Azt kéne látnom, ami előttem van, de nem azt látom,
hanem valami egészen mást, azt, amit képzelek.

 

Szorosan a kövekhez tapadnak, nem fölfelé,
hanem vízszintesen terjeszkednek, talán mert
agyonnyomná őket az ég, ha fölfelé, a nagyon közeli ég,
a kúszófenyők térdig érő erdői kétoldalt az út mellett,
talán tényleg az ég súlya miatt, és akkor csak lapulni,
szorosan a kövekhez, arccal a kőnek.

 

Nem lehet felbecsülni a távolságokat, a közel nem közel,
a távol nem távol, az itt nem itt, az ott nem ott,
nem távolodom és nem közeledem,
nem érek oda és nem hagyom el, csak megyek és figyelem,
ahogy nem mozdulok el.

 

A szél teste a tó, ahogy odaér a tó fölé és megkapja a testét,
ahogy testté lesz a szél, a tó felszínén az üresség a teste,
az üresség a fodrozódások közeiben.

 

(Kő-pataki-tó, Magas-Tátra, 2004. november)