Régen volt már 2018 októbere. Emlékszel még arra, hogy mit csináltál akkor? Fel tudnád idézni, hogy melyek voltak a legfőbb események a hírekben és mit posztoltak a legtöbbször az  (ismerőseid? Hogy felgyorsítsuk a folyamatot, segítek picit. 2018 október 15-én lépett életbe hazánkban az az alkotmánymódosítás, amely szabálysértéssé minősítette az utcán való életvitelszerű tartózkodást. Köznyelvre vagy média nyelvezetre fordítva ez annyit jelentett, hogy az állam betiltotta a hajléktalanságot. Hogy ez mégis mit jelentett a gyakorlatban? Többségében azt, hogy a forgalmas közterületeken életvitelszerű tartózkodást folytató hajléktalan személyeket háromszori figyelmeztetést követően előállíthatta a rendőrség, illetve az előállítás elkerülését szállóra vonulással tette elkerülhetővé. Ahogy pedig láttuk, nagyjából két hónap alatt lecsengett az előállításos időszak, a szakmában dolgozók tapasztalatai alapján pedig javarészt azon személyek kerület előállításra vagy lettek hatósági ráhatással szállóra kényszerítve, akik évek óta hajléktalan életvitelt folytattak és az ellátást biztosító szervek látókörében voltak.
Hogy ezek a személyek mégis miért nem mentek szállóra? Ugye a szabályozás (és egyben a kormányzat) ellen ágáló sajtó szerint azért nem, mert nincs elegendő férőhely az országban a hajléktalan emberek számára. Bár szívesen vitatkoznék számszerűen, azonban a férőhelyek pontos számadatai sincsenek meg országosan, csupán hozzávetőleges becslések vannak mind a hajléktalanok számára, mind pedig a számukra biztosított férőhelyekre vonatkozóan. De vajon hogyan működhet így egy államilag felügyelt ellátás? A válasz az, hogy zavarosan (később kifejtem).
A fent említett személyek szállóra-nem-kerülésére adott gyakorlati válasz már kissé árnyaltabb. Tekintettel arra, hogy minden egyes szállón emberek tartózkodnak, vannak intézményi szabályok, amelyek elemi szükségletűek. Egyetlen üzemeltetőnek sem hiányzik, hogy az általa fenntartott helyen öljék egymást halomra a gyakran pszichésen is zavart, és sok esetben tudatmódosító szerek hatása alatt álló emberek. Tehát a szabályokat be kell tartani. Ezek olyanok, mint: legyél annyira józan, hogy a saját lábadon tudj átlépni a küszöbön és lefeküdni aludni. Ne verekedj és ne provokálj verekedést. Ne állíts kést a másik hátába. Ne lopd el a másik ember holmiját stb. Aki ezeket az elemi szabályokat nem képes betartani, az a személy egyetlen helyen sem fog megmaradni tartósan, és többségében éppen ez jellemző azokra a személyekre, akik napról napra, hétről hétre és hónapról hónapra ugyanúgy az utcák valamelyik szegletén töltik az éjszakáikat. Létezik ugyebár több személyiségtípus, és vannak olyan emberek, akik nem képesek a szabálykövetésre, ezáltal pedig nem alkalmasak a közösségben tartózkodásra. A média ezzel szemben fogta a hajléktalanság fogalmát és minden személyt belefoglalt, akik fedél nélküliek, tekintet nélkül azokra az egyéni paraméterekre, amelyekkel egy laikus szemlélődő nincs és nem is lehet tisztában, illetve maga az ellátórendszer sem képes mit kezdeni. A többnyire ezt propagáló baloldali média erre azt válaszolná, hogy szociális érzékenyítést végzett – a gyakorlati oldalt ismerő személyként én viszont azt mondanám, hogy hazudott.

Bizonyára emlékszel, hogy hónapokon át mennyi indulatos vélemény és poszt került a közösségi média felületére, és egyik napról a másikra hogyan feszültek egymásnak a sajtóvélemények. Egyik oldalon az egyén szabadságjogai, másik oldalon a közös értékek védelme, illetve a közszemérem megóvása állt. A szociális terület hajléktalanokkal foglalkozó szervezetei sorra tettek (gyakran szintén) egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat, és kialakult egyfajta hisztériás hangulat. Ismét felmerült a jogállamiság sérelme, a rendőrállam kérdése, a diktatúrázás kontra konzervatív értékrend. Majd eltelt néhány hónap, lassan csillapodni kezdtek az indulatok, Donald Trump sokat Twitterezett, amire az általános szabadságjogokért aggódó médiumoknak szinte kötelező volt felháborodnia, aztán jött itthon a CSOK 2. és Orbán Viktor évértékelőjének 7 pontja – szóval bőven volt miből újabb armageddont gyártani. És mi történt a hajléktalanokkal? Nyilvánvaló: semmi!

Ahhoz, hogy jobban megértsük a tavaly októberben történteket és annak következményeit, nézzük meg közelebbről a fogalmi hátteret. Mit jelent a hajléktalanság? Jogi meghatározás szempontjából hajléktalan az a személy, aki nem rendelkezik bejelentett lakcímmel, kivéve, ha a lakcíme hajléktalan szálló. Másrészt hajléktalan az a személy, aki éjszakáit közterületen tölti vagy lakhatás céljára nem alkalmas helyen (pl. komfort nélküli épület, helyiség stb.). Mindent összevetve pedig a hajléktalanság egy olyan állapot, amely fizikai és mentális depriváció következménye, ahol a személy nem rendelkezik sem anyagi, sem kapcsolati, sem szellemi tőkével ahhoz, hogy az állapotán változtasson. Revideálva a 2018 óta tartó eseményekhez és a közelgő önkormányzati választásokhoz a fogalmat:

• A hajléktalanság a szegénység leglátványosabb része, amely mindannyiunk számára érzékelhető, tehát hatással van ránk. A hajléktalanság politikai és médiaeszköz, ami által az ellentétes politikai erők világnézeti alapon ütközhetnek, valamint sajtófelületek nyerészkedhetnek az olvasottságon.
• A hajléktalanság tökéletes PR eszköz, hiszen ingyen reklámot biztosít mindazon intézmények számára, akik az ellátásukkal foglalkoznak ilyen-vagy olyan módon.
• A hajléktalanság a leghálásabb politikai és médiaháborús eszköz, hiszen érdekérvényesítési képesség és más erőforrások híján képtelen elszámoltatni mindazokat, akik általa nyerészkedtek olvasottsággal, szavazatokkal, kiosztott közpénzekkel stb.

A gyakorlati munka során ma Magyarországon a hajléktalan-elláts egy gyűjtőhely. A lakhatás megoldatlansága sokadrangú problémát jelent, hiszen az utcára kerülés egy folyamat végeredménye. A depriváció nem pusztán a hajléktalan élethelyzet terméke, hanem mindazon képességek hiánya, amelyek bizonytalanná teszik, megingatják és megtörik az erős családi kapcsolatokat és egyéb szociális hálót nélkülöző személyek életét. A klientúrát nézve elsődleges és legnagyobb probléma a középkorú vagy idősebb korosztálynál a krónikus alkoholizmus, a fiataloknál pedig a rendszeres droghasználat.
A deviáns életvitel fiatalkorúaknál lehet egy bántalmazó vagy szimplán diszfunkcionális családi háttér eredménye, vagy a család teljes hiánya, míg az idősebb korosztálynál az alkoholizmus lehet a családi kötelékek megszűnésének okozója, s nem csupán az utcai léttel járó körülmények feledtetője. Számtalan pszichiátriai kórkép jár-kel az utcákon, keveredik a hajléktalan-ellátásba és marad kezeletlen. Ergo a klientúra egy része olyan problémákkal küzd, amelyekre szociális eszközökkel nem lehetséges megoldást kínálni. Másfelől a súlyos szenvedélybetegségekkel küzdők számára szintén nem fog megoldást nyújtani a lakhatás rendezése, hiszen ezen személyek többségénél olyan mértékben befolyásolja a mindennapokat az ivászat, hogy bármiféle munkavégzésre vagy hétköznapi rutinra alkalmatlanná válnak. Tehát nem fognak munkába állni és pénzt keresni, számlákat és lakbért fizetni, és végképp nem lesznek képesek megtartani az önálló lakhatásukat. Az elsődleges probléma kezelése lenne szükséges mindenekelőtt, ami a krónikus alkoholizmus és / vagy droghasználat.
Ugyanakkor a hazai hajléktalan-ellátás fennállásának közel harminc esztendeje óta nem volt képes beismerni e téren a saját impotenciáját, illetve nem volt képes olyan mérvű érdekérvényesítésbe kezdeni, amely legalábbis nyomást gyakorolt volna a hazai pszichiátriai ellátásra és a rehabilitációs intézményekre. Helyette a szakellátások finanszírozásának töredék összegéért, de még így is elég nagy számot jelentő közpénzért magára vállalt minden kórképet és rájuk sütötte a hajléktalanság bélyegét, amelyet pedig elkönyvelt a lakhatási körülmények rendezetlenségének okaként. Mindezen jelenlegi körülmények annak is köszönhetők, hogy a mindenkori hatalom jobban szereti egy-egy nagyobb intézményre bízni az adott szektor ellátását, hiszen a sok kicsi szétaprózódott intézménnyel szemben nehezebb volna akaratot érvényesíteni. Így viszont elegendő csupán egy-két felsővezetőt megrángatni, ha valami balul sül el, illetve elegendő az ő torkukon lenyomni a központi igényt. És voilá, van egy költséghatékony tömegellátás, ami tűzoltásra alkalmas, de kiléptetésre és társadalmi integrációra már nem. Olykor-olykor még pazarló is lehet, ám a hatalom számára annyira érdektelen a terület, hogy még a értelmetlenül elszórt százmilliók és sok milliárdok is beleférnek. Az intézményrendszert pedig olyan sajátos belviszonyok teszik bénulttá a szakmai téren, mint hogy az XY elvtárs(ak) és elvtársnő(k) posztra kerüléstől a halálukig dirigálhatnak intézmény monstrumokat bármiféle ellenvélemény, és bárminemű fejlődés lehetősége nélkül. Mindez maga után vonja, hogy a posztvárományosok közül egyik sem jobb a másiknál, hiszen a szerepüket féltő nagy öregek kontraszelektíven válogatnak: az utódnak ne legyen ellenvéleménye, ne legyen saját véleménye, ne legyen véleménye, viszont mindent írjon alá, amit elé teszünk.
A média pedig mit csinált 2018-ban? Politikai szavazatokat halászott egy-egy megbízónak, és csupán a felszínt kapargatta egy igazán zavaros állami szektoron. Érzékenyítés címén igyekeztek a társadalmi többségre nyomni a felelősséget, miközben azt hangoztatták, hogy a szegénység ilyen fokán élő embereken kötelességünk segíteni. Lefordítva magyarra: a meglehetősen pocsék hatásfokon működő ellátórendszer tovább finanszírozása nem kérdés, hanem elvárás, egyúttal mindazon tények, amelyeket az imént felsoroltam és még oldalakon át folytathatnám a felsorolásukat – nem számítanak érdemi szempontnak, hiszen a nagyobb felületen szónoklók szerint a hajléktalanság helyzetének és a hozzájuk való viszonyulásunknak kérdése morális, humanisztikus és szabadságjogi feltételek mentén értelmezhető. Végeredményben ott tartunk, hogy senki sem oldotta meg a problémát, ellenben jó sokáig hisztériázhattunk miatta. Sok-sok közösségi médiás megosztással, az egyes sajtóorgánumok tematikus cikkeinek rekordszámú olvasottságával a hajléktalanság kérdése ismét hálás téma volt. A politika és az intézményrendszer újfent megállapodott egymással, hogy ahogyan eddig sem, úgy ezután sem fog történni semmi. Legalábbis semmi, ami szakmai, semmi, ami említésre érdemes.
Velünk pedig, mint köznéppel ismét elhitették, hogy az országunk legnagyobb és legégetőbb problémája a hajléktalanság kérdése. Elhitették velünk, hogy azok az emberek vannak a legnagyobb bajban, akik szem előtt vannak és minden rendszeren kívül állnak. Igyekeznek eladni nekünk, hogy a segítés abból áll, ha az utcán fekvő vadidegen és temérdek mentális problémával küzdő, minden segélyszervezet által legalább ismert személyen próbálunk segíteni, mert akkor vagyunk jó emberek. Pedig az a biztos, ha a saját környezetünkben nézünk szét. Ha a saját családunkban segítjük a bajba jutott szeretteinket és nekik nyújtunk támaszt. Bőven javítunk a világon, ha megkérdezzük a kollégáinktól, iskolatársunktól, egyáltalán a környezetünkben élő személyektől, hogy mi van velük? Jól vannak-e? És ha valamilyen formában, akár csak egy jó szóval is jobbá tehetjük a napját, akkor nem fukarkodunk kimondani, mert a sorstragédia legtöbbször nem egy hirtelen bekövetkezett változás, hanem egy lecsúszási folyamat eredménye, amelyben gyorsító szerepet játszik az embertársak közönye.

(A szerző a szociális szakmát belülről ismerő újságíró)

Az elmúlt napokban volt szerencsém beszélgetni egy eltűnőben lévő gyakorlat művelőjével, Salinger Dáviddal. Kalligráfusunkat „Manoeye” néven találhatjuk meg instagramon és facebookon, ahová feltölti elbűvölő munkáit .
Mielőtt rátérnék a beszélgetésünk tartalmára, szeretnék pár szót ejteni magáról a kalligráfiáról. A „kalligráfia” szó „szépírást” jelent, azonban mégsem csupán óvatosan leírt, arányos betűkről beszélünk, noha mind az óvatosság és arány fontos részét képezi a gyakorlatnak. Nem, a kalligráfia ettől jóval összetettebb dolog, amely különleges eszközöket és különleges képességeket igényel. Többezeréves hagyománya mára szinte teljesen feledésbe merült, ám mindenki ismeri és csodálja a múlt írásainak gyönyörét, a gótbetűk kielégítő kanyarait és az öreg oklevelek folyékonyan leírt, kurzív sorait. Hogyan lehet, tehát, hogy e gyönyörű, manapság is elismert gyakorlatot az enyészet fenyegeti? Beszélgetésünkben erre a kérdésre, miként sok másikra, megpróbáltunk választ találni.

„A Pilot toll a legjobb játék a Lego óta”

Salinger úr hat éve kezdett el foglalkozni a szépírás haldokló művészetével, és egyből beleszeretett a tevékenységbe. Életének épp egy nehezebb szakaszában járt, amikor kézbe vette első Pilot tollát, és egy egészen új, ismeretlen módon vitt vele tintát a papírra. Ez a kis hobbi hamar egyfajta meditációvá vált számára, és általa képes volt túljutni a nehéz napokon. Salinger úr ekkor már túl volt egy grafikus designer képzésen, így az íróasztali szórakozás nem volt idegen a személyétől, ám az a tapasztalat, amit Pilot tolla által szerzett, teljesen újszerűnek bizonyult számára. Azóta a szórakozás és meditációs szerep mellett a kalligráfia szinte az identitása részévé vált. Sehová sem megy el tolltartói nélkül, és minden egyes nap ír valami újat.

„Ma sem ettünk, de legalább firkáltunk”

Nem sokkal azután, hogy Salinger úr rátalált új szenvedélyére, a baráti köre is csatlakozott. Minden hétvégén írtak valami újat, ami éppen annyira volt remek gyakorlás, mint baráti kikapcsolódás. Eleinte mindenki csak saját kútfőből alkotott, ám idővel elkezdtek tematikusan írogatni.

Nagymama gyöngybetűi

Beszélgetésünk során feltettem a kérdést Salinger úrnak, hogy hogyan változott (ha változott) az általános íráshoz való hozzáállása. Válaszában elárulta, hogy amióta elkezdett kalligráfiával foglalkozni, jobban odafigyelt mások és a saját kézírására. Egy alkalommal, mikor nagymamája kamrájában járt, először vette észre, hogy milyen gyöngybetűkkel vannak megcímkézve a befőttesüvegek. Többé nem csak a szavak jelentését látta, hanem azok esztétikáját is. Idővel a kézírás kiszorította a gépelést az életében, és gyakran megesik, hogy barátaival nem gépelt szövegekkel, hanem lefényképezett kézírással vagy kalligráfiával kommunikálnak. Ezen kívül szívesen veszi igénybe a posta szolgáltatását is, és küld kézzel írt leveleket ismerőseinek. Kissé szomorú dolognak érzi, hogy a hagyományos levélírást felváltotta az e-mail, mivel egy igényesen megírt távirat sokkal intimebb és személyesebb, mint egy sztenderd betűtípussal legépelt üzenet a virtuális postafiókjában.

Varázskörök: kalligramok

Salinger úr idővel szerette volna a következő szintre emelni kalligráfiái megjelenését, és a különböző betűtípusok tökéletesítése után egy új technikára specializálódott: kalligramokra. A kalligram formába öntött szöveg, a kalligráfiában előszeretettel használt gyakorlat főleg az Iszlám világban, ám nyugaton sem ritka. A gyakorlat életre kelti a szöveget, szinte mozgásra bírja azt; ahogyan a mondatok nem sorokba rendeződnek, hanem különböző folyamokba, kósza vonalakba, geometriai alakzatokba. A szöveg már óvatosabb vizsgálat előtt is gyönyörködteti az ember szemét. Éppen ez a kalligramok hátulütője – hajlamosak vagyunk megakadni a formánál a szöveg elolvasása nélkül. Ne felejtsük el, hogy egy kalligram még mindig írás, és a leírt mondatok éppen annyira relevánsak, mint az alakzat, amelyben elhelyezkednek. Salinger úr legkedveltebb technikája, a köralakú kalligram, ikonikussá vált a munkásságában. Legyenek koncentrikus vagy kapcsolódó körök, a kiírt alakzat garantáltan elképesztő látványt biztosít. Kalligramjainak tökéletesítésében nagy segítséget és apadhatatlan inspirációt jelentett egy orosz kalligráfus, Pokras Lampas munkássága. Salinger úr nagy álma, hogy egy óriási kalligrammal egy egész tűzfalat beteríthessen valahol Budapesten.

Művészet-e a kalligráfia?

Mindazok után, amiket itt olvashattak, láthattak, meglepő kérdésnek tűnhet, hogy művészet-e mégis a kalligráfia. Valóban, a legtöbben úgy kezelik, azonban nem igényel a szépírás kitanulása különleges tehetséget, mivel a munka nagyrésze az eszközben rejlik. Feltettem tehát a kérdést Salinger úrnak, mire ő azt felelte: lehet művészet is. Vannak tagadhatatlan művészek a kalligráfia gyakorlói között, és vannak olyanok is, akik tagadhatatlanul művésznek gondolják magukat. Salinger úr nem tekinti magát művésznek, sem írásait művészetnek. Számára ez egy egyszerű hobbi, szerves része a mindennapjainak.

Megéri-e elkezdeni?

Mindenkinek ajánlott legalább kipróbálni a kalligráfiát! Egy Pilot tollhoz viszonylag olcsón hozzá lehet jutni, és az interneten milliónyi képet, videót lehet találni, melyekből megtanulható az írás menete. Salinger úr is teljesen önképző módon tanult meg kalligrafálni az internetet böngészve, más alkotók munkáit vizsgálva.

Szeretnénk tehát minden érdeklődőnek ajánlani pár remek kalligráfust, akiket könnyen megtalálhatnak instagramon és/vagy facebookon:

Buzogány Dezső (@buzoganyd), magyar kalligráfus csoport, The Mínk (@them.ink) valamint ismét Salinger Dávid (@manoeye)

Rengeteg dolgot fel lehet sorolni, ami hozzád tartozik. Legaktuálisabb a Háy come Beck, a 30Y vagy éppen a Rájátszás. Ezek mellett működtetitek a ZajZajZaj stúdiótokat Pécsett, vagy az ugyanott létrehozott Zenélő Egyetemet.  Összegezve hogyan tudnád önmagad meghatározni ennyi különböző stílusú „kivetülés” után?

Mindenfajta megszólalásban tulajdonképpen közelebb akarunk férkőzni a világ megértéséhez, és minden előadásunknak ez a fő kérdése. Van akkora szerencsém, hogy ha valamit kiötlök, akkor képes vagyok arra rábökni, hogy „ez az én professzióm”. A kérdés az (és nemcsak az enyém, hanem minden alkotó emberé), hogy vagyok-e kellőképpen nyitott és rugalmas arra, hogy ezekben a viszonyrendszerekben alkotóként működjek, és ha azt érzem, hogy vagyok, akkor nincsen bennem kétség, hogy az, amit csinálok, az izgalmas nézőpont tud lenni a világra.  Dolgozok rajta, hogy megvalósuljon, és számomra ez egy nagyon izgalmas játéka az életnek. Minden energia emberi találkozásokból jön létre. Kell, hogy kíváncsiak legyünk a másikra, ezekből tudunk tanulni. Minden vállalkozásunk lényege, hogy valamit megtudjunk az emberről. A cél mondhatni a dialógus megalkotása lesz: vagyis minél több emberrel lehessen dialógust folytatni, minél több világba lehessen besétálni, több nézőpontot is megismerve ezzel.

Sosem gondolkodtál versíráson? Nem érezted azt, hogy a szövegeid túl akarnak lépni a dalszöveg mivoltukon?

A rendhagyó irodalomóráimon kevés esély van ennek ontológiai tisztázásra. Versnek ismerünk fel mindent, ami nem lapszéltől lapszélig tartó szöveg. Ennél pontosabban aligha tudhatjuk, mi a vers. Mikor a dalszövegről gondolkodom, akkor a különbség nem a megíráson, a mélységen vagy az állításon van. A dalszöveg és a vers lényegi különbséget a kettő létmódjában látom. A versszöveg néhány négyzetcentiméternyi papíron íródik, létezése javát ott is tölti. Ebben a védtelenségben kell üzemelnie, világot teremtenie az olvasónak.  A dalszöveg ilyen formán sosincs egyedül hagyva, de ez nem védettséget, hanem egy másfajta terhet jelent, vagyis hogy viselje a zenét, a pillanatnyiságot, illetve hogy három-négy perce van hatni. Emberi hang szólaltatja meg, ettől nem tud ellépni. A dalszövegben megképzett narratív én állandóan viszonyban akar lenni azzal az énnel, akinek a hangját halljuk. Ez a megképzett én a versben jóval távolabb esik a szerzőtől. Ezek együttesen olyanok, amik a dalszövegnek az esztétikáját, poétikai elvárásait, hatását ellökik a versszövegtől. Amikor azt mondom, hogy nem írok verseket, ebből a szempontból tud csak igaz lenni. Nem versek az én szövegeim. Más a létezésük formája, innentől fogva másmilyen módon működnek a világban. A megírt szövegeim arrafelé mozognak, hogy azok meg lesznek szólaltatva és viszonyban lesznek a zenei formával, így nem tudnak leszakadni és némaságot fogadni a papíron. Az más dolog, mikor egy kötetben összegyűjtik a dalszövegeket. Nagyon el tud bizonytalanítani, mert látszatra versek a lapon, de ezek a művek nem tudnak a fejemben nem megszólalni. Énekelve értem, de olvasva szétesik, mert a létezése alapja nincs ott. Játszom azzal a gondolattal, hogy hogyan lehetne ezt a világot kötetben megfogalmazni. Tudom, hogy nagyon erős dramaturgia és szerkesztés kell hozzá, és valami olyasfajta elképzelés, ami a dalszöveget nem versnek akarja érteni, hanem olyan formában szeretné megtartani, ami által a dalszöveg léte megmarad, de közben más létezésformát kap. 

A „még” szó megüti a fület a „Ki az akit még megölelnél” album címében. Mit jelent számodra ez a cím? Mi az oka, hogy pont ezt a sort emeltétek ki a zenétekből és albumcímnek tettétek?

Talán azt is rá lehetett volna írni a lemezre, hogy „Szeressük egymást, gyerekek!”  Hogy egy slágersorral éljek. Mi nem hiszünk a gyűlöletben és abban sem, hogy a gyűlöletet úgy lehet legyőzni, hogy másokat teszünk ennek a tárgyává. Gyűlöletre nem lehet gyűlölet a válasz. Ne felejtsünk el szeretni, akármilyen közhelyesen hangzik ez.  Vecsei H. Miklós kezdeményezése, a Poket zsebkönyv is ezért remek, mert kimozdít ebből a szorongás által létrehozott, állandó önvédelmi reflexből. A cím elsődleges szándéka és célja, hogy ezt közölje az emberekkel. Tulajdonképp szándékosan nincs benne központozás, hogy a hangsúlyt bárhova lehessen tenni. A cím talán kérdés, de az is lehet, hogy kétségbeesett kiáltás. Lehet az ember kemény és vagány, de léteznie kell az egymás iránt érzett szeretetnek, ami az egész élet értelme. Egyre jobban tűnik el a szolidaritás, az az erős, aki fitogtatja a ridegségét. Annak kéne erősnek lennie az emberek szemében, aki megmutatkozik, feltárulkozik – szóval nem az erejét hanem a gyengeségeit is vállalja. Azt szeretné a cím és mi magunk, hogy képesek legyünk magunkban megteremteni a mások iránti szeretetet. Nem látom fontosabbnak, hogy az ember intellektuálisan vagy fizikailag több legyen a másiknál. Szerintem mindennek az Alfája és Omegája az egymás iránt érzett szeretete és bizalma. Ha ez nem adott, minden más lényegtelen. Nehéz megragadni egy tizenegy dalból álló lemez átható esszenciáját –  valami olyasmit találni, ami mindre igaz, mondhatni lehetetlen. Az attitűdünknek kell megjelenni a címben.

Miképp vélekedsz az új album borítójáról/festményéről? Mennyire illik ez az „érett” 30y képébe, jelképez-e titeket?

Takács Bélával, az alkotóval tizenegy éve napi kapcsolatban vagyunk. Ő az, aki a dalok első verzióit meghallgatja és vitázhatunk vele rajtuk. Mélyen belelátunk egymás emberi és alkotói világába, és nagy ajándék, hogy része a csapatunknak. Esztétikai pozícióból nagyon erős a véleménye mindenről. Máshogy látjuk a világot és szeretem, hogy ebből a nézőpontból folyton forgatjuk a vizuális megjelenés lehetőségeit, ami sok tanulásra ad lehetőséget. Sose akartam megmondani neki, hogy miképp jelenítse meg a borítókat. Én zenélni szeretnék, és olyan emberrel akarok dolgozni, aki képes ebben az értelmező pozícióban részt venni a folyamatban és más nyelven megfogalmazni valamit, amit 30Y-ként könnyű felismerni. Az egész 30Y-arculat tele van minimalista gesztusokkal, ez Béla nagyszerű alkotása, amiért hálásak vagyunk. Ez a minimalista logika képes pontosan kifejezni zenei pozícióinkat. Ami a képsorozatban nekem tetszik, az az emberi megismerés megjelenítése. Egyre jobban meg akarunk ismerni valamit, ettől nem tudunk elszakadni. Ez a képsorozat olyan, hogy a festő vagy a kamera egyre közelebb megy a dologhoz, de mégis képtelen többet megismerni a jelenetből, csak a homály lesz nagyobb és nagyobb. A másikra vagy a világra vonatkozó megismerés folytonos vágya és törekvése mozgat bennünket, embereket, miközben tudjuk, a megismerés illúzió. Béla azt mondta, hogy ahhoz, hogy megfesse a Balatont, ahhoz tulajdonképpen nem a vizet kell megfestenie, hanem valami olyat, ami által felismerjük, hogy a Balaton van előttünk. Nem a Balaton megfestése a lényeg, hanem az, ami a Balatonhoz tartozik, így került a Badacsony a képre. Elképzelhetjük, hogy a lírai én hozza létre a valóságot a dalban, de ez nem igaz. Valamit létrehoz, amire te megkomponálod a saját Balatonodat, a saját világodat és benne saját magadat.

Ha a 2000-es Zoli kezében tartaná ezt az albumot, mit szólna hozzá?

„Találkozás egy fiatalemberrel”. Úgy vagyok ezzel, hogy a 30Y-nak szerencséje volt, hogy sosem kellett kompromisszumokat és alkukat kötnie. Ez nem szimplán szerencséje, hanem a döntése is. Nem akarjuk a nagyszerű népszerűséget, nem stadion-rockot akarjuk játszani sok emberrel, hanem mélységeket akarunk elérni. Ezeket az adott pillanatban eldönti az ember, hiszen van választási lehetőség. Mi ezeket az adott választásokat jó időben hoztuk meg. Furán fog hangzani, de minket a kockázat érdekel. A tizenkilenc évvel ezelőtti énem részben irigykedne. Az adottságaimhoz mérten tűrhetően megtanultam énekelni és gitározni. Talán meglepődne, hogy a dalról való gondolkodásom ennyire klasszikus maradt. Hangsúlyozom, hogy nem vagyunk forradalmi zenekar abban az értelemben, hogy a dal klasszikus formájában hiszünk, vagyis a dal nyelvén való elbeszélésben. Intro- verze-reflén hármasság, 3-3.5 perces melódiák, ezek nyilván hosszabb szekvenciák, mint amiket régebben írtunk. Tizenkilenc évvel ezelőtti énem lehet egy felforgató, popzenét a sarkaiból kifordító akarattal állt be zenélni ebbe a világba, de nem tudással, viszont sok dolgot nem kérnék rajta számon. Ez az, ami az „ahogy elképzeltem” dalunkban van. Nem bánom, hogy nem úgy történtek az események, ahogy régen gondoltam. Van bennem egyfajta fatalizmus. A dolgok, amik velünk voltak, nem rajtunk kívül, hanem szükségszerűen velünk és részben általunk történtek.

Mesélted, hogy az első lemezbemutatótoknál hatalmas félelem volt bennetek. Így a 2019-es lemezbemutató után, tizenkét lemezzel a hátatok mögött mit jelent neked a koncertélmény a 30Y-al?

Ha egy szóban fogalmaznám meg, akkor mindent. Bármi furcsán is hangzik, nagyon élvezem, hogy kockára tudok tenni mindent zenekaron belül. Rám is, az öcsémre is jellemző ez a magatartás. Mondok ehhez egy példát. A világ legrosszabb pókerjátékosai mi vagyunk. Nem tudjuk eljátszani, hogy olyan lapjaink vannak, amik valójában nincsenek. De ez tanulható lenne, menne is talán. Mi állandóan azt mondjuk, „All in”, ha kártyázunk, nem tudunk taktikázni, és pontosan így zenélünk – mindent kockára téve. Nem tudunk egyszer ennyi lelkesedést, máskor annyit beleadni a zenélésbe, az egész lényünk megjelenik a színpadon. Nem tudok ennél kevesebbet felrakni. Viszont minden koncert előtt van bennünk izgalom, de amikor a lemezbemutató első koncertje volt, bujkált bennem egy érzés, amely visszahozta a negyedikes, ingujját morzsolgató, kicsit szorongó gyereket magamból. Az új dalokat még nem tudjuk elég jól játszani – de játszanunk kell, mert nem tud a dal beérni, ha a próbateremben ülve tizenhat órán át próbáljuk azokat, mert csakis a zenész és a közönség viszonyrendszerében fog működőképessé válni. Így lesz a részünkké is.

„Mondd el mit hallgatsz, megmondom ki vagy.” Mi az a dal, ami igazán az életed része?

Van egy dal, ami nem dal, hanem versszöveg, a nyolcvanas évek végén hallottam a Hobo Blues Band-tól: a „Nagyon fáj” című József Attila verset mondja el zenei kísérettel Hobo. Úgy mentem suliba, hogy több mint fél éven át minden nap ezt a szöveget végigmondtam magamban. Az ilyen cselekedetek meghatározzák az emberi személyiséget a jelenben. Ez a szöveg a zenei betéttel együtt érdekes és megmaradt bennem. Illetve Európa kiadónak a „Romolj meg” című dalát mondanám. Néhány évvel ezelőtt ezt el is énekelhettem Menyhárt Jenővel, elementáris élmény volt vele együtt zenélni a színpadon. Cseh Tamás világa az, ami még erőteljes nyomot hagyott bennem, nem véletlenül játszom a „Csönded vagyok” című dalát máig. Ezek mind nagyon lényeges élmények voltak számomra. Erőteljesen meghatározták, hogy a dalszövegről vagy a világról hogyan gondolkozom ma. A külföldiek közül evidensnek a Pearl Jam-et mondanám. S a legfontosabb kortárs alkotónak mostanában Damon Albarn-t tartom.

Ki az, akit még megölelnél?

Sok mindenkit. Szavakkal bánok a mindennapokban, mégis az érintésben hiszek igazán.

fotók: sinco

Szeretem a rádiós közvetítéseket, és az azokkal járó várakozást és izgalmat. Hogy a látásomra ugyan nem hagyatkozhatok, de azokra a szavakra, kifejezésekre, amik a közvetítő(k) szájából elhangzanak, nagyon is. És azokra a szünetekre, a zúgásra, a szurkolók hangjának átszűrődésére, a recsegésre, mely az egész folyamat szerves része, hogy mi, akik hallgatjuk az adást, mégis csak átélhetjük a küzdést, az azzal járó összetett élmény egy részét legalább. Csak késve csatlakoztam édesanyámhoz, aki már az elejétől kezdve hallgatta a döntőt, amiben a magyar válogatott a dél-koreaival küzdött Budapesten. Az utolsó párosításban kardozott Szilágyi Áron, kétszeres olimpiai bajnokunk, és három pont hátrányból fordította meg az eredményt, hogy 44-44-nél az utolsó tus döntsön végül. Mindössze húsz-huszonöt percet hallottam a közvetítésből, s nem csak azért lettem szomorú, mert a végén elveszítettük a döntőt, hanem mert egy olyan folyamat részese lettem, ami nem csak a játékba, hanem egy, azt megsegíteni vágyó technikai dolog bizarr működési rendszerébe nyújtott betekintést, eddig számomra nem tapasztalt módon. Van egy olyan tulajdonságunk, amit az egyik legfontosabbként tartunk számon, az emberi élet egyik értelme, sőt motorja bizonyos tekintetben, vagyis az az igény, hogy mindig valami tökéletesebbre – esetünkben talán úgy pontosabb a megfogalmazás, hogy – pontosabbra, mérhetőbbre, vagyis bizonyosságra vágyunk. Hogy irányíthassuk magunk körül a dolgokat, és senki ne mondhassa később, hogy volt egy adott eseménynek, történésnek olyan része, amit nem tartottunk a kezünkben, nem vontunk a megfigyelésünk, s így az irányításunk alá. Amennyire felemelő és motiváló volt hallgatni a világbajnoki döntőt, annyira elkedvetlenítő is, abból eredően, hogy ezt a bizonyosság-vágyat egyre inkább ki akarjuk elégíteni, s azzal áltatjuk magunkat, hogy ha mindent minden pillanatban ellenőrzünk, attól helyesebb lesz a végeredmény, és nyugodtabb lelkiismerettel zárhatjuk le végül a témát. Csakhogy nem lesz helyesebb, s ami a leginkább lényeges számomra ebben, hogy a téma nem zárul le, akkor sem, amikor a rádiós közvetítő bemondja, hogy Dél-Korea nyerte egyetlen ponttal a világbajnokságot. Húsz éve sportolok versenyszerűen, és tudom, mit jelent, milyen érzés, amikor úgy jön le az ember a pályáról, hogy azt érzi, nem volt igazságos a bíráskodás, s hogy bizonyos döntések tévedésen alapulnak, ami persze akkor fáj igazán – bár egyébként is –, ha nem az ember és csapata (volt) a kedvezményezett. A technikai fejlődés, azok az újítások, melyek jó néhány sportágban bevezetésre kerültek az elmúlt néhány évben, nyilvánvalóan ezeket a tévedéseket igyekeznek kiküszöbölni, s a videóbírós technika – gondoljunk csak a futballra, vagy esetünkben a  világbajnoki döntőre – minden bizonnyal a leghatékonyabb módja ennek, hiszen kockáról kockára visszakövethető, hogy a labda teljes terjedelmével áthaladt-e a gólvonalon, vagy hogy a dél-koreai vagy a magyar versenyző pengéje ért-e előbb célt. 2002-ben U18-as országos döntőt játszottunk Szombathelyen. Az elődöntőben, ahol egyetlen ponttal kaptunk ki a hazai FALCO csapatától, olyan események történtek a pályán, és a pályán kívülről indulva aztán a játéktéren, amit ha visszanézne bárki egy most már rendelkezésre álló, de akkor még nem létező videós technika segítségével, egészen biztos vagyok benne, hogy azt mondaná: igazságtalanság történt. Ám amióta létezik ez a technika, és figyelem azokat a mérkőzéseket, melyek ennek az eszköznek a hatása-irányítás alá kerülnek, egyre inkább az az érzés erősödik meg bennem: nagyon is jó, hogy nem befolyásolta játék közben semmi technikai felfüggesztés, beavatkozás azt, ahogy végül is kialakult az eredmény, ahogy lezajlott a mérkőzés, és végül vereséget szenvedtünk. Azért, mert nem alakult ki bennem, sem a csapattársaimban (és nem is alakulhatott ki) az a fajta feszültség, mely az igazságtalanságot kiküszöbölni vágyó felelősségre vonásból ered, és bár éreztük a dolog igazságtalanság-voltát, mindenféle hivalkodás nélkül leírhatom; voltunk annyira erősek, profi szemléletűek, ha tetszik, hogy elfogadtuk a végeredményt, még ha rettentő nehéz volt is.

Azon a júliusi, forró délutánon, ahogy ültünk ott feszülten a kis faház szobájában – és jól érezhető volt a közvetítésen keresztül is, milyen elképesztő fizikai, szellemi, érzelmi megterhelést jelent önmagában az a folyamat, ami a páston zajlik – még inkább megerősödött bennem mindez, mert az említett eszköz, s a vele járó körülmények, időveszteség, stressz, az a szakadozottság-érzet, amit az állandó ellenőrzési folyamat okoz – amely, igen, feltárja a történések időrendjét – könnyen tönkreteheti mégis azt, vagy legalábbis erősen beavatkozik abba, amiről maga a játék szól. És nem arról van szó, hogy ne volna helyes, ha már lehetősége van rá, hogy videós ellenőrzést kérjen bárki, aki igazságtalannak, helytelennek ítélte azt a bírói döntést, mely a másodperc tört része alatt kellett hogy megszülessen és született is meg egy olyan sportág mérkőzésén, ahol a sebességnek, és a pillanatnak még a szokásosnál is talán kitüntetettebb, élesebb szerepe van, vagyis a vívásban, hanem arról, hogy azáltal, hogy mindig lehetősége van rá, már olyan módon befolyásol(hat)ja a játékot, az azzal járó koncentrációt, a flow-élményt, ha tetszik, hogy végül ez lesz a központi elem, nem is maga a játékfolyamat, nem az az élvezet, amit maga a sport, a küzdelem okoz. Az utolsó tíz-egynéhány asszó közvetítését hallgattam végig a világbajnoki döntőből, és egészen biztos vagyok benne, hogy több szó esett arról, hogy milyen bizonytalanok a bírók, hogy Szilágyi Áron vagy az ellenfele épp reklamál, vagy azt kéri: nézzék vissza, mi is történt valójában, hogy kinek jár pont a történtek alapján. Tisztában vagyok vele, hogy milyen rettentő nehéz dolog lekövetni a vívás közben történteket, s hogy a hibaszázalék milyen magas a döntéshozók szempontjából (is), s hogy hasznos a technikai segítség, mégis az elsődleges érzés, ami kialakult bennem – és nem is tudnám megtagadni, hogy sportolóként is érzem, amit érzek, nem csak azért, mert idegesít az állandó kizökkentség-állapot mint hallgató –, hogy ez katasztrofális lehet magára a játékra és persze így a benne szereplőkre nézve egyaránt. Ha van olyan szegmense az emberi életnek, olyan területe, ahol az ott tevékenykedőknek tisztában kell lenni a hiba meglétének tényével, azzal, hogy mindig nem lehet tökéletesen működtetni a dolgokat, sőt, hogy a hiba szerves és fontos része a rendszernek, az a sport. Hogy a győzelem vagy a vereség van, hogy nem a felkészültség vagy a tehetség mértékén múlik, hanem egy adott állapoton, időnként bizony a körülményeken is, azon, hogy sok a változó, s hogy közben milyen lényeges, hogy bár a hiba meglétének, létrejöttének lehetőségével időnként szembesülünk, az ne befolyásoljon minket annyira, hogy végül ne legyünk képesek a feladatunkra koncentrálni teljes erővel. Esetünkben persze, mondanák sokan, profi sportolókról van szó, akik nem csak hogy a legjobbak abban, amit csinálnak, hanem a lehetőségeik, hátterük miatt pszichésen is sokkalta felkészültebbek, így a hibával, amennyiben azzal szembesítik őket, minden bizonnyal szembe is tudnak nézni. De hol van az a határ, ahol már átbillen ez az egész – hiszen mégsem gépekről van szó –; amikor már annyira intenzívvé válik a beavatkozás, a visszakövetés, az ellenőrzés, hogy mind a ráfordított időnek, és a játékban benne rejlő érzéseknek olyan hatalmas mennyiségét uralja le, mely káros a koncentráció és a versenyzéshez szükséges (lelki) egyensúlyállapot megtartásához? A döntő utolsó tíz asszójának szinte mindegyikét videózás követte, és igen nagy mértékű volt a tanácstalanságból és bizonytalanságból fakadó feszültség magukban a közvetítőkben is. A sisakját a földhöz vágta, reklamál, dühöng, a bírók húzzák az időt, megint videóznak, mindenki tanácstalan, sorra érkeztek ezek, és az ezekhez hasonló kifejezések, melyek többek közt abból fakadhattak, bennem legalábbis újra és újra megfogalmazódott ez a gondolat, hogy az állandó hibaellenőrzés lehetősége már a biztos szívvel és ésszel végzett ítéleteket is aláássa. Hogy a nagy bizonyosság-érzet utáni vágyakozás sokszor csak a bizonytalanságot erősíti, és olyan érzéseket generál, olyan területeket, vitatereket nyit meg, melyek nem léteznének, ha netán több teret hagynánk meg magának az embernek, vagyis jobban bíznánk a másikban, és persze önmagunkban.

fotó: MTI/Czagány Balázs

Amikor mindannyian a Facebook-on lógunk, felmerül néha-néha a kérdés, hogy megtehetjük-e, hogy ezzel töltsük az időnket, lelkiismeret-furdalás nélkül mondhassuk, hogy nem haszontalankodtam. Mert, mit jelent a fészbúkolás? A ráérősök lanyha tevékenysége, a magamutogatásra hajlamosak egyik legjobb platformja, a politikai hőzöngőket és gondolkodókat tömörítő virtuális hely, stb., ami egy-egy meghirdetett esemény kapcsán valóságos is lehet. Sokan használják konzekvensen saját munkáik – képzőművészeti, irodalmi, technikai, sport, gasztro – bemutatására, ezeket alkotói oldalnak nevezhetjük.
Most egy olyan facebook-oldalt szeretnék bemutatni, melyet önmagában is műalkotásnak gondolok.
Ezen az oldalon nem a megosztott tartalmak a művek, hanem az egész. Itt, többnyire saját fotók segítségével egy szabadasszociációs mezőben igyekszem feltárni egy-egy  vizuális problémát. Hisz a művészetről nem nehéz gondolkodni, pontosabban nem is nehéz művészi látásmódot kialakítani, mely aztán a mindennapi létezésünket is szabadabbá teheti. Ez a szabadelvű – mindenképp pozitív hozzáállású, de nem pozitivista, tehát nem racionális megközelítésű – irány képes olyan összefüggéseket megteremteni, ami tulajdonképpen egy új művet hozhat létre. A módszer eredménye: egy-egy új szó születése. A szót körbeírja, alátámasztja a történet. Tizenöt éve működik a facebook, de eddig egy-két olyan oldalt találtam csak, melyet önálló műnek lehetne nevezni (dokumentarista fikció, konceptuális fb.-oldal), de olyanra nem akadtam, melyről egyértelműen kinyilvánította volna valaki, hogy ez műalkotás. A facebook-műalkotás az előadásmódban vállalt szerep, a (egy) szerepjáték által nyer új formát. Érdekes kísérlet lenne klasszikus viszonyok közé helyezni, múzeumban bemutatni. Itt van esély arra, hogy a szakmai diskurzusba bekerüljön. De, van-e erre szükség? Új, köztes alkotói és felhasználói mezők születnek. Azt hiszem, hogy egy olyan paradigmaváltás zajlik a művészeti életben (is), ahol az új technológiák ezer új utat nyitnak meg az arra nyitott felhasználók előtt. Felmerül az a kérdés is, hogy „csak” egy passzív, felhasználó akarok-e lenni, vagy inkább „igába hajtva az anyagtalanságot” én alakítsam a tartalmat. Az új út az új út. Smile.

Amikor megjelenik egy új médium, mindig új lehetőséget kínál a művészetek megjelenítésére, illetve művészi eszközként való használatára. Jelen téma esetében, már bemutatásra került a mű, a debreceni MODEM-ben, a Megy, Marad, Megáll – Go, Stay, Stop nemzetközi, csoportos kiállítás keretein belül. Itt egy laptopon lehetett tanulmányozni az említett oldalt, melyet egy dekorációs háttér emelt ki.

Vanhalenológia – Van Thomas [1]

Az alkotó egy szerepjátékba burkolózva vanhalenológus professzorként definiálja magát: „A vanhalenológiai képzés a vanhalenisztikai facebook tanszéken (itt) található, ami nemrajongás – szaknyelven „defanatitív” képzésen alapul. Ez a vizuális kurzus elsősorban képek segítségével igyekszik feltárni a vanhaleni kódot. Utánajárunk, hogy Eddie Van Halen gitárja felületén és a gitárszólóiban 1978-tól megjelenő dekonstruktív minta honnan eredeztethető, és merre mutat előre. Hangsúlyozandó, hogy ez nem egy rajongói oldal, nem a zenekart vagy Edward személyét, és nem is a gitárjait tárgyaljuk, azonban előfordulhatnak az ezekkel való kapcsolódási pontok.
A képzés ingyenes, azon bárki részt vehet. A tananyagot like-okkal, mégpedig „delike”-okkal értékelik – ez nem egyenlő a dislike-kal! – ami azt jelenti, hogy a hallgatók értékelik a professzort, nem pedig fordítva. Már most láthatjuk, hogy sok „de” előképzőre számíthatunk. Előfordulhatnak olyanok mint: determinál, deprimál, dekolonizál, destabilizál, desilabizál, denevér, vagy a deigen. Esetleg: Derrida. Azaz, ez egy „de” alapú nem képzés.” – olvashatjuk a névjegyben.
Valójában teljesen nyilvánvaló, hogy az alkotó gyerekkorában (1982) léggitározásos ugrándozás a nagy sárga nyitott kanapén nyomait próbálja kibeszélni önpszichoanalízis kezelés útján. Nem mint traumát, hanem életre szóló élményt. (A Diver Down című, akkor frissen kijött albumot a barátom bátyja szerezte be egy olasz kamionostól, mert akkor még itthon nem volt elérhető. Az ágy mögött dugdosta, hogy mi, kicsik ne férjünk hozzá. Ám hiába…)

De ki is ez az Eddie Van Halen? A nyolcvanas évek egyik meghatározó amerikai rock bandájának gitáros vezéralakja. A glam második vonulatába tartozó együttes nevét, Alex Van Halen dobos, és Eddie Van Halen gitáros-zeneszerző családnevéről kapta. Heavy Metal-t játszottak, de nem a fekete, szögekkel kivert bőrdzsekis prekoncepcionált suta ideológiák mentén alakult zenei vonulatba tartoztak, hanem vidámabb és zeneibb, fiatalemberek lévén lányokról daloló ágazatba. Zenéjüket erősen meghatározta a kaliforniai azon belül Los Angeles-pasadénai zenébe ágyazott újítások, kísérletezések (Pretty Woman feldolgozás, The Full Bug, Dancing In The Streets feldolgozás, Happy Trails feldolgozás stb.) Rendkívül eredeti hangzásokkal kivitelezett absztrakt betétekkel ötvözték a dallamos zeneszámaikat. Eddie fejlesztette ki a stílus teremtő „tapping” gitározási technikát. Ma már nincs olyan gitáros, aki ne használná azt. (Előtte csak egy olasz gitáros, Vittorio Camardese alkalmazta akusztikus gitáron, amiről egy 1965-ös felvétel látható a You Tube-on. Hogy Eddie ismerte-e őt, valószínűtlen, de mindegy is.) Ami meglepő, hogy játék-technikai és hangzás-élmény a zenekar vizualitásával egységben jelenik meg.
Eddie Van Halen fekete színű gitárját szétszerelte, és egy speciális festőállványra erősítette, majd vastagabb- vékonyabb ragasztószalagokkal tekerte be, és lefestette fehérre. A ragasztószalagok helyén alakultak ki a fekete csíkok, és ezzel a megjelenéssel játszotta végig a ’78-as amerikai turnét. Ám a mű még nem volt kész. Irány a festőállvány: most a fekete-fehér felületet egyszerre takarta ki ragasztószalagokkal, majd a gitárt lefestette pirosra, minek következtében a piros gitáron fekete-fehér csíkok jelentek meg. Ezzel olyan erős vizualitás jött létre, melyet azóta is használnak világszerte. Nem pusztán egy gitáros festegette a számára legkedvesebb tárgyat, hanem vizuális forma-robbanást vitt végbe.  Jaques Derrida Grammatológiája 1967-ben jelent meg, valószínűnek tartom, hogy Eddie nem olvasta, viszont mint érzékeny művész a dekonstruktivista korszellemet más utakon is magába tudja szívni, hogy ujjain keresztül hangban és festményben ábrázolhassa. Igen, festményben. Korábban Hendrix festett virágokat egy gitárjára (1967), és Eric Clapton kapott két, holland művészek által festett gitárt (Marijke Koger, Simon Posthuma 1967), Keith Richards (1967) és Jimmy Page (1967) is festegette gitárját.[2] (Itt meg kell jegyezni, hogy ’67-ben gitárfestő UFO invázió lehetett.)  Ám, következetes és szenvedélyes gitárfestés csak most kezdődött el Eddie munkásságával, melyet aztán gitáros nemzedékek követtek. A gitár itt inkább a hagyományos festővásznat helyettesíti. Míg más, hivatalos festők a vászon alakjával és festékfelület vastagságával kísérleteznek, addig Eddie a használati tárgyra fest, aminek önálló alakja is plusz egy vizuális tényező. Galériák és múzeumok helyett koncerttermekben, stadionokban sok millió embernek tudja bemutatni. A minta megjelenik a ruházaton, a lemezborítón, és a zenekari fotókon, mint a Women and Children First c. albumon, egész egyszerűen: dekonstruktívan állnak. Nem egyetlen gitárról beszélünk: már az első változatból is kettő volt, majd újabb keresztcsíkosak követték többféle színben és formában, majd sorozatokat festett a piros-fekete-fehér több későbbi változatából. Végül úgy alakult, hogy saját gitárgyárat hozott létre, aminek kínálatában ott szerepelnek a csík nélküli új gitárok mellett az ikonikus 3-4 mintázattal, színnel és formával ellátott replikák. [3] Tehát, a gyár most is működik, a zenekar pedig koncertezik és lemezeket ad ki.
Nem volt célja képzőművészetként bemutatni e tárgyakat, de összművészeti produktumot hozott létre, zene-festmény-öltözet- színpadi show. Nem volt célja képzőművészetként bemutatni, de jelenleg a Metropolitan Art Museum (New York), Play It Loud c. kiállításán sok más – szerintem ehhez képest jelentéktelen – gitárral együtt szerepel. Ugye, Duchamp Forrás című műve óta tudjuk, hogy egy használati tárgyról tudunk képzőművészeti kontextusban is gondolkodni.

Mégis, nem Eddie Van Halen munkásságát mutatja be a Vanhalenológia mű https://www.facebook.com/Vanhalenol%C3%B3gia-Van-Thomas-540603743067236/, hanem gitárja csíkjai kapcsán elmerülünk a múlt és jelen láthatatlan társadalmi mintázataiban, vagy mint design elemen gondolkodunk, vagy az utcán elénk táruló vizuális lehetőségeket értékeljük a téma hálóján átszűrve. A mű képzőművészeti látásmódba ágyazott irodalom, vagy irodalomi alapú képzőművészet, vagy alapba ágyazott irodalmászat, vagy vészesen képzett birodalom.

További érdekesség, hogy egy vers következik:

Csíkok

De konok izgága igazsága csak írok
izmusok mennek csíkok mentén
de láthatatlan mozgást ábrázol

a struktív önmagában nem áll meg
hát alátámaszt a mente
mit páratlan látvánnyal bírok.

Ikonok akarata csak sírok
állvánnyal lebeg a mű
de látható, hogy mást mázol

viszont, tovább már nem hasad
hát nem vet ölébe a halom
fák alatt fekszenek a sírok.

[1] https://www.facebook.com/Vanhalenol%C3%B3gia-Van-Thomas-540603743067236/

[2] https://www.metmuseum.org/exhibitions/listings/2019/play-it-loud

[3] http://www.evhgear.com/

Előrebocsátom, hogy ezzel a címmel senkit nem áll szándékomban megsérteni, csupán érzékeltetni szeretném annak a jelentőségét, amiről írok…

Középkorú már az a generáció, az úgynevezett X, aminek a tagjai nagyjából a ’60-as évek végétől a ’70-es évek közepéig születtek (plusz-mínusz egy-két év). Jómagam is ennek a generációnak a tagja vagyok és gyakran hívom magunkat “elveszett generációnak” (olvastam korábban ilyen elnevezést is).
Mi vagyunk azok, akik ma már a negyvenes, ötvenes éveinket tapossuk és kőkeményen “visszük a hátunkon” az egész társadalmat, még akkor is, ha ez így elsőre túlzásnak hangzik. Pedig így van.
Hatalmas terhek vannak rajtunk és mégis olyan, mintha nem is léteznénk. Ez nem magyar sajátosság, közel sem az, megfigyelhető egész Európában, sőt, az egész úgynevezett modern világban (a fejlődő országok tekintetében ebbe a témába most nem mennék bele).
Nem állítom, hogy az előttünk lévő generációknak ne lettek volna komoly problémái, óriási vállalásai, sőt, ahogy azt sem állítom, hogy az utánunk következőknek ne lennének. Mégis az az érzésem (és bizton állítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül), hogy rólunk kevés szó esik és ami “esik”, az sem úgy és olyan értelemben, ahogyan kellene.
Úgy tűnik, mintha nem is léteznénk, pedig nagyon is létezünk.
Ha a magyarországi viszonyokat nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a generáció még a Kádár-rendszerben, annak a végén volt gyerek, tehát abban a korszakban szocializálódott. A rendszerváltáskor sokan még iskolába jártunk (én magam elsős gimnazista voltam), a főiskolai, egyetemi felvételinket a legtöbben még a “régi” rendszer szerint szenvedtük végig, értsd: sok esetben egy felsőoktatási intézményt jelölhettél meg, és ha oda nem kerültél be, mert nagyon magas volt a pontszám, amit el kellett érni és óriási volt a túljelentkezés (főleg a ’70-es években születetteknél volt ez így), akkor mehettél dolgozni és egy év múlva próbálkozhattál újra, aztán vagy sikerült, vagy nem. Ne felejtsük el azt sem, hogy azokban az időkben még koránt sem nőttek minden bokorban felsőoktatási intézmények, szóval a dolog nem volt olyan egyszerű.
Ha a világban az utóbbi évtizedekben végbemenő óriási technikai fejlődés oldaláról közelítjük meg a dolgokat, akkor pedig azt mondhatjuk, hogy az X az a generáció, amelyik például a számítástechnikával a munkahelyén találkozott először, tehát nekünk magunktól kellett megtanulnunk mindent, ami ezzel jár, mert nem adta a “szánkba” senki (ebben a dologban már a közvetlenül utánunk jövő Y-generáció is jóval szerencsésebb, mivel nekik nem felnőttként kellett ezeket a készségeket elsajátítaniuk).
Mi elkezdtük az életünket egy viszonylag biztos, kiszámítható közegben (politikai elemzésekbe nem mennék bele, ez az írás nem erről szól), ahol persze akadtak változások, de azok kis odafigyeléssel és szorgalommal követhetőek voltak.
Az első munkahelyünkre kisebb-nagyobb nehézségek árán be tudtunk kerülni (hogy azok sokszor mennyire nem voltak megfelelőek a számunkra, sem egzisztenciálisan, sem szellemileg, azt most talán hagyjuk) és még azt tanultuk (és el is hittük), hogy aki keményen és tisztességesen tanul, küzd és dolgozik, az viszi valamire az életben.
Aztán a legtöbben gyorsan szembesültünk azzal, hogy ez nem így megy.
Nem állítom, hogy nincsenek köztünk a szó valódi értelmében sikeres emberek, mert nyilván vannak. De én most nem róluk szeretnék írni, hanem a többségről: azokról az X-esekről, akiknek valahogy nem jött be az élet, pedig mindent megtettek azért, hogy ez ne így legyen.
Az úgynevezett modern világban az elmúlt 15-20 évben bekövetkezett változások sem kedveztek nekünk. Sokan csonka családban, elvált szülők gyerekeikként nőttünk fel és ha mondjuk az egyik szülő (legtöbbször az apa) kilépett az életünkből, akkor “jobb esetben” csak végig asszisztáltuk azt, ahogy az anyáink gürcölnek azért, hogy legalább nekünk jobb legyen, apai minta nélkül, rosszabb esetben már igen korán kis felnőttekké váltunk, jóval nagyobb terheket cipelve, mint gyerekkorban kellene.
(Még egyszer írom: nem állítom azt, hogy másoknak, korábbi vagy későbbi generációkhoz tartozóknak ne lettek volna, vagy ne lennének adott esetben ennél súlyosabb problémái, de én most nem róluk írok.)
Az X-esek, vagyis mi, a “nagy vesztesek” vagyunk azok, akik bár rengeteget dolgozunk (és ezt a legtöbbször szó szerint kell érteni), mégsem tudunk eredményeket felmutatni (a kevés szerencséstől most tekintsünk el).
Nem magyar sajátosság, hanem egész Európában megfigyelhető, hogy nehezen szerzünk elfogadható, a képzettségünknek megfelelő állást, amit bizony már közel sem olyan könnyű megtartani, mint amilyen mondjuk húsz éve volt. Folyamatosan ömlik ránk az, hogy mindenhol verseny van (amivel egy időben az is tény, hogy bizonyos szektorokban meg munkaerőhiány van, de most ebbe se menjünk bele, mert nem erről szeretnék szólni), a ma megszerzett és így betöltött állások holnap megszűnhetnek, vagy azokat másokkal töltik be és még mindig tendencia (roppant helytelenül, teszem hozzá) a “ha nem tetszik, el lehet menni, százan jönnek a helyedre”-mentalitás.
Régebben, ha hosszabb ideig dolgoztál valahol és jó voltál, megbecsültek. Ha anyagilag nem feltétlenül tudtak, legalább erkölcsileg. Ma ez nincs, illetve, ha mégis van, akkor az kuriózumnak számít. Fentiekhez tegyük még hozzá azt az ugyancsak az egész modern világra jellemző nóvumot, hogy bekerültek a képbe a robotok is (egyelőre még inkább csak riogatás szintjén), hogy majd jönnek és elveszik a munkánkat.
Az X-esek nap, mint nap ezekkel a bizonytalansági tényezőkkel együtt dolgoznak, sokan minimális megbecsülés mellett. Családot, gyerekeket tartanak el, rengetegen egyedül. Ha kell és képesek rá, segítenek az idős szüleiknek, miközben a legtöbbször a saját lakhatásuk, megélhetésük is bizonytalan.
Ember legyen a talpán, aki ennyi fronton helyt tud állni, aki ennyi szerepben meg tud felelni.
A médiából mindezek mellett úton-útfélen harsog, hogy “nézzél ki jól”, mert ma ez is elvárás, “érezd jól magad” (ilyen szintű satu mellett ez azért elég nehéz), stb., stb. Értelmetlen, üres, sablonos lózungok a legtöbbször, de azért orrba vágják az X-est, rendesen.
Én személy szerint csak kapkodom a fejemet, hogy mi történik a világban, miért ennyire nehéz ma minden? Miért nem érezheti ma magát sikeresnek az, aki tisztességes munkával képes eltartani saját magát, a gyerekeit és mindent megtesz, ami tőle telik azért, hogy normális élete legyen?
Talàn, mert hatalmas a bizonytalanság és olyan szinten változik minden a világban, ami már-már követhetetlen. Közhely, de ma, ha valami nem jó, akkor nem megjavítjuk, hanem kidobjuk és veszünk újat. Nincs idő semmire, a javításra sem. Ugyanígy vagyunk az emberi kapcsolatainkkal is (szintén közhely, de igaz). Nem jók az emberi kapcsolatok. A mikroközösségekben sem. Olyan szinten megy a nyomulás, a taposás, fúrás, hogy az ember olykor azt hiszi, ez nem is a valóság, hanem egy rossz film. De nem az. Ez az élet. A mi életünk. Ilyen lett. Hogy miért, arról (is) regényeket lehetne írni.
Egy személyes példával élve: mit várhatnék a tágabb ismerősi körömtől, vagy az engem kevésbé ismerőktől akkor, amikor egy nálam sok szempontból szerencsésebb, engem hosszú évek óta ismerő barát ezt mondja: “– Én azt hittem, hogy te majd sikeres ügyvéd leszel!” Azt az aprócska tényt, hogy egy alapvetően hátrányos helyzetű családból indulva, támogatás nélkül nekem erre esélyem sem lett volna (esetleg akkor, ha tíz évvel korábban születek), valahogy figyelembe se veszi, “kidobja az ablakon”. Ahogy azt is, hogy sok-sok éve már, ha nem is ügyvédként, de jogászként dolgozom (az egyetemet a főiskola után, munka mellett végeztem el, saját költségen, ami bizony nagyon nagy áldozatokkal járt, ahogyan a később, szintén munka mellett elvégzett iskolákról is elmondható ugyanez), tehát valami közöm van a joghoz és tíz éve nagyrészt egyedül tartom el a lányomat, mivel elváltam. Ezek a dolgok nem számítanak, mert nem láthatóak és nem feltétlenül lehet őket pénzre váltani, vagy nem úgy, ahogy azok gondolják, akiknek szerencséjük volt, vagy olyan családból indultak, ahol bőven kaptak erkölcsi és anyagi támogatást a céljaik eléréséhez.
A mindennapi, tisztességes, embert próbáló küzdelem nem számít, nem érték. Ahogy az sem, hogy lassan tíz éve írok rövid prózát, amit elég sűrűn közölnek irodalmi lapok. Nem látszik, nem lehet vele kérkedni, mint egy márkás autóval, vagy egy frissen felújított, méreg drága lakással. Megjegyzem, egész más, ha utóbbiakat a szüleidtől kapod és megint más, ha te magad dolgozol meg mindezért, adott esetben jó nagy hitelt is bevállalva, ahogy sajnos sokan kénytelenek.
Mi van a világgal? Ennyire nem tudunk különbséget tenni eredmény és eredmény, valódi és hamis között? Tényleg normális az, hogy ennek a – velem egyébként egykorú – barátnak a szemében én nem vagyok más, mint egy “be nem váltott ígéret” azért, mert nem lettem “sikeres ügyvéd”? (Halkan jegyzem meg, hogy a közelmúltban egy ideig dolgoztam alkalmazott ügyvédként, tehát megpróbáltam ezt is, azonban a pályával járó abszolút bizonytalanság és kiszámíthatatlanság egy egyedülálló nőnek kiskorú gyerekkel vállalhatatlan.)
Itt vagyunk tehát mi, az X-esek és a legtöbben nem érezzük jól magunkat. Próbálunk tenni ellene, a saját szintünkön, a lehetőségeinkhez képest: soha annyi sportoló 40-est, 50-est nem láttam a lakótelepi sportpályán, mint az utóbbi években. Sokan felnőttként is képezzük magunkat, munka mellett szerzünk újabb végzettségeket, sajátítunk el újabb ismereteket, technikailag is haladunk a korral, online vagyunk éjjel-nappal, mert felfogtuk, hogy ez kell az életben maradáshoz. És valahogy mégsem megy. Nem úgy sikerülnek a dolgaink, ahogy szeretnénk, pedig a legtöbben nem akarunk sokat, nem vágyunk semmiféle luxusra, csak egy viszonylagos biztonságra, kiszámíthatóságra.
Van még valami, ami ennek a generációnak a nagy-nagy sajátossága: a munkához való hozzáállás. Ez az a korosztály, amely tagjainak szinte bármilyen munkát oda lehet adni, meg fogja csinálni (ha mégsem, annak a legtöbbször az az oka, hogy nem kapja meg a munka megfelelő elvégzéséhez szükséges információkat, illetve segítséget). És nem csak azért végzi el a munkát, mert ebből tartja el a családját (bár ez a legfontosabb ok, ez kétségtelen), hanem azért is, mert ezt a generációt még így nevelték, mert ez van belénk kódolva. Ez az a korosztály, amelynek a tagjai a legritkább esetben “szólnak vissza”, vagy követelőznek a munkahelyükön (is). Hogy ezért a tulajdonságunkért a fiatalabbak tisztelnek -e minket? Nem. (Elnézést a kivételektől.) Sokunkkal úgy beszélnek a főnökeink (itt is tisztelet a kivételnek, mert van azért), hogy mi szégyelljük magunkat helyettük. Az, hogy idősebb vagy fiatalabb a (gyakran alkalmatlan) vezető, ebből a szempontból mindegy, mert bőven akad példa mindkettőre. A megalázás, a másik ember önérzetének a sárba tiprása, az önbizalom módszeres rombolása, meg a többi, ami ezzel jár, elfogadhatatlan.
Mi vagyunk azok, akik sokszor kifejezetten kevés fizetésért dolgozunk (ellentétben a nálunk fiatalabb Y-generáció tagjaival, persze itt is van kivétel, nem mondom, hogy nincs) és nem kérjük számon a csocsóasztalt meg a kávét és a gyümölcsöt a főnökeinktől (a példa sarkított, de sajnos van valóságalapja).
Pedig lenne mit tanulni tőlünk, például a munkához való hozzáállást, a kitartást, a küzdeni tudást, ahogy annak idején kezdőkként mi is tanultunk az idősebbektől, ha úgy láttuk, hogy érdemes. Mert minket még így neveltek.
Na, ez ma nincs, illetve ez sincs.
Kinek a hibája? Valahol mindannyiunké.
Meddig lesz így? Nem tudom. Mindig így lesz? Ezt sem tudom. Nincs a zsebemben a bölcsek köve.
Csak azt tudom és érzem, hogy ez a tendencia, ami az utóbbi években az úgynevezett modern világot jellemzi, sok szempontból nagyon nem jó.
Kell a fejlődés és a változás. De ésszel és nem ész nélkül, agresszívan össze-vissza kapkodva, kimerült, idegbeteg, mentálisan problémás emberek tömegeit „kitermelve”. Kell, hogy lássuk, ki miben jó és hagyni kell ott, azon a területen érvényesülni, mikro- és makroszinten egyaránt.
Meg kellene tanulnunk sokkal jobban becsülni egymást (és talán önmagunkat is) és ha valaki valamiben tehetséges, vagy csak simán ügyes, akkor azt elismerni.
Például: észrevenni, hogy az X-esek lelkiismeretes, szorgalmas, megbízható munkaerők. Ők az Igavonók (a szó abszolút jó értelmében), akik viszik a hátukon az egész hóbelebancot, minden egyes nap…
Szóval: kérnék egy kicsivel több tiszteletet, megbecsülést nekik, nekünk!
Mert nem igaz, hogy láthatatlanok vagyunk.

Budapest, 2019. június 16.