Értelmetlen szavakat kiabálni
a sziklaszirtről a túlparti
hegyeknek, olyan szavakat,
melyeknek csak ezen a helyen,
erről a helyről kiabálva
van értelmük, két ember
az esőfelhők közt, a föléjük
boruló otthontalanságban,
~tétjüket~ vesztett mozdulatokkal,
csinálhatnák az ellenkezőjét
is, de mégis mi lenne az.

Tényleg – mi lenne az? 

A kiabálás ellentéte a suttogás, a hegyek ellentéte a völgyek talán – na de mi lenne a két ember ellentéte?
Ez a kis vers, miként a versbéli sziiklaszirt a felhőbe, belefúródik/beleíródik a kimondhatatlanba. És hova jut fel két ember, ezek a német romantika vándoraihoz hasonlatos utazók, akik “rájuk boruló otthontalanságban” a szemközti hegyeknek kiabálnak? De miféle sziklaszirt lehet az, ami értelmet ad a szavaknak – legalábbis bizonyos szavaknak? Ha létezik ilyen sziklaszirt, akkor az talán minden szónak értelmet adna – ugyanazt az értelmet, meglehet. Ha ez így van, akkor lehet, hogy épp a kiabálás a kiabálás ellentéte, miképpen az átellenben lévő, túlparti hegyek is csak vissz-hangjai az általunk megmászott sziklaszirtnek. Azért tudunk ezeknek a hegyeknek kiabálni – talán –, mert átellenből nézve mi is a túlparton vagyunk. Mindig az esőfelhők közt. Mindig azon a hegycsúcson.