Az apjukat nem ismerték. Néhányszor, háromszor talán, ha találkoztak. Egy ideig pár évente lapokat küldött születésnapjukra a világ különféle tájairól. Hároméves korukban Romániából, egy évvel később Indiából, az utolsó levél Oroszország keleti csücskéből érkezett. A leveleket véletlen találták meg anyjuk ruhái közt. Gyakran egyedül időztek. Witmanné sokat járt el, néha napokig nem látták. Általában hagyott otthon pénzt, a szomszédasszony ilyenkor reggelente átment, hogy megreggeliztesse a fiúkat. Miután magukra maradtak, a városba szöktek Castor úr antikváriumának padlására, ódon könyveik közé. Legdrágább kincsük egy nagyalakú, mártott papírú, furcsa, talán keleti nyelven írt könyv volt.
Castor úr rég ismerte a két fiút, az idősebb Witman gyerekkori barátja volt, de már ő sem tudott róla semmit. Bejáratosak voltak az üzletbe, rajtuk kívül nem is sokan látogatták. Az ottani könyvek nem a nagyközönséget vonzották. Néhány törzsvendégen kívül, nem is találkoztak senkivel. Egyszer egy görnyedt, hatvan év körüli, szakadt szövetgúnyás férfiba botlottak. A Witman fiúk a hóeséstől kipirulva, lázas arccal rontottak a kereskedésbe, orra bukva az öregember sarkában. Az ősz monoklis elejtette hóna alá szorított könyvét, a lefűzetlen oldalak, mint falevelek hömpölyögtek a becsapódó huzat hidegében. A két fiú azonnal felugrott, vad igyekezettel szedték össze a lapokat, próbálták visszailleszteni őket a fedlapok közé. A szövegét nem értették, a számozás nélküli oldalakat kupacba rakva nyújtották az öreg felé. A gúnyás egészen közel hajolt a pihegő testvérekhez, hosszan vizslatta a két pirosló arcot. Tágra nyíltak homályos, zöld szemei, szélesen elvigyorodott, enyésző fogai közül hűvös barlangszag áradt. Bólintott Castornak, majd távozott. Castor nem szólt semmit, csak lerántotta a padlásra vezető létrát; így került a Witman fiúkhoz a keleti könyv.
Anyjuk vérbajban meghalt utolsó gimnáziumi évük alatt. A vizsgák után eladták a családi birtokot, pénzzé tették anyjuk hagyatékát, és a gyámhatóság elől Magyarországra menekültek. Az ötletet – akaratlanul – a boltos Castor adta, mikor régi magyar szövegeket mutogatott a testvéreknek. Castor úr a németen kívül beszélt franciául, angolul, spanyolul, portugálul, olaszul, keveset kínaiul, de szanszkrit írásokkal is foglalkozott már. A magyarról egyszer azt mondta, hogy a nyelvek varázsgombája. Kiszámíthatatlan, vadul villódzó hallucinogén.
Budapesten egy magatehetetlen uzsorás asszonynál találtak szállást, az asszony ki sem tudott mozdulni a sötét, levegőtlen belvárosi lakásából. Egy pályaudvari koldus küldte hozzá a két Witmant, miután azok megsegítették egy marék aprópénzzel és élelemmel. A fiúk lakbér helyett eltartották az asszonyt, főztek rá, heti háromszor megmosdatták, tisztába tették, ha kellett. Az egyikük állandóan otthon volt mellette, így szólt az egyezségük. Az első hetekben kóstolgatták a várost, belemerültek az éjszakába, naponta váltva egymást az öregasszonynál.
A Witman fivérek kétpetéjű ikrek voltak, mégis zavarba ejtően hasonlítottak egymásra. Bár vonásaik felismerhetően különböztek, a hullámos fürtjeik mögül sugárzó, tajtékos, kéken-zölden ragyogó szemük ugyanaz volt. Volt valami delejes babona tekintetükben, ami nem engedte hallgatóiknak, hogy az arcukat figyeljék. Egyedül a járásukról lehetett megkülönböztetni őket. Az idősebb Witman még egészen kisgyermekkorában leesett a kertjükben álló nyírfáról, jobb lábára attól kezdve sántított.
Az egyetemre csak egyikük iratkozott be, és mikor megkezdődött a tanév, felváltva látogatták az órákat. Gondosan előkészültek kettős szerepeikre. Minden ruhaneműből két azonost vásároltak, hajukat is ugyanúgy fésülték. Ugyanazt a cipőt hordták mindketten, hogy a kopás se árulja el őket. A fiatalabb Witman heteken át próbálta utánozni bátyja járását. Combját lilára verték, zsibbasztották izomlazítókkal, de sehogy sem voltak elégedettek az eredménnyel. Végül egy építkezési lomkupacról szerzett raklap törött deszkáját kötötték a lábára, hogy ne tudja behajlítani, és egy ködös hajnalon kiugrott lakásuk első emeleti erkélyéről. Tompa puffanás és egy elhaló kiáltás hallatszott csupán, fivére lent várta az utcán, ronggyal tömte be öccse száját, és visszavonszolta a lakásba. Összezúzott bokáját, maguk eszkábált sínnel kényszerítették, hogy torzan kifordulva forradjon össze. Amíg a fiatalabb testvér ágyba kényszerült, az idősebb sem mutatkozott sokat házon kívül, csak ha hivatalos ügyek szólították. Nem egész két hónap múlva az öcs felépült, és immáron lehetetlen volt megkülönböztetni őket.
Az első félév átvirrasztott éjszakákkal, hosszan elnyúló hónapokkal telt, a vizsgákat felosztották egymás között, és igen szépen teljesítettek. Az egyetemen becsülték őket, büszkeséggel töltötte el a tanárokat és diákokat is, hogy ilyen merészen belevágtak magyar tanulmányaikba, segítették őket, ahogy tudták.
A második félévben kezdtek régi írásokkal, kódexekkel foglalkozni. A tárgy egy középkorú, tanárnőhöz tartozott, aki olyan tudással, lelkesedéssel tartotta óráit, hogy egészen elbűvölte a fiúkat. Witman különös tehetséget mutatott a kódexolvasásban. Az egyik csütörtöki óra után a tanárnő odahívta magához, egy cédulát csúsztatott a fiú kezébe azzal, hogy este várja, mutat valamit.
– Nem akarnék nyilvános helyen találkozni, sokan ismernek errefelé – mondta, majd elsietett.
Witman hazaérve elújságolta fivérének a történteket, izgatottan készülődtek az estére. Sorsot húztak, ki menjen a tanárnőhöz; a szerencse végül a fiatalabbnak kedvezett.
Kilenc után érkezett a cédulán megadott címre, a nő nem lakott messze, félórányi gyalogútra az uzsorás odújától. A fiú csöngetett, a földszinti kapu éles berregéssel jelezte, hogy nyitható. Csúszósra koptatott lépcsőkön vezetett fel az út a hetedik emeletre. Kettesével, hármasával szedte a fokokat, erősen fújtatva ért fel. A nő résnyire nyitott ajtónál várta, a lakásból barna derengés szivárgott a sötét körfolyosóra. Óvatosan behúzta a fiút, és utána csukta az ajtót.
Witman homályos, szűk előtérbe érkezett. A konyhából keserű kávéillat szállt, a hajlék belsejéből andalító muzsika hallatszott. A nő csuklójánál fogva beljebb vezette, majd meghagyva neki, hogy ott várjon, eltűnt a lakás mélyén. Witman, miután magához tért hirtelen kábulatából, körbenézett a szobában. A falakat mind egymásra pakolt könyvhalmok takarták. A padlótól egészen a mennyezetig húzódtak, egyedül a szobából nyíló két ajtót, és egy szárnyas ablak helyét hagyva szabadon. Az ablakot vastag, földig érő függöny fedte, teljesen lesötétítve a helyiséget. Felülről óriás, gubó-forma üvegcsillár lógott, petróleumszagú, karamellszín fényt árasztva magából. Alatta szálkás hajópadló, rajta csomózott bíborszőnyeggel.
A nő csakhamar visszatért. Térd fölé érő, fehér selyemruhát viselt, fekete haja sötét, féloldalas fürtökben omlott végig vállán. Mezítláb volt, karcsú lábait kalácsként fonta össze, miközben közeledett. Szeme meg sem rebbent, résnyire nyitott száján úgy áramlott a levegő, mint éjszakai tenger szorosán a szél. Kezében nagyalakú, bőrkötéses könyvet hozott, Witman elé tette, majd kinyitotta.
Furcsa, rajzolt jelekkel, cifrákkal írt szöveg folyt végig a lapokon; a papír rostjai néhol nagy lyukú hálóvá ritkultak. A fiú döbbenten figyelte. Az elé táruló kép kísértetiesen emlékeztette az ő keleti könyvük oldalaira, de a hirtelen belenyilalló felismeréstől szólni sem tudott. Később is jobbnak találta, ha hallgat róla. Más írások is előkerültek, a fiú túlvilági csodálattal fogadta mindet. Hosszan beszélgettek, fejtegették az ősi formákat. Erős, fűszeres italoktól szikrázni kezdett tekintetük, mellkasukban sistergő kohó gyulladt, véredényeik megduzzadtak. Két villódzó szempár cikázott végig a szobán, vadul forgatva egymást a padlón. Hangosan kacagva, verejtékező homlokkal vonaglottak a puha bíboron, mígnem mindketten mámoros kimerültséggel, mozdulatlan nyúltak el.
Már pirkadt, mire az ifjabb W. magához tért. A függönyök elhúzva, a kitárt ablakszárnyak között csendesen hömpölygött be a köd. Vendéglátójának, és az éjszaka részeg viadalának nyomát sem lelte.
Hazaérve, ébren találta bátyját, és új izgalommal eltöltve számolt be a történtekről. Megegyeztek, hogy a következő alkalommal – ha adódik még – ő megy a lakásba, és magával viszi könyvük egy oldalát is.
A héten a tanárnő hiányzott, az óra elmaradt. Kezdtek aggódni, mi történhetett vele azon a kábult hajnalon. Kétségeik hamarosan eloszlottak, egy hét múlva a pénteki postával egy feladó nélküli borítékot is kaptak, benne egy újabb meghívóval aznap estére.
Az idősebb W. is kilenc után ért a kapualjba, az ajtó berregett, s ő rohant felfelé a csúszós lépcsőfokokon. A fehér lebernyeges nő nesztelen ragadta meg csuklóját, és tette be mögötte az ajtót. Az este az előzőhöz hasonlóan zajlott. Az éj egyre sűrűsödött, szájuk mellett, állukról csöpögve folyt a fűszeres lé, és ők, mint a forrósodó fémek kezdtek izzani. Ahogy a fiú elővette, és kihajtogatta a könyvük elhozott oldalát, a nő zihálni kezdett, s az előzőnél is féktelenebb révületben tomboltak a hajnali ájulásig.
A fiú virradatkor ébredt, öccséhez hasonlóan nem lelte se a nőt, se az éjszaka maradványait. Sietve hazaindult.
A két testvér úgy határozott, másnap újra felkeresik a fehér asszonyt, de ezúttal együtt mennek, és magukkal viszik féltve őrzött könyvüket is.
Vasárnap már alig bírták kivárni, hogy az öregasszony elaludjon. Mikor végre meghallották szaggatott, sipító szuszogását, némán kilopakodtak. Az utcára érve gyorsuló léptekkel igyekeztek a város zugain át. Elkenődött arcok, hideg vaskerítések mellett haladtak. A már ismerős kapualjba érve, összetalálkoztak egy kifelé igyekvő, kissé hajlott hátú, idősebb emberrel, és néhány perc múlva izgatottan léptek be a résnyire tárt ajtón.
A nő a belső szobába vezető folyosó végén támaszkodott, és szótlan elmosolyodott az ajtó nyikordulására.
– Ó, hát te vagy…
A két fiú egyszerre robbant ki; az asszonynak rohantak, magukhoz ragadták, és gyöngéden hanyatt fektették a bíboron. Térdre ereszkedve dörzsölték arcukat a nő illatos bőréhez. Halvány mozdulatokkal lehámozták fehér ruháját, közben lassú zsibbadás indult bennük. Az asszony hangosan kacagott, mikor az idősebb W. egy üveg tintát vett elő zsebéből, és végigcsurgatta a nő testén, homlokától egészen a lábfejéig. Száját szomjas itatóssal csinálták be, mire a nő hevesen fújtatni, öklendezni kezdett. Olyan szorosan, és olyan áhítattal ölelték, hogy az mozdulni sem tudott, egyszerre testének minden rostja azonnal pattanó húrként feszült, szemeiben sötét árok nyílt, s belőle morajlás hallatszott, mintha hegy mélyéről szólt volna. Szétterített karjaira térdeltek, a tintától, és verejtéktől iszamos testet a keleti könyv oldalaival takarták be, és áhítattal nézték a papírokon kirajzolódó ábrákat. Térképek, távoli világok tájai tárultak szemük elé, ismeretlen, talányos vidékek. Füstölgő tűzhányót láttak, és óriás tengeri állatokat, buja esőerdőt és szürke, néma sivatagot.
A nő megfeszült ujjaival elérte a kiürült tintás üvegcsét, és kitépve karját a szorításból, a fölé hajoló fejhez vágta; de az üveg tovább repülve éles csörömpöléssel törte be a lelógó csillár üvegburáját, felborítva benne a petróleumos mécset. Az égő folyadék csillogó szilánkzáporban hullott alá, szempillantás alatt tündöklő virágzásba borítva a szobát. A fal menti könyvtornyok hatalmas, lángoló titánokká elevenedtek. Szúrós, fullasztó szag áradt mindenhol, lassan alig lehetett látni a grafitszín füsttől. A két fiú az ájulás határán vonszolta kifelé egymást.
A körfolyosón kétségbeesett lakók, menekültek a lépcsőház felé. A legtöbben képeket, ezüst evőeszközöket markolva rohantak a földszintre. A gondnok kétségbeesetten hordta a vizet a katlanná vált lakásba, hasztalan. A lángok már a bejárati ajtót nyaldosták. Kintről közeledő szirénák hallatszódtak.
A két Witman szinte repült hazafelé. Kemény talpuk hangosan csattogott a macskaköveken; a felfordulás zaját lassan maguk mögött hagyták, helyét átvette az autók morgása és a villamos csikorgása, felettük néhány fa susogott. A hamut széthordta a szél, úgy szálltak körülöttük a szürke hamudarabok, akár novemberi falevelek. Félúton, egy gesztenyesütő kályhája mellett a földre rogytak, és kigyúlt arccal, pihegve összenevettek.