Ha tömegtájékoztatásról beszélünk, akkor a médiatudomány alkalmazásáról beszélünk. Naivan feltételezhetnénk, hogy ezen tudományágnak is vannak kőbe vésett szabályai, amelyek megkerülése megbocsáthatatlan bűn, manapság azonban alapjaiban alakul át a tömegkommunikáció alkalmazása. Mára szinte minden háztartásban elérhető az internet és szinte mindannyian tetemes időt szentelünk az online térben történő barangolásra. Az eredetileg egymástól távol lévő egyetemeket összekötő, információcserére kialakított számítógépes hálózat mára egy olyan második valósággá alakult át, amelynek elsődleges funkciója a gazdasági folyamatok felgyorsítása, a kereskedelmi folyamatok egyes fázisainak leegyszerűsítése és a fogyasztói kultúra lehető legmagasabb fordulatszámra pörgetése. Ez a folyamat pedig a tömegkommunikációt is alapjaiban változtatta meg.
A média legfontosabb célja mára az lett, hogy érzékeny pontján találja el a fogyasztókat, mert ugye médiatartalmakat manapság már nem pusztán olvasunk, hallgatunk vagy nézünk, hanem fogyasztunk is. A látszólag ingyenes kínálatban javarészt a személyes adatainkkal fizetünk, amelyekről naivitás lenne azt gondolni, hogy csupán néhány demográfiai paraméterünket tartalmazza. Az internetes térben történt összes mozdulatunkat követőprogramok rögzítik és monitorozzák, amelyeket adatbázisokba sűrítve továbbítanak a megrendelők számára. Ezáltal egyre inkább szívünkhez szóló újabb tartalmakat kapunk, amelyekhez gyakran fizetős árucikkek reklámjait csatolják, és fogyaszthatunk vég nélkül.
Azonban az internet virtuális világa végtelen. Ha volt bármilyen alapvető dilemma a felhasználói tömegekkel kapcsolatban, akkor valószínűleg a kontrollálhatóság hiánya volt az. Jogosan következett a kérdés, hogy vajon hogyan lehetne a lehető legnagyobb számú felhasználó-tömeget egy helyre terelni és irányítani? És erre adtak csattanós választ a mindennapjaink részévé váló közösségi felületek (Facebook, Instagram, Twitter és társaik), amelyek az okos eszközök elterjedése óta megkerülhetetlenné váltak.
A médiaóriás Facebook az online világ személyi igazolványává vált a maga 5 milliárd felhasználójával, amelynek köszönhetően időszerűvé vált az ókori Rómára utaló mondás újragondolása: minden elérés a Facebookra vezet. Számtalan kutatás, elemzés, tanulmány és újságcikk foglalkozik a közösségi média kettős szerepével, hiszen amíg a felhasználók szemszögéből nézve egy online közösségi tér szerepében tetszeleg, ami egyidejűleg köt össze a számunkra fontos emberekkel és kínál szórakozási lehetőséget, járulékos módon szerez egyre nagyobb befolyást a gondolkodásunkra gyakorolt hatásban és a világképünk alakításában. Egyidejűleg gyűjti rólunk az információkat és kereskedik a szokásainkat tömörítő adathalmazokkal, amelyeket nyereségesen ad tovább kereskedelmi szándékú partnereinek. Ezt követően szintén jó pénzért biztosít reklámfelületet az értékesítési szándékú partnereinek, akik tűpontosan célozhatnak bennünket az ajánlataikkal. Eddig természetesen semmi különösebb esemény nem történt, mint a kapitalizmusban: termelés és fogyasztás, valamint fogyasztásra ösztönzés. Azonban a Facebook a kereskedelmi szektoron túl a politikai szféra szereplőinek is előszeretettel nyújt segítő kezet. Az egymásra licitáló termékkínálat mellett tehát a politikai szektor szereplői is könnyedén megtalálnak minket, illetve az állambiztonság vagy nemzetbiztonság elől sem maradunk rejtve. Döbbenetes módon egyébként az átlag felhasználóból nem a politika aranyásói váltják ki a legnagyobb felháborodást, hanem az állambiztonság és a hatóságok jelenléte – pedig jóval hasznosabb szerepe van annak, aki megvédi a gyermekeinket az online térben vadászó szexuális ragadozóktól vagy éppen kiszűri a terrorista-gyanús elemeket, mielőtt tényleges fenyegetést jelenthetne a valós, háromdimenziós világban, ahol nincs lehetőségünk újraindítani a programot, ha meghalunk. Természetesen ennek egyszerű magyarázata van, hiszen államdiktatúrákról és politikai rezsimekről már tetemes történelmi tapasztalat áll rendelkezésre, sokan még a saját bőrükön is tapasztalták egy-egy diktatúra működését, azonban olyan feljegyzés még nem született a történelemkönyvek lapjain, hogy valamely multinacionális vállalat diktatórikus rezsimet kényszerített rá az emberekre. Meglehet, hogy ennek oka csupán az, hogy az online kirakatból annyit látunk mezei felhasználóként, amennyit látni engednek.

Mindebből pedig hogyan kanyarodunk a média felé? Nagyon egyszerűen: az újságírás sorvadását és vergődését eredményezte a közösségi média felduzzadása. Ahogy revideáltuk a mondást, minden elérés a Facebookra vezet. Az online médiumok is szponzorációból élnek, azonban a hírgyártáson kívül egy online újság kevés más tevékenységet képes úgy felvenni a profiljába, hogy az ne eredményezze az eredeti cél súlytalanná válását. Legkevésbé sem képes elérni azt, hogy az olvasói egész nap az újság felületén kattintgassanak, ami alapján ugye reklámbevételekre tehetnének szert. Mindezt azonban képes garantálni a Facebook, ezáltal pedig a reklámozás útján profitot termelő cégek is a közösségi médiát fogják preferálni a sajtótermékekkel szemben. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az online sajtó is kötelező jelleggel csatlakozott a Facebookhoz, akik pedig a saját szabályaik szerint jelenítenek meg vagy nem jelenítenek meg tartalmakat. Az újságírás nem csupán az anyagi függetlenség megszűnésével küzd napjainkban, hanem azzal is, hogy egy olyan multinacionális vállalat szája íze szerint beszéljen, amely az utóbbi években nyíltan vállalta baloldaliságát, és egyáltalán nem derogál számára kettős mércét alkalmazni világnézeti és politikai beállítottság alapján. Mindazonáltal pedig, hogy ez az online közösségi szórakoztatófelület virtuális akolba terelte a felhasználók tömegeit, a szimplán világnézeti alapon történi ellenőrzés nem társult minőségellenőrzéssel, tehát elszaporodtak a hulladék tartalmak. Megszületett a népbutítás 21. századi médiaeszköze, amely gyakran az elődöket is megszégyenítő szellemi színvonalzuhanást eredményezett.

De hogy mégis mikor következett be az első morális hanyatlás a hazai médiában? Nos, a klasszikus kereskedelmi csatornák megjelenésekor (RTL KLUB, TV2 és külföldi elődjeik), amely médiumok azzal hoztak változást az életünkbe a ’90-es évek végén, hogy a rendkívül változatos műsorkínálatot a nézőkre erőszakolt reklámblokkokkal szabdalták szét. Az állami televíziók által sosem sugárzott filmek és médiatartalmak mellett beindult a trash biznisz, vagyis olyan hulladék médiatermékek gyártása, amelyek már több évtizede rohasztották sikeresen a tengerentúli államok lakosságát, züllesztve a morált és aláásva a soron következő generációk intellektuális fejlődésének potenciálját is. Emlékezzünk vissza a Mónika Showra és utódaira, vagy a felkapott és hatalmas nézettséget produkáló valóságshowkra. Sorra dőltek a nézettségi rekordok, hiszen a másik magánéletében történő vájkálás elemi ösztönünk. Az ősközösségi létezésből mentettük át a szokást, hiszen akkoriban létfontosságú volt tudni, hogy a közösség minden tagja a csoport érdekét szolgálja-e, mert bármilyen széthúzásnak a túlélés lehetett az ára. Azonban ahogyan később az emberiség története során egyre biztonságosabbá vált az életünk, a túlélési trükkjeink rossz tulajdonságokká váltak. Ha csak a középkorig tekintünk vissza, akkoriban például a kivégzések népszerű tömegműsorok voltak.
A rendszerváltást követően a nyugati nyitást nem csupán piaci alapon, hanem morálisan is megkaptuk. A kereskedelmi televíziók meghonosodása óta több mint két évtized telt el. Az érdeklődésünk a technológiai fejlődésnek köszönhetően már korlátlanul kielégülhet az internet világában, mégis ami a legjobban leköt bennünket, az a közösségi média, ahol továbbra is kukkolhatjuk egymás életét, és megbotránkozhatunk mások tudatlanságán.

2020-hoz közeledve szinte már elképzelhetetlen háztartás internetkapcsolat nélkül, és elképzelhetetlen az egyén okos eszközök nélkül. A Facebook, a Messenger és a Google motorjai alapfelszereltségként járnak ezekhez az eszközökhöz. Éjjel-nappal a közösségi applikációkat nyomkodjuk, és ha nem a Facebook termékére lennénk rágyógyulva, akkor jó eséllyel valamely másik szoftvergyártó hasonló tárgyú programját használnánk. A legtöbb időnket a barátok és családtagok társaságában töltjük társalgással vagy pletykálással, illetve a Facebook hírfolyamának analizálásával, ahol az ismerőseink és az általunk követett oldalak megosztják a gondolataikat. A Facebook csapata tökéletesen rátapintott az emberi viselkedés gyengéjére, amikor egy olyan felületre kereste a megoldást, amely arra készteti a felhasználót, hogy egyre több időt töltsön ott és rendszeresen visszatérjen: a megoldás a társaság és a súlytalan kommunikáció volt. Ehhez további szabadidős lehetőségeket társítottak, mint az ingyenes és fizetős játékok vagy a horoszkóp szintű személyiségtesztek stb. Mire felocsúdtunk, már mindenki fent volt a közösségi hálón és elárasztottak bennünket a reklámok.
Mára az online sajtóban megjelenő hírek bármelyikét lehetőségünk van megosztani a Facebook hírfolyamunkon, a nagy húzás pedig az volt a közösségi háló részéről, amikor lehetővé tette, hogy bárki indíthasson Facebook-vállalkozást és reklámozza a termékeit. Már-már borítékolható volt, hogy a marketing célú kommunikáció és a hírközlési célú tartalomgyártás keveredni fog. Ennek a következménye volt, hogy 2016-ban megszületett az álhír fogalma, amelynek célja az olvasók félretájékoztatása elsősorban ideológiai és politikai befolyásolási szándékkal. Azonban az álhírek elsődlegesen egyáltalán nem a politikai-ideológiai vonalat célozták, hanem a kétes eredetű és minőségű termékek eladását. Ismerősek lehetnek az olyan virulens hírmegosztások a Facebook világából, mint valamely azóta is élő ismert személy halálát terjesztő cikk, amire kattintva azonnal meg kell adni a hozzáférésünket a profilunkhoz és az adatainkhoz. És minden bizonnyal legalább egyszer már mindenki találkozott olyan álhírrel, ami úgy kezdődött, hogy „El sem hinnéd mi történt XY-al” – ezek a meghökkentő, döbbenetet és kíváncsiságot kiváltó szövegek garantáltan átverést takarnak. Azonban sajnálatos módon nem a kalóz oldalak verték ki a biztosítékot a kukkolás apostolainál, hanem az, hogy bizonyítottan orosz hátterű álhírek segítették választási győzelemhez Donald Trump amerikai elnököt 2016-ban. Az új amerikai elnök bűne pedig az volt, hogy nem a már meglévő politikai garnitúrából származott és az erős államapparátus eszméjét képviselte, ami a szabadon működő vállalatóriások számára egyet jelentett az aranykor végével. Ez volt az a mérföldkő a közösségi média történetében, amikor a vállalatnál rádöbbentek, hogy a mértéktelen reklámozás mellett alapvető szabályokat is le kell fektetni és letenni a voksukat valamely világnézet mellett. Nos, a Facebook a tolerancia és egyenlőség szólama mellett rakta le a névjegyét és bátran tiltja mindazon tartalmakat, amelyekre rásütheti, hogy gyűlöletkeltő, kirekesztő, rasszista, az egyént és a közösséget sértő. Sok esetben azonban csupán az történik, hogy nem a multinacionális vállalat szája íze szerint kommunikáló tartalomról van szó. Ennek ékes példája a KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) termékeinek hirdetési tilalma, tehát a közösségi médiában megjelenő és terjedő tartalmak cenzúrája. Természetesen amellett, hogy a KESMA a létrejöttét és működését ismerve a legkevésbé sem szorul együttérzésre, az esete rávilág magát eddig sorozatosan újra definiáló közösségi média ideológiai balra tolódására.
És hogy miért érdemes mindezzel tisztában lenni? Mert a közösségi média a felhasználók jelentős hányada számára az elsődleges hírforrás. Manapság a legtöbben már nem közvetlenül az online újság vagy magazin oldalán keresik a híreket, hanem a Facebook hírfolyamon megosztott cikkek alapján tájékozódnak. A közösségi médium pedig a saját nézetrendszerébe illeszkedő tartalmakat maga is támogatja és terjeszti, a felhasználó pedig hajlamos azt feltételezni, hogy amit mások is megosztottak, az hiteles forrás. Ebből alakul ki a félretájékoztatás és szándékos ferdítések láncolata, illetve így kelnek életre a hisztériahullámok, mint például Donald Trump elnökké választása és az USA bukásának víziója is volt 2016-ban (Politikailag semlegesen jelzem, hogy a fent megnevezett elnök fegyverek nélkül oldotta meg a világ legkeményebb diktatúrájával, Észak-Koreával kipattant konfliktust. Fegyverek eldördülése nélkül kezelte a feszültséget Iránnal, amely méretét és katonai erejét tekintve globális problémát jelentett volna, ha fegyveres összecsapásig fajul az összezörrenés. Kivonta a csapatokat a demokráciát terjesztő elnök-elődök által megszállt országokból és bevallott célja volt, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnökeként az Amerikai Egyesült Államokkal foglalkozzon és annak gazdaságát erősítse meg. Nyilvánvaló, hogy a fent megnevezett elnök azóta gazdasági fronton nyitott háborút Kínával és pl. az EU-val, azonban nem szállt meg idegen országokat, hogy civilek millióinak életét tegye tönkre).
Ezzel szemben pedig élnek és virulnak a szélsőbaloldali és másokat kirekesztő ultraliberális mozgalmak, mint a radikális feministák, az Antifa, hogy csak két egyszerű példát említsek.
Összességében pedig felmerül a kérdés, hogy egy profitorientált multinacionális vállalat és a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje hogyan férhet össze? Hogyan lehetne hiteles egy olyan vállalat társadalmi érzékenysége, amely virtuális emberkereskedelmet folytat nap, mint nap a saját felhasználóiról összegyűjtött adatok által? Egyáltalán milyen társadalomképet vizionálnak maguk elé azok az emberek, akik a Szilíciumvölgyben élnek és ugyan minden adattal rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy tisztában legyenek a szerényebb vagy egyenesen rossz körülmények között élő emberek helyzetével, azonban egyáltalán nem nyitottak az objektív tájékoztatásra? Hogy egy időben közeli példával éljek, a 2019 augusztusában tomboló amazóniai tűzvészben a közösségi média olyan alapítvány számára indított adománygyűjtést és nyomta a felhasználók elé a felhívást, amelyről később kiderült, hogy egyáltalán nem fejtettek ki tevékenységet az őserdőben tomboló tűz kapcsán, hanem csupán névlegesen kapcsolódtak az Amazonashoz, a tevékenységük pedig kimerült az USA területén folytatott klíma-propagandában. A naiv felhasználók azonban az őserdőben tomboló tűzvész eloltására küldték a pénzt. Ennek ellenére hiába a felháborodás, a pénzét nem kapta vissza senki, az eset pedig nem lett jóval kirívóbb, mint bármely korábbi visszaélés, ami a közösségi média vállalatához köthető.

Továbbra is fennáll tehát a kérdés: mennyire lehet nyitott a társadalmi felzárkóztatásra egy olyan nagyvállalat, amelynek működése a profitmaximalizálás hatékonyságának folyamatos javítására törekszik és esze ágában sincs a bevételeiből társadalmi redisztribúcióra fordítani?