Marika úri hajléktalan. A negyvenes-ötvenes asszonyokat kérdezgeti a pékbolt előtt, hogy nem jártak-e együtt szolfézsra. Nem ismerik-e szegény Ágikát, Krisztit, aki tavaly lemaradt a vonatról, de most megint velük akar kirándulni. A nők szégyenkezve megrántják a vállukat, és kezébe nyomják a frissen megvett péksüteményt. Dilis szegény, ezt mondja a tekintetük. Vannak, akik rosszabbat mondanak: menjen a diliházba, vigyék innen, be kéne már zárni, dögöljön meg.
Pedig Marika mindenkire vigyáz, mindenre tekintettel van. A pékbolt vásárlóit figyelmezteti, hogy ma a pogácsa nem sült át jól, hogy a gesztenyés kifliben nem is igazi a gesztenye. – Hanem milyen? – kérdezem.
– Hamis – mondja tudálékosan.
Sokan találgatják, hogy ez a Marika kicsoda. Egy Kossuth-díjas színész kitagadott lánya? Egy tévés újságíró bolondokházába csukott felesége? Mert Marika büdös, foghíjas, tolakodó, ráadásul szemmel láthatóan beteg, de ki tagadhatná, hogy valamikor járt szolfézsórákra.
Az én képzeletem nem ennyire regényes. Úgy vélem, Marika csak egy átlagos vidéki lány lehet, aki húsz-harminc éve került elmegyógyintézetbe, majd mikor ez bezárt, a semmibe. Azért cövekelt le ezen a kis téren Óbudán, mert Budapestet egyáltalán nem ismeri. És tényleg a régi barátnőit keresi, a hajdani zeneiskolás-úttörőtáboros lányokat, akik majd visszavezetik a régi életébe. Kocsis Zolival is találkoztam, súgja nekem, mert adott nálunk egy koncertet. Nálunk is, mondom, és eszembe jut Nagykanizsa, ahol szintén az egyik szolfézsos kislánynak kellett köszönteni.
Mikor elárulom, hogy Kocsis Zoltán meghalt, elsírja magát.
No de hol van ez a nálunk, ahova ő tartozik? Ha tudnám a vezetéknevét, a szülővárosát, meg is kereshetném a neten a hozzátartozóit. De Marika túl beteg: ő nem elveszett, őt az idegenek elrabolták, nem szabad elárulnia, hol tartották fogva, és különben is jön a világvége, nagy tűz lesz, „haddelhadd”, és mindenki kipurcan. Csak ő éli túl és az állatok. Meg a régi barátai, akik idejönnek a bolt elé és hazakísérik. De a többi ember mind megdöglik.
Szegény Kocsis Zoli! Hát nem őt is elrabolták?
Még ilyet! Mit érdemelnek ezek után az emberek?
– Hamis vagy te is, menj innen! Menj! Menj! – kiáltja nekem.
Ezek után persze nem sokat beszélgettem vele.
Most figyelem, ahogy a bolt előtt, az igazi barátnőit keresi.
Az emberileg visszahőkölnek tőle, egy babakocsis nő felsikít, egy öregember a botjával fenyegeti.
Ennek ellenére meglehetősen sok kontaktja lehet Marikának. És ő lesz az utolsó, akit tesztelnek, aki bekerül a karanténbe, akinek lélegeztetőgép jut a kórházban. Majd egyike lesz a sok „szokványos körülmények közt” elhunyt hajléktalannak, talán még a vezetékneve sem derül ki soha, és a régi barátnői soha nem tudják meg, hogy az ellenségei 2020-ban hogy végeztek vele.
Hetek múlva majd megtalálják a vackában.
Marika lassan feladja a bolt előtt a próbálkozást. Most senki sem akar szolfézsórákról csevegni, és senki sem nyom a kezébe „hamis” gesztenyés kiflit.
Csalódottan odavánszorog a terecske egyetlen padjához. A galambok sértődötten felröppennek.
Marika lassan turkál a motyójában, de nem talál semmi ehetőt. Vagy valami mást keres? Titkos jeladót? Egy ereklyét a régi zeneiskolából?
Akármit keres, nincs meg.
A galambok óvatosan közelebb merészkednek.
– Legalább ti ne féljetek! – kiáltja nekik.
