Azt kéne látnom, ami előttem van, de nem azt látom,
hanem valami egészen mást, azt, amit képzelek.

Szorosan a kövekhez tapadnak, nem fölfelé,
hanem vízszintesen terjeszkednek, talán mert
agyonnyomná őket az ég, ha fölfelé, a nagyon közeli ég,
a kúszófenyők térdig érő erdői kétoldalt az út mellett,
talán tényleg az ég súlya miatt, és akkor csak lapulni,
szorosan a kövekhez, arccal a kőnek.

Nem lehet felbecsülni a távolságokat, a közel nem közel,
a távol nem távol, az itt nem itt, az ott nem ott,
nem távolodom és nem közeledem,
nem érek oda és nem hagyom el, csak megyek és figyelem,
ahogy nem mozdulok el.

A szél teste a tó, ahogy odaér a tó fölé és megkapja a testét,
ahogy testté lesz a szél, a tó felszínén az üresség a teste,
az üresség a fodrozódások közeiben.

(Kő-pataki-tó, Magas-Tátra, 2004. november)

Értelmetlen szavakat kiabálni
a sziklaszirtről a túlparti
hegyeknek, olyan szavakat,
melyeknek csak ezen a helyen,
erről a helyről kiabálva
van értelmük, két ember
az esőfelhők közt, a föléjük
boruló otthontalanságban,
~tétjüket~ vesztett mozdulatokkal,
csinálhatnák az ellenkezőjét
is, de mégis mi lenne az.

Tényleg – mi lenne az? 

A kiabálás ellentéte a suttogás, a hegyek ellentéte a völgyek talán – na de mi lenne a két ember ellentéte?
Ez a kis vers, miként a versbéli sziiklaszirt a felhőbe, belefúródik/beleíródik a kimondhatatlanba. És hova jut fel két ember, ezek a német romantika vándoraihoz hasonlatos utazók, akik “rájuk boruló otthontalanságban” a szemközti hegyeknek kiabálnak? De miféle sziklaszirt lehet az, ami értelmet ad a szavaknak – legalábbis bizonyos szavaknak? Ha létezik ilyen sziklaszirt, akkor az talán minden szónak értelmet adna – ugyanazt az értelmet, meglehet. Ha ez így van, akkor lehet, hogy épp a kiabálás a kiabálás ellentéte, miképpen az átellenben lévő, túlparti hegyek is csak vissz-hangjai az általunk megmászott sziklaszirtnek. Azért tudunk ezeknek a hegyeknek kiabálni – talán –, mert átellenből nézve mi is a túlparton vagyunk. Mindig az esőfelhők közt. Mindig azon a hegycsúcson.