Szeretem a rádiós közvetítéseket, és az azokkal járó várakozást és izgalmat. Hogy a látásomra ugyan nem hagyatkozhatok, de azokra a szavakra, kifejezésekre, amik a közvetítő(k) szájából elhangzanak, nagyon is. És azokra a szünetekre, a zúgásra, a szurkolók hangjának átszűrődésére, a recsegésre, mely az egész folyamat szerves része, hogy mi, akik hallgatjuk az adást, mégis csak átélhetjük a küzdést, az azzal járó összetett élmény egy részét legalább. Csak késve csatlakoztam édesanyámhoz, aki már az elejétől kezdve hallgatta a döntőt, amiben a magyar válogatott a dél-koreaival küzdött Budapesten. Az utolsó párosításban kardozott Szilágyi Áron, kétszeres olimpiai bajnokunk, és három pont hátrányból fordította meg az eredményt, hogy 44-44-nél az utolsó tus döntsön végül. Mindössze húsz-huszonöt percet hallottam a közvetítésből, s nem csak azért lettem szomorú, mert a végén elveszítettük a döntőt, hanem mert egy olyan folyamat részese lettem, ami nem csak a játékba, hanem egy, azt megsegíteni vágyó technikai dolog bizarr működési rendszerébe nyújtott betekintést, eddig számomra nem tapasztalt módon. Van egy olyan tulajdonságunk, amit az egyik legfontosabbként tartunk számon, az emberi élet egyik értelme, sőt motorja bizonyos tekintetben, vagyis az az igény, hogy mindig valami tökéletesebbre – esetünkben talán úgy pontosabb a megfogalmazás, hogy – pontosabbra, mérhetőbbre, vagyis bizonyosságra vágyunk. Hogy irányíthassuk magunk körül a dolgokat, és senki ne mondhassa később, hogy volt egy adott eseménynek, történésnek olyan része, amit nem tartottunk a kezünkben, nem vontunk a megfigyelésünk, s így az irányításunk alá. Amennyire felemelő és motiváló volt hallgatni a világbajnoki döntőt, annyira elkedvetlenítő is, abból eredően, hogy ezt a bizonyosság-vágyat egyre inkább ki akarjuk elégíteni, s azzal áltatjuk magunkat, hogy ha mindent minden pillanatban ellenőrzünk, attól helyesebb lesz a végeredmény, és nyugodtabb lelkiismerettel zárhatjuk le végül a témát. Csakhogy nem lesz helyesebb, s ami a leginkább lényeges számomra ebben, hogy a téma nem zárul le, akkor sem, amikor a rádiós közvetítő bemondja, hogy Dél-Korea nyerte egyetlen ponttal a világbajnokságot. Húsz éve sportolok versenyszerűen, és tudom, mit jelent, milyen érzés, amikor úgy jön le az ember a pályáról, hogy azt érzi, nem volt igazságos a bíráskodás, s hogy bizonyos döntések tévedésen alapulnak, ami persze akkor fáj igazán – bár egyébként is –, ha nem az ember és csapata (volt) a kedvezményezett. A technikai fejlődés, azok az újítások, melyek jó néhány sportágban bevezetésre kerültek az elmúlt néhány évben, nyilvánvalóan ezeket a tévedéseket igyekeznek kiküszöbölni, s a videóbírós technika – gondoljunk csak a futballra, vagy esetünkben a  világbajnoki döntőre – minden bizonnyal a leghatékonyabb módja ennek, hiszen kockáról kockára visszakövethető, hogy a labda teljes terjedelmével áthaladt-e a gólvonalon, vagy hogy a dél-koreai vagy a magyar versenyző pengéje ért-e előbb célt. 2002-ben U18-as országos döntőt játszottunk Szombathelyen. Az elődöntőben, ahol egyetlen ponttal kaptunk ki a hazai FALCO csapatától, olyan események történtek a pályán, és a pályán kívülről indulva aztán a játéktéren, amit ha visszanézne bárki egy most már rendelkezésre álló, de akkor még nem létező videós technika segítségével, egészen biztos vagyok benne, hogy azt mondaná: igazságtalanság történt. Ám amióta létezik ez a technika, és figyelem azokat a mérkőzéseket, melyek ennek az eszköznek a hatása-irányítás alá kerülnek, egyre inkább az az érzés erősödik meg bennem: nagyon is jó, hogy nem befolyásolta játék közben semmi technikai felfüggesztés, beavatkozás azt, ahogy végül is kialakult az eredmény, ahogy lezajlott a mérkőzés, és végül vereséget szenvedtünk. Azért, mert nem alakult ki bennem, sem a csapattársaimban (és nem is alakulhatott ki) az a fajta feszültség, mely az igazságtalanságot kiküszöbölni vágyó felelősségre vonásból ered, és bár éreztük a dolog igazságtalanság-voltát, mindenféle hivalkodás nélkül leírhatom; voltunk annyira erősek, profi szemléletűek, ha tetszik, hogy elfogadtuk a végeredményt, még ha rettentő nehéz volt is.

Azon a júliusi, forró délutánon, ahogy ültünk ott feszülten a kis faház szobájában – és jól érezhető volt a közvetítésen keresztül is, milyen elképesztő fizikai, szellemi, érzelmi megterhelést jelent önmagában az a folyamat, ami a páston zajlik – még inkább megerősödött bennem mindez, mert az említett eszköz, s a vele járó körülmények, időveszteség, stressz, az a szakadozottság-érzet, amit az állandó ellenőrzési folyamat okoz – amely, igen, feltárja a történések időrendjét – könnyen tönkreteheti mégis azt, vagy legalábbis erősen beavatkozik abba, amiről maga a játék szól. És nem arról van szó, hogy ne volna helyes, ha már lehetősége van rá, hogy videós ellenőrzést kérjen bárki, aki igazságtalannak, helytelennek ítélte azt a bírói döntést, mely a másodperc tört része alatt kellett hogy megszülessen és született is meg egy olyan sportág mérkőzésén, ahol a sebességnek, és a pillanatnak még a szokásosnál is talán kitüntetettebb, élesebb szerepe van, vagyis a vívásban, hanem arról, hogy azáltal, hogy mindig lehetősége van rá, már olyan módon befolyásol(hat)ja a játékot, az azzal járó koncentrációt, a flow-élményt, ha tetszik, hogy végül ez lesz a központi elem, nem is maga a játékfolyamat, nem az az élvezet, amit maga a sport, a küzdelem okoz. Az utolsó tíz-egynéhány asszó közvetítését hallgattam végig a világbajnoki döntőből, és egészen biztos vagyok benne, hogy több szó esett arról, hogy milyen bizonytalanok a bírók, hogy Szilágyi Áron vagy az ellenfele épp reklamál, vagy azt kéri: nézzék vissza, mi is történt valójában, hogy kinek jár pont a történtek alapján. Tisztában vagyok vele, hogy milyen rettentő nehéz dolog lekövetni a vívás közben történteket, s hogy a hibaszázalék milyen magas a döntéshozók szempontjából (is), s hogy hasznos a technikai segítség, mégis az elsődleges érzés, ami kialakult bennem – és nem is tudnám megtagadni, hogy sportolóként is érzem, amit érzek, nem csak azért, mert idegesít az állandó kizökkentség-állapot mint hallgató –, hogy ez katasztrofális lehet magára a játékra és persze így a benne szereplőkre nézve egyaránt. Ha van olyan szegmense az emberi életnek, olyan területe, ahol az ott tevékenykedőknek tisztában kell lenni a hiba meglétének tényével, azzal, hogy mindig nem lehet tökéletesen működtetni a dolgokat, sőt, hogy a hiba szerves és fontos része a rendszernek, az a sport. Hogy a győzelem vagy a vereség van, hogy nem a felkészültség vagy a tehetség mértékén múlik, hanem egy adott állapoton, időnként bizony a körülményeken is, azon, hogy sok a változó, s hogy közben milyen lényeges, hogy bár a hiba meglétének, létrejöttének lehetőségével időnként szembesülünk, az ne befolyásoljon minket annyira, hogy végül ne legyünk képesek a feladatunkra koncentrálni teljes erővel. Esetünkben persze, mondanák sokan, profi sportolókról van szó, akik nem csak hogy a legjobbak abban, amit csinálnak, hanem a lehetőségeik, hátterük miatt pszichésen is sokkalta felkészültebbek, így a hibával, amennyiben azzal szembesítik őket, minden bizonnyal szembe is tudnak nézni. De hol van az a határ, ahol már átbillen ez az egész – hiszen mégsem gépekről van szó –; amikor már annyira intenzívvé válik a beavatkozás, a visszakövetés, az ellenőrzés, hogy mind a ráfordított időnek, és a játékban benne rejlő érzéseknek olyan hatalmas mennyiségét uralja le, mely káros a koncentráció és a versenyzéshez szükséges (lelki) egyensúlyállapot megtartásához? A döntő utolsó tíz asszójának szinte mindegyikét videózás követte, és igen nagy mértékű volt a tanácstalanságból és bizonytalanságból fakadó feszültség magukban a közvetítőkben is. A sisakját a földhöz vágta, reklamál, dühöng, a bírók húzzák az időt, megint videóznak, mindenki tanácstalan, sorra érkeztek ezek, és az ezekhez hasonló kifejezések, melyek többek közt abból fakadhattak, bennem legalábbis újra és újra megfogalmazódott ez a gondolat, hogy az állandó hibaellenőrzés lehetősége már a biztos szívvel és ésszel végzett ítéleteket is aláássa. Hogy a nagy bizonyosság-érzet utáni vágyakozás sokszor csak a bizonytalanságot erősíti, és olyan érzéseket generál, olyan területeket, vitatereket nyit meg, melyek nem léteznének, ha netán több teret hagynánk meg magának az embernek, vagyis jobban bíznánk a másikban, és persze önmagunkban.

fotó: MTI/Czagány Balázs

Amikor mindannyian a Facebook-on lógunk, felmerül néha-néha a kérdés, hogy megtehetjük-e, hogy ezzel töltsük az időnket, lelkiismeret-furdalás nélkül mondhassuk, hogy nem haszontalankodtam. Mert, mit jelent a fészbúkolás? A ráérősök lanyha tevékenysége, a magamutogatásra hajlamosak egyik legjobb platformja, a politikai hőzöngőket és gondolkodókat tömörítő virtuális hely, stb., ami egy-egy meghirdetett esemény kapcsán valóságos is lehet. Sokan használják konzekvensen saját munkáik – képzőművészeti, irodalmi, technikai, sport, gasztro – bemutatására, ezeket alkotói oldalnak nevezhetjük.
Most egy olyan facebook-oldalt szeretnék bemutatni, melyet önmagában is műalkotásnak gondolok.
Ezen az oldalon nem a megosztott tartalmak a művek, hanem az egész. Itt, többnyire saját fotók segítségével egy szabadasszociációs mezőben igyekszem feltárni egy-egy  vizuális problémát. Hisz a művészetről nem nehéz gondolkodni, pontosabban nem is nehéz művészi látásmódot kialakítani, mely aztán a mindennapi létezésünket is szabadabbá teheti. Ez a szabadelvű – mindenképp pozitív hozzáállású, de nem pozitivista, tehát nem racionális megközelítésű – irány képes olyan összefüggéseket megteremteni, ami tulajdonképpen egy új művet hozhat létre. A módszer eredménye: egy-egy új szó születése. A szót körbeírja, alátámasztja a történet. Tizenöt éve működik a facebook, de eddig egy-két olyan oldalt találtam csak, melyet önálló műnek lehetne nevezni (dokumentarista fikció, konceptuális fb.-oldal), de olyanra nem akadtam, melyről egyértelműen kinyilvánította volna valaki, hogy ez műalkotás. A facebook-műalkotás az előadásmódban vállalt szerep, a (egy) szerepjáték által nyer új formát. Érdekes kísérlet lenne klasszikus viszonyok közé helyezni, múzeumban bemutatni. Itt van esély arra, hogy a szakmai diskurzusba bekerüljön. De, van-e erre szükség? Új, köztes alkotói és felhasználói mezők születnek. Azt hiszem, hogy egy olyan paradigmaváltás zajlik a művészeti életben (is), ahol az új technológiák ezer új utat nyitnak meg az arra nyitott felhasználók előtt. Felmerül az a kérdés is, hogy „csak” egy passzív, felhasználó akarok-e lenni, vagy inkább „igába hajtva az anyagtalanságot” én alakítsam a tartalmat. Az új út az új út. Smile.

Amikor megjelenik egy új médium, mindig új lehetőséget kínál a művészetek megjelenítésére, illetve művészi eszközként való használatára. Jelen téma esetében, már bemutatásra került a mű, a debreceni MODEM-ben, a Megy, Marad, Megáll – Go, Stay, Stop nemzetközi, csoportos kiállítás keretein belül. Itt egy laptopon lehetett tanulmányozni az említett oldalt, melyet egy dekorációs háttér emelt ki.

 

 

Vanhalenológia – Van Thomas [1]

Az alkotó egy szerepjátékba burkolózva vanhalenológus professzorként definiálja magát: „A vanhalenológiai képzés a vanhalenisztikai facebook tanszéken (itt) található, ami nemrajongás – szaknyelven „defanatitív” képzésen alapul. Ez a vizuális kurzus elsősorban képek segítségével igyekszik feltárni a vanhaleni kódot. Utánajárunk, hogy Eddie Van Halen gitárja felületén és a gitárszólóiban 1978-tól megjelenő dekonstruktív minta honnan eredeztethető, és merre mutat előre. Hangsúlyozandó, hogy ez nem egy rajongói oldal, nem a zenekart vagy Edward személyét, és nem is a gitárjait tárgyaljuk, azonban előfordulhatnak az ezekkel való kapcsolódási pontok.
A képzés ingyenes, azon bárki részt vehet. A tananyagot like-okkal, mégpedig „delike”-okkal értékelik – ez nem egyenlő a dislike-kal! – ami azt jelenti, hogy a hallgatók értékelik a professzort, nem pedig fordítva. Már most láthatjuk, hogy sok „de” előképzőre számíthatunk. Előfordulhatnak olyanok mint: determinál, deprimál, dekolonizál, destabilizál, desilabizál, denevér, vagy a deigen. Esetleg: Derrida. Azaz, ez egy „de” alapú nem képzés.” – olvashatjuk a névjegyben.
Valójában teljesen nyilvánvaló, hogy az alkotó gyerekkorában (1982) léggitározásos ugrándozás a nagy sárga nyitott kanapén nyomait próbálja kibeszélni önpszichoanalízis kezelés útján. Nem mint traumát, hanem életre szóló élményt. (A Diver Down című, akkor frissen kijött albumot a barátom bátyja szerezte be egy olasz kamionostól, mert akkor még itthon nem volt elérhető. Az ágy mögött dugdosta, hogy mi, kicsik ne férjünk hozzá. Ám hiába…)

De ki is ez az Eddie Van Halen? A nyolcvanas évek egyik meghatározó amerikai rock bandájának gitáros vezéralakja. A glam második vonulatába tartozó együttes nevét, Alex Van Halen dobos, és Eddie Van Halen gitáros-zeneszerző családnevéről kapta. Heavy Metal-t játszottak, de nem a fekete, szögekkel kivert bőrdzsekis prekoncepcionált suta ideológiák mentén alakult zenei vonulatba tartoztak, hanem vidámabb és zeneibb, fiatalemberek lévén lányokról daloló ágazatba. Zenéjüket erősen meghatározta a kaliforniai azon belül Los Angeles-pasadénai zenébe ágyazott újítások, kísérletezések (Pretty Woman feldolgozás, The Full Bug, Dancing In The Streets feldolgozás, Happy Trails feldolgozás stb.) Rendkívül eredeti hangzásokkal kivitelezett absztrakt betétekkel ötvözték a dallamos zeneszámaikat. Eddie fejlesztette ki a stílus teremtő „tapping” gitározási technikát. Ma már nincs olyan gitáros, aki ne használná azt. (Előtte csak egy olasz gitáros, Vittorio Camardese alkalmazta akusztikus gitáron, amiről egy 1965-ös felvétel látható a You Tube-on. Hogy Eddie ismerte-e őt, valószínűtlen, de mindegy is.) Ami meglepő, hogy játék-technikai és hangzás-élmény a zenekar vizualitásával egységben jelenik meg.
Eddie Van Halen fekete színű gitárját szétszerelte, és egy speciális festőállványra erősítette, majd vastagabb- vékonyabb ragasztószalagokkal tekerte be, és lefestette fehérre. A ragasztószalagok helyén alakultak ki a fekete csíkok, és ezzel a megjelenéssel játszotta végig a ’78-as amerikai turnét. Ám a mű még nem volt kész. Irány a festőállvány: most a fekete-fehér felületet egyszerre takarta ki ragasztószalagokkal, majd a gitárt lefestette pirosra, minek következtében a piros gitáron fekete-fehér csíkok jelentek meg. Ezzel olyan erős vizualitás jött létre, melyet azóta is használnak világszerte. Nem pusztán egy gitáros festegette a számára legkedvesebb tárgyat, hanem vizuális forma-robbanást vitt végbe.  Jaques Derrida Grammatológiája 1967-ben jelent meg, valószínűnek tartom, hogy Eddie nem olvasta, viszont mint érzékeny művész a dekonstruktivista korszellemet más utakon is magába tudja szívni, hogy ujjain keresztül hangban és festményben ábrázolhassa. Igen, festményben. Korábban Hendrix festett virágokat egy gitárjára (1967), és Eric Clapton kapott két, holland művészek által festett gitárt (Marijke Koger, Simon Posthuma 1967), Keith Richards (1967) és Jimmy Page (1967) is festegette gitárját.[2] (Itt meg kell jegyezni, hogy ’67-ben gitárfestő UFO invázió lehetett.)  Ám, következetes és szenvedélyes gitárfestés csak most kezdődött el Eddie munkásságával, melyet aztán gitáros nemzedékek követtek. A gitár itt inkább a hagyományos festővásznat helyettesíti. Míg más, hivatalos festők a vászon alakjával és festékfelület vastagságával kísérleteznek, addig Eddie a használati tárgyra fest, aminek önálló alakja is plusz egy vizuális tényező. Galériák és múzeumok helyett koncerttermekben, stadionokban sok millió embernek tudja bemutatni. A minta megjelenik a ruházaton, a lemezborítón, és a zenekari fotókon, mint a Women and Children First c. albumon, egész egyszerűen: dekonstruktívan állnak. Nem egyetlen gitárról beszélünk: már az első változatból is kettő volt, majd újabb keresztcsíkosak követték többféle színben és formában, majd sorozatokat festett a piros-fekete-fehér több későbbi változatából. Végül úgy alakult, hogy saját gitárgyárat hozott létre, aminek kínálatában ott szerepelnek a csík nélküli új gitárok mellett az ikonikus 3-4 mintázattal, színnel és formával ellátott replikák. [3] Tehát, a gyár most is működik, a zenekar pedig koncertezik és lemezeket ad ki.
Nem volt célja képzőművészetként bemutatni e tárgyakat, de összművészeti produktumot hozott létre, zene-festmény-öltözet- színpadi show. Nem volt célja képzőművészetként bemutatni, de jelenleg a Metropolitan Art Museum (New York), Play It Loud c. kiállításán sok más – szerintem ehhez képest jelentéktelen – gitárral együtt szerepel. Ugye, Duchamp Forrás című műve óta tudjuk, hogy egy használati tárgyról tudunk képzőművészeti kontextusban is gondolkodni.

Mégis, nem Eddie Van Halen munkásságát mutatja be a Vanhalenológia mű https://www.facebook.com/Vanhalenol%C3%B3gia-Van-Thomas-540603743067236/, hanem gitárja csíkjai kapcsán elmerülünk a múlt és jelen láthatatlan társadalmi mintázataiban, vagy mint design elemen gondolkodunk, vagy az utcán elénk táruló vizuális lehetőségeket értékeljük a téma hálóján átszűrve. A mű képzőművészeti látásmódba ágyazott irodalom, vagy irodalomi alapú képzőművészet, vagy alapba ágyazott irodalmászat, vagy vészesen képzett birodalom.

További érdekesség, hogy egy vers következik:

Csíkok

De konok izgága igazsága csak írok
izmusok mennek csíkok mentén
de láthatatlan mozgást ábrázol

a struktív önmagában nem áll meg
hát alátámaszt a mente
mit páratlan látvánnyal bírok.

Ikonok akarata csak sírok
állvánnyal lebeg a mű
de látható, hogy mást mázol

viszont, tovább már nem hasad
hát nem vet ölébe a halom
fák alatt fekszenek a sírok.

 

[1] https://www.facebook.com/Vanhalenol%C3%B3gia-Van-Thomas-540603743067236/

[2] https://www.metmuseum.org/exhibitions/listings/2019/play-it-loud

[3] http://www.evhgear.com/

 

Előrebocsátom, hogy ezzel a címmel senkit nem áll szándékomban megsérteni, csupán érzékeltetni szeretném annak a jelentőségét, amiről írok…

Középkorú már az a generáció, az úgynevezett X, aminek a tagjai nagyjából a ’60-as évek végétől a ’70-es évek közepéig születtek (plusz-mínusz egy-két év). Jómagam is ennek a generációnak a tagja vagyok és gyakran hívom magunkat “elveszett generációnak” (olvastam korábban ilyen elnevezést is).
Mi vagyunk azok, akik ma már a negyvenes, ötvenes éveinket tapossuk és kőkeményen “visszük a hátunkon” az egész társadalmat, még akkor is, ha ez így elsőre túlzásnak hangzik. Pedig így van.
Hatalmas terhek vannak rajtunk és mégis olyan, mintha nem is léteznénk. Ez nem magyar sajátosság, közel sem az, megfigyelhető egész Európában, sőt, az egész úgynevezett modern világban (a fejlődő országok tekintetében ebbe a témába most nem mennék bele).
Nem állítom, hogy az előttünk lévő generációknak ne lettek volna komoly problémái, óriási vállalásai, sőt, ahogy azt sem állítom, hogy az utánunk következőknek ne lennének. Mégis az az érzésem (és bizton állítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül), hogy rólunk kevés szó esik és ami “esik”, az sem úgy és olyan értelemben, ahogyan kellene.
Úgy tűnik, mintha nem is léteznénk, pedig nagyon is létezünk.
Ha a magyarországi viszonyokat nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a generáció még a Kádár-rendszerben, annak a végén volt gyerek, tehát abban a korszakban szocializálódott. A rendszerváltáskor sokan még iskolába jártunk (én magam elsős gimnazista voltam), a főiskolai, egyetemi felvételinket a legtöbben még a “régi” rendszer szerint szenvedtük végig, értsd: sok esetben egy felsőoktatási intézményt jelölhettél meg, és ha oda nem kerültél be, mert nagyon magas volt a pontszám, amit el kellett érni és óriási volt a túljelentkezés (főleg a ’70-es években születetteknél volt ez így), akkor mehettél dolgozni és egy év múlva próbálkozhattál újra, aztán vagy sikerült, vagy nem. Ne felejtsük el azt sem, hogy azokban az időkben még koránt sem nőttek minden bokorban felsőoktatási intézmények, szóval a dolog nem volt olyan egyszerű.
Ha a világban az utóbbi évtizedekben végbemenő óriási technikai fejlődés oldaláról közelítjük meg a dolgokat, akkor pedig azt mondhatjuk, hogy az X az a generáció, amelyik például a számítástechnikával a munkahelyén találkozott először, tehát nekünk magunktól kellett megtanulnunk mindent, ami ezzel jár, mert nem adta a “szánkba” senki (ebben a dologban már a közvetlenül utánunk jövő Y-generáció is jóval szerencsésebb, mivel nekik nem felnőttként kellett ezeket a készségeket elsajátítaniuk).
Mi elkezdtük az életünket egy viszonylag biztos, kiszámítható közegben (politikai elemzésekbe nem mennék bele, ez az írás nem erről szól), ahol persze akadtak változások, de azok kis odafigyeléssel és szorgalommal követhetőek voltak.
Az első munkahelyünkre kisebb-nagyobb nehézségek árán be tudtunk kerülni (hogy azok sokszor mennyire nem voltak megfelelőek a számunkra, sem egzisztenciálisan, sem szellemileg, azt most talán hagyjuk) és még azt tanultuk (és el is hittük), hogy aki keményen és tisztességesen tanul, küzd és dolgozik, az viszi valamire az életben.
Aztán a legtöbben gyorsan szembesültünk azzal, hogy ez nem így megy.
Nem állítom, hogy nincsenek köztünk a szó valódi értelmében sikeres emberek, mert nyilván vannak. De én most nem róluk szeretnék írni, hanem a többségről: azokról az X-esekről, akiknek valahogy nem jött be az élet, pedig mindent megtettek azért, hogy ez ne így legyen.
Az úgynevezett modern világban az elmúlt 15-20 évben bekövetkezett változások sem kedveztek nekünk. Sokan csonka családban, elvált szülők gyerekeikként nőttünk fel és ha mondjuk az egyik szülő (legtöbbször az apa) kilépett az életünkből, akkor “jobb esetben” csak végig asszisztáltuk azt, ahogy az anyáink gürcölnek azért, hogy legalább nekünk jobb legyen, apai minta nélkül, rosszabb esetben már igen korán kis felnőttekké váltunk, jóval nagyobb terheket cipelve, mint gyerekkorban kellene.
(Még egyszer írom: nem állítom azt, hogy másoknak, korábbi vagy későbbi generációkhoz tartozóknak ne lettek volna, vagy ne lennének adott esetben ennél súlyosabb problémái, de én most nem róluk írok.)
Az X-esek, vagyis mi, a “nagy vesztesek” vagyunk azok, akik bár rengeteget dolgozunk (és ezt a legtöbbször szó szerint kell érteni), mégsem tudunk eredményeket felmutatni (a kevés szerencséstől most tekintsünk el).
Nem magyar sajátosság, hanem egész Európában megfigyelhető, hogy nehezen szerzünk elfogadható, a képzettségünknek megfelelő állást, amit bizony már közel sem olyan könnyű megtartani, mint amilyen mondjuk húsz éve volt. Folyamatosan ömlik ránk az, hogy mindenhol verseny van (amivel egy időben az is tény, hogy bizonyos szektorokban meg munkaerőhiány van, de most ebbe se menjünk bele, mert nem erről szeretnék szólni), a ma megszerzett és így betöltött állások holnap megszűnhetnek, vagy azokat másokkal töltik be és még mindig tendencia (roppant helytelenül, teszem hozzá) a “ha nem tetszik, el lehet menni, százan jönnek a helyedre”-mentalitás.
Régebben, ha hosszabb ideig dolgoztál valahol és jó voltál, megbecsültek. Ha anyagilag nem feltétlenül tudtak, legalább erkölcsileg. Ma ez nincs, illetve, ha mégis van, akkor az kuriózumnak számít. Fentiekhez tegyük még hozzá azt az ugyancsak az egész modern világra jellemző nóvumot, hogy bekerültek a képbe a robotok is (egyelőre még inkább csak riogatás szintjén), hogy majd jönnek és elveszik a munkánkat.
Az X-esek nap, mint nap ezekkel a bizonytalansági tényezőkkel együtt dolgoznak, sokan minimális megbecsülés mellett. Családot, gyerekeket tartanak el, rengetegen egyedül. Ha kell és képesek rá, segítenek az idős szüleiknek, miközben a legtöbbször a saját lakhatásuk, megélhetésük is bizonytalan.
Ember legyen a talpán, aki ennyi fronton helyt tud állni, aki ennyi szerepben meg tud felelni.
A médiából mindezek mellett úton-útfélen harsog, hogy “nézzél ki jól”, mert ma ez is elvárás, “érezd jól magad” (ilyen szintű satu mellett ez azért elég nehéz), stb., stb. Értelmetlen, üres, sablonos lózungok a legtöbbször, de azért orrba vágják az X-est, rendesen.
Én személy szerint csak kapkodom a fejemet, hogy mi történik a világban, miért ennyire nehéz ma minden? Miért nem érezheti ma magát sikeresnek az, aki tisztességes munkával képes eltartani saját magát, a gyerekeit és mindent megtesz, ami tőle telik azért, hogy normális élete legyen?
Talàn, mert hatalmas a bizonytalanság és olyan szinten változik minden a világban, ami már-már követhetetlen. Közhely, de ma, ha valami nem jó, akkor nem megjavítjuk, hanem kidobjuk és veszünk újat. Nincs idő semmire, a javításra sem. Ugyanígy vagyunk az emberi kapcsolatainkkal is (szintén közhely, de igaz). Nem jók az emberi kapcsolatok. A mikroközösségekben sem. Olyan szinten megy a nyomulás, a taposás, fúrás, hogy az ember olykor azt hiszi, ez nem is a valóság, hanem egy rossz film. De nem az. Ez az élet. A mi életünk. Ilyen lett. Hogy miért, arról (is) regényeket lehetne írni.
Egy személyes példával élve: mit várhatnék a tágabb ismerősi körömtől, vagy az engem kevésbé ismerőktől akkor, amikor egy nálam sok szempontból szerencsésebb, engem hosszú évek óta ismerő barát ezt mondja: “– Én azt hittem, hogy te majd sikeres ügyvéd leszel!” Azt az aprócska tényt, hogy egy alapvetően hátrányos helyzetű családból indulva, támogatás nélkül nekem erre esélyem sem lett volna (esetleg akkor, ha tíz évvel korábban születek), valahogy figyelembe se veszi, “kidobja az ablakon”. Ahogy azt is, hogy sok-sok éve már, ha nem is ügyvédként, de jogászként dolgozom (az egyetemet a főiskola után, munka mellett végeztem el, saját költségen, ami bizony nagyon nagy áldozatokkal járt, ahogyan a később, szintén munka mellett elvégzett iskolákról is elmondható ugyanez), tehát valami közöm van a joghoz és tíz éve nagyrészt egyedül tartom el a lányomat, mivel elváltam. Ezek a dolgok nem számítanak, mert nem láthatóak és nem feltétlenül lehet őket pénzre váltani, vagy nem úgy, ahogy azok gondolják, akiknek szerencséjük volt, vagy olyan családból indultak, ahol bőven kaptak erkölcsi és anyagi támogatást a céljaik eléréséhez.
A mindennapi, tisztességes, embert próbáló küzdelem nem számít, nem érték. Ahogy az sem, hogy lassan tíz éve írok rövid prózát, amit elég sűrűn közölnek irodalmi lapok. Nem látszik, nem lehet vele kérkedni, mint egy márkás autóval, vagy egy frissen felújított, méreg drága lakással. Megjegyzem, egész más, ha utóbbiakat a szüleidtől kapod és megint más, ha te magad dolgozol meg mindezért, adott esetben jó nagy hitelt is bevállalva, ahogy sajnos sokan kénytelenek.
Mi van a világgal? Ennyire nem tudunk különbséget tenni eredmény és eredmény, valódi és hamis között? Tényleg normális az, hogy ennek a – velem egyébként egykorú – barátnak a szemében én nem vagyok más, mint egy “be nem váltott ígéret” azért, mert nem lettem “sikeres ügyvéd”? (Halkan jegyzem meg, hogy a közelmúltban egy ideig dolgoztam alkalmazott ügyvédként, tehát megpróbáltam ezt is, azonban a pályával járó abszolút bizonytalanság és kiszámíthatatlanság egy egyedülálló nőnek kiskorú gyerekkel vállalhatatlan.)
Itt vagyunk tehát mi, az X-esek és a legtöbben nem érezzük jól magunkat. Próbálunk tenni ellene, a saját szintünkön, a lehetőségeinkhez képest: soha annyi sportoló 40-est, 50-est nem láttam a lakótelepi sportpályán, mint az utóbbi években. Sokan felnőttként is képezzük magunkat, munka mellett szerzünk újabb végzettségeket, sajátítunk el újabb ismereteket, technikailag is haladunk a korral, online vagyunk éjjel-nappal, mert felfogtuk, hogy ez kell az életben maradáshoz. És valahogy mégsem megy. Nem úgy sikerülnek a dolgaink, ahogy szeretnénk, pedig a legtöbben nem akarunk sokat, nem vágyunk semmiféle luxusra, csak egy viszonylagos biztonságra, kiszámíthatóságra.
Van még valami, ami ennek a generációnak a nagy-nagy sajátossága: a munkához való hozzáállás. Ez az a korosztály, amely tagjainak szinte bármilyen munkát oda lehet adni, meg fogja csinálni (ha mégsem, annak a legtöbbször az az oka, hogy nem kapja meg a munka megfelelő elvégzéséhez szükséges információkat, illetve segítséget). És nem csak azért végzi el a munkát, mert ebből tartja el a családját (bár ez a legfontosabb ok, ez kétségtelen), hanem azért is, mert ezt a generációt még így nevelték, mert ez van belénk kódolva. Ez az a korosztály, amelynek a tagjai a legritkább esetben “szólnak vissza”, vagy követelőznek a munkahelyükön (is). Hogy ezért a tulajdonságunkért a fiatalabbak tisztelnek -e minket? Nem. (Elnézést a kivételektől.) Sokunkkal úgy beszélnek a főnökeink (itt is tisztelet a kivételnek, mert van azért), hogy mi szégyelljük magunkat helyettük. Az, hogy idősebb vagy fiatalabb a (gyakran alkalmatlan) vezető, ebből a szempontból mindegy, mert bőven akad példa mindkettőre. A megalázás, a másik ember önérzetének a sárba tiprása, az önbizalom módszeres rombolása, meg a többi, ami ezzel jár, elfogadhatatlan.
Mi vagyunk azok, akik sokszor kifejezetten kevés fizetésért dolgozunk (ellentétben a nálunk fiatalabb Y-generáció tagjaival, persze itt is van kivétel, nem mondom, hogy nincs) és nem kérjük számon a csocsóasztalt meg a kávét és a gyümölcsöt a főnökeinktől (a példa sarkított, de sajnos van valóságalapja).
Pedig lenne mit tanulni tőlünk, például a munkához való hozzáállást, a kitartást, a küzdeni tudást, ahogy annak idején kezdőkként mi is tanultunk az idősebbektől, ha úgy láttuk, hogy érdemes. Mert minket még így neveltek.
Na, ez ma nincs, illetve ez sincs.
Kinek a hibája? Valahol mindannyiunké.
Meddig lesz így? Nem tudom. Mindig így lesz? Ezt sem tudom. Nincs a zsebemben a bölcsek köve.
Csak azt tudom és érzem, hogy ez a tendencia, ami az utóbbi években az úgynevezett modern világot jellemzi, sok szempontból nagyon nem jó.
Kell a fejlődés és a változás. De ésszel és nem ész nélkül, agresszívan össze-vissza kapkodva, kimerült, idegbeteg, mentálisan problémás emberek tömegeit „kitermelve”. Kell, hogy lássuk, ki miben jó és hagyni kell ott, azon a területen érvényesülni, mikro- és makroszinten egyaránt.
Meg kellene tanulnunk sokkal jobban becsülni egymást (és talán önmagunkat is) és ha valaki valamiben tehetséges, vagy csak simán ügyes, akkor azt elismerni.
Például: észrevenni, hogy az X-esek lelkiismeretes, szorgalmas, megbízható munkaerők. Ők az Igavonók (a szó abszolút jó értelmében), akik viszik a hátukon az egész hóbelebancot, minden egyes nap…
Szóval: kérnék egy kicsivel több tiszteletet, megbecsülést nekik, nekünk!
Mert nem igaz, hogy láthatatlanok vagyunk.

Budapest, 2019. június 16.

 A brazil építészet egyedülálló alakja, Brazíliaváros építője, Oscar Niemeyer ( teljes nevén Oscar  Ribeiro de Almeida Niemeyer Soares Filho ) 1907 december 15-én Rio de Janeiróban látta meg a napvilágot. Munkásságával egyedi arculatot teremtett Brazíliának.
Jómódú szülők gyermekeként nő fel Rióban, és fiatalkorában kicsapongó életet él. Ennek köszönhetően elég későn fejezi be a középiskolát, és az egyetemet is későn kezdi el. Építészetet az Escola de Belas Artesben tanult, és már egyetemi évek alatt bedolgozott Lúcio Costának, a neves tervezőnek. Első jelentősebb feladata  a Nevelési és Egészségügyi Minisztérium riói épületének megtervezése volt. Costa irodáját bízták meg a projekttel, ő pedig Niemeyerre és a Le Corbusier svájci építészre  bízta a feladatot. Le Corbusier jelentősen hat majd Niemeyer szemléletére.
A nemzetközi hírnevet majd az 1939-es New York-i világkiállítás hozza el Niemeyernek, ahol is a brazil pavilon akkora sikert arat, hogy New York polgármesterétől megkapja a város kulcsait. Következő nagy vállalkozására 1940-ben kerül sor, mikor Kubitschek, akkor még Belo Horizonte polgármestere, megbízza a Pampulha-tó menti új városrész megtervezésével. A projekt legjellegzetesebb épületei: a kaszinó, étterem, yachtklub és az Assisi Szent Ferenc templom. A templom azonban egyedi stílusával kezdetben az egyház nemtetszését váltotta ki, és csak 1959-ben voltak hajlandóak felszentelni azt.
1945-ben Niemeyer belép a brazil kommunista pártba. A marxista eszmék egész életét végig kísérték. Barátja Fidel Castro úgy emlegette: „Niemeyer és én vagyunk az utolsó kommunisták ezen a bolygón”.  De meggyőződése miatt több kellemetlen elutasítás is éri: 1947-ben például meghívják professzornak a Harvard Egyetemre, ám kommunista nézetei miatt nem kapja meg a vízumot.
A legjelentősebb projektje, amely világra szóló ismertséget szerez neki, Brazíliaváros legfontosabb épületeinek tervezése lesz. Kubitschek elnök őt és korábbi főnökét, Lúcio Costát bízta meg az új, semmiből létrejött főváros megvalósításával. A várost magát Costa, a fontosabb épületeket pedig Niemeyer tervezte, aztán 1957-ben  ő lett a főépítész. Az 1964-es katonai puccsal azonban helyzete Brazíliában megváltozik. „A kommunista építészet helye Moszkvában van„ hirdette a jobboldali hatalom. Niemeyer irodáját feldúlták, megrendeléseit felforgatták, ő pedig száműzetésbe vonult, egész pontosan Párizsban nyit irodát. Hazájába majd csak 1985-ben tér vissza. 2002-ben megnyílik a róla elnevezett, a modern brazil építészetet bemutató Oscar Niemeyer Museum. A múzeum Curitiba városban található — az épületet természetesen maga Niemeyer tervezte.  Pár nappal a 105-ik születésnapja előtt, 2012. december 5-én hunyja le a szemét Rio de Janeiro-ban.

Niemeyer inkább épületszobrásznak, mintsem építésznek tartotta magát. „Nem érdekelnek a derékszögek vagy az egyenes vonalak, a kemény és rugalmatlan dolgok, amelyeket az ember készít. Engem a szabadon áramló, érzéki kanyarulatok vonzanak. A kanyarulatok, amelyeket megtalálok az országom hegyeiben, a folyók kígyózásában, az óceánok hullámaiban, a szeretett nő testén. Az egész világegyetemet kanyarulatok alkotják” – vallotta saját művészetéről. Nagyvonalúan bánt a térrel, melybe monumentális, jelentőségteljes vasbeton épületeket helyezett el. Elegáns, könnyed vonalakat alkalmazott. Művei a modern, brazil építészet meghatározó elemei lettek, ezen kívül az európai építészetre is jelentősen hatottak. Hitt a meglepetés erejében – álma egy olyan „jobb világ” megteremtése volt, ahol az építészet mindenkit szolgálna, nem pedig csak a kiváltságosokat. Mindig kiállt a szegényekért. „Tranquilo com a vida” címmel dalt is írt a nyomornegyedek lakóiról.

 (Kortárs Művészetek Múzeuma (Museu de Arte Contemporânea de Niterói)

1991-ben Niterói város polgármestere kérte fel Niemeyert a múzeum megtervezésére. Az  1996-ban átadott épület leginkább egy leveses tálat vagy csészét idéz. A sziklaszirt szélén álló (kilátással Rio de Janeiróra) háromszintes, kúpszerű múzeum hajlásszöge megegyezik a horizonton lévő Cukorsüveg-hegy ívével. Általában még repülő csészealjhoz szokták hasonlítgatni, azonban az alkotója mindig virágként emlegette. A múzeumba piros szőnyegű, íves betonrámpán lehet feljutni. A művész a róla elnevezett sétány mentén még további épületeket tervezett.
Többek között: a Brazil Filmszínház múzeuma, Juscelino Kubitschek tér, Robert Silveria Emlékközpont, Oscar Niemeyer Alapítvány Épülete, Népszínház, hajóállomás, katedrálisok, kápolna, melyek közül a legtöbb meg is épült. Niemeyer olyan formailag egymástól különböző betonépületeket tervezett, melyek esztétikailag összehangoltak és lágyan belesimulnak az őket körülvevő tájba. „A Niemeyer út tervezése során lehetőségem nyílt arra, hogy a képzőművészetet és az építészetet egyesítsem. Már régóta foglalkoztatott ez a gondolat” – nyilatkozott Niemeyer a róla elnevezett sétányról.

Népszínház ( Teatro Popular de Niterói)

 

A színházat 2007-ben, a tervezett határidőhöz képest nyolc évvel később avatták fel. A tervezésben Niemeyer segítségére volt Bruno Contarini szerkezeti mérnök, akivel több alkalommal is dolgoztak együtt. A színházat íves, könnyed, kanyargó vonalak jellemzik: fehér alapon színes (sárga, piros) betétek, valamint stilizált ábrák az épület oldalán. A sárga főhomlokzaton vidám, női alakok. A kék égbolttal  az összhatás egy kicsit megidézi például Joan Miró képi világát is. Legtalálóbban talán maga az alkotó fogalmazta meg épületének sajátosságait: „Ebben a színházban építészetem lényegét fogalmaztam meg. Az emberek által létrehozott derékszögek és az egyenes, kemény, rugalmatlan vonalak világa különösképpen nem érdekel engem. Azok a szabad és érzéki görbék vonzanak engem leginkább, amelyeket a hazám hegyeiben, a kanyargó folyóiban, az ég felhőiben, a tenger hullámaiban és a szeretett nő testében fedezek fel. A teljes univerzum görbékből tevődik össze”. Az épület előtt itt is, akárcsak az előbb bemutatott múzeum épületén, spirálként kialakított rámpa – ezen keresztül juthatunk fel a színházterembe.  Niemeyer színházának egyik legfontosabb jellemzője a külső és belső tér közötti átjárhatóság. Az emeletről kitekintve itt is Rio de Janeiro tárul a szemünk elé. A főhomlokzat nyitható, így lehetőség van, akár bizonyos rendezvények, kintről, az épület előtti térről való megtekintésére is.  A sárga homlokzat és a belső zöld fal megidézik a brazil zászló színeit is, amely a művész hazaszeretetét is tükrözi.

 

Kubitschek-tömb (JK building, Belo Horizonte)

 

 

Casa das Canoas (Rio de Janeiro)

Niemeyer egyik leghíresebb alkotása a saját háza. Itt a természet egyszerre harmóniában áll az épülettel és ellenpontja is annak, a kertben a belső térbe (belülről nézve) szinte betörni készülő sziklával. Ezzel szinte összeolvad a két tér. Kintről nézve pedig a látvány olyan érzést kelt, mintha a szikla bentről kúszna kifele és lágyan folydogálna bele a medencébe.

(a lakóház Niemeyer által készített vázlatai)

 

A Brazíliaváros-projekt

Az 1940-es, 50-es években Brazíliában végbemenő jelentős mértékű modernizáció terméke Brazíliaváros. 1956-ban Kubitschek miniszterelnök és kormánya úgy döntöttek,  új fővárost alapítanak az ország belső részében, és ide fogják telepíteni a brazíliai lakosság adminisztratív, állami szektorban dolgozó rétegét, azaz az elitet. Az 1957-es pályázaton Lucio Costa, Pilóta (Plano Piloto) terve nyert. A pilóta elnevezés onnan eredt, hogy a tervek alapján a város felülnézetből egy repülőgépet formált. Costa célja a tervezésnél arra törekedett, hogy az adminisztratív városrészt (civitas) elválassza a mindennapi élet tereitől (urbs). A legjelentősebb épületek tervezésével (például: Nemzeti Kongresszus, Katedrális) pedig Niemeyert bízták meg. A várost mintegy 41 hónap alatt fel is építették és 1960. április 22-én nyitották meg. 1987-ben pedig a Világörökség részévé vált.
A város utópisztikus tervének célja a brazil lakosság, társadalom átnevelése, rendszerezettségre, szervezettségre szoktatása lett volna, azonban ez kudarcot vallott, hiszen a város gyakorlatilag élhetetlen volt. A tervezők azt sugallták, hogy miképpen kellene élnie az embereknek, akiknek a kulturális beállítódásától ez a fajta mentalitás teljesen idegen volt. A projekt nagyon megosztó véleményeket generált. Egyesek csodálták az eredményt, gyönyörű munkának, varázslatosnak tartották.  Mások, mint például Ricky Burdett urbanisztika professzor bírálták a tervezőket: „A probléma az, hogy ez nem egy város. Ilyen egyszerű. Nincsenek meg a városi lét alapvető tényezői, mint a rendetlen utcák, lakások a boltok felett, irodák a közelben. Ez egyfajta irodaváros az önkormányzatnak. Az emberek csütörtök este rohannak szórakozni São Paulóba és Rióba”.
A város lakossága az évek alatt jócskán túlhaladta a tervezett 500 000 főt, napjainkban már körülbelül 3 millióan lakják. Niemeyer ezt negatívan értékelte. Ő a létszám feletti lakóknak inkább külön várost épített volna. A jelentősen megnövekedett lakosság miatt kialakult a város körüli agglomeráció és elindult a ”favellásodás” is. Burdett professzor szerint épp ezek azok a jegyek azok, melyekben kezd egy igazi város képe megmutatkozni. Érdemes kiemelni Zygmunt Bauman lengyel szociológus véleményét is, amely az utópia problematikus voltára világít rá: „Brasília talán tökéletesen megszerkesztett település olyan emberkék elhelyezésére, akik kémcsőben születtek, és ott nevelték fel őket; olyan teremtmények számára, akiket igazgatási feladatok és jogi definíciók alapján válogattak össze. Valóban (legalábbis szándéka szerint) tökéletesen átlátható hely az igazgatási feladatokkal megbízottak és azok számára, akik meghatározzák e feladatok tartalmát. Az is biztos, hogy olyan ideális képzeletbeli lakosok számára is tökéletes lenne, akik a boldogságot a problémáktól mentes élettel azonosítják, mivel nem tartalmaz ambivalens helyzeteket, választási kényszereket, kockázatokat és kalandlehetőségeket. Mindenki más számára olyan területnek bizonyul, amely meg van fosztva minden valóban emberitől.”
Most lássunk néhányat Niemeyer Brazíliavárosban található épületei közül! A képeket Marcel Gautherot készítette. Az 1930-as és az 50-es évek között jellemző lesz, hogy építészek és fotográfusok között hosszútávú együttműködés alakul ki. Oscar Niemeyer Marcel Gautherot-val ápolt ilyen jellegű munkakapcsolatot. Számukra a geometrikus kompozíciókkal való formai kísérletek váltak a modern építészet és a fotográfia fő mozgatórugójává, amely Brazíliavárost is szimbolizálta. Kialakul a modern építészeti fotográfia. A korban nagy jelentősége volt annak, hogy az adott épületekről megfelelő képek készüljenek. Ahhoz, hogy a szakmai körökben egy épület beszédtémává váljon, jelentősége legyen, különböző nívós építészeti, designer magazinokban kellett megjelentetni a róla készült képeket.

 

Elnöki palota ( Palácio da Alvorada)

 

 

Igazságügyi Palota (Palácio da Justiça)

 

Nemzeti Kongresszus (Congresso Nacional)

 

Nemzeti Kongresszus (Congresso Nacional)

Katedrális (Catedral de Brasília)

Álljon itt ismét egy idézet magától a művésztől, mely összefoglalja ars poeticáját: hogy mit jelent számára az építészet és mit is szeretne ez által közvetíteni: „Az épület egyszerre lehet praktikus és szép. Munkánk során mindig keresnünk kell a meglepetést. Legyen meghökkentő, ejtsen ámulatba, ragadjon magával az épület. Az épületeim megfelelnek az előírt követelményeknek, azonban ezen felül az emberek elvárnak bizonyos többletet, amelyet találékonyságnak neveznék. A cél, hogy az építészet műalkotássá váljon, érzelmet és csodálkozást váltson ki. Ez az, ami nekem a legnagyobb élvezetet nyújt. Könnyedebb és szabadabb építészetre törekszem kevesebb támaszték alkalmazásával. Így merészebb építészeti alkotások jönnek létre, nagyvonalúbb terek keletkeznek, ahol mi emberek is másképpen, újszerűen viselkedhetünk. A legfontosabb dolog nem is az építészet, hanem az élet, az ember. Az építészet az útja annak, hogy kifejezzem az eszményeimet: az egyszerűséget és az emberek közötti egyenlőséget. Az emberséget szolgálom munkámmal.”

 

 

Felhasznált irodal

https://tervlap.hu/cikk-nezet/nem-elte-meg-105-szuletesnapjat-oscar-niemeyer

https://maimanohaz.blog.hu/2017/08/15/modern_epiteszet_es_fotografia_braziliavarosban_oscar_niemeyer_es_marcsel_gautherot

https://www.origo.hu/nagyvilag/20121206-oscar-niemeyer-brazil-epitesz-epiteszeti-oroksege.html

https://www.britannica.com/biography/Oscar-Niemeyer

https://www.archdaily.com/577579/spotlight-oscar-niemeyer

https://www.nytimes.com/topic/person/oscar-niemeyer

https://www.archdaily.com.br/br/01-14512/classicos-da-arquitetura-casa-das-canoas-oscar-niemeyer

 

“Hiszek benne, hogy a közös nyelv összekovácsolhat minket…”

A zenei szférában friss és egyedi hangú az IDEGEN zenekar, énekesével, Kunics Olivérrel beszélgettem a zenéjük megszületéséről, önmaguk definiálásáról és hogy hogyan élték meg az elmúlt két évet.

Miképpen találtatok egymásra?

Az IDEGEN nem zenekarnak indult, hanem egy sajátos élethelyzetből született. Ott álltunk páran fiatalok 2016 nyarán, éppen hasonló problémákon mentünk keresztül mind, illetve akkor cseppentünk bele a párkapcsolatok világába. Rájöttünk, hogy nagyon nehéz férfiként működni. A zenekar mozgatórugója, hogy mi ezt képesek voltunk felismerni és megfogalmazni. Csonka család és helytállás az életben – Ez volt az egymásra találásunk esszenciája. Először csak pár dalt akartunk közösen alkotni, így nem tettük ki magunkat komolyabb elvárásoknak. Miután felvettük első kislemezünk anyagát már nem kellett kinyilvánítani, hogy mi zenekar vagyunk. Ez addigra egyértelmű lett mindenkinek.

Befogadóként is érezni köztetek koncert közben a kémiát. Hogy tudnád megfogalmazni az IDEGEN- jelenséget, illetve mit jelent számotokra a nevetek?

Ez egy antinév. Fontos volt, hogy ha egyszer gondolunk valamit a világról, és érzelmeket tudunk rendelni ehhez, akkor ügyelnünk kell arra, hogy mindez érthető legyen a hallgatóknak is. Elsősorban ezt tartjuk mindig szem előtt. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a mi nevünk fémjelezzen minket, ez legyen a garancia. Első kislemezünknél ez még nem játszott akkora szerepet, mert akkoriban még nem tudtuk magunkat sem behatárolni. Az IDEGEN név egyfajta tétet ad a zenekarnak, hisz amíg mi sem tudjuk, hogy kik vagyunk és a dalainkkal pontosan hol helyezkedünk el a saját zenei univerzumunkban, addig mondhatom zenekaron belüli célnak azt, hogy minden dallal közelebb akarunk jutni saját magunkhoz. Ha én már tudom, hogy hogyan lehet IDEGEN-dalt írni, és megértem a zenénknek a lényegét- akkor számomra nem lesz ez a zenekar.

Eddig 1 kislemezetek, a ’Fekete doboz’ és két nagylemezetek jelent meg, a ’Borda, mint rács’, illetve 2018 végén debütált ’Holdról indul Napra ér’. Frontemberként és basszusgitárosként mekkora változást éreztek önmagatokban – akár felfogást, akár zenei fejlődést tekintve?

Két év nem sok idő, de a zenekar mégis elképesztően hosszú utat tett meg ezalatt. A ’Fekete doboz’ úgy kapta a nevét, hogy mindannyian úgy éreztük akkoriban, hogy az életünk olyan kritikus pontra jutott, mint egy zuhanó repülőgép, amiből csak a fekete doboz marad fenn. Kezdetben, a csepeli próbaterem jéghideg falai közt kezdtünk játszani – ezt talán ma már nem is csinálnám. Nem azért, mert kényes lettem, hanem mert ott, azok között a falak között olyan érzelmi hullámvasúton mentünk keresztül, amit nem biztos, hogy újra ki akarnék próbálni. Durva volt mindezt megélni, de ez a korszak össze is kovácsolt minket. Ez a idő azóta heroikussá lett a szemünkben.

A ’Borda, mint rács’ anyagát nevezhetjük a ’Fekete doboz’ utórengésének. Ekkor kísértett egy kép: a bordáim kalitkaként fogják körül a szívem és nem engedik, hogy érezzek vele. De innentől kezdve ezt a „kamaszpanasz”-korszakunkat magunk mögött tudhattuk, mert valahogy mindent sikerült megemésztenünk és lassan elengednünk.

A ’Holdról indul Napra ér’ gondolati háttere egészen nyilvánvaló volt számunkra. Az éjszaka és a sötétség világából a zenekar kijutott a napfényre az idők alatt, és ezt próbáltuk zenei élményként kifejezni a közönségünknek. Mondhatjuk, hogy ekkorra szellemileg felnőtt a banda egymáshoz és a saját zenéinkhez is, ezért technikailag is sokat javulhattunk.

Érdemes a borítóképetekről is beszélnünk. Elakad a szavunk a Borda abszurd borítójától. Ez a látványvilág miképpen kapcsolódik a zenétekhez?

• 

 

 Katicababa – vagyis egy katica öltözetben heverő műanyag játékbaba – látható a ’Borda mint rács’ borítóján. Szerintem minden megfogható dolog mögött ott van egy kérdés, hogy kell-e ezt túlmagyarázni. Ez a ki-nem-mondás segít a zenésznek és a közönségnek egymásra találni. Akik meghallgatnak minket, azok a mi zenénkben ráismernek a saját életükre. A borítón szereplő baba az enyém volt. Kicsit olyan akartam lenni, mint ő: egy pizsamás kisgyerek. Ez a kitárulkozás nekem a gyermeki naivitást jelenti, miközben a műanyag baba mégiscsak magában rejti az abszurditást. A bizarr és kényszergyerek–létezés jellemezte a bandánk akkori helyzetét és gondolkodását.

Nálatok mi a folyamata a zene, illetve a szöveg megszületésének?

Működő módszerünk van. Improvizációból alakulnak ki a megragadható dallamok. Ezek alapján leszűrjük az első benyomásainkat, hogy milyen világot látunk ebben. Mikor konszenzusra jutunk, akkor kezdek el gondolkodni a dalszövegen. Nem tartom magam jó szövegírónak. A fiúk újra és újra elismétlik egy-egy dal részletét és arra improvizálok a megadott témában. Csak akkor dolgozom magányos íróként, amikor az improvizáció folyamán írt szöveget nyelvtanilag kijavítom. Abban hal el a legtöbb dal, hogy a következő munkaszakaszt, vagyis a hangszerelést nem bírja ki mindezek után. Egy dalnak alátámasztania vagy ellenpontoznia kell az adott mondanivalót. Ezt megszerkeszteni zeneileg  nehéz. A zenekaron belül van is erre egy kifejezésünk: húsból rántott daloknak nevezzük például a ’Tisztesség’, vagy a ’Csak a szépre’ dalainkat, mert a legrövidebb idő alatt születtek. Ilyenkor olyan érzelmi impulzus ragad meg minket, hogy nagyon hamar képes a dal és a hangszerelés megszületni. Például a ’Tisztesség’ szövege annyi idő alatt lett kész, míg átgyalogoltam az Erzsébet hídon. Nyilván az együtt alkotás során konfliktusok is keletkeznek, de fel nem merül az, hogy szakítsunk, hisz minden megoldható, mint egy családban.

Ha egy dolgot kellene kiemelnem a bandából, az a hangszerhasználat és az ebből adódó különleges hangzásvilág lenne, mely javarészt Langó Ádámhoz kötődik, de ilyen különleges effekt a visszhang is. Miért emeltétek be az ilyen elemeket a zenétekbe?

 Ádi, gyerekkori barátom, aki már akkoriban is érdeklődött az egzotikus hangszerek iránt. Úgy hozta a sors, hogy a latin ütős hangszerek világában találta meg igazán önmagát. Egyébként mind nyitottak vagyunk a hangzásban való kísérletezésre. Azt gondolom, hogy ez mára akkora univerzum lett, mint a hangjegyek világa, amit egy zenésznek kötelessége bebarangolni.

Jelenleg a 30Y előzenekaraként is felléptek. Honnan indult a közös munka és hogyan éltetek a lehetőséggel?

Ha jól tudom, már több helyről hallottak rólunk, amikor felajánlották azt a nagylelkű szívességet, hogy mentorálják az első nagylemezünk előkészítését. Ezután pedig sorban jöttek a koncertek, amik egyszer majd nagyon fognak hiányozni.

Emellett természetes érzés is a 30Y bandával dolgozni. Új társakat találtunk, családias a hangulat és velük zenélni egyedülálló érzés. Emberségük miatt is példaképeim. Tőlük kaptam mintát arra, hogy úgy is végig lehet csinálni ezt az egész zenei bizniszt, hogy nem vetkőzünk ki emberi mivoltunkból. A lehetőség, hogy a 30Y társaságában játszhatunk az ország különböző pontjain olyan érzés, mintha egy madárfészekben utazgatnánk. A közös munka során, amikor velük játszhatunk, nem csak tanulunk, hanem életre szóló élményeket is szerzünk. Olyan személyre szabott útmutatást kapunk, amit máshonnan nem tudnánk megszerezni – innen is köszönjük nekik!

Mi motivál titeket a továbbiakban?

 Nagy az egyetértés abban, hogy szeretnénk egy nagy közösséget kovácsolni. Szeretnénk színházi előadásokat, illetve más zenekarokat is magunk mellett tudni. Megszólítani és összehozni másokkal – nem kimondottan az IDEGEN miatt – azokat a kilógó embereket, akik úgy érzik, hogy tényleg sehová sem tartoznak. Fontos, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük. Hiszek benne, hogy a közös nyelv összekovácsolhat minket. Ki akarunk kísérletezni valami olyat, ami termékenyen vegyíti a különféle művészeteket, és megjeleníteni ezt a befogadóknak. Lehetőséget adni annak, aki valós kapcsolatot akar teremteni a többi emberrel. Ez lebeg a szemünk előtt, ezt nevezhetjük elég erős motivációnak.

Mennyire különbözik a színpadon jelen lenni, mint a nézőtéren? Ez az érzés miképp alakult át bennetek az idő múlásával?

Nem mérvadó a különbség. Koncertet a nézőinkkel alakítjuk, összekapcsolódunk, és együtt éljük meg a pillanatot. Ahogy haladunk előre, egyre jobban érezzük, hogy képesek vagyunk a közönséggel együtt lüktetni. Viszont van egy dolog, ami miatt más a színpadon lenni. Mindig azt hittem, hogy nem izgulok a színpadra lépés előtt, pedig ez nem igaz, csak szerencsésen csapódik ki bennem – koncentráció formájában.

Tudod kamatoztatni a színházban tanult technikákat és ötvözni a színpadi jelenléttel?

Szerencsére nem ötvözöm a technikákat. Nagy a veszélye annak, hogy a színész, aki zenél, inkább előadja jelenetként a dalt. A színpadi biztonságérzet viszont előny ilyen térben. Ez a jó a zenélésben: az aznap esti drámát – ami a zenelista– én állíthatom össze a hangulathoz illően.

Milyen terveitek vannak még?

Nemrég kijött a ’Csak a szépre’ című dal, amire mindenképp szeretnénk forgatni egy klipet. Számunkra fontos ez a dal, így mindenképp akarunk hozzá látványt is adni. Ez az első olyan dal, amit nem a saját életemből merítettem. A barátommal történt egy olyan eset, ami miatt képes voltam vele együtt érezni, és így tudott megszületni a dal.

A barátságunkról elmondok egy történetet. Ezzel a társammal először egy koncerten találkoztam. Ott beszélgettünk, legfőképpen a 30Y-ról. Később mondta el nekem, hogy ő még aznap este beírta a naplójába, hogy Kunics Olivér és az akkori koncert dátuma. Még szó sem volt saját zenekarról, ráadásul ő ehhez is később csatlakozott. Mikor már közösen jártunk koncertezni, elárulta, hogy neki mennyire sorsfordító volt az a beszélgetés. Ezért is érzem  fontosnak, egyben kényesnek, hogy együtt eljátsszuk ezt a dalt, de  ez egy izgalmas folyamat mindenki számára.

 

 

Garbien Lilla
2019

Portré: sinco

 

A szerencsétlenség bekövetkeztekor már lelkünkben kell hordoznunk nemcsak az isteni magot, hanem a már megformált élet fáját is azért, hogy a végső bajban magára Krisztus keresztjére legyünk felszegezve. Máskülönben választhatunk a Krisztus egyik és másik oldalán állt két kereszt közül. A rossz latorra hasonlítunk, ha szerencsétlen társaink gyűlöletében és megvetésében keresünk vigasztalást. Ez a valódi szerencsétlenség legáltalánosabb következménye. Így volt ez a római rabszolgaságban. Akik csodálkoznak a szerencsétlenek hasonló lelkiállapotán, maguk is majdnem mindnyájan ebbe a helyzetbe kerülnének, ha a szerencsétlenség megérintené őket. Hogy a jó latorhoz hasonlítsunk, elég számot vetnünk azzal, hogy bármilyen fokára is süllyedtünk a szerencsétlenségnek, legalább ennyit megérdemeltünk. Hiszen mielőtt a szerencsétlenség tehetetlenné tett volna, vétkes tudatlanságból, közönyből, tunyaságból vagy gyávaságból bizonyára cinkosokká váltunk olyan bűnökben, amelyek másokat legalább ekkora szerencsétlenségbe taszítottak. Kétségtelen, hogy általában nem tudtuk megakadályozni e bűnöket, de helyteleníthettük volna. Ezt elmulasztottuk, vagy még helyeseltük is, vagy legalábbis hagytuk, hogy azt mondják, helyeseljük. Szigorúan véve az elszenvedett szerencsétlenség nem túl nagy büntetés a cinkosságunkért. Nincs jogunk szánakoznunk önmagunkon. Tudjuk, hogy legalábbis egyszer egy tökéletesen ártatlan lény elszenvedett egy még rosszabb szerencsétlenséget; többet ér felé fordítani részvétünket a századokon át.
Mindenki gondolhatja magáról, hogy bűnrészes, s gondolnia is kell, hiszen olyan kegyetlen dolgok vannak intézményeinkben és szokásainkban, hogy igazságosan senki sem érezheti felmentve magát a szétterjedt cinkosság vádja alól. Legalább a bűnös közöny vétkét biztosan elkövettük mindannyian.
Csakhogy minden embernek jogában áll arra vágyakoznia, hogy magának Krisztusnak a Keresztjében részesüljön. Korlátlan jogunkban áll Istentől kérni mindazt, ami jó. Nem ilyen kérésekben illik alázatosnak és mértéktartónak lenni.
A szerencsétlenséget nem szabad kívánni, az természetellenes, az eltévelyedés; és főképpen: a szerencsétlenség lényege szerint olyan, hogy önmagunk ellenére viseljük el. Ha nem merültünk még alá benne, csak azt kívánhatjuk, hogy majd bekövetkeztekor Krisztus Keresztjében való részesedést jelentsen.
Viszont ami valójában folyamatosan jelen van, amit következésképpen mindig lehet szeretnünk, az a szerencsétlenség lehetősége. Lényünk három oldala mindig ki van téve veszélyének. Testünk törékeny, bármilyen mozgásban lévő anyagdarab átszakíthatja, széttépheti, szétmorzsolhatja, vagy örökre elronthatja belső alkotóelemeinek egyikét. Lelkünk sebezhető, ok nélküli depressziók kiszolgáltatottja, szánalmasan függ mindenféle dologtól és lénytől, kik maguk is törékenyek és szeszélyesek. Szociális személyiségünk, melytől majdhogynem egzisztenciánk érzése függ, egészében és folyamatosan ki van téve mindenféle véletlennek. Lényünk középpontja oly szálakkal kötődik e három dologhoz, hogy minden kevésbé súlyos sebet átérez, míg csak maga is vérzik. Úgy tűnik, leginkább az változtatja el és rombolja le magát lényegünket, ami társadalmi tekintélyünket csökkenti vagy pusztítja, olyannyira illúziók közt élünk.
Amikor nagyjából minden jól megy, nem gondolunk erre a csaknem végtelen törékenységre. Csakhogy semmi sem kényszerít arra, hogy ne gondoljunk rá. Folyamatosan szemlélhetjük, s folyamatosan köszönetet mondhatunk érte Istennek. Nem csupán magáért a törékenységért, hanem azért a még bensőségesebb gyengeségért is, mely lényünk centrumába helyezi át a törékenységet. Mivel ez a gyengeség teszi lehetővé azt a folyamatot, mely esetleg magának a Keresztnek a középpontjára szegez minket.
Hálával és szeretettel gondolhatunk e törékenységre bármilyen kis vagy nagy fájdalom alkalmával. A csaknem közönséges pillanatokban is gondolhatunk rá. Minden öröm esetén. Nem lenne szabad, ha ez a gondolat természeténél fogva megzavarná vagy csökkentené az örömöt. Csakhogy ez nem így van. Az öröm csak még áthatóbb és még szorítóbb lágyságúvá válik általa, ahogy a cseresznyefavirágok törékenysége is növeli szépségüket.
Ha így gondolkodunk, egy idő után Krisztus Keresztjének kell az életünk lényegévé válnia. Krisztus kétségtelenül ezt akarta mondani, amikor barátainak azt tanácsolta, hordozzák mindennap keresztjüket, és nem ahogyan ma hisszük, nem a mindennapi apró bosszúságokba való egyszerű beleegyezést, amit egy már-már szentségtörő nyelvi visszaéléssel néha keresztnek nevezünk. Csak egyetlen kereszt van, mégpedig a tér és idő végtelenjét betöltő szükségszerűség egésze, mely bizonyos körülmények között arra az atomra koncentrálódhat, amelyek mi mindannyian vagyunk, s teljesen szétzúzhatja. Hordozni a keresztet annyi, mint hordozni a tudást, hogy teljesen alá vagyunk vetve e vak szükségszerűségnek, lényünk minden részével, kivéve a lélek egy oly titkos pontját, melyet még az öntudat sem érinthet. Bármilyen kegyetlenül is szenvedjen egy ember, ha lényének egy része érintetlen, s ha nincs teljes tudatában annak, hogy ez a rész is csak véletlenül menekült meg, s minden pillanatban ki van téve a véletlen szeszélyének, akkor nincs semmi részesedése a Keresztben. Ez főleg akkor van így, ha az érintetlenül maradt, vagy többé-kevésbé megkímélt rész a szociális rész. Ezért van az, hogy a betegségnek nincs semmi haszna, ha nem társul hozzá tökéletes formában a szegénység szelleme. Egy tökéletesen boldog ember egyszerre élvezheti boldogságát és hordozhatja keresztjét, ha valóban, ténylegesen és minden pillanatban ismeri a szerencsétlenség lehetőségét.
Csakhogy nem elég ismerni ezt a lehetőséget, szeretni is kell. Gyengéden kell szeretnünk a szükségszerűség keménységét, mely olyan, mint egy kétoldalú érem: felénk fordított oldala uralkodás, Isten felé fordított oldala engedelmesség. Magunkhoz kell ölelnünk még akkor is, ha hegyeit mutatja, s ha átölelve húsunkba szúrjuk azokat. Ha valaki szeret, boldogan szorítja magához a távollévő szeretett lény tárgyát, míg csak az a testébe nem hatol. Tudjuk, hogy az univerzum Istené. Teljes szívvel kell köszönetet mondanunk Istennek azért, hogy korlátlan úrként adta nekünk a szükségszerűséget, az ő tökéletesen engedelmes, vak és esztelen rabszolgáját. A szükségszerűség korbáccsal ural minket. De e földi világon alávetve zsarnokságának elegendő, hogy Istent válasszuk kincsünknek, hogy Istenbe helyezzük szívünket; s attól kezdve látni fogjuk e zsarnokság másik oldalát, mely tökéletes engedelmesség. A szükségszerűség rabszolgái vagyunk, de Urának fiai is, a ház gyermekei. Jóllehet parancsol nekünk, szeretnünk kell engedelmességének látványát. Valahányszor csak nem azt teszi, amit mi szeretnénk, ha annak elviselésére kényszerít, amit nem akarunk, a szeretet által megadatott nekünk, hogy túllépjünk rajta, és láthassuk engedelmes oldalát, melyet Istennek mutat. Boldogok, akik gyakran birtokolják ezt az értékes alkalmat.
A hosszú és intenzív fizikai fájdalomnak az az egyedülálló előnye, hogy érzékeink természetüknél fogva képtelenek elfogadni. Bármihez hozzászokhatunk és alkalmazkodhatunk, bármiben tetszeleghetünk, kivéve ezt; s mi alkalmazkodunk, hogy miénk legyen a hatalom illúziója, hogy elhihessük, mi parancsolunk. Játszadozva elképzeljük, hogy mi választottuk azt, ami ránk lett kényszerítve. De ha egy emberi lény már saját szemében is átalakult egyféle többé-kevésbé megbénított, teljesen undorító állattá, már nem lehet többé ez az illúziója. Még jobb, ha az átalakulás emberek akaratából történik, társadalmi rosszallás következményeképpen, feltéve, hogy ez valamiféle névtelen elnyomás legyen, és ne tiszteletre méltó üldöztetés. Lelkünk testi része csak a kényszerként jelentkező szükségszerűségre érzékeny, s csak a fizikai fájdalomként jelentkező kényszerre. Ugyanaz az igazság hatol a testi érzékelésbe a fizikai fájdalom által, az intelligenciába a matematikai demonstrációval és a szeretetre való képességbe a szépséggel. Így látta kendőzetlenül a világ szépségét Jób, miután a szerencsétlenség széttépte a test fátylát. A világ szépsége akkor tűnik elő, ha a szükségszerűséget az univerzum lényegeként fogadjuk el, s a szükségszerűség lényegének pedig egy tökéletesen bölcs Szeretetnek való engedelmeskedést. Az univerzumnak, melynek töredékei vagyunk, csak engedelmes léte van.
A fizikai fájdaloméhoz hasonló hatékonysága van az örömnek akkor, ha oly tiszta és mély, ha olyannyira túllépi várakozásunkat, hogy rögtön képtelennek érezzük magunkat valami hasonló megszerzésére vagy birtoklására. Hasonló örömnek mindig a szépség a lényege. A tiszta öröm és a tiszta fájdalom ugyanannak a végtelenül értékes igazságnak a két oldala. Szerencsére, mivel ennek köszönhetően jogunkban áll szeretteinknek inkább kívánni az örömöt, mint a fájdalmat.
A Szentháromság és a Kereszt a kereszténység két pólusa, két lényeges igazsága. Az egyik tökéletes öröm, a másik tökéletes szerencsétlenség. Egyik és másik, valamint titokzatos egységük ismerete nélkülözhetetlen, de mi itt az emberi állapot révén végtelenül messze vagyunk a Szentháromságtól, magának a Keresztnek a lábánál. A Kereszt a mi hazánk.
A szerencsétlenség ismerete a kereszténység kulcsa. Csakhogy ez a tudás lehetetlen. Lehetetlen ismerni a szerencsétlenséget anélkül, hogy át ne élnénk. Mert a gondolat olyannyira irtózik a szerencsétlenségtől, hogy ugyanúgy képtelen önként felfogni azt, ahogy egy állat is képtelen öngyilkosságra, eltekintve a kivételektől. Csak kényszerből ismeri meg. A tapasztalat kényszere nélkül lehetetlen elhinni, hogy lelkünkben minden, minden gondolatunk, minden érzelmünk, minden viszonyulásunk a gondolatok, az emberek, az univerzum felé és főleg: hogy lényünk legbensőségesebb, önmaga felé irányuló tartása, hogy mindez tökéletesen ki legyen szolgáltatva a körülményeknek. Még ha elméletileg el is fogadjuk, ami már nagyon ritka, nem hisszük el teljes lélekkel. Ezt elhinni teljes lélekkel pontosan az, amit Krisztus nem lemondásnak vagy áldozatkészségnek nevezett, ahogyan ma azt általában értjük, hanem önmagunk megtagadásának, s ez a feltétele annak, hogy kiérdemeljük a tanítványává válást. Csakhogy amikor szerencsétlenek vagyunk, vagy ha már azok voltunk, nem hiszünk jobban ebben az igazságban, majdnem azt mondhatnánk, hogy még kevésbé hiszünk benne. Mivel a gondolatot sohasem lehet igazából kényszeríteni, mindig lehetőségében áll, hogy hazugsággal kivonja magát. A szerencsétlenséggel a körülmények kényszere folytán szembekerült gondolat olyan sietséggel menekül a hazugságba, mint egy halállal fenyegetett állat, mely előtt menedék nyílik. Néha félelmében nagyon mélyen elmerül a hazugságban; s gyakran előfordul az is, hogy a szerencsétlenek, vagy akik már szerencsétlenek voltak, káros szenvedélyként olyannyira eltanulják a hazugságot, hogy még az igazság jelentését is elveszítik mindenben. Hiba ezért megróni őket. A hazugság annyira kötődik a szerencsétlenséghez, hogy Krisztus legyőzte a világot pusztán azáltal, hogy az Igazság lévén, a szerencsétlenség legmélyéig kitartott az Igazságban. A gondolat egy olyan védekező ösztön által kénytelen menekülni a szerencsétlenség látványa elől, amely végtelenül lényegesebb lényünkben, mint az, amelyik a testi haláltól való menekülésre késztet. Viszonylag könnyű kitenni magunkat a halálnak akkor, ha a képzelet játéka vagy a körülmények folytán az nem szerencsétlenségként jelenik meg. Nem tudunk szembenézni a szerencsétlenséggel, egészen közelről, kitartó figyelemmel, csak ha elfogadjuk a lélek halálát az igazság szeretete által. Erről a halálról beszél Platón, amikor azt mondja: “filozofálni annyi, mint tanulni a halált”, ezt szimbolizálták az antik misztériumok beavatási szertartásai, ezt jeleníti meg a keresztség. Valójában nem a lélek haláláról van szó, hanem egyszerűen annak az igazságnak a felismeréséről, hogy a lélek halott dolog, hasonló az anyaghoz. Nem kell vízzé válnia, mert víz; amit mi “én”-ünknek hiszünk, az ugyanolyan véletlen és veszendő terméke a külső körülményeknek, mint egy tengerhullám formája.
Egyszerűen tudnunk kell ezt teljes lelkünkkel. Csakhogy ez a tudás az emberről egyedül Istené, s evilágon azoké, akiket felülről nemzettek. Mert nem tudjuk elfogadni a lélek halálát, ha a lélek illuzórikus életén felül nincs egy másik életünk is; ha szívünk és kincsünk nem önmagunkon kívül van, nem pusztán személyiségünkön, de minden gondolatunkon, minden érzelmünkön kívül, minden megismerhetőn túl, elrejtőzött Atyánk kezében. Akik idáig eljutottak, azokról elmondhatjuk, hogy Lélekből és vízből lettek alkotva. Mivel ők már semmi mások, mint kettős engedelmesség, egyrészt a mechanikus nehézkedés felé, hol földi életük révén foglyok, másrészt az isteni sugalmazás felé. Nincs többé semmi bennük, mit saját akaratuknak, személyiségüknek, “én”-üknek nevezhetnénk. Nem mások többé, mint Isten és a természet egyféle metszőpontjai. Ez a metszőpont a nevük, mellyel Isten mindörökre megnevezte őket, ez az elhivatottságuk. Az alámerítéssel történő régi keresztelésnél az ember eltűnt a víz alatt; ez önmagunk megtagadása, annak beismerése, hogy pusztán a mozdulatlan anyag töredékei vagyunk, melyből a teremtés készült. Csak a nehézkedésnél erősebb emelkedő mozgás révén bukkant újra elő, ami az emberben lévő isteni szeretet képe. A keresztség a tökéletesség szimbólumát rejti magába. A keresztséghez kötődő ígéret annak ígérete, hogy kérjük Istentől, vágyakozunk a tökéletesség után, folyamatosan, fáradhatatlanul, amíg csak el nem nyerjük, ahogy egy kiéhezett gyermek sem szűnik kenyeret kérni apjától. De hogy mire is kötelez bennünket egy ilyen ígéret, azt nem tudjuk mindaddig, amíg nem kerülünk szembe a szerencsétlenség borzalmas arcával. Egyedül akkor, a szerencsétlenséggel szemben jöhet létre a valódi elkötelezettség egy szentségnél csodásabb, titokzatosabb, titkosabb kapcsolat által.
A szerencsétlenség ismerete természetes módon ugyanúgy lehetetlen azok számára, akik átélték azt, mint azoknak, akik nem, de egyaránt lehetséges számunkra természetfeletti kegyelem által. Máskülönben Krisztus nem kímélte volna meg a szerencsétlenségtől azt, akit mindenek felett szeretett, miután megígérte neki, hogy megitatja kelyhéből. A szerencsétlenség ismerete mindkét esetben jóval csodásabb dolog, mint a vízenjárás.

Krisztus azokat ismeri el jótevőinek, akiknek részvéte a szerencsétlenség ismeretén alapul. Mások szeszélyesen adnak, rendszertelenül, vagy ellenkezőleg, túl rendszeresen; tiszta lelkiismeret utáni vágy, testi szánalom, gőg, társadalmi szokásokhoz való igazodás, a nevelés során megrögzült szokások következtében, röviden: önmagunkra vonatkozó okból. Büszkék, védelmező arcot öltenek, indiszkrét részvétet nyilvánítanak, vagy éreztetik a szerencsétlennel, hogy ő a szemükben csak a szerencsétlenség egy bizonyos típusú példája. Adományuk mindenképpen sértés. És megvan földi fizetségük, mivel bal kezük tudja, hogy mit adott a jobb. Kapcsolatuk a szerencsétlenekkel csak hazugságban jöhet létre, mivel a szerencsétlenek valódi ismerete feltételezi a szerencsétlenség ismeretét. Akik nem néztek szembe a szerencsétlenséggel, vagy nem készek rá, csak illúzió vagy hazugság védelmében képesek a szerencsétlenekhez közeledni. Ha véletlenül megjelenik egy szerencsétlen arcán a szerencsétlenség képe, elmenekülnek.

Krisztus jótevője semmiféle távolságot sem érez egy szerencsétlen és önmaga között; áthelyezi a másikba egész lényét; s attól kezdve az enni adás mozdulata ugyanolyan ösztönös, ugyanolyan közvetlen, mint az evés mozdulata, amikor éhesek vagyunk. S szinte azonnal feledésbe is merül, ahogyan feledésbe merülnek a tegnapi étkezések. Az ilyen ember nem gondolna arra, hogy azt mondja, az Úrért foglalkozik a szerencsétlenekkel; számára ez annyira abszurdnak tűnne, mint azt mondani, az Úrért eszik. Azért eszünk, mert nem tudjuk nem tenni. Akiknek Krisztus hálát mond majd, úgy adnak, ahogyan esznek.
Igencsak mást adnak, mint élelmet, ruházatot vagy gondoskodást. Magát a lényüket helyezik át a megsegítettbe, azt a létezést adják neki egy pillanatra, amelytől megfosztja őt a szerencsétlenség. A szerencsétlenség lényege szerint a személyiség lerombolása, átmenet a névtelenségbe. Ahogyan Krisztus szeretet által kiüresítette magát istenségéből, a szerencsétlent emberi mivoltától fosztja meg balsorsa. Nincs többé más létezése, csak maga a balszerencséje. A szerencsétlenséggel való kapcsolata határozza meg teljes egészében mások és önmaga szemében. Valami, ami létezésre vágyik benne, folyamatosan visszahull a semmibe, mintha kettőzött ütéseket mérnének egy vízbefúló ember fejére. Adott esetben ő egy szegény, egy menekült, egy néger, egy beteg, egy csavargó, vagy valami ehhez hasonló. A neki nyújtott rossz bánásmód vagy jótett egyaránt a szerencsétlenségre irányul, amelynek ő csak egy példája a többi sok közül. Így rossz bánásmód és jótett ugyanannak a támadásnak két formája, ugyanaz a hatékonyságuk, hogy erővel visszatartsák a névtelenségben.
Aki szeretetből áthelyezi lényét egy szerencsétlenbe, a szerencsétlenségtől független létezést segíti megszületni benne, legalább egy pillanatra. Jóllehet a szerencsétlenség alkalma e természetfeletti műveletnek, nem oka annak. Az ok az emberi lények azonossága a látszólagos távolságokon át, melyet a szerencse véletlene helyez közéjük.
Áthelyezni lényünket egy szerencsétlenbe annyi, mint magunkra venni egy pillanatra szerencsétlenségét, önként elvenni azt, aminek az a lényege, hogy ellentétes az akarattal, s kényszerből születik. Ez lehetetlenség. Egyedül Krisztus tette ezt. Egyedül Krisztus teheti, s azok az emberek, akiknek lelkük egészét Krisztus lakja. Ők áthelyezve saját lényüket a megsegített szerencsétlenbe, valójában nem is önmagukat adják, hiszen már nincs is saját lényük, hanem magát Krisztust.
Az íly módon gyakorolt alamizsna valóban szentség, természetfeletti művelet, melynek során egy Krisztus által lakott ember Krisztust helyezi valóságosan egy szerencsétlen lelkébe. Az így adott kenyér, ha kenyérről van szó, egyenértékű az ostyával. Ez nem szimbólum vagy feltevés, hanem szó szerinti fordítása magának Krisztus szavainak. Mivel azt mondja: “Velem tettétek.” Tehát ő ott van a mezítelen vagy kiéhezett szerencsétlenben. De nem a mezítelenség vagy az éhség révén, hiszen a szerencsétlenség önmagában véve semmiféle felsőbb adományt sem tartalmaz. Ez csakis az adás művelete által lehetséges. Hogy Krisztus jelen van abban, aki tökéletesen tiszta módon ad, ez nyilvánvaló; ki más is lehetne Krisztus jótevője, ha nem ő maga? Egyébként könnyű megérteni, hogy valódi részvétet egyedül Krisztus jelenléte szülhet a lélekben. De az Evangélium ezenfelül azt is megmutatja, hogy aki valódi részvétből ad, magát Krisztus adja. A szerencsétlen, aki ezt a csodálatos adományt kapja, választhat, hogy elfogadja-e vagy sem.
Egy szerencsétlen, ha szerencsétlensége teljes, elveszíti minden emberi kapcsolatát. Számára csak kétféle kapcsolat lehetséges az emberekkel: amikor puszta dologként szerepel, ami ugyanolyan mechanikus, mint a két szomszédos vízcsepp közötti kapcsolat, és a tisztán természetfeletti szeretet. Számára a köztes tartomány lehetetlen. Csak a Szellemnek és a víznek van helye életében. A szeretett, elfogadott, beleegyezett szerencsétlenség valóban egy keresztség.
Mivel egyedül Krisztus képes részvétre, földi tartózkodása során nem részesülhetett benne. Mivel testi formában volt itt, nem lakozhatott az őt körülvevők egyikének lelkében sem; ezért senki sem tudta megszánni. A fájdalom kényszerítette arra, hogy részvétért könyörögjön, s legközelebbi barátai megtagadták tőle. Hagyták egyedül szenvedni. Még János is aludt. Péter képes volt vízenjárni, de nem volt képes szerencsétlenségbe zuhant mesterét megszánni. Az álomba menekültek, hogy ne lássák már. Amikor maga a Könyörület válik szerencsétlenné, hol találna segítségre? Egy másik Krisztus kellett volna, hogy megszánja a szerencsétlen Krisztust. Az elkövetkezendő századok során a Krisztus szerencsétlensége iránt érzett részvét a szentség egyik jele volt.
Az alamizsna természetfeletti művelete, ellentétben például az áldozással, nem követeli meg a teljes öntudatot. Hiszen akiknek Krisztus köszönetet mond, ezt válaszolják: “Mikor uram?…”. Nem tudták, hogy tápláltak. Általában véve semmi sem jelzi, hogy akármilyen ismeretük is lett volna Krisztusról. Vagy volt, vagy nem. Az a fontos, hogy igazak voltak. Így bennük Krisztus adta önmagát alamizsna formájában. Boldogok a koldusok, mivel számukra lehetséges, hogy életükben egyszer vagy kétszer ilyen alamizsnában részesüljenek.
A szerencsétlenség valóban a kereszténység középpontjában áll. A kettős parancsolat teljesítése, mely egy (“Szeresd Istenedet!”, “Szeresd felebarátodat!”), a szerencsétlenségen keresztül valósul meg. Mivel ami az elsőt illeti, Krisztus ezt mondta: “Senki sem megy az Atyához, hacsak nem általam”. Ezt is mondta: “Ahogyan Mózes magasba emelte a kígyót a pusztában, ugyanúgy kell, hogy az emberfia is felemeltessék azért, hogy aki benne hisz, elnyerje az örök életet.” A kígyó az az érckígyó, melyre elég volt rátekinteni, hogy védelmet nyerjenek a méreg hatásaival szemben. Tehát nem szerethetjük Istent, csak a Keresztre tekintve. És ami a felebarátot illeti, Krisztus megmondta, ki is a felebarát, akinek szeretettel tartozunk. Egy ájult, vérző és mezítelen test, akit az út szélén fekve találunk. Először is a szerencsétlenséget kell szeretnünk, az ember szerencsétlenségét, Isten szerencsétlenségét.
A kereszténységnek gyakran szemére vetnek egyféle beteges tetszelgést a szenvedésben, a fájdalomban. Ez tévedés. A kereszténységben nem szenvedésről és fájdalomról van szó, amelyek érzések, lelkiállapotok, ahol mindig lehetséges perverz gyönyör keresése. Igencsak más dologról van szó. A szerencsétlenségről. A szerencsétlenség nem lelkiállapot. Hanem a lélek szétzúzása a körülmények mechanikus brutalitása által. Egy ember átalakulása saját szemében emberi állapotból egy földön vergődő, félig eltaposott bogárrá nem egy olyan folyamat, amely láttán akár egyetlen perverz is tudna tetszelegni. Egy bölcs, egy hős, egy szent sem tud tetszelegni benne. A szerencsétlenséget az ember önmaga ellenére viseli el. Lényege és meghatározása a megszállt ember egész lényének borzalma, lázadása. És ebbe kell beleegyezni a természetfeletti szeretet révén.
Ezen a világon a mi dolgunk az univerzum létezésébe való beleegyezés. Istennek nem elég, hogy jónak lássa teremtését. Azt is akarja, hogy a teremtés is jónak találja önmagát. Erre szolgálnak az evilág apró töredékeihez csatolt lelkek. Ez a szerencsétlenség rendeltetése: lehetővé tenni számunkra, hogy jónak lássuk Isten teremtését. Mivel mindaddig, míg a körülmények alakulása nagyjából érintetlenül hagyja lényünket, vagy csak félig veszi birtokba, többé-kevésbé hiszünk abban, hogy akaratunk teremtette és kormányozza a világot. A szerencsétlenség egyszer csak tudomásunkra hozza, nagy meglepetésünkre, hogy ez nem így van. Ha akkor hálát adunk, valóban Isten teremtését dicsőítjük. És hol a nehézség? Nagyon jól tudjuk, hogy szerencsétlenségünk egyáltalán nem csökkenti az isteni dicsőséget. Tehát egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy áldjuk Istent nagy dicsőségében.
A szerencsétlenség a legbiztosabb jele annak, hogy Isten akarja szeretetünket; ez a legértékesebb tanúságtevés gyengédségéről. Egészen más dolog ez, mint az atyai büntetés. Helyesebb lenne azokhoz a gyengéd civakodásokhoz hasonlítani, melyekkel ifjú jegyesek biztosítják egymást szeretetük mélységéről. Nincs bátorságunk a szerencsétlenség arcába pillantani; különben egy idő múlva meglátnánk, hogy ez a szeretet arca; ahogyan Mária-Magdolna is észrevette, hogy akit kertésznek nézett, valaki más volt.
Azoknak a keresztényeknek, akik látják a szerencsétlenség központi helyét hitükben, át kellene érezniük, hogy a szerencsétlenség bizonyos értelemben magának a teremtésnek a lényege. Teremtménynek lenni, ez nem jelenti feltétlenül: szerencsétlennek lenni, de szükségszerűen: a szerencsétlenség fenyegetettségében élni. Egyedül a nem-teremtett elpusztíthatatlan. Azt kérdezzük, miért engedi meg Isten a szerencsétlenséget? De azt is kérdezhetnénk: Isten miért teremtett? Igen, valóban elgondolkodhatunk ezen: Isten miért teremtett? Teljesen nyilvánvalónak látszik, hogy Isten nagyobb, mint Isten és a teremtés együtt véve. Legalábbis nyilvánvalónak látszik akkor, ha Istent létezőként fogjuk fel. De nem így kell elgondolnunk. Mihelyt szeretetként gondoljuk el Istent, látjuk a szeretet csodáját, mely egyszerre egyesíti az Atyát és a Fiút az egy Isten örök egységében, valamint a tér és idő, a Kereszt széttagolásán túl.
Isten szeretet és a természet szükségszerűség; de a szükségszerűség az engedelmesség által a szeretet tükre. Ugyanígy Isten öröm és a teremtés szerencsétlenség, de a szerencsétlenség az öröm fényétől ragyog. A szerencsétlenség rejti magában létünk titkát. Csak azok látják meg Istent, akik inkább akarják érteni az igazságot és meghalni, mint boldog és hosszú életet élni illúzióban. Akarnunk kell, hogy a valóság felé mozduljunk; akkor abban a hiszemben, hogy holttestet találunk, angyallal találkozunk, aki ezt mondja: “Feltámadott”.
Krisztus Keresztje az egyedüli elég fényes fényforrás a szerencsétlenség megvilágításához. Bármely korban, bármely országban, mindenütt, ahol csak szerencsétlenség van, Krisztus Keresztje az igazság. Minden ember, aki szereti annyira az igazságot, hogy nem menekül a szerencsétlenség arca elől a hazugság mélységeibe, részesedik Krisztus Keresztjében, akármi is legyen a hite. Ha Isten beleegyezett volna abba, hogy egy adott kor és egy adott ország emberei nélkülözzék Krisztust, azt felismernénk biztos jelről, mert közöttük nem lenne szerencsétlenség. Nem ismerünk semmi hasonlót a történelemben. Mindenütt, ahol szerencsétlenség van, a Kereszt is áll, rejtve, de mégis jelenvalóként annak, aki inkább választja az igazságot, mint a hazugságot, inkább a szeretetet, mint a gyűlöletet. A Kereszt nélküli szerencsétlenség pokol, s Isten nem teremtett poklot a földre.
Megfordítva: számos keresztény, akinek nincs ereje felismerni és imádni minden szerencsétlenségben az üdvös Keresztet, nem részesül Krisztusban. Semmi sem mutatja jobban a hit gyengeségét, mint az a könnyedség, amellyel még a keresztények is elsiklanak a probléma felett, mihelyt a szerencsétlenségről esik szó. Amit az eredeti bűnről, Isten akaratáról, a Gondviselésről és titokzatos útjairól, melyről azt hisszük, hogy hatalmunkban áll megfejteni, a mindenféle evilági és túlvilági eljövendő kárpótlásokról mondhatunk, mindez vagy csökkenti a szerencsétlenség realitását, vagy hatástalan marad. Egyetlen dolog teszi lehetővé a valódi szerencsétlenség elfogadását: Krisztus Keresztjének szemlélése. Nincs semmi más. Ez elegendő.
Egy anya, egy hitves, egy jegyes, aki tudja, hogy bajban van az, akit szeret, s nem tud neki segíteni, sem vele lenni, szeretne legalább az övéihez hasonló szenvedéseket elviselni azért, hogy kevésbé legyen elválasztva tőle, hogy könnyítsen a tehetetlen részvét oly nehéz terhén. Mindenkinek, aki szereti Krisztust, s elképzeli magának a Kereszten, hasonló megkönnyebbülést kell éreznie a szerencsétlenség szorításában.
Mivel a Kereszt és a szerencsétlenség között szoros kapcsolat áll fenn, egy államnak nem áll jogában elhatárolódnia minden vallástól, csak abban az abszurd feltételezésben, hogy sikerül eltörölnie a szerencsétlenséget. Még inkább nincs erre joga akkor, ha maga gyárt szerencsétleneket. Az Istentől teljes egészében megfosztott büntetőjog valóban pokoli színezetű. Nem a túlzott szigorúság vagy az ítélkezések során elkövetett tévedések miatt, hanem mindettől függetlenül, önmagában véve. Bemocskolja magát a mindenféle piszokkal való kapcsolata által, s nem lévén semmije azok megtisztítására, önmaga válik oly szennyessé, hogy még a legrosszabb bűnözőket is tovább süllyesztheti. Kapcsolata gyűlöletes mindenkinek, akiben van valami tisztességes és szent; a romlottak még a kirótt büntetésekben is valamiféle borzalmas megnyugvást találnak. Semmi sem elég tiszta ahhoz, hogy tisztaságot vigyen a büntetéseknek és a bűnösöknek fenntartott helyekre, hacsak nem Krisztus. Ő, kit köztörvényes bűnözőként ítéltek el.
Mivel egyedül a Kereszt szükséges az államoknak, s nem a dogma bonyolultságai, szerencsétlen dolog, hogy a Kereszt és a dogma oly szoros kötelékkel fonódik össze. Ez a kötelék elvette Krisztust bűnöző testvéreitől.
Mint közös anyaga a művészetnek, a tudománynak és mindenféle munkának, a szükségszerűség fogalma az a kapu, ahol a kereszténység behatolhat a profán életbe, és részről-részre átjárhatja. Hiszen a kereszt maga a szükségszerűség, mely kapcsolatba kerül önmagunk legmagasabb és legmélyebb részével: a testi érzékeléssel a fizikai fájdalom révén, a természetfeletti szeretettel pedig Isten jelenléte által. Következésképpen ez magába foglal mindenféle kapcsolatot, ami csak lényünk közbenső részeinek a szükségszerűséggel lehet.
Nincs, nem lehet semmiféle emberi tevékenység, akármilyen területről is legyen szó, amelynek ne Krisztus Keresztje lenne a végső és titokzatos igazsága. Egyiket sem lehet elválasztani Krisztus Keresztjétől anélkül, hogy ne romolna meg, vagy ne száradna el, mint egy levágott szőlőtő. Ma ez történik a szemünk láttára, látjuk és nem értjük, azt kérdezzük, hol fészkel a baj. A keresztények még kevésbé értik, mint mások, mivel tudják, hogy ezek a tevékenységek történelmileg jóval megelőzik Krisztust, s így nem képesek számot vetni azzal, hogy éltető nedvük a keresztény hit.
Ha megértenénk, hogy a fátylak mögött, honnét mégis előtör a világosság, a keresztény hit gyümölcsöket és virágokat terem minden időben és mindenütt, ahol csak akadnak emberek, akik nem gyűlölik a fényt, ez a nehézség nem akadályozna minket.
A történelmi idők kezdete óta Krisztus soha nem volt olyan távol, mint ma, kivéve a római császárság egy bizonyos periódusát. A régiek szörnyűnek ítélték volna a társadalmi élet és a vallás hasonló szétválasztását, amit ma még a keresztények többsége is természetesnek tart.
A kereszténységnek mindenütt éreztetnie kell éltető erejét a társadalmi életben; de mindenekelőtt mégis az egyes emberi lényekhez szól. Az Atya elrejtőzve, s nincs sérthetetlenebb titok, mint a szerencsétlenség.
Van egy kérdés, amelynek egyáltalán nincs semmiféle jelentése, s amire természetesen semmiféle válasz sincs, amit általában soha nem teszünk fel, de a szerencsétlenségben a lélek nem tudja nem kiáltani szakadatlanul, egy nyögés folytonos monotóniájával. Ez a kérdés: miért? A dolgok miért ilyenek? Naivul ezt kérdezi a szerencsétlen az emberektől, a dolgoktól, Istentől, még ha nem is hisz benne, akármitől. Miért kell éppen annak történnie, hogy ne legyen mit ennie, vagy kimerüljön brutális bánásmódtól és fáradtságtól, vagy hamarosan lelőjék, vagy beteg legyen, vagy börtönbe zárják. Ha helyzetének okait magyarázzák neki, ami egyébként ritkán lehetséges a közrejátszó mechanizmusok bonyolultsága miatt, az nem válasz számára. Mivel kérdése: miért?, nem azt jelenti: milyen okból?, hanem: milyen célból? És nyilván nem tudnak célt mutatni neki. Hacsak nem gyártanak képzeletbelieket, de az nem helyes.
Az a különös, hogy a mások szerencsétlensége nem váltja ki ezt a kérdést, csak néha a közelállóké, az sem mindig. Legfeljebb szórakozottan feltesszük egyszer. De a szerencsétlenben ez a kérdés megreked, s szakadatlanul kiáltja. Miért? Miért? Miért? Maga Krisztus is feltette: “Miért hagytál el engem?”.
A szerencsétlen “miért”-je semmiféle választ sem rejt magában, mivel a szükségszerűségben, s nem a célszerűségben élünk. Ha lenne célszerűség a világon, a jó helye nem a túlvilágon lenne. Valahányszor a világtól célszerűségét kérjük számon, megtagadja tőlünk. De kérdezni kell, hogy tudjuk: megtagadja.
Egyedül a szerencsétlenség kérdezteti ezt velünk, és a szépség is, mert a szép olyan élénken tárja elénk valamiféle jó jelenlétét, hogy hiába keresünk célt. A szépség is ezt kérdezteti velünk: miért? Ez miért szép? De csak kevesen képesek kiejteni magukban e kérdést hosszú órákon át. A szerencsétlen kérdése órákig, napokig, évekig tart, csak kifulladásával szűnik.
Aki nemcsak kiáltozni képes, de hallgatni is, hallja a választ. A válasz a csend. Az örök csend, amit Vigny keserűen Isten szemére vetett, csakhogy neki nem állt jogában kimondani, mi is az igaz válasza erre a csendre, mivel ő nem volt igaz. Az igaz szeret. Aki nemcsak hallgatni képes, de szeretni is, úgy hallgatja a csendet, mint Isten beszédét.
A teremtmények hangokkal beszélnek. Isten beszéde csend. Az istenszeretet titokzatos szava nem lehet más, mint csend. Krisztus Isten csendje.
Nincs még egy olyan fa, mint a Kereszt, olyan harmónia sincs még egy, mint Isten csendje. A püthagoreusok megértették ezt a harmóniát a csillagokat örökké körülölelő csend mélyén. Az evilági szükségszerűség Isten csendjének rezgése.
Lelkünk folytonosan zajt okoz, de van egy pontja, amely csend, amelyet sohasem hallunk. Amikor Isten csendje a lelkünkbe hatol, átüti, s egyesül ezzel a titokzatosan bennünk lévő csenddel; attól kezdve Istenben van lelkünk és szívünk; és az űr megnyílik előttünk, akár egy kettéváló gyümölcs, mert egy téren kívüli pontból látjuk az univerzumot.
Csak két lehetséges útja van ennek, minden mást kizárhatunk. Csak két szeg elég átható ahhoz, hogy lelkünkbe hatoljon: a szerencsétlenség és a szépség.
Gyakran lenne kedvünk véres könnyeket ejteni arra gondolva, hogy a szerencsétlenség mennyire szétmorzsolja azokat a szerencsétleneket, akik nem képesek azt jól használni. De hidegvérrel nézve a dolgokat ez nem szánalomra méltóbb pazarlás, mint a világ szépségének elvesztegetése. Hányszor kínálkozik az emberek figyelmébe a hajnalt megelőző óra csendje, a tenger hullámainak zaja, a csillagok fényessége! Nem figyelni a világ szépségeire talán oly nagy bűne a hálátlanságnak, hogy megérdemli a szerencsétlenség büntetését. Bizonyára nem nyeri el minden esetben ezt a büntetést, de akkor középszerű élet a bűnhődés érte, s egy középszerű élet mennyivel jobb a szerencsétlenségnél? Egyébként az ilyen lények élete, még nagy balsors esetén is, valószínűleg mindig középszerű. Amennyiben feltevéseket kockáztathatunk meg az érzékelésre vonatkozólag, úgy tűnik, hogy az emberben lévő rossz mintegy védelmet képez a kívülről, fájdalomként támadó rossz ellen. Remélni kell, hogy így legyen, s Isten könyörületesen jelentéktelenre csökkentette a rossz latornál az oly felesleges szenvedést. Ez talán így van, s ezt a nagy kísértést rejti magában a szerencsétlenség: a szerencsétlennek mindig lehetősége van arra, hogy kevésbé szenvedjen, ha elfogadja, hogy rosszabbá válik.
A szerencsétlenség csak annak fájdalmas, aki megismerte a tiszta örömöt, ha csak egy percre is, s következésképpen a szépséget, mivel a kettő ugyanaz. Ugyanakkor egyedül ő az, aki nem érdemelte meg a büntetést. Csakhogy ez nem is büntetés számára, hanem maga Isten fogja kézen, s kicsit erősen megszorítja. Mert ha hűséges marad, rá fog lelni saját kiáltásainak legmélyén Isten csendjének gyöngyszemére.

Bende József fordítása

Simone Weil Szerencsétlenség és istenszeretet (L’amour de Dieu et le malheur) című tanulmányát 1942-ben írta Marseille-ben. A tanulmány folytatása, a “második rész” csak az ’50-es években került elő hagyatékából, először 1962-ben jelent meg (Pensées sans ordre concernant l’amour de Dieu, 107-131.) Az “első részt” Pilinszky János fordította magyarra, a folytatás fordítását csak elkezdte. vö: Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés, Pilinszky János fordításai, Vigilia, Budapest, 1994, 9-24. ill. 147-149.

https://vigilia.hu/regihonlap/1998/9/9809sim.html