When I carefully consider the curious habits of dogs
I am compelled to conclude
That man is the superior animal.

When I consider the curious habits of man
I confess, my friend, I am puzzled.

– Ezra Pound, Meditation[1]

Sherlock Holmes neve szinte elválaszthatatlanul összefonódik C. Auguste Dupintől[2] örökölt munkamódszerével: a következtetés tudományával. Talán soha azelőtt nem hittek úgy a tudományban, mint a viktoriánus korban. Különösnek hathat, hogy a tudományok mellett a spiritualizmus is épp ekkor érte a virágkorát. A Sátán kutyájának[3] egy bevett és igen pongyola olvasata a vidék babonáin felülkerekedő tudományos koreszmény ábrázolásaként tekint a regényre. Bár vitathatatlan, hogy a regényben egymásnak feszül a Baskerville-átok és Holmes munkamódszerének összeegyeztethetetlen paradigmája, hiba volna a sátán kutyájának legendáját holmi babonás képzelgésként elkönyvelnünk a gyilkos kézre kerítése fölött érzett elégedettségünkben. A cím magyar fordítása a kutyát a sátánhoz köti, amíg az eredeti – The Hound of the Baskervilles – egyértelműen a Baskerville családot üldöző kopóra utal. Így a magyar fordításból elmarad a családi átok tematizálása, és a helyére egy túlvilági szörnyképzet kerül. Annak ellenére, hogy a regényben rendszerint hell-hound­ként hivatkoznak a kutyára, a címbeli tematizálása mégsem szerencsés, hiszen a regény világában rendkívül lényeges kérdés, hogy ki hiszi el a démoni teremtmény létezését, és ki nem. A mindenkori cím egyértelműen a szerzőnek tulajdonítható, és nem tud szabadulni az intencionalitásától. A regény címében is szereplő sátán kutyája megnevezés azt a furcsa képzetet keltheti, hogy a szerző maga is része a regényvilágnak, és igaznak tartja a legendát, hiszen a regényben csak azok nevezik így a szörnyet, akik elfogadják annak túlvilági voltát és a legenda igazságát. A szerzői tudatnak ez a fajta megnyílása eltompítja a regénydramaturgia által gondosan felépített fokozást, a legenda fikcionalitásának folyamatos elbizonytalanítását. Ahogy Dr. Watson egyes szám első személyű elbeszélőként egyre több időt tölt a lápon, és egyre több megmagyarázhatatlan, a legenda igazát sejtető eseményt tapasztal, úgy tűnik az olvasó számára is egyre valóságosabbnak a családi átok, a sejtető cím azonban lényegesen elgyengíti ezt a dramaturgiai folyamatot. A magyar címnek további hátránya is van az eredetivel szemben – bár ez elkerülhetetlen veszteség, mint látni fogjuk, teljes mértékben fordíthatatlan. A cím poliszémikus és paronímikus kapcsolatban áll a regény értelemszerkezetének néhány fő elemével. A hound szótári jelentései:[4] 1. (fn.) ’vadászkutya’; 2.  (ige) ’követni és zaklatni valakit’. A hound hasonló hangzású az angol hunt ’vadászni’; ’vadászat’, ill. a haunt ’kísérteni’ szavakhoz. A vadászat fogalmi kerete az egész regényen át aktív marad. A regény fókuszában álló Baskerville-legenda egy ördög megszállta vadászatról szól, a vadászkutyák által üldözött lányról, és a megjelenő nem evilági bestiáról, amely azóta is kísérti a család tagjait. Stapleton az ideje nagy részében látszólag rovarokra vadászik, tulajdonképpen pedig Sir Henry-t próbálja becserkészni. A vadászatmetaforák átszövik a regény teljes szövetét.[5] A vadászat ősi aktusa kultikus eredetű szertartás, amely nem pusztán az áldozat elejtését jelenti. Vadász és üldözött misztikus rítusa, amelynek alapját a túlélés képezi; a vad túl akarja élni a vadászatot, a vadász pedig az életben maradáshoz szükséges táplálékhoz próbál hozzájutni. Sherlock Holmes számára a vadászat tétje ténylegesen élet vagy halál. Ha nem tud elfoglaltságot adni mindig zakatoló elméjének, csak az ópium bódító tompasága képes enyhíteni a semmittevés okozta kínjait. Sherlock Holmesnak mint vadásznak nem is a vad, hanem a vadászat rítusa jelent elemi szükségletet. Felmerülhet a kérdés, hogy ez esetben miért üldözi a bűnt, ahelyett, hogy elkövetné a csavarosabbnál csavarosabb bűntényeket, amelyekkel szemben a Scotland Yard tehetetlen lenne? Sherlock a vadász archetípusa, a túléléshez szellemi zsákmányra van szüksége. A bűn motivációja hiányzik belőle, nem vágyik sem dicsőségre, sem pénzre – vö. Holmes tiszteletdíja állandó, nem függ sem a kockázat mértékétől, sem az ügyfél anyagi vagy társadalmi helyzetétől; a grófok, hercegek, az angol királyi család mind ugyanannyit fizetnek, mint a polgárok és a tengerészek, illetve több megoldott ügy után hagyja, hogy a Scotland Yard arassa le a babérokat. Az ő motivációja a versengés, a legnagyobb vágya a méltó szellemi ellenfél, a méltó vad megtalálása és elejtése. Bűnözőként aligha találhatott volna hasonló fajsúlyú ellenfélre, mint amilyen a Sherlock Holmes-történetek legfőbb antagonistája, a kor legnagyobb bűnszövetkezetét irányító Moriarty professzor. A nyomozásoknak mindig részét képezi az elkövető helyzetébe történő belehelyezkedés, a lehetséges forgatókönyvek meghatározása, illetve a lehetetlenek kizárása, és „ha a lehetetlent kizártuk, ami marad, az az igazság, akármilyen valószínűtlen legyen is.”[6] A belehelyezkedés aktusa a Sátán kutyájában azonban túlmutat a nyomozás módszertanán. Sherlock Holmes nem csak belehelyezkedik a tettes helyzetébe, hanem azonosul is a személyével. Amikor már biztos következtetéseinek helyességében, szenvedélyes rovargyűjtőként tekint magára, épp olyanként, mint amilyennek Watson elmondása alapján Stapletont ismertük meg. Ez az azonosítás Stapleton részéről is megtörténik, amikor álruhás londoni útján Sherlock Holmesként mutatkozik be a kocsisnak. Ezekre az azonosításokra hivatkozva állapítja meg Frank Lawrence, hogy Holmes és Stapleton egy összetett, rejtélyes emberi természet kettős megnyilvánulásaiként kapcsolódnak össze.[7] A dartmoori lápvidék egészének sajátja a címben megidézett kísértetiesség. Ahogy Freud rámutatott a kísérteties, avagy az egykor otthonos érzés, szoros összefüggésben van az ösztönökkel, illetve az ösztönsorsokkal.[8] Baskerville Hall és a lápvidék leírása egyértelmű metaforája a Freud által is vizsgált kísértetiesnek.[9] A kísérteties jelentősége összefonódik a nyomozás menetével, amikor Baskerville Hall ebédlőjében Holmes Stapletont véli felfedezni az átkot a családra szabadító Hugo Baskerville portréján. Stapleton nemcsak biológiai jegyeiben, hanem cselekedeteiben is megidézi rettegett ősét – vö. a fogva tartott nő, vadászat a lápon. Lawrence Stapleton alakjában Cesare Lombroso[10] atavizmuselméletét látja igazolódni. Az atavizmus a biológiában az ősökre való visszaütést, anatómiai és viselkedési minták ismétlődését jelenti, amit a szociológia kulturális jelenségként is számon tart. Lombroso elmélete szerint az úgynevezett született bűnözőket egy korai, alsóbbrendű embertípusra és a főemlősökre jellemző primitív fizikai jegyek, stigmák különböztetik meg a nem-bűnözőktől. Teóriája azt is kimondja, hogy a született bűnözők között jellemzőbb az atavizmus érvényesülése, amely elképzelés szorosan összekapcsolódik a darwinizmus azon tézisével, miszerint az alsóbbrendű fajok között jellemzőbb az atavizmus jelensége.[11] Az atavizmus a regényben a lápvidéken élt egykori emberek ősi kunyhói és a bennük bujkáló Selden, a lombrosoi értelemben vett született bűnüző – gondoljunk csak Selden leírására[12] – és a vele szemben álló tudatos bűnöző, Stapleton alakjában jut érvényre. A lápvidéken így egyszerre érvényesül a freudi kísérteties és a lombrosoi atavizmus. A kísértetiesen keresztül lehetségessé válik a múlt visszatérése, az atavizmus pedig a múlthoz való visszatérést teszi lehetővé. A lápvidéknek ez az atavisztikus és kísérteties kettőssége Sherlock Holmes alakjában jut szintézisre. A Stapletonnal való kettős azonosulás mellett Seldennel is azonosul, amikor hozzá hasonlóan ő is a lápvidék ősi kunyhóiban húzza meg magát. A holmesi szintézis a holdfényben sziluetté váló detektív alakjában teljesedik ki. A sziklán álló alakot Watson veszi észre, miután Selden sikeresen elmenekült előle és Sir Henry elől.[13] A kép kísértetiesen hasonlít Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett c. 1818 körüli festményére. A romantika ikonjává vált kép sziklán álló alakja bármelyik Sherlock Holmes-történet filmadaptációjában főszerepet kaphatna. A Friedrich-festmény evokációja egyértelművé teszi, hogy a dartmoori mocsár nem reális tér, ahogy a festmény alakja sem frakkban indult hegyet mászni. A lápvidék lélektani tájjá lesz, és egyben a bűnnel való szembesülés – a mindenkori krimi alaptémájának – helyszínévé. A sziklán álló ember – The Man on the Tor[14] – magává az emberré, a bűn természetét genetikusan magában hordozó szimbólummá lényegül. A láp szörnyei, a barlangok, az ingovány ezáltal az odüsszeuszi haláldémonokhoz hasonlóan bizonyos lélektani minőségek reprezentációjaként foghatók fel. A bűn is kollektívvá válik, a Selden holtteste mellett táncoló detektív alakja nem önazonos a Baker Streeten megismerttel. A bűnügy felderítése immáron egyet jelent a belső tudatalattiban történő elmélyüléssel, az emberi természet veleszületett és tudatos bűneivel való szembenézéssel, és a velük történő leszámolással.[15]

[1] Eörsi István fordításában:

Meditáció 

Ha gondosan mérlegelem a kutyák különös szokásait,
Arra kell következtetnem,
Hogy az ember a felsőbbrendű állat.

Ha mérlegelem az ember különös szokásait,
Megvallom, barátom, zavarba jövök.
[2] Edgar Allan Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság, Az ellopot levél és Marie Rogêt titokzatos eltűnése c. novelláinak analitikus hőse.
[3] A regény magyar hivatkozásait Árkos Antal fordításában idézem (http://mek.oszk.hu/01700/01718/01718.htm#7)
[4] Oxford Wordpower dictionary, szerk. Miranda Steel, Oxford, New York, Oxford University Press, 2000.
[5] „Feljött tehát Londonba, de magával hozta feleségét is, akiben azóta, hogy nem volt hajlandó csapdát állítani az öregúrnak, már nem bízott.” „[…] miért kell ilyen bonyolult és ravasz módon szövögetni a hálót, amely láthatatlanul, de egyre biztosabban szorult az ifjú főnemes köré.” „Lassan, óvatosan lépkedve közeledtem a kunyhóhoz, s közben eszembe jutott, hogy úgy teszek, mint Stapleton, aki lecsapásra kész hálójával settenkedik így a földre szállt pillangó felé.” „Noha ő is kivetette a hálót, az enyém is szorul már körülötte […]” „A háló ki van vetve, máris kezdhetjük húzni a kötelet, s még mielőtt leszáll az este, ki fog derülni, van-e benne valami.” „Megfogtuk a madarat, Watson, és esküszöm, hogy még mielőtt leszáll az este, úgy fog vergődni a hálónkban, mint a lepkék, amelyekre ő vadászik. Tűt bele, egy darab parafát alá, és egy cédulával ellátva máris elhelyezhetjük Baker Street-i gyűjteményünkben.”
[6] Arthur Conan Doyle, A berillköves diadém (http://mek.oszk.hu/01700/01769/01769.htm)
[7] „[…] Holmes and Stapleton are connected as two manifestations of a complex, mysterious human nature […]”
Frank Lawrence, Victorian Detective Fiction and the Nature of Evidence: The Scientific Investigations of Poe, Dickens, and Doyle, London, Palgrave Macmillan, 2009, 178.
[8] Sigmund Freud,  Művei, szerk. Erős Ferenc, Budapest, Cserépfalvi, 1993-1995, 245–281.
[9] „A szobák jóval később épülhettek, mint a ház középső traktusa, és a világos tapéta, a számtalan gyertya jótékonyan járult hozzá, hogy megszabaduljak a nyomasztó benyomástól, amely érkezésünkkor hatalmába kerített. Az ebédlő azonban, amely szintén a nagyteremből nyílt, megint csak tele volt árnnyal és melankóliával. Hosszú helyiség volt ez, s lépcsőfeljáró választotta ketté. A dobogón szokott ülni a család, az alacsonyabb részen a személyzet. A terem végében, az erre a célra épített karzaton énekeltek valamikor a dalnokok.
Fejünk felett fekete gerendák húzódtak, befüstölt mennyezet sötétlett köztük. Eszembe jutott, mennyire másképp, mennyivel szelídebben festhetett mindez valamely régi-régi, színesen kavargó, zajos mulatság közepette, lobogó fáklyák fényében… De most, hogy két fekete ruhás úriember ült az asztalnál, egyetlen ernyős lámpa világítása mellett, óhatatlanul suttogóra vált a hang, s eltűnt a kedv. A falról, az Erzsébet kori lovagtól kezdve a Regency arszlánjáig, ősök fakó, kosztümös sora bámult le ránk: néma jelenlétükkel szinte megdermesztettek bennünket. Alig szóltunk egymáshoz, s ami engem illet, őszintén örültem, amikor bevégződött a vacsora, s végre átvonulhattunk a modernül berendezett biliárdterembe, és rágyújthattunk.
–Szavamra, nem valami szívderítő hely ez – mondta Sir Henry. – Szent igaz, hogy hozzá lehet szokni idővel, de egyelőre sehogy sem érzem itthon magam. Csöppet sem csodálkozom, hogy nagybácsim kissé bogaras lett itt… Hogy valaki egyedül éljen egy ilyen házban! Na de mindegy, ha nem bánja, korán fekszünk ma este, reggelre talán már szebb színben látjuk a világot.
Mielőtt lepihentem volna, félrehúztam a függönyöket, és kibámultam az ablakon. Az ablak a bejárat előtt elterülő pázsitra nyílt. A pázsit mögött két sűrű fasor suhogott és hajlongott a feltámadt szélben. A rohanó felhők mögül előtörtek a félhold sugarai. Hideg fényében jól láttam a sziklák szaggatott vonulatát és a fák mögött a kísérteties lápvidék messze húzódó platóját. Berántottam a függönyt, utolsó benyomásom tökéletesen méltó volt az eddigiekhez.”
[10] Cesare Lombroso (1835–1909) olasz orvos, kriminológus, orvos.
[11] A témában ld. Balogh Jenő, Lombroso és a bűnügyi embertan jelen állása, Budapesti Szemle, 1906, 34. évf. (127. kötet, 357. szám) és Török Aurél, A Lombroso-féle bűnügyi embertan alapeszméjéről, Természettudományi Közlöny, 1906. (38. évf., 441. szám).
[12] „A szikla fölött, amelynek repedésében a gyertya égett, előbukkant egy gonosz, sárga, mély árkokkal barázdált és hallatlan rosszindulatot tükröző, szinte már nem is emberi arc. Sárfoltok mocskolták be, borostás szakáll és lecsüngő, csapzott nedves haj keretezte. Az ősember jutott eszembe, aki itt élt, ezeken a domboldalakon… Mintha azt láttam volna… A gyertyafény megcsillant apró, ravasz szemeiben, amelyek szüntelenül vizslattak a sötétben. Olyan volt, mint egy szorongatott, üldözői csörtetésére figyelő vadállat.”
[13] „Ebben a pillanatban rendkívül különös, váratlan dolog történt. Feladva a reménytelen üldözést, éppen feltápászkodtunk, hogy elinduljunk hazafelé. A hold most a horizont jobb szélén sütött, s ezüst tányérjának alsó széle szinte egybeforrt egy gránit sziklaóriás töredezett, toronyszerű csúcsával. Feketén, mint egy ebonit figura, egy ember alakja rajzolódott ki a holdtányér közepén. Ne gondolja, kedves Holmes, hogy a szemem káprázott. Olyan tisztán láttam, mint talán még soha. Amennyire meg tudtam ítélni, az az alak magas, szikár férfi volt, lábait kicsit szétvetve állt, karját összekulcsolta mellén, fejét pedig lehajtotta, mintha ennek a végtelen tőzeg- és gránitvilágnak a vadságán elmélkednék. Úgy állt ott, elmerülve, mintha a lápvidék megtestesült szelleme volna.”
[14] A 11. fejezet kozmikussá növő alakja szintén elveszik a magyar „Kriptalakó” fordításban
[15] „A ködtenger belsejéből halk, új nesz hatolt hozzánk. Topogó, siető lábak zaja közeledett… A ködfelhő már nem lehetett messzebb, mint ötvenyardnyira. Mindhárman megigézve meredtünk rá, magunkban találgatva, vajon miféle jelenésben lesz részünk. Holmes mellett álltam, s most ránéztem az arcára. Sápadt, de diadalmas arc nézett vissza rám, barátom szeme csak úgy villogott a holdfényben. Tekintete azonban ebben a pillanatban gyökeresen megváltozott, s egyetlen pontra szegeződött… Szája kinyílt, álla leesett. Lestrade rémülten felordított, és hasra vágódott. Jómagam úgy ugrottam talpra, mint akit megcsípett valami. Kezem görcsösen markolta meg pisztolyom agyát, s úgy éreztem, tüstént eszemet vesztem… Oly szörnyű volt a látvány, amely a ködfelhő belsejéből előugorva lepett meg bennünket! Amit pedig megpillantottam, egy kutya volt, egy irdatlan, koromfekete eb, amilyet azonban eddig nem láthatott földi szem. Szája tüzet okádott, szeme lánggal égett, pofája, farka, lábai vészjóslóan sziporkáztak. Meghibbant agyvelő sem találhatott volna ki vadabb, ijesztőbb, pokolibb monstrumot, mint amilyen ez az ördögi formájú, vad ábrázatú lény volt, s amely oly hirtelen penderedett elő a ködfelhő belsejéből. Az óriási fekete állat nagy ugrásokkal haladt előre az ösvényen, s szimatolva követte barátunk lábnyomait. Megjelenése annyira megdermesztett bennünket, hogy mielőtt felocsúdhattunk volna, már túl is haladt rajtunk. Holmesszal egyszerre sütöttem el pisztolyomat: a szörnyeteg, jeléül annak, hogy valamelyikünk golyója eltalálta, rémeset vonított. De azért nem állt meg, hanem tovább iszkolt. Sir Henry ebben a pillanatban tekintett hátra: arca elsápadt, karját rémülten maga elé emelte, s bénultan bámult a borzalmas jelenségre, amely megállíthatatlanul rohant feléje. De a kutya fájdalmas vonításától egyszeriben elmúlt minden félelmünk. Ha megsebesítettük, akkor halandónak kell lennie, ez esetben viszont el is pusztíthatjuk…”

A kép a tanulmány végén:
Caspar David Friedrich: Der Wanderer über dem Nebelmeer