Ott állt kint a társasház folyosóján. Rágyújtott egy újabb cigarettára, míg én kisiettem az épületből. Tudtam, éreztem, hogy ott áll, mintha mögöttem lenne, nézve engem, le nem eresztve szemeit, és én minden lépésemmel próbáltam kiereszteni a mérgem, a haragom, a mindenem, hátradobálni akartam minden egyes darabom, hogy majd újból megtisztulhassam. Túl sok játékot engedtünk meg, sosem akartam volna idáig jutni vele, de ez már túllépett mindent, és egyikünknek a lépcsőn keresztül távoznia kellett. Sosem hittem, hogy így fejezzük be, még most is érzem a nyakamon, ahogy újabb mély lélegzetet vesz, és kifújja a füstöt, hisz annyi mindent elképzeltünk és felépítettünk, a füst, a cigi, az üres poharak, a viták, minden és minden, egy nagy jelenet apró darabjai voltak az életünkből. Nem akartam elengedni, és ő sem engem, ragadtuk a másik karját, míg csak bírtuk, és engedte a bőrünk, de a vége sosem akart eljönni, és mi csak fogtuk a másikat, ahol értük, és nem, és kiáltottunk, és nem, de igen, a végén mindig más, hitegettük egymást, hitegettük, hogy lesz ez még így se, és én csak szedtem lépteim a lépcsőn, koppantak a sarkok, én visszhangoztam egyedül az egész házban, míg ő, tudtam, csak figyelni fog, nem szólni semmit, mert minden szó, ami valaha is volt köztünk, már mind ki lett mondva, mert ki kellett, hogy köpjük magunkból a másik felé, nem tartogathattuk tovább, és minden érintés el lett rongyolódva, bőr a bőrre már nem tapadhat többé, és én csak szedtem lépteim, és ő csak szívta a folyosón a cigarettáját. És miközben kinyitottam az ajtót, úgy éreztem, hogy inkább visszafordulnék, és odadobnám neki a szívem, hogy gyújtsa meg azt.