Boglárka, Székesfehérvár

Napirend Korona idején – avagy a tanárok megnövekedett szabadidejéről

6:00 Ébresztő. Első kávé. Reggeli készítése, ha majd a gyerekek feltápászkodnak, ne kelljen félbeszakítani az órámat. Mosás indítása. Napi teendők pörgetése fejben. Netes hőbörgések és jótanácsok tempós átfutása.

7:00 Második kávéval gép elé. Messengeren beköszönés a kollégáknak. A napra bekészített digitális tananyagok  átnézése, finomítása.

7:15 Korszakalkotó új ötlet a reggel nyolckor kezdődő óra tananyagához. Őrült keresés a neten, küzdelem a technikai problémákkal.

7:40 Messengeres tanácskozás más ébredező kollégákkal. Más megközelítés.

7:45 Működik!

7:46 A digitális felületen aktiválva mégse. Fojtott szitkozódás, nehogy a család idő előtt felébredjen.  Csakazértiiis. Google jóbarát.

7:50 Ivadékok kifogásolják a kikészített reggelit. Kiskorúak gyors meggyőzése, elzavarása.

7:59 Fent van a classroomban az anyag! A korszakalkotó. Végtelen, önteltséggel határos elégedettség, szolid dicsekvés a kollégáknak.

8:01 A krétába bezzeg nem tudom könyvelni, megint lefagyott.

8:02   Teljesen irreleváns kérdések érkezése minden létező felületen a diákoktól. Kérdések megválaszolása. Értelmes kérdések. Értelmes kérdések megválaszolása.

8:38 Érkeznek az első megoldások (a rendesek most rögtön megcsinálják), küzdelem a rendszerrel.

8:45 Digitális bányászat; új, érdekes, vicces anyagok kutatása.

9:00 –11:00 A fentiek variációi + még egy kávé. Gyerekek a férj fején táncolnak. Eredménytelen próbálkozások száma, hogy tanulásra bírjam őket: sok. Idegállapot.

11:00 Lyukasóra, ebédfőzéssel egybekötött tanulási kísérlet a saját kölykökkel.  K betű írása, az igekötők helye, kerületszámítás, énekeld el a dalcsokrot, ismételd át a szavakat. Hálistennek még nem a szinusztétellel küzdök, van esélyem.

12:00 Újabb tananyagok élesítése, mindenféle digitális felület gyors ellenőrzése, van-e kapás. Van. Válaszok, értékelés, ami kell.

13:30 Gyors ebéd, gyors családi élet.

14:00 Kávé. Utolsó órák indítása, közben kimaradt tananyagok gyúrása a sajátokkal. A maradék lepasszolása házimunkával küzdő férjnek.

15:00 Levegővétel. Gyerekek és férj közös legóépítményeinek megtekintése.

15:30 Legókkal szemléltetett nyelvi szintek ötlete nyelvtanórára, oktatóvideó terve. Legók preparálása. Megfelelő program letöltése.

15:50 Bénázás. Család remekül szórakozik. Izoláció. Kávé.

16:50 Faék egyszerűségű, háromperces videó szerelmes ám indokolatlan megtekintésének száma: 8.

17:00 Beérkező megoldások áttekintése, értékelése ponttal, szívecskével, virtuális buksisimivel.

18:30 Vacsora, közben eseménydús nap megtárgyalása a családdal.

19:10 Etika érettségi konzultáció. Ép elme megtartásának kísérlete.

20:00 Gyerekek csutakolása, ágyba könyörgés, esti mese. Eszmélés, hogy hittanból nem csináltuk meg a teljes feladatot. Majd holnap. De imádkozunk.

20:30 Letámolygás együttérző férjhez. Kávé lecserélése pohár borra.

21:00 Gyors kör kései feladatmegoldásokkal. Napközben előkészített tananyagok áttekintése, rendezése. Kutakodás, maradt-e még valami nass a múlt heti boltolásból. Maradék chips örömteli lokalizálása.

21:40 Rövid leragadás a legújabb mémek megtekintésével, továbbításával. Javítókulcs készítése. Elfelejtett mosás előtúrása, teregetés. Bármilyen digitális csippanásra ideges tikkelés bal szemnél.

22:30 Kidőlés.

22:40 Még egy ötlet megvalósításának lehetőségét csekkolni. Férj szemeit forgatja.

23:00 Alvás.

A magyar oktatás épp hiper-űrugrást hajt végre. Megadott koordináták nélkül. Egyik kollégám fogalmazott így, és igen, körülbelül ez történik. Pár nap alatt próbáltunk meg átállni a digitális távoktatásra, amihez gyakorlatilag semmilyen feltétel nincs meg. Se az eszközök, se a tananyag, se a módszertan. Furcsa megélni, hogy az oktatást az utóbbi években radikálisan centralizáló vezetés (fontosabb dolga lévén) hogyan lépett hátra, ráhagyva a pedagógusokra, hogy hogyan oldják meg a helyzetet. Persze ennek számtalan előnye is van. Soha ilyen lázas összefogást, tenni, fejlődni akarást nem láttam még a tanárok között. Mintha az, hogy most rajtunk van végre a felelősség, lehetünk kompetens „felnőttek”, szakemberek a saját területünkön, az az ehhez szükséges motivációt is hozta volna magával. Végre megvalósul az, amit régóta próbálunk elérni: tanári szabadság, radikális tananyagcsökkentés, a diákok változatos formájú, gyakorlati kompetenciákat igénylő önálló munkája, digitális anyagok és eszközök használata… hiába, a szükség nagy úr. Egyszerre végezzük a nagyjából autodidakta gyorstalpaló továbbképzést és az oktatási feladatokat, azonnal gyakorlatban tesztelve a tanultakat. A rendszer kísérleti stádiumban, döcögve, hibákkal, de megy. Azt gondolom, az se feltétlenül baj, ha látható a diák számára, hogy a tanár is ember, hibázik, de javítja, megoldást keres a kölcsönös cél érdekében.

 

Judit, Zala megye

Több helyen dolgozom, ezekben egy közös van, hogy valamennyi vidéki kistelepülés, sok-sok hátrányos, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekkel. Főállásom egy alapfokú művészeti iskolához köt, ahol dráma és színjáték tárgyat oktatok. Két telephelyen hat csoportot viszek, zömében alsósokat. Az egyik somogyi iskolámban kizárólag 3H-s diákok járnak. A „vételi” oldalon a tanulóknak, családjaiknak elvétve van olyan eszköze, amin valódi digitális oktatást lehetne folytatni. Arról nem is beszélve, hogy olyan is van, hogy több család használ egy telefont, ill. több általános iskolás gyerek is van a családban. Tehát az első nehézség az eszközellátottság és /vagy az internet hiánya. Ezért aztán a szigorú értelemben vett online oktatás eleve kizárt.
Másik probléma a tárgyam jellegéből adódik. A drámapedagógiai foglalkozás szinte teljes egészében csoportos, jelen idejű tevékenység. Amit ehelyett kínálni tudunk ebben a kivételes helyzetben, az se nem digitális, se nem drámapedagógia. De valamit muszáj volt kitalálnom, mert ugye nem ülhetek ölbe tett kézzel itthon, miközben biztosítják a fizetésemet. S ezt én maximálisan meg is értem. Akkor is, ha tudván tudom, hogy vizet gereblyézek. S hogy mit sikerült kiötlenem? Levélben kértem a gyerekeket, hogy a megkezdett darabok szövegkönyvét próbálják heti gyakorlással életben tartani. Minden csoport kapott rövidke, humoros, korosztályukhoz illő kis verseket memoriterként. Akinek van/lesz lehetősége, azok számára megjelöltem a You Tube-on fellelhető diákszínjátszó darabokról készült felvételeket „szakmai” tanulás, no és élmény szerzés céljából. Egyelőre nem tudom, meddig tudok kitartani hasonló ötletekkel, s egyáltalán mit valósítanak meg ebből a diákok. De szinte minden művészeti tárgyat oktató kollégám ezzel a gonddal küzd. Digitális néptánc? Hogyan? Bár, ha mindez nem most történik, hanem pár évvel később, akár egy virtuális szemüveg segítségével még meg is valósulhatna…
Ezen felül egy zalai kicsi falu annál is kisebb (25 fős) iskolájában vagyok óraadó magyartanár. Az eszközellátottság ott is hasonló. Épp ezért nyomtatott levél formájában megkapták a tanulók a két hétre szóló penzumot napi és tantárgyi bontásban. Ezeket az adott órarend szerinti napon feltöltjük a KRÉTA rendszerbe is. A feladatmegoldásokat pedig vagy beküldik egy lapon a szülőkkel kéthetente, vagy befotózva, adott határidőre megküldik a szaktanárnak. Egyik tanulócsoportom létrehozott a kommunikációra egy Discord szervert, a másik csoport tagjaival, esetenként a szülő vagy szomszéd közvetítésével Messengeren értekezünk. S itt jelentkezik a probléma. Ha az óra úgy zajlik, hogy csak a tér más, de egy időben mindenki jelen van online, akkor tudnék magyarázni, javítani a hibákon, létrehozni valamifajta megértést. Így viszont marad az egyenkénti feladatbeküldés különböző időpontokban, ami egyesével rengeteg adat és tenger idő. Ez kb. olyan, mintha egyesével kellene megtartanom mindenkinek ugyanazt az órát. S persze felajánlottam, hogy felhívhatnak, ha elakadás van. Ebből aztán egészen vicces helyzetek adódnak. Nyelvtan-magyarázat a WC-n ülve, főzés közben… a legváratlanabb időpontokban. De örülnöm kell, hogy a mélyszegénységben élő diákom egyáltalán foglalkozik ezzel a dologgal. Meglepő módon talán még figyelmesebben is, mint az iskolai órán. S ki tudja, mikor kap legközelebb telefont a kezébe?

Távirati stílusban:

Ami nincs:
– Minden gyereknek megfelelő eszköze
– Ennél fogva lehetőség, hogy egy időben, de külön térben ugyanúgy „összejöjjünk”
– Egyszeri (vagy néhányszori) megértést szolgáló magyarázat
– Praktikus és kezelhető visszacsatolás, ellenőrzési lehetőség

Ami van:
– Problémamegoldó képesség
– Kreativitás
– A gyerekek részéről egyelőre lelkesedés
– Rengeteg készülés és kutatás

Ami kérdéses számomra:

– Az oktatás egy nehézkes, lomha, merev és kicsinyes rendszer. Mennyire lesz most képes rugalmasan és nagyvonalúan kezelni a problémás dolgokat?

Beatrix, Budapest

Magyar-történelem szakos tanárként általános iskolai és gimnáziumi osztályokban tanítok az 5, 9 és 10. évfolyamon. Osztályfőnök egy 5-es osztályban vagyok. Emellett 3 gyermekem van, 2, 4 és 6 évesek. A legkisebb bölcsődés, a két nagyobb óvodás.
A digitális oktatás bejelentését követően az iskola gyorsan reagált. Hétfőn kaptunk tájékoztatást, kedden megnyitották a rendszert a pedagógusoknak, szerdára a diákokat és a szülőket is csatlakoztatták hozzá. Csütörtökre gyakorlatilag elindult a digitális oktatás.
Itthon a gyerekeimmel egy hatalmas csomagolópapírra napirendet gyártottunk, pontokba szedtük, mikor mi a teendő, és az „Otthonovi” címet adtuk neki (persze a legkisebb mindig kijavít, hogy rá az „Otthonbölcsi” vonatkozik). A legnagyobb már tud olvasni, ő lett a felelőse annak, hogy figyelmeztessen mindenkit, mi következik éppen, de mára már kívülről tudják a sorrendet.
Mi nem a Krétát, és nem is a Google alkalmazásait használjuk, hanem egy amerikai-spanyol felületet. Korszerű, modern, mégis könnyen kezelhető rendszer. Tankörökként jelennek meg az osztályok és a tantárgyak, az órákat foglalkozásokként szerkeszthetjük meg. Órarend szerint töltjük fel az adott napra a tananyagokat, illetve tartunk online órákat.
Heti 23 órám van, emellett irodalom szakkört tartok, és van egy egyetemista hallgatóm, akinek mentortanára vagyok, és a gyakorlatát végzi most már a digitális távoktatás keretein belül. Emellett itthon van a három gyermekem, és mivel a férjem ugyan itthon van, de reggel 8-tól este 5-ig dolgozik, gyakorlatilag mindkét platformon nekem kell helytállnom.
117 diákot tanítok, tőlük jönnek a különböző tárgyakhoz dokumentumok, üzenetek, visszajelzések, közben a szülőkkel és a kollégákkal is kommunikálunk. A napi üzenetváltásomat nem mertem még megszámolni, de szinte biztos, hogy 100 fölött van. Csak az adminisztrációhoz és a kommunikációhoz is több óra kell.
Mivel a gyerekekkel vagyok napközben, online órát nem igazán van lehetőségem tartani, de osztályfőnöki órát tartottam már, és az a cél, hogy más osztályokkal is találkozzam egy-egy tanóra keretében ugyanígy. A normál iskolai keretek között is használt módszereimet igyekszem a digitális tanrendbe is átültetni. Egy alkalmazás segítségével videóra veszem, ahogyan elmagyarázom a tananyagot, a képernyőmet megosztva közben levetítem a ppt-t, honlapokat, feladatokat nyitok meg, és igyekszem teljeskörűen bemutatni az adott témakört. Próbálok érdekes feladatokat adni, például 5. osztályban nyelvtanból levelet írtak nekem, hogy hogyan érzik magukat, hogyan telnek a napjaik mostanában, a kreatívabbak képeslapokat is rajzoltak nekem. A gimnazisták esszét írtak arról, mi a véleményük, illetve tapasztalatuk a digitális oktatásról, leadandóként pedig egy naplót, vagy blogot kérek tőlük a napjaikról.
Olyanok is küldenek nekem szorgalmi feladatokat, plusz munkákat, akik a hagyományos iskolai keretek között korábban ilyesmit sosem tettek, most viszont szárnyalnak, de olyan is akad, akinél az ellenkező hatást érzem, szorgalmas, ügyes diák, de az otthoni keretek között mintha elveszne.
Nem könnyű ez a helyzet, úgy gondolom a gyerekeknek, szülőknek és tanároknak sem. De úgy érzem most valóban arra kényszerülünk, hogy átlépve a komfortzónánkat valami újat alkossunk, ami mindent megváltoztat. Én hálás vagyok, hogy ennek a fejlődési folyamatnak a részese lehetek.

László,  Székesfehérvár

Az oktatási államtitkár március közepi megszólalása után (“a tanároknak jelenleg több a szabadidejük, így lehetőségük van elvégezni az alaptantervvel kapcsolatos feladatokat”) azon gondolkodtam, hogy milyen jó nekem, hogy ennyi szabadidőm lett a digitális átállásnak köszönhetően. Nem értettem, hogy akkor miért e-mailezgetek és tervezek évet, illetve gyártok dokumentumokat péntek este 23:27 körül? Miért csinálok az óráimhoz kapcsolódóan két órán keresztül Google-űrlapot? Miért ismerkedek újabb és újabb platformokkal, hogy a gyerekek figyelmét fenntartsam? Miért tart olyan sokáig az általam tanított hat osztállyal a kapcsolattartás (két végzős érettségiző osztály, a saját tizedikes osztályom, illetve egy ötödikes és két hetedikes általános iskolai osztály), a csoportok kialakítása, a közös munka szabályainak lefektetése. Az azóta eltelt egy hétben a rendszer működtetése a következőképpen zajlik: órai feladatok kiadása és azok ellenőrzése, heti 14-16 órában (időben ez 24 tanórának felel meg, hiszen átálltunk a 60 perces „órákra”) online órák megtartása (vagy épp „csak” elérhetőség), legalább ennyi időben anyagok és adminisztráció gyártása. Biztos én csinálom rosszul, hogy nem érzékelem a megnövekedett szabadidőmet…
Na de nézzük, mit mondott még ez a jó ember: “az oktatási rendszer szerencsés helyzetben van, mert évekkel ezelőtt elkezdődött a digitális átállás, és mostanra beérnek a korábbi fejlesztések.” Miről beszél jó uram?? Az oktatási rendszer azért van szerencsés helyzetben, mert olyan emberek dolgoznak az alsó szinteken, akik vért izzadnak, hogy működjön. Digitális átállás? Fejlesztések? Van egy szinte használhatatlan, alapfunkciókat is nélkülöző, rettentően lelassult Krétánk, elavult gépekkel épphogy csak elvegetáló számítógéptermeink. A nagytanáriban (kb.30 ember) levő négy gépből stabilan három működik, egyről lehet nyomtatni a nagy nyomtatóra… Az általános iskolában két számítógép van negyven emberre. Jaj, bocsánat, kapott az iskola 2×30 darab tabletet órai használatra, amit vagy tudsz használni a gyerekekkel, vagy nem (Ez az internetkapcsolat függvénye, ami az esetek többségében igen gyatra…). Ezek a digitális átálláshoz beérett fejlesztések?? Le a kalappal minden pedagógus előtt, aki hajlandó most kilépni a komfortzónájából, hajlandó a módszerein változtatni, hogy megoldjuk ezt a helyzetet. Lehet, hogy nem vagyunk tökéletesek, de abban biztos vagyok: a többség nagyon-nagyon igyekszik!
Igen, tisztában vagyok vele, hogy vannak pedagógusok, akik túl sokat kérnek, követelnek most is. Kedves olvasó, ez tényleg csak most tűnt fel? Évek óta mondjuk, hogy az oktatási rendszer nem jó, és a gyerekek túl sokat vannak iskolában, és túlterheltek – most épp csupán annyi történt, hogy az egész folyamat a szülő számára is végig láthatóvá vált, hiszen áttevődött az otthonokba. A rendszer a vírus előtt is szinte már élhetetlen volt, aki lelkiismeretesen akarja csinálni (legyen az diák vagy pedagógus), az szinte belefullad a feladatokba. Ez a helyzet, ha másra nem is, most arra jó, hogy mindenki szembesüljön vele és elgondolkozzon: a vírusveszély elmúltával miként és hogyan hozzunk létre egy olyan oktatási rendszer, ami minden benne dolgozónak élhető körülményeket biztosít.

Zsolt, Budapest

Tanár vagyok, tehát a munkám alapvető feltétele, hogy legyenek diákok, akiket tanítsak. Gyerekek meg úgy általában voltak, vannak, és talán lesznek is. Tehát munkám is van. Ilyen összefüggésben még sosem gondolkodtam a dologról, de az új helyzet új nézőpontokat is ad.
Az online-üzemmódra átállás, ahogy látom, nálunk viszonylag könnyen ment, igaz, a vezetőség és egyes projektvezető kollégák egy héten át keményen megküzdöttek vele, hogy egy nagyjából egységes, lekövethető és átlátható rendszer álljon a rendelkezésünkre, mi pedig nekiláttunk átírni a tanmeneteinket, és összerakni, mit is fogunk csinálni az elkövetkezendő 10-11 hétben.
Nem vagyok egy technikai zseni, különösebben kreatívnak sem mondanám magam; a hiperszuper, csillámpónis IKT-s óráktól pedig rosszul vagyok, mert szerintem, ha minimális motiváció van a diákok részéről, akkor elég egy kréta meg egy tábla is. A színes-szagos órák előállítása baromi sok idő, a gyerekek meg hamar ráunnak. Amúgy meg túlstimulálja őket, és elég egy Kahoot-kvíz, hogy az óra további része kukába menjen. Ott van körülöttük minden szükséges információ, inkább meg kellene őket tanítani okosan használni ezeket a tanulásuk érdekében (ti. hogy az okoseszközök nem csak a puskázásra jók).
Biztos, ami biztos, az elmúlt két hétben magyarázó videókat gyártottam az új nyelvtanokhoz. A végén már fájt a torkom és utáltam visszahallgatni magamat, de így mindenkihez jobban eljut az információ, mint ha 15 ember előtt egy kamerában bohóckodnék. Kérdezni bármikor lehet tőlem, és újabban szerencsére meg is teszik.
A tanév további része tehát online térben telik majd, és eddig inkább pozitív meglepetések értek: a diákoknak van lehetőségük a saját tempójukban haladni, és ezt értékelik. Viszonylag tág határidőket szabok, de minden nap kell foglalkozniuk a feladatokkal 15-20 percet (hál’ Istennek minden anyagom megvan online, nekik pedig van internetkapcsolatuk). Úgyis az a legfontosabb, hogy megtanuljanak önállóan tanulni. Az iskola fő feladata meg a való életre való felkészítés, nem? Kb három hónap online tanulás után már meg se fog nekik kottyanni, ha felnőttként home office-ban kell dolgozniuk. Aki lusta és ellógott mindent, az most is ezt teszi, sajnos nincs nagyon lehetőség szankcionálni. De eddig mindenki meglepő érettséggel kezeli a helyzetet. Meg vannak illetődve. Ki tudja, ez meddig tart ki.
Az osztályfőnöki órám meg egyenesen szuper volt Google Meet-en keresztül: mindenki meghallgatta a többieket, lelkesen meséltek és többekből is nagyon jó dolgokat hozott ki az átállás (pl. egyikük elmondta, hogy egész tanévben netflixezett, de már nincs mit néznie, ezért nekiállt tanulni). Normál körülmények között, szerda 8. órában mindenre inkább vágynak, mint hogy beszélgessünk, de most…
Amit nagyon sajnálok, hogy elmarad a ballagás. És ott a bizonytalanság az érettségi körül: Lesz? Elmarad? Ha nem lesz, mire kapnak jegyet? Ezt jó lenne tudni. Meg hát… amire év közben nem igazán gondol az ember: hiányoznak, és rossz belegondolni, hogy szeptemberig nem is találkozom a legtöbbükkel.
Azt hiszem viszont, hogy a panaszaim eltörpülnek a többi iskolához képest, ahol se az intézményi, se a tanulói részről nem megoldott a technikai háttér (általános iskolák, vidéki iskolák). És hát, le a kalappal a szülők (tanárok, nem tanárok egyaránt) előtt, akik munkavégzés mellett még a gyerekeik tanulását is menedzselik. Én inkább befogom a szám.