mielőtt jött volna, elsimult a tiszta, fehér porcelánoktól csillogó boncteremben; a bánat, a halál fájdalma elillant, és fölolvadt a nagy ablakok világosságában. A mérnök, mintha egyszerre csak meggondolta volna magát, megfogta a csontvázat az állvány vasrúdjánál, és cipelni kezdte az ajtó felé. Elszántan sietett előre furcsa terhével, miközben szemeit lesütötte, mintha pirult volna az édesapja miatt.

Keresztülment a nagy folyosón, és még néhány elkésett orvosnövendék látta, amint viszi a csontvázat, melynek kezei, lábai valami különös táncot jártak, amint a borotvált arcú ember ügyetlenül magához ölelte. A fiú az apját.

 

[JEGYZET]

 

 

 

 

Az Apa és fiú Csáthnak azok közé a novellái közé tartozik, ahol az egy-két jellegzetes vonallal jelzett lélektani szituáció annyira sűrítetten van ábrázolva, hogy ez a sűrítettség átbillenti a problémát a pszichológiai síkról egy egzisztenciális vagy filozófiai síkra. Éppen ezért állítható, véleményem szerint, a sokkal népszerűbb Anyagyilkosság című szöveg mellé (annak apai „pártörténeteként” is) mint vele egyenrangú. Itt a probléma talán még zártabb, hermetikusabb formát kap, első olvasásra alig találunk rajta fogást: az elidegenítő hatású orvosi szaknyelv és nézőpont, illetve a túl könnyen adódó esztétikai kategória (groteszk) mögött szinte meg sem fogalmazódik a trauma, a probléma maga. Mintha éppen emiatt – a trauma nyelvének hiánya miatt – rendelkezne a szöveg ezzel a sajátosan „hideg”, már-már elidegenítő feszességgel.

 

 

 

Ami talán a mai olvasónak nem rögtön ötlik eszébe a novella olvasásakor, az a vázlatosan, de határozott vonalakkal jelzett társadalmi háttér. Arról a kivándorlási hullámról van szó, amelynek során a 19. század második felétől az I. világháború végéig közel kétmillió ember hagyta el Magyarország területét Amerika irányába a jobb megélhetés reményében (A novella 1908-ban keletkezett). A kivándorlásnak az én értelmezésem szerint nemcsak a novella cselekményi szintjén, hanem lélektani szinten, azaz a mérnök sajátos „gyászának” (vagy arra való képtelenségének) megértése kapcsán is jelentősége van. Az „elidegenedés”  problematikáját a szöveg is jelzi: „Simára borotvált arcáról azt hihette volna az ember, hogy nem is magyar, pedig tiszta kiejtéssel beszél.” A mérnök tehát fizikailag, testi jegyeiben, ahogy ma mondanánk: „megjelenésében” tűnik idegennek, miközben nyelvileg úgymond „otthon van”, vagy „haza érkezett”. Csakhogy milyen ez a nyelvi otthonosság? Egy teljesen bürokratikus, udvariassági és szaknyelvi fordulatokból építkező formularendszer „diktatúrája”, amin lehetetlenség bármi autentikusat, vagy érzelmileg is jelentőset közölni.

 

 

 

Ha számolunk ezzel társadalomlélektani háttérrel, azt is tudatosíthatjuk, hogy az apa kérdése egyéni szinten mindig egyben a múlt, a történelem, az emlékezet, a közösség és az eredet kérdése is, amellett, hogy az „utód” identitásának radikális megkérdőjeleződésével annak megalkothatósága kerül veszélybe. Ha szimbolikus szinten is, de a mérnök saját haláláról is szó van, legalábbis a „ki is vagyok/lehetek én?” kérdés örvénylő szakadékáról. A kivándorolt fiú visszatérése után az apa halálával való szembesülés egyúttal az elhagyott otthon és haza, s így egy genealógiai, közösségi, emlékezetközösségi szakadás ténye is. Az apa csontváza a közösség pusztulásának, a haza pusztulásának a képe is lehet. S éppen ezért olvasható a szöveg a tékozló fiú bibliai történetének kifordításaként, hiszen a fiú idegenné válását itt már nem oldozhatja föl az apai megbocsájtás. Mintha azt is sugallná ez, hogy aki egyszer elhagyta otthonát, annak számolnia kell azzal, hogy itt is, ott is mindvégig idegen, vándor, nomád marad, hiába tér vissza.

 

 

 

Innen nézve – s ez persze csak egy értelmezés – egy trauma nyelvtelenségének ad nyelvet a szöveg a mérnök hosszú, önparódiába (legalábbis a gyász paródiájába) fulladó, izgatottságtól hadaró beszédében. A mérnök udvarias alázatossága mögül kihalljuk megalázottságát, a tények, a történelem tényei általi megalázottságot, a teljes tanácstalanságot azzal szemben, amivel az apja halálában találkoznia kellett – de: a szavak, a kifejező beszéd ellehetetlenülése miatti testi megalázottságot is. Figyeljük meg további mozdulatait: miután kiderül, hogy előkerült az apa csontváza, a preparált örökség, a mérnök, aki itt „jövevénynek” van nevezve „valami hirtelen görcsös taglejtést tett.” (Csáth a fiú megnevezéseinek váltogatásával folyamatosan jelzi a kivándorlásból következő határhelyzetet vagy identitásválságot.) A mérnök viselkedése, „mondanivalója” mindvégig testi gesztusaiban, gesztusainak bőbeszédűségében fejeződik ki a leginkább sokatmondóan: „Körülnézte elölről-hátulról, megforgatta az állványán, végigsiklottak ujjai a bordáin, megtapogatta a rugókat…” Azt hiszem, tényleges beszélgetés ez halott és élő, apa és fia között, csakhogy nem szavakkal, hanem a szavakkal való beszéd szüneteiben. Számomra a legsűrűbb, legsokatmondóbb gesztus-sorozat ez: „Az idegen lehorgasztotta a fejét, és lóbálni kezdte a csontváz lábát. Az csörögve lengett ide-oda. Majd a szemüregekbe nézett sokáig, kezdte rágni az ajkát.” Túl a példa morbiditásán vajon nem ugyanilyen lehetetlen, vagy csak nyelv nélküli, testi gesztusokban lehetséges legtöbbször bármelyik apa és bármelyik fiú közti kommunikáció? Olyan némaság ez, amely éppen a legmélyebb tanácstalanságot mondja ki mégis az apa és a fiú, az „előd” és „utód” közti (talán mindig?) traumatikus viszonyt illetően.

 

 

 

A „csontváz fiának” némasága, görcsössége, zavarodottsága, megalázottsága és abszurditásában is sokatmondó gesztusnyelve számomra nem a gyászon inneni, hanem bizonyos értelemben a gyászon túli jelenség. Nem a gyász képtelensége ez az elidegenedés miatt, hanem szembenézés a semmi fehérségével. Túl a gyászon: a tanácstalanság fehérsége, amiben mégis katartikusan feloldódik az érzelmi vihar, a gyász, a fájdalom: „és fölolvadt a nagy ablakok világosságában.” Micsoda tisztaság, miféle fehérség, miféle „kilátástalan belátás”? Miféle gyászmunkán túli gyász? S végül a haláltánc: az apa csontvázával, a halállal ölelkezve…

 

 

 

A legkülönösebb az egész novellában, hogy először úgy tűnik, mintha minden szereplő „érzelmi hulla” lenne, akik képtelenek nyelvet adni érzéseiknek, megdöbbenésüknek, mintha nem vennének tudomást az alaphelyzetben rejlő provokatív erőről, mintha nem lennének képesek „emberi nyelven” beszélni, csakis udvariassági és szaknyelvi fordulatokban. A végén pedig úgy érezzük, olyan intenzív érzelmi kommunikáció zajlik a szövegben, amit nyelvileg képtelenek lennénk utolérni. Hogyan sikerülhetett ez Csáthnak?   

 

 

 

 

 

(A jegyzet megírásához a Babes-Bolyai Tudományegyetem harmadéves magyar szakos hallgatóival tartott Csáth-szeminárium, az ott fölvetődött ötletek is inspirációt adtak. Így ez a jegyzet az ők munkájukat is dicséri.)