/Pirosnak, aki nélkül néhány sor csak zavaros papírpiszok lehetne/

Éreztem én, hogy Joseph túl sok ideje ül a szikla szélén. A lábát ingaóraként lóbálta a táj fölött, képzeletben talán több hektár legelőt letapostak óriáslábai. A szikla látszatra meg-megingott alatta. Olyan volt, mint egy hatalmas repülőcsészealj, ami a szirt szélén landolt, egy része pedig a rét fölébe hajolt. Kiskorunkban féltünk és vágytunk rámerészkedni, apánk tiltott is tőle. Ő már halott, harminckét hónapja. Nem tilt senki.
Különben sem veszélyes. Sokszor inog meg látszatra, sokszor dülöngél. Többször láttam a jószágot keringeni a csészealjon, egész a szélére merészkedni, pont oda, ahol most Joseph ült. Mondom, túl sok ideje. Nem kell érzelmi csősznek lenni ahhoz, hogy megállapítsa ezt az ember. Joseph sosem ült egy helyütt néhány percnél tovább. Ekkor már közel három fertályórája készítette fejben a tájtanulmányt, vagy tudom is én.
Lábai ingaórához voltak hasonlóak. Én is játszottam ilyet kiskoromban. A vadlovakat tapostam képzeletben, monumentális rém-csizmámmal. A töppedt lovak helyén csak vörös, pattanásszerű foltok éktelenkedtek gondolt-íriszem fordított tükrében. Vadlófoltos tájképet készítettem.
Joseph nem volt magának való, csak magányos. Lógott az emberen. Meglátott valakit délelőtt, és kiválasztotta. Zsákmánya lett az illető. Egész nap úgy csüngött rajta, mint keselyű a döghúson, és nem eresztett belőle másnak. Szívós volt és könyörtelen. Nem lehet megkedvelni ezt a fajta kölyköt. Aki így ragaszkodik. Félelmet kelt, ritkán szánalmat. És azzal, ahogy a csészealj szélén ült magában, az utóbbi érzés férkőzött belém.
Egy óvatos lépéssel emelkedtem a sziklára. Éreztem, ahogy lábam benyomja a hajnali esőtől sáros földrétegbe, rácuppant a szikla a biztos földre. Joseph nem nézett hátra megilletődötten. Tovább leste a tájat. A vadlovak már rég nem voltak rajta, túl fiatalon tapostam ki őket.
– Hé, öcskös – ez az én hangom volt. Nem akartam megszólalni, mégis be kellett látnom, ez a hang az enyém. Zavartan tapogattam halántékomat, mintha az lenne felelős a szavakért.
Joseph a zavarodottság töredékét sem hordozta tekintetében, ahogy rám nézett. De végre rám. Megkönnyebbültem. Mindig is úgy gondoltam, hogy akinek baja van, kerüli a szemkontaktust és az azzal járó, viszkető körülményeket. Bár azt is gondoltam, jobb’ értek a jószághoz, mint az emberszerűekhez. Joseph különben is kisarkítottja volt mindannak, amit emberi fajról gondolhatok. Elillant a szánalmam.
– Mit ülsz ott?
– A vadlovakat nézem – válasza értelemszerű volt. Visszafordult a vadlovatlan tájhoz.
Leguggoltam és kitéptem egyet szikla tövénél sarjadó hajtásból. Aranybarna, egyenes szárú növény volt, eltévedt búzacsíra próbálkozása. Ízre nem tudtam megmondani, hogy mi, de probléma volt vele. Épp úgy, mint Joseph-al. Vizsgálni kezdtem. Volt valami seszínű hajában, rongyos ingében, ahogy a szél odébb-odébb pakolta vállán, mint vékony réteslapokat, valami a zavaros vonalú görnyedésén, valami veszedelmes abban, ahogy időről időre kinyújtotta bal kezét, és olyan mozdulatot tesz, mint aki el akar kapni egy bogarat a szélben.
– Nem jössz inkább velem? – próbálkoztam.
– Hová.
– Gond van az egyik disznóval. Kitört. Ott, ahol a múltkor is.
– Pedig igazán megjavítottátok.
– A deszkát. Igen… meg.
– Nem hiszem, hogy segítségetekre lennék. Elfogni azt a mamlasz, nagy állatot.
– Hát persze – vonogattam a vállamat. Miközben beszélt, Joseph egy pillanatra sem nézett felém. Újra kinyújtotta kezét, most valamivel távolabbra. Egész gerincével előrébb dőlt. Összecsukta a markát.
– Miért nem eredsz anyához? Tudod, hogy hasznára válnál a kötésnél!
Hirtelen förmedtem rá. Próbáltam néhány hangot megfogni még a levegőben, a kislábujjánál visszaráncigálni, betömni a számba, megrágni, tettetni, hogy csak kérődzés az egész. Rossz szavakat kérődzve kell emészteni.
Joseph továbbra se nézett rám. Kinyitotta üres markát, és lassan lefordította tenyerét. Mint egy táncmozdulatban: semmivel hintette a pusztát.
Zavartan mosolyogtam felé. Mintha láthatta volna. Nagyokat sóhajtott.
– Beteg vagy, öcskös?
– Beteg… nem, rendben vagyok. – Felém fordult és a csizmáimat kezdte nézni. Egyik kezével a csészealjra könyökölt, így már-már fekvő pózt vett fel. Marha érdekesnek találhatja a csizmámat, gondoltam. Fekete szembogara közben ide-oda járt. – Hol van most anya?
– Hol lenne? A vacsorával küszködik.
– Abban nem segíthetek.
– Régen mindig nagyfiúnak mondtad magad. Mindenre késznek – fanyar mosolyt csavartam felé, ahogy elkapta pillantásomat. Egy pillanatra azt hittem, visszamosolyog, de csak fintor rángatta orcáit:
– Hát… azt gondolom, tévedtem.
– Tévedtél.
Megvakartam tarkómat. Rendkívül haszontalannak éreztem magamat.
– Figyelj – szólalt meg Joseph újra -, szerinted, ha hazamegyek, anya kötni fog miattam?
– Hogy lefoglaljon?
– Tudom is én. – Hetykén vállat vont. Visszafordult a pusztasághoz.
– Biztos találna neked valamit. Legalább hasznosan töltenéd az időd, te kis taknyos! – Kiköptem a búzát és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy azért várok, mert még történni kell valaminek, vagy azért, mert az öcsémről van szó.
– Nézd!- mutatott néhány, a távoli domb mögül előbúvó felhőre. Kövér felhők voltak és feketék, akár a szén, csüngő hasuk a dombtetőt csiklandozta.
– Na, látod, esni fog. Gyere szépen haza.
– A lovak nagyon meg fognak ázni. Borzasztóan.
Joseph olyan volt különben is, mint egy álmodozó. Nem kerítettem neki nagy feneket. Gyerek volt még.
– Nincs itt semmiféle ló.
– Tudom. Apa elvitte őket.
– Már nagyon régen nincsenek itt a vadlovak, Joseph. Sok éve már.
– Hazudsz. – Az öcsém felállt, és a szikla legszéléről lemutatott, olyan hajlott háttal, mint egy fáradt F-betű. – Hiszen még szinte látszanak a patanyomok!
Elfordultam az öcsémtől. Helyette is nekem lett tériszonyom. Ugyanakkor ökölbe szorult a kezem, és egy pillanatig se akartam tovább hallgatni a nyafogó, gyerekes ostobaságait. Görcsbe rándult a gyomrom ettől az esetlenségtől. Nem tudtam és nem is akartam mit kezdeni a helyzettel. Apánkra gondolva bennem nem voltak vadlovak. Csak anyánk volt, aki a vacsorával küszködik. Csak anyánk volt, aki azért köt még, hogy lefoglalja ezt a taknyost. Köt, a fájó ujjaival.
– Joseph – mordultam hátra, vállam fölött. Ő még mindig ott állt, akár a sóbálvány. – Gyere, menjünk haza.
– De a lovak…
– Azok már rég nincsenek meg. Érted? Mind egy szálig eltapostam!
Leléptem arról a szikláról. Arról a szürkeségről. Pici, vörös pontokra gondoltam, vörös pettyes pusztára.