1.

Részecskéire szakadó álmából izzadtan zuhant ki a fotelbe. Két kézzel hirtelen megszorította a karfákat, olyan erővel, hogy bal tenyere egy pillanatra görcsbe rándult. Leszegett fejjel masszírozta ki, amíg egy gondolat ismétlődött benne újra meg újra. Biztosan tudta, hogy még az ágyban aludt el.

– Alva jártál – szögezem le másnap, a megszokott ebédszüneti kávénk mellett – Mi ebben olyan különös? Sokan csinálják.
– Ja… – elhessegeti a körülöttünk imbolygó muslincát. – Nem is ez zavar leginkább… hanem az álom – az utolsó szavakat szinte suttogja.
– Meséld el – elorozom egyik kockacukrát és szétrágom.
– Nem is tudom… nem emlékszem tisztán. Csak arra, hogy rettenetes tömeg volt. Azt hiszem a városban valamerre, talán vártam valakit. És emlékszem, hogy később átadnak nekem egy sárga borítékot. És valami fontos dolog… nem tudom. Fontos lett volna megtennem valamit…
– Aha.
– Nem érted, fontos volt nagyon. Ez az érzés, annyira valós volt – kétségbeesetten néz rám, mintha életek múlnának rajta, hogy hiszek-e neki.

Aztán az éjjel két különös dolog történt.
Miután lemostam magamról a nap fáradalmait, szokás szerint még kivittem sétálni Indigót. Arra mentünk vagy inkább vezetett, ahol régen éltünk, még a szülőkkel, a város szélén, két utcára Lorától. Már akkor is nagyon jó barátok voltunk.
Ahogy mi, ez a környék sem változott sokat. A feltüremkedő hegyeket a felhők próbálják elérni, mintha nyújtóznának is a hegyek felé, lejjebb ereszkedve. A hosszú, görbe törzsű fák, amik alig nőttek valamit, most kinőtt ruhaként dobálták le a szélben magukról sárga leveleiket. A vizsla egészen a fák közé vezetett, amíg vissza nem fogtam. Rászorított a nyakörvre, önmagát fojtogatva, nyüszítve, kaparva. Hasonló szemekkel nézett rám, mint Lora az ebédszünetben.
– Na, nyughass már! – förmedtem rá. A szél ekkor mintha alulról fújna, kapott fel minden levelet a földről és vitte magával kötött sapkámat is. Láttam, ahogy jóval beljebb ejti le, bár csak apró pontként, de biztosra vettem, hogy az volt az. – Fenébe…

Ahogy a dühömet kezeimmel zsebre vágtam, és a változó irányú szél is kitisztította kicsit fejemet, derengeni kezdett egy régi emlék. Nem tudtam még pontosan mi, de tudtam, hogy történt itt valami, valami fontos. Aztán megéreztem a víz illatát, és megláttam a sapkámat, ahogy a forrás tetején úszik. „Ismerem ezt a forrást. Hogyan lehetséges, hogy mégsem emlékszem tisztán?” Aztán, ahogy a víz fölé hajoltam, egy pillanatra élesen láttam magam mögött egy másik alakot is, bármennyire tisztán is, de nem volt időm megnézni, felismerni, ha ugyan volt kit, majd a sapkámból a vízbe hulló cseppek fodrozódása az égbe mosta. A másik különös dolog lefekvés után történt. Ritkán álmodom, még ritkábban ilyen részletesen: A város zsúfolt forgatag, mindenfelé magas, vagy két méteres, pörge kalapos öltönyösöket látok. Valahol a vasútállomásnál vagyok, elmosódó emberár fon körül sietségével. Nehéz a lábam, de szabadulni próbálok a tömegből, lassan vájva utat magamnak. Olyan érzés, mint a klausztrofóbia. Percekig küszködöm egy-egy lépéssel. Figyelem, mintegy fegyelmezve a lábaimat, lehajtott fejjel, ám hirtelen valami puhába fúródom. Két-, két és fél méter magas, három, négy, szinte el sem fér az aluljáróban. Riadtan nézem a fölém tornyosuló, felém hajoló kalapos alakot. Mintha kókadt figyelmemmel hosszú másodpercekbe telne felfedeznem, csak pillanatokkal később borsódzom bele: nincs arca, mégis engem néz. Előkotor a zsebéből egy hosszúkás sárga borítékot és erőszakosan a kezeim közé gyűri. Gyermeki tehetetlenség és ősfélelem. Ujjai jéghidegek. Hosszan szorít velük. Aztán, mintha kilélegezni akarna, és száj nyílik arca közepén, széles, foghíja száj. Utoljára még lejjebb eresztem tekintetemet, és megpillantom a zakóján a kitűzőt. És eláraszt mindent a szájából ömlő víz. Mintha áthozhatnám álmomból, verejtékezve ébredek, a villámlásoktól megvilágított szobám közepén. Csupasz talppal, állva.

2.

Persze, gyermeteg vágyak és ígéretek. Ki törődik azzal, ami valaha igazán fontos volt? Menni kell, menni tovább. Üres lépcsőházakat és poros játszótereket, agyagos földbe száradt lábnyomokat hagyni, el és magunk után, és sziluetteket poros fotókon, fekete-fehér emlékek, rozsdás ajándékok, a végére mind szemétként végezte. Hasznavehetetlenek. Most menni kell. Idő nincs, és szorongat. Metró, busz, vonat, átszállás, késés, várakozás, üres percek, másra kacsintás, gyorskaja, konferencia és forgó székek, liftezés, hívások, dátumok, rövid jegyzetek egy fekete noteszban, képeslap e-mailben, adatok és számok, presszókávé és cigaretta, gyros, aztán megint konferencia és mélyre süppedő székek, kattogó tollak és billentyűk, hívások és izzadtság, csak teleportálva kéne hazamenni, hogy hat óra alvás a túlóra után, és kezdhessük elölről. Ez van, elmosódó ígéretekkel, de leginkább emlékekkel, zárt ablakokkal éslégkondicionált testiséggel.Az égbenyúló hegyek alatt újra találkozni, gyermekként, az lenne szép.

    Az erdőben düledező faházakban laktak, amikben vaságyakon dohos paplanok hevertek jó nagy penész-, húgy-, sperma-és vérfoltokkal díszítve, mint az olyan hullák, akiknek a bőre mint a térkép a nyomozóknak: minden szépen rájuk volt rajzolva-festve egyértelműen, nyilakkal és feliratokkal. (Ebben a képben a nyilak a gyilkosok felé mutatnak, legalábbis a hasonlító jelenségkörök világában. A hasonlított jelenség – ti.a faházak, de bennük főleg a paplanok- csak faházak és bennük paplanok, semmi többet nem jelentenek amúgy.) Kérdezték is az arra vándorlók, akik ottlétük alatt kénytelenek voltak azokat a paplanokat (meg párnákat meg lepedőket) használni, hogy vajon ezeket a paplanokat (meg párnákat etc.) vajon kik használták őelőttük?  

A másik gyakran ismételt kérdés pedig, hogy vajon ki vagy kik mossa/mossák ezeket a paplanokat párnákat lepedőket? – Válaszolta ilyenkor a táborvezető (vagy aki a csoportot, illetőleg az arra járókat kalauzolta a hatalmas bükkfaerdőben), hogy ne kérdezősködj pistikém meg marikám, fogd be a szádat, inkább menj aztán vakard le a cipődről a vaddisznószart. Mi, vaddisznószar?, ijedt meg ilyenkor a kisgyerek, és jót kacagva elkezdte levakarni a sarat a cipője talpáról, a tanár (vagy túravezető) nagy örömére, hiszen a gyerek legalább addig is elfelejtette a kérdést, amire amúgy nincs is válasz. A nagyobb lányok úgy nyolcadik tájékán már nem felejtették el olyan könnyen a feltett és őket is érintő kérdéseket, úgyhogy, miután végighallgatták a kisebb fiúk lerázásának humoros procedúráját, odakígyóztak (mert ők még itt is tudtak, az átkozott kis hetérák, kígyózni és a csípőjüket ringatni) a jóképű negyvenes férfitanárhoz, és megismételték a kérdés őket leginkább érdeklő részét: ugye néha azért kimossák azokat a paplanokat, L. bácsi?, csak azért, mert, és ilyenkor suttogóra fogták a hangjukat, és nagyon bután vigyorogtak hozzá, csak mert mi menstruálunk is, tetszik tudni. Na, a jóképű negyvenes tanár ezzel aztán igazán nem tudott mit kezdeni, voltak ugyan lányai, de ők még nem, meg egyébként is, az asszony dolga ezt velük megbeszélni, úgyhogy mit tehetett, komolyan-megértően biztosította a lányokat, hogy ezeket a paplanokat minden táborozás után kihipózzák. A lányok megkönnyebbülten ellibegtek, és folytatták csípőriszáló nyolcadikoslányos életüket, de sem ők, sem a tanár nem számoltak azzal, hogy a közöttük lezajló pár-vagy több-beszédnek egy harmadikos kislány volt a fültanúja.

Igen, ott vagyok én, modja a lány a camera obscurában, nézd, elég szarul nézek ki, olyan vékony szálú haj és gagyi ruhák, ott kuporgok a patakparton, aztán meg fekszem az avarban, és azon gyötrődöm, hogy mi a jóisten az a menstruáció. Ha fiú lennék, akkor könnyebb dolgom lett volna, mert akkor megtudom és jót röhögök, hisz engem nem érint. (Minden férfi, főleg ha író, előszeretettel mesél a lányokkal kapcsolatos ilyen félelmeiről és vonzódásáról, körülbelül ilyen narratív sémákban: És ott volt az a lány. Szép volt, pattanásos arcú, de én nagyon szépnek láttam. Akkor, azon a délutánon az a lány, nevezzük B.-nek, becsalogatott arra a titkos helyre, az iskolaudvar egy rejtett sarkába, amit egy bogyoróbokor takart. Ezen a titkos helyen szoktak a nagyobbak cigizni egyébként. A lánynak barna bőre volt, és a bőrének a szagától valami megmagyarázhatatlan izgalom lett úrrá rajtam. A szeme nagy fekete lyuk volt, egy összesűrűsödött, ősrobbanás előtti állapotban mozdulatlanul izzó galaxis: mindent láttam benne és semmit egyszerre. Vörös volt és fekete, forró meg hideg. És hirtelen megragadta a farkamat. Azaz, természetesen, akkor még nem volt farok, csak kuki, és ezzel a lány is tökéletesen tisztában volt, de azért is megfogta, nem rántott rajta, csak fogta és néha kicsit megsimogatta a másik kezével a makkját. Éreztem a leheletének szagát, az is olyan  volt, mint a haja meg az arca meg mindene: olyan ősi, mély és elkerülhetetlen, mint majd lesz a későbbiekben a pina szaga. A szeme, a mozdulatai, a mellei által lágyan közrefogott hasadék a tapadós póló alatt: mind a szájürege meg a pinája felé mutató fekete-vörös nyilak voltak; az ösztön kérlelhetetlen parancsai. – Valahogy így.) Tehát a menstruációról, ha fiú lettem volna, felnőtt férfikoromban, amikor már író vagyok, karakteres lobogó hósörénnyel vagy lefittyedő vörhenyes szakállal, de mindenképpen megvetésre és gunyoros mosoly létrehozására (előrángatni hirtelen, mint a bűvész a lila és piros és kék varázzsebkendőket a farzsebből) állandó készenlétben remegő ajkakkal, valahogy így írnék:

A lányok – hónaljszőrös, verejtékszagú, sűrű banda -, igen, a lányok, a nyolcadikosok, akik abban a táborban, egy erdő közepén, patak partján, vaddisznótúrásos földutakkal épp hogy csak körülszántott helyen is ragaszkodtak, méghozzá szó szerint foggal-körömmel, bimbózóban lévő nőiességükhöz – ha azt a   már-már titkos fétisként imádott, leélvezett szubsztanciát annak lehetne nevezni, ami nem volt, azaz: kifejlett nőiségnek. A  nő. A serdülő nő. Számomra a serdülő: a koszos vaddisznó, a földet ügyetlenül böködő kismalac. (Süldő.) A nő az más, de azok a lányok, a nő idétlen skiccei úgy szaladgáltak a fák között, mintha csontvázak volnának heloweenkor. S mi, kisfiúk: a töklámpák, akiket kifirkálnak és lázas bőrrel körülugrálnak. Hó, józan ész, matchbox, vagy valami, ami fiú? Ami potenciálisan férfi?! – De semmi. És csalogattak.

Bánki Évának

Akárha népmesét hagynának magára hősei, úgy szalad ki két gyerek az ódon épületből az udvarra; kezüket szerelmesek módjára kulcsolva a másikéba találnak rá közös lendületük még egyetlennek vélhető céljára: „döntsük föl az itatót!” – mégsem csalódnak, hogy tervük ellobban a tonnás kővályúhoz közeledve, és lelassítva előtte csapodnak az oldalához meg sem rezdítve vizét. Még csak nem is szusszannak. A fiúcska az itató friss, hűvös tükrére hajol, és szájon cuppantja képmását: ekként példázva, hogyan is kellene őt szeretni.

Abból, hogy tette ötlet nélküli és hirtelen, látszik, sokszor elpróbálta már. „Pfuj!” – mutat a lány a felszínen haldokló néhány rovarra –, „milyen undorító!” „Te nem bírsz ilyet!” – tereli tovább a fiú bizalmatlanul, de a lányka olyan magától értetődően és figyelmetlenül csókol a fiú ajkára, ahogyan fenekéig érő, tejfölszőke haját szokta fésülni reggelente. Kigyullad a legényke arca, mintha épp az imént képelték volna fel, bizonyára azért, amire most készül. Sebtében egy hatalmas, éppen vizet szürcsölő lóböglyöt köt el az itató partjáról és nagy gyakorlattal, ügyesen ülve meg azt ujjai hegyével, a kövér potroh végén tornázó fullánkot elsőre a lányka összevont szemöldöke felé, majd a Napnak mutatja… Vigyorogva ér az istálló kapujába, hogy mindjárt egy hírhedt mén farára nyomja a bősz bogarat. „Vigyázz, még agyonrúgnak, az istenfáját!” – kurjantja el magát a kemencéje mögül idejében kigyanító pékmester, és markából önkéntelenül hint lisztet a gyerekek felé, mintha így vehetné le a rontást a fiú nyilvánvaló és tragikus szándékáról. „Hagyja csak, Zsákk! Figyeltem őket!” – hangzik, fátylasan lebbenve elő a szólítás és termetre tündér, fiatal lány jelenik meg a kisfiú közvetlen közelében. Oroszos orcáján a jellegzetesen szláv szenvedély minduntalan, ám változó erejű pírja. Szeme pedig túlságosan is, tehát pontosan mélységes kék, amely a hajóhadakat rendeltetésükkel, azok vezéreit pedig becsvágyukkal együtt szokta elnyelni nyomtalanul, akár a tenger az Athosznál. Ez a mélység a pírral együtt emlékezetesen színesedik föl mindenkori hátteréről, most épp a szerencsétlen pékmester tekintetébe sütve billogát. Kézen fogva vezeti el a gyerekeket a lány abban az állandó elragadtatásában, amelyet valamiféle zene, talán egy hegedű kísérhet belül, okot adva formás, különös, bármikor táncra fogható lépteire. Nem korholja a kisfiút, nem bünteti, pontosan úgy, miként arra az árvaság tanította.

„Elég is!” – így érzi, mégsem mondaná ki soha Laudine, és a mélységre, a pírra és gyermektelenségére egyszerre gondolva hajtja beljebb toronyszobájának ablaktábláit. Jól lakott mára a képzelete, amit ugyan utolsó árnyalatig elszív majd reggelre, kifakít a siváran élősködő valóság; mindenestre holnapig kitart, így remél. Mivel minden nap, most is eszébe jut a forrás, és ma rajta kapja magát sorsának metaforáján: mintha az ő élete is annak vizével száradt volna ki. Yvain jut eszébe ismét, annak egyszerű, lovagiatlan halála és izzó páncélja, sisakja a halotti máglyán. És a zokogó barát, a hű Gauvain a lángok előtt, amint rózsafüzérként morzsolja a rátestált, a nyakláncára fűzött oroszlánfogakat; markából még a tor alatt is csepegett a vér, ily erősen szorította. Amint ezt elgondolja, egész múltja kigyullad már, oly visszavonhatatlanul, akár a tarló, csupán egyetlen esztendő áll káprázattalanul, mégis körülragyogva e tűztől, életének leghosszabb esztendeje, amely volt kétségé, volt reményé, de leginkább mégis az övé volt. „Ó, legalább te, Lunete, édes kis Jágóm, izgága boszorkám, ha élnél – sóhajtja el magát –, de téged is elszólít vala az Úr!”

Azt, hogy életét, valamiféle elrendelt, felettes elvként, mint mások számára a vágyaik vagy a rosszindulatuk, számára Lunete rendezte, úgy fogta föl, hogy Lunete mindig úgy tervezte és szervezte az ő boldogságát, hogy nem hagyott azon kijáratot, mintegy abba falazva őt. A valóság azonban az, hogy szobalánya része volt, akár egy megelevenedő hajlama Laudine-nek, ő hordozva és juttatva érvényre Laudine életében a romantikust, megóvva úrnői büszkeségét a nyilvánvaló öncsalástól, azonban lelkiismeretét mégsem, mivel mindent az ő hallgatólagos cinkosságával tett érte szolgálója, így is tudták ezt mindketten, amíg Lunete élt. Egyszerre volt ez a cserfes teremtés belülről a végzet, és kívülről az életének legkisebb gondjával is kapcsolatot teremtő hűség. Ha Laudine étel, Lunete volt benne a só. „Szólj Lilinek, jöjjön föl – vágja a cselédhez szavait – és a kézimunkáját is hozza!” Laudine szereti Lilit, bár úgy viselkedik, mintha csak kedvelné, érzelmeinek áradását idejében apasztja el mindig, egy csepp sem csordult el soha; azonban a lány esti fölolvasását és az azt követő, gyakran virrasztásba húzódó közös hímzést semmiért nem adná. Maga alá tipegve már a csigalépcső valahány fokát, érkezik a húsz év forma lány, mint bárhová, most is idejében. Kettőt koppant az ajtón, finomat, és a szobába lép a mélység, a pír. E pillanatért rajong Laudine leginkább, és ezért, hogy napjában, akár több ürüggyel is magához rendeli a lányt, mert annak megjelenése, akár egy szemhatárra érkező tájékozódási pont, újra és újrarendezi körülötte a teret, át a szobát, ahogy elmozdul benne a lány; a vén karosszék, pedig nem unottan kopott, ha ráültetheti. Lili azonban arról, hogy jelenléte földíszíthet egy szobát, sőt, valamiféle teret változtathat át, mit sem tud. Kiejtését szépen, jól formálva köszönti az öregasszonyt. Szereti e nyelvet, a franciát, és annak, számára kedves szavait úgy forgatja szájában, mint friss gyümölcsöt, vagy még inkább, ahogy az első csók élményét szokás; és ezek a szavak mind egy-egy jelentős olvasmányába, szerelmes versbe vagy éppen lovagregénybe rohannak vele, amint kimondja őket. Laudine-nel való csevegései közben is gyakran talál magára egy homályos tekintetű férfiú ölén, miközben az vallomásával borítja el. Így él hát benne a nyelv, folyton annak irodalmába hatolva, amikor beszéli. Egyenes tartását őrizve ül le az öregasszonnyal szemben; gömbölyű, magas homlokára oldalvást fésülte rá frufruját, mintha ábrázatát óvni lehetne a tökéletesség gyanújától.

A felnőtteknek néha sejtelmük sincs, mekkora hatással lehet egy-egy mondatuk, gesztusuk, nézésük, ruhafodruk, ujjmozdulatuk, akármilyen apróságuk egy gyermeklélek későbbi fejlődésére.

Ez nem normális, mondja az asszony, a haja belecsavarva a halványrózsaszín törölközőbe, ez teljesen meghibbant ez a gyerek, mondja őszinte kétségbeeséssel, mintha valóban lényeges dolog volna az ellenőrző füzet utolsó lapjainak egyikére firkantott pár sor (amiből ez a legfontosabb rész, legalábbis az anyuka számára: “ezúttal gyermekét igazgatói intőben részesítem”), mintha kicsit az ő életét is érintené, mintha bármibe is beleszólna, ami ővele kapcsolatos. A lány csak áll a konyhában, nem mer leülni a kanapéra (az mégiscsak illetlenség volna, a leszaromság egyik feltűnőbb kifejezési módja), a gyerek a szobájában, ki sem fog jönni onnan néhány napig, egyszerre szégyelli magát és fájlalja az igazát. A bébiszitter nem is nagyon érti, most miért neki kell végighallgatni megint ezt a panaszáradatot, ő nem volt ott azon a rajzórán, őt aztán tényleg nem terheli semmi felelősség.

Kopott délután, mintha tavasz helyett ősz. Csak a madarak csicsergése.

Gyere, mondja a nő, miután már szépen beszárította a haját, s összegombolta hónapról hónapra egyre puhuló-növögető hasán a szoknyát. Gyere ki a kertbe, a virágaimhoz. Látod ezeket, milyen szépek? – sóhajtozza, szét a parfümillatát a virágai közé, a lány szinte szédül, akaratlanul is meghőköl egy kicsit – nézd, milyen gyönyörűek, tényleg, még el sem árultam a titkot, hogy mit adok nekik, mivel segítem őket, hogy átvészeljék az óceáni éghajlatot a trópusi alaptermészetükkel – s miközben sóhajtozik tovább, és szürcsöli a drága kávét, amit a drága kávéfőzőgép, amit az unalmas férje vett neki még karácsonyra, olyan profin elkészít, mintha egy étteremben pincérek hoznák ki, neki tényleg csak gombokat kell nyomogatni meg egy maréknyi kávébabot be a gépbe fölülről -, megjelenik a cica, ezt vidékről hozták, látszik is rajta, a trópusi növények és vajpuha pázsit csábításai ellenére sem hízott el, olyan eleven, lepkét kerget (általában, de most nincs lepke, mert már lement a nap, és kezd hűvösödni a tavaszi kert, úgyhogy a lepkék is nyugovóra tértek), szóval megjelenik, és az asszony lábaihoz tekergőzik, hogy azért mégiscsak kapjon valami ételt –

szóval ezt kéne beadni valahogy a gyereknek, mondja majd két hét múlva az apuka, ugyanebben a kertben, ugyanebben az időpontban (még a macska is ugyanígy, de a lány lábainál, a nőket valahogy jobban kedvelte annak ellenére, hogy kandúr), csak kicsit világosabb és langyosabb légviszonyok között, mert tavasszal, a friss erőre kapó természet meg ugye tudjuk, a kamasz-vagy serdülő egyenlő tavasz-metaforák, tehát tényleg sokat tud változni az idő ebben a gyorsan változó korban -, szóval ezt kéne, mondja a pilóta, robosztus, bajszos ember, csupa nyugalom, csupa érzéketlenség (talán akik igazán közel járnak az istenhez nap nap után, mind ilyenek): elhagyott az asszony, vallja be, még mosolyog is hozzá a bajusza alatt: elhagyott, ismétli – ezt kéne beadni a gyereknek. A lány áll tovább mozdulatlanul, erre igazán nem lehet mit mondani, bár talán kéne valamit, hogy hát igazán sajnálom – de a férfi is csak áll tovább mozdulatlanul, talán rezignáltan, gondolja a lány, ez a legmegfelelőbb szó, csak áll, és egyáltalán nem vár részvétnyilvánításokat, ő sem sajnálja magát, az élet megy tovább. (A lány csodálkozik azért azon egy picit, hogy nem kérdez tőle semmit, például olyat, hogy te lány, te bébiszitter, nem láttad te az asszonyon, hogy el akar hagyni engem meg a gyereket? – mert ha ezt kérdezné, a lány tudna válaszolni, hogy:

de igen, láttam, mert:

azon a napon, amelyiken az asszony először szembesítette magát az igazgatói intő tényével azáltal, hogy hajmosás előtt belekukkantott a kislánya ellenőrző füzetébe, akkor a lány igenis észrevett valami törést, nem a fel-alá járkáláskor, az eléggé megszokott volt ebben a famíliában, mert nagy házban laktak, ahol lehetett fel-alá járkálni, hanem amikor kitessékelte őt a kertbe, a lábainál ott törleszkedett a vörös kandúr, az orrát belenyomta a trópusi virágokba, és idegesen kortyolgatta a frissen főzött kávét – nos igen, akkor történt, mert a nő elárulta a titkot, végre-valahára elárulta, hogy mi a titka annak, hogy ezek a növények így, ilyen épen megmaradtak-)

– De a férfi nem kérdez semmit a lánytól, és nem is mond mást a továbbiakban, csak azt:

Szeretném, ha ideköltöznél hozzánk, és anyja lennél ennek a szerencsétlen kislánynak. Jól megfizetnélek.

Ezzel a kérésével vajon feleségül kért? -, nevet nem sokkal később a lány barátnője, aki, mint már tudjuk, szerette a meséket, és aki, ezt még nem tudjuk, nem csak úgy szerette elmondani élete bizonyos eseményeit, mintha történetek, sőt, mesék volnának egy nagy-nagy mesekönyben (aminek mondjuk az lenne a címe: a lány barátnőjének élete, illusztrálta satöbbi), hanem más emberek életének eseményeit is szívesen kezelte úgy, mintha azok történetek vagy mesék lennének (még nagyobb könyvekben, és a sok könyv egy sokkal nagyobb könyvtárban etc.): lehet, hogy feleségül kért, kuncogott ezen, de a lány hamar leintette: nem bazdmeg, ez nem vicces, ez nem poén, a nő tényleg elhagyta, és nekem most döntenem kell egy emberi élet felett. (Mint az eutanázia vagy az abortusz.)