Ha tömegtájékoztatásról beszélünk, akkor a médiatudomány alkalmazásáról beszélünk. Naivan feltételezhetnénk, hogy ezen tudományágnak is vannak kőbe vésett szabályai, amelyek megkerülése megbocsáthatatlan bűn, manapság azonban alapjaiban alakul át a tömegkommunikáció alkalmazása. Mára szinte minden háztartásban elérhető az internet és szinte mindannyian tetemes időt szentelünk az online térben történő barangolásra. Az eredetileg egymástól távol lévő egyetemeket összekötő, információcserére kialakított számítógépes hálózat mára egy olyan második valósággá alakult át, amelynek elsődleges funkciója a gazdasági folyamatok felgyorsítása, a kereskedelmi folyamatok egyes fázisainak leegyszerűsítése és a fogyasztói kultúra lehető legmagasabb fordulatszámra pörgetése. Ez a folyamat pedig a tömegkommunikációt is alapjaiban változtatta meg.
A média legfontosabb célja mára az lett, hogy érzékeny pontján találja el a fogyasztókat, mert ugye médiatartalmakat manapság már nem pusztán olvasunk, hallgatunk vagy nézünk, hanem fogyasztunk is. A látszólag ingyenes kínálatban javarészt a személyes adatainkkal fizetünk, amelyekről naivitás lenne azt gondolni, hogy csupán néhány demográfiai paraméterünket tartalmazza. Az internetes térben történt összes mozdulatunkat követőprogramok rögzítik és monitorozzák, amelyeket adatbázisokba sűrítve továbbítanak a megrendelők számára. Ezáltal egyre inkább szívünkhez szóló újabb tartalmakat kapunk, amelyekhez gyakran fizetős árucikkek reklámjait csatolják, és fogyaszthatunk vég nélkül.
Azonban az internet virtuális világa végtelen. Ha volt bármilyen alapvető dilemma a felhasználói tömegekkel kapcsolatban, akkor valószínűleg a kontrollálhatóság hiánya volt az. Jogosan következett a kérdés, hogy vajon hogyan lehetne a lehető legnagyobb számú felhasználó-tömeget egy helyre terelni és irányítani? És erre adtak csattanós választ a mindennapjaink részévé váló közösségi felületek (Facebook, Instagram, Twitter és társaik), amelyek az okos eszközök elterjedése óta megkerülhetetlenné váltak.
A médiaóriás Facebook az online világ személyi igazolványává vált a maga 5 milliárd felhasználójával, amelynek köszönhetően időszerűvé vált az ókori Rómára utaló mondás újragondolása: minden elérés a Facebookra vezet. Számtalan kutatás, elemzés, tanulmány és újságcikk foglalkozik a közösségi média kettős szerepével, hiszen amíg a felhasználók szemszögéből nézve egy online közösségi tér szerepében tetszeleg, ami egyidejűleg köt össze a számunkra fontos emberekkel és kínál szórakozási lehetőséget, járulékos módon szerez egyre nagyobb befolyást a gondolkodásunkra gyakorolt hatásban és a világképünk alakításában. Egyidejűleg gyűjti rólunk az információkat és kereskedik a szokásainkat tömörítő adathalmazokkal, amelyeket nyereségesen ad tovább kereskedelmi szándékú partnereinek. Ezt követően szintén jó pénzért biztosít reklámfelületet az értékesítési szándékú partnereinek, akik tűpontosan célozhatnak bennünket az ajánlataikkal. Eddig természetesen semmi különösebb esemény nem történt, mint a kapitalizmusban: termelés és fogyasztás, valamint fogyasztásra ösztönzés. Azonban a Facebook a kereskedelmi szektoron túl a politikai szféra szereplőinek is előszeretettel nyújt segítő kezet. Az egymásra licitáló termékkínálat mellett tehát a politikai szektor szereplői is könnyedén megtalálnak minket, illetve az állambiztonság vagy nemzetbiztonság elől sem maradunk rejtve. Döbbenetes módon egyébként az átlag felhasználóból nem a politika aranyásói váltják ki a legnagyobb felháborodást, hanem az állambiztonság és a hatóságok jelenléte – pedig jóval hasznosabb szerepe van annak, aki megvédi a gyermekeinket az online térben vadászó szexuális ragadozóktól vagy éppen kiszűri a terrorista-gyanús elemeket, mielőtt tényleges fenyegetést jelenthetne a valós, háromdimenziós világban, ahol nincs lehetőségünk újraindítani a programot, ha meghalunk. Természetesen ennek egyszerű magyarázata van, hiszen államdiktatúrákról és politikai rezsimekről már tetemes történelmi tapasztalat áll rendelkezésre, sokan még a saját bőrükön is tapasztalták egy-egy diktatúra működését, azonban olyan feljegyzés még nem született a történelemkönyvek lapjain, hogy valamely multinacionális vállalat diktatórikus rezsimet kényszerített rá az emberekre. Meglehet, hogy ennek oka csupán az, hogy az online kirakatból annyit látunk mezei felhasználóként, amennyit látni engednek.

Mindebből pedig hogyan kanyarodunk a média felé? Nagyon egyszerűen: az újságírás sorvadását és vergődését eredményezte a közösségi média felduzzadása. Ahogy revideáltuk a mondást, minden elérés a Facebookra vezet. Az online médiumok is szponzorációból élnek, azonban a hírgyártáson kívül egy online újság kevés más tevékenységet képes úgy felvenni a profiljába, hogy az ne eredményezze az eredeti cél súlytalanná válását. Legkevésbé sem képes elérni azt, hogy az olvasói egész nap az újság felületén kattintgassanak, ami alapján ugye reklámbevételekre tehetnének szert. Mindezt azonban képes garantálni a Facebook, ezáltal pedig a reklámozás útján profitot termelő cégek is a közösségi médiát fogják preferálni a sajtótermékekkel szemben. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az online sajtó is kötelező jelleggel csatlakozott a Facebookhoz, akik pedig a saját szabályaik szerint jelenítenek meg vagy nem jelenítenek meg tartalmakat. Az újságírás nem csupán az anyagi függetlenség megszűnésével küzd napjainkban, hanem azzal is, hogy egy olyan multinacionális vállalat szája íze szerint beszéljen, amely az utóbbi években nyíltan vállalta baloldaliságát, és egyáltalán nem derogál számára kettős mércét alkalmazni világnézeti és politikai beállítottság alapján. Mindazonáltal pedig, hogy ez az online közösségi szórakoztatófelület virtuális akolba terelte a felhasználók tömegeit, a szimplán világnézeti alapon történi ellenőrzés nem társult minőségellenőrzéssel, tehát elszaporodtak a hulladék tartalmak. Megszületett a népbutítás 21. századi médiaeszköze, amely gyakran az elődöket is megszégyenítő szellemi színvonalzuhanást eredményezett.

De hogy mégis mikor következett be az első morális hanyatlás a hazai médiában? Nos, a klasszikus kereskedelmi csatornák megjelenésekor (RTL KLUB, TV2 és külföldi elődjeik), amely médiumok azzal hoztak változást az életünkbe a ’90-es évek végén, hogy a rendkívül változatos műsorkínálatot a nézőkre erőszakolt reklámblokkokkal szabdalták szét. Az állami televíziók által sosem sugárzott filmek és médiatartalmak mellett beindult a trash biznisz, vagyis olyan hulladék médiatermékek gyártása, amelyek már több évtizede rohasztották sikeresen a tengerentúli államok lakosságát, züllesztve a morált és aláásva a soron következő generációk intellektuális fejlődésének potenciálját is. Emlékezzünk vissza a Mónika Showra és utódaira, vagy a felkapott és hatalmas nézettséget produkáló valóságshowkra. Sorra dőltek a nézettségi rekordok, hiszen a másik magánéletében történő vájkálás elemi ösztönünk. Az ősközösségi létezésből mentettük át a szokást, hiszen akkoriban létfontosságú volt tudni, hogy a közösség minden tagja a csoport érdekét szolgálja-e, mert bármilyen széthúzásnak a túlélés lehetett az ára. Azonban ahogyan később az emberiség története során egyre biztonságosabbá vált az életünk, a túlélési trükkjeink rossz tulajdonságokká váltak. Ha csak a középkorig tekintünk vissza, akkoriban például a kivégzések népszerű tömegműsorok voltak.
A rendszerváltást követően a nyugati nyitást nem csupán piaci alapon, hanem morálisan is megkaptuk. A kereskedelmi televíziók meghonosodása óta több mint két évtized telt el. Az érdeklődésünk a technológiai fejlődésnek köszönhetően már korlátlanul kielégülhet az internet világában, mégis ami a legjobban leköt bennünket, az a közösségi média, ahol továbbra is kukkolhatjuk egymás életét, és megbotránkozhatunk mások tudatlanságán.

2020-hoz közeledve szinte már elképzelhetetlen háztartás internetkapcsolat nélkül, és elképzelhetetlen az egyén okos eszközök nélkül. A Facebook, a Messenger és a Google motorjai alapfelszereltségként járnak ezekhez az eszközökhöz. Éjjel-nappal a közösségi applikációkat nyomkodjuk, és ha nem a Facebook termékére lennénk rágyógyulva, akkor jó eséllyel valamely másik szoftvergyártó hasonló tárgyú programját használnánk. A legtöbb időnket a barátok és családtagok társaságában töltjük társalgással vagy pletykálással, illetve a Facebook hírfolyamának analizálásával, ahol az ismerőseink és az általunk követett oldalak megosztják a gondolataikat. A Facebook csapata tökéletesen rátapintott az emberi viselkedés gyengéjére, amikor egy olyan felületre kereste a megoldást, amely arra készteti a felhasználót, hogy egyre több időt töltsön ott és rendszeresen visszatérjen: a megoldás a társaság és a súlytalan kommunikáció volt. Ehhez további szabadidős lehetőségeket társítottak, mint az ingyenes és fizetős játékok vagy a horoszkóp szintű személyiségtesztek stb. Mire felocsúdtunk, már mindenki fent volt a közösségi hálón és elárasztottak bennünket a reklámok.
Mára az online sajtóban megjelenő hírek bármelyikét lehetőségünk van megosztani a Facebook hírfolyamunkon, a nagy húzás pedig az volt a közösségi háló részéről, amikor lehetővé tette, hogy bárki indíthasson Facebook-vállalkozást és reklámozza a termékeit. Már-már borítékolható volt, hogy a marketing célú kommunikáció és a hírközlési célú tartalomgyártás keveredni fog. Ennek a következménye volt, hogy 2016-ban megszületett az álhír fogalma, amelynek célja az olvasók félretájékoztatása elsősorban ideológiai és politikai befolyásolási szándékkal. Azonban az álhírek elsődlegesen egyáltalán nem a politikai-ideológiai vonalat célozták, hanem a kétes eredetű és minőségű termékek eladását. Ismerősek lehetnek az olyan virulens hírmegosztások a Facebook világából, mint valamely azóta is élő ismert személy halálát terjesztő cikk, amire kattintva azonnal meg kell adni a hozzáférésünket a profilunkhoz és az adatainkhoz. És minden bizonnyal legalább egyszer már mindenki találkozott olyan álhírrel, ami úgy kezdődött, hogy „El sem hinnéd mi történt XY-al” – ezek a meghökkentő, döbbenetet és kíváncsiságot kiváltó szövegek garantáltan átverést takarnak. Azonban sajnálatos módon nem a kalóz oldalak verték ki a biztosítékot a kukkolás apostolainál, hanem az, hogy bizonyítottan orosz hátterű álhírek segítették választási győzelemhez Donald Trump amerikai elnököt 2016-ban. Az új amerikai elnök bűne pedig az volt, hogy nem a már meglévő politikai garnitúrából származott és az erős államapparátus eszméjét képviselte, ami a szabadon működő vállalatóriások számára egyet jelentett az aranykor végével. Ez volt az a mérföldkő a közösségi média történetében, amikor a vállalatnál rádöbbentek, hogy a mértéktelen reklámozás mellett alapvető szabályokat is le kell fektetni és letenni a voksukat valamely világnézet mellett. Nos, a Facebook a tolerancia és egyenlőség szólama mellett rakta le a névjegyét és bátran tiltja mindazon tartalmakat, amelyekre rásütheti, hogy gyűlöletkeltő, kirekesztő, rasszista, az egyént és a közösséget sértő. Sok esetben azonban csupán az történik, hogy nem a multinacionális vállalat szája íze szerint kommunikáló tartalomról van szó. Ennek ékes példája a KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) termékeinek hirdetési tilalma, tehát a közösségi médiában megjelenő és terjedő tartalmak cenzúrája. Természetesen amellett, hogy a KESMA a létrejöttét és működését ismerve a legkevésbé sem szorul együttérzésre, az esete rávilág magát eddig sorozatosan újra definiáló közösségi média ideológiai balra tolódására.
És hogy miért érdemes mindezzel tisztában lenni? Mert a közösségi média a felhasználók jelentős hányada számára az elsődleges hírforrás. Manapság a legtöbben már nem közvetlenül az online újság vagy magazin oldalán keresik a híreket, hanem a Facebook hírfolyamon megosztott cikkek alapján tájékozódnak. A közösségi médium pedig a saját nézetrendszerébe illeszkedő tartalmakat maga is támogatja és terjeszti, a felhasználó pedig hajlamos azt feltételezni, hogy amit mások is megosztottak, az hiteles forrás. Ebből alakul ki a félretájékoztatás és szándékos ferdítések láncolata, illetve így kelnek életre a hisztériahullámok, mint például Donald Trump elnökké választása és az USA bukásának víziója is volt 2016-ban (Politikailag semlegesen jelzem, hogy a fent megnevezett elnök fegyverek nélkül oldotta meg a világ legkeményebb diktatúrájával, Észak-Koreával kipattant konfliktust. Fegyverek eldördülése nélkül kezelte a feszültséget Iránnal, amely méretét és katonai erejét tekintve globális problémát jelentett volna, ha fegyveres összecsapásig fajul az összezörrenés. Kivonta a csapatokat a demokráciát terjesztő elnök-elődök által megszállt országokból és bevallott célja volt, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnökeként az Amerikai Egyesült Államokkal foglalkozzon és annak gazdaságát erősítse meg. Nyilvánvaló, hogy a fent megnevezett elnök azóta gazdasági fronton nyitott háborút Kínával és pl. az EU-val, azonban nem szállt meg idegen országokat, hogy civilek millióinak életét tegye tönkre).
Ezzel szemben pedig élnek és virulnak a szélsőbaloldali és másokat kirekesztő ultraliberális mozgalmak, mint a radikális feministák, az Antifa, hogy csak két egyszerű példát említsek.
Összességében pedig felmerül a kérdés, hogy egy profitorientált multinacionális vállalat és a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje hogyan férhet össze? Hogyan lehetne hiteles egy olyan vállalat társadalmi érzékenysége, amely virtuális emberkereskedelmet folytat nap, mint nap a saját felhasználóiról összegyűjtött adatok által? Egyáltalán milyen társadalomképet vizionálnak maguk elé azok az emberek, akik a Szilíciumvölgyben élnek és ugyan minden adattal rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy tisztában legyenek a szerényebb vagy egyenesen rossz körülmények között élő emberek helyzetével, azonban egyáltalán nem nyitottak az objektív tájékoztatásra? Hogy egy időben közeli példával éljek, a 2019 augusztusában tomboló amazóniai tűzvészben a közösségi média olyan alapítvány számára indított adománygyűjtést és nyomta a felhasználók elé a felhívást, amelyről később kiderült, hogy egyáltalán nem fejtettek ki tevékenységet az őserdőben tomboló tűz kapcsán, hanem csupán névlegesen kapcsolódtak az Amazonashoz, a tevékenységük pedig kimerült az USA területén folytatott klíma-propagandában. A naiv felhasználók azonban az őserdőben tomboló tűzvész eloltására küldték a pénzt. Ennek ellenére hiába a felháborodás, a pénzét nem kapta vissza senki, az eset pedig nem lett jóval kirívóbb, mint bármely korábbi visszaélés, ami a közösségi média vállalatához köthető.

Továbbra is fennáll tehát a kérdés: mennyire lehet nyitott a társadalmi felzárkóztatásra egy olyan nagyvállalat, amelynek működése a profitmaximalizálás hatékonyságának folyamatos javítására törekszik és esze ágában sincs a bevételeiből társadalmi redisztribúcióra fordítani?

Régen volt már 2018 októbere. Emlékszel még arra, hogy mit csináltál akkor? Fel tudnád idézni, hogy melyek voltak a legfőbb események a hírekben és mit posztoltak a legtöbbször az  (ismerőseid? Hogy felgyorsítsuk a folyamatot, segítek picit. 2018 október 15-én lépett életbe hazánkban az az alkotmánymódosítás, amely szabálysértéssé minősítette az utcán való életvitelszerű tartózkodást. Köznyelvre vagy média nyelvezetre fordítva ez annyit jelentett, hogy az állam betiltotta a hajléktalanságot. Hogy ez mégis mit jelentett a gyakorlatban? Többségében azt, hogy a forgalmas közterületeken életvitelszerű tartózkodást folytató hajléktalan személyeket háromszori figyelmeztetést követően előállíthatta a rendőrség, illetve az előállítás elkerülését szállóra vonulással tette elkerülhetővé. Ahogy pedig láttuk, nagyjából két hónap alatt lecsengett az előállításos időszak, a szakmában dolgozók tapasztalatai alapján pedig javarészt azon személyek kerület előállításra vagy lettek hatósági ráhatással szállóra kényszerítve, akik évek óta hajléktalan életvitelt folytattak és az ellátást biztosító szervek látókörében voltak.
Hogy ezek a személyek mégis miért nem mentek szállóra? Ugye a szabályozás (és egyben a kormányzat) ellen ágáló sajtó szerint azért nem, mert nincs elegendő férőhely az országban a hajléktalan emberek számára. Bár szívesen vitatkoznék számszerűen, azonban a férőhelyek pontos számadatai sincsenek meg országosan, csupán hozzávetőleges becslések vannak mind a hajléktalanok számára, mind pedig a számukra biztosított férőhelyekre vonatkozóan. De vajon hogyan működhet így egy államilag felügyelt ellátás? A válasz az, hogy zavarosan (később kifejtem).
A fent említett személyek szállóra-nem-kerülésére adott gyakorlati válasz már kissé árnyaltabb. Tekintettel arra, hogy minden egyes szállón emberek tartózkodnak, vannak intézményi szabályok, amelyek elemi szükségletűek. Egyetlen üzemeltetőnek sem hiányzik, hogy az általa fenntartott helyen öljék egymást halomra a gyakran pszichésen is zavart, és sok esetben tudatmódosító szerek hatása alatt álló emberek. Tehát a szabályokat be kell tartani. Ezek olyanok, mint: legyél annyira józan, hogy a saját lábadon tudj átlépni a küszöbön és lefeküdni aludni. Ne verekedj és ne provokálj verekedést. Ne állíts kést a másik hátába. Ne lopd el a másik ember holmiját stb. Aki ezeket az elemi szabályokat nem képes betartani, az a személy egyetlen helyen sem fog megmaradni tartósan, és többségében éppen ez jellemző azokra a személyekre, akik napról napra, hétről hétre és hónapról hónapra ugyanúgy az utcák valamelyik szegletén töltik az éjszakáikat. Létezik ugyebár több személyiségtípus, és vannak olyan emberek, akik nem képesek a szabálykövetésre, ezáltal pedig nem alkalmasak a közösségben tartózkodásra. A média ezzel szemben fogta a hajléktalanság fogalmát és minden személyt belefoglalt, akik fedél nélküliek, tekintet nélkül azokra az egyéni paraméterekre, amelyekkel egy laikus szemlélődő nincs és nem is lehet tisztában, illetve maga az ellátórendszer sem képes mit kezdeni. A többnyire ezt propagáló baloldali média erre azt válaszolná, hogy szociális érzékenyítést végzett – a gyakorlati oldalt ismerő személyként én viszont azt mondanám, hogy hazudott.

Bizonyára emlékszel, hogy hónapokon át mennyi indulatos vélemény és poszt került a közösségi média felületére, és egyik napról a másikra hogyan feszültek egymásnak a sajtóvélemények. Egyik oldalon az egyén szabadságjogai, másik oldalon a közös értékek védelme, illetve a közszemérem megóvása állt. A szociális terület hajléktalanokkal foglalkozó szervezetei sorra tettek (gyakran szintén) egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat, és kialakult egyfajta hisztériás hangulat. Ismét felmerült a jogállamiság sérelme, a rendőrállam kérdése, a diktatúrázás kontra konzervatív értékrend. Majd eltelt néhány hónap, lassan csillapodni kezdtek az indulatok, Donald Trump sokat Twitterezett, amire az általános szabadságjogokért aggódó médiumoknak szinte kötelező volt felháborodnia, aztán jött itthon a CSOK 2. és Orbán Viktor évértékelőjének 7 pontja – szóval bőven volt miből újabb armageddont gyártani. És mi történt a hajléktalanokkal? Nyilvánvaló: semmi!

Ahhoz, hogy jobban megértsük a tavaly októberben történteket és annak következményeit, nézzük meg közelebbről a fogalmi hátteret. Mit jelent a hajléktalanság? Jogi meghatározás szempontjából hajléktalan az a személy, aki nem rendelkezik bejelentett lakcímmel, kivéve, ha a lakcíme hajléktalan szálló. Másrészt hajléktalan az a személy, aki éjszakáit közterületen tölti vagy lakhatás céljára nem alkalmas helyen (pl. komfort nélküli épület, helyiség stb.). Mindent összevetve pedig a hajléktalanság egy olyan állapot, amely fizikai és mentális depriváció következménye, ahol a személy nem rendelkezik sem anyagi, sem kapcsolati, sem szellemi tőkével ahhoz, hogy az állapotán változtasson. Revideálva a 2018 óta tartó eseményekhez és a közelgő önkormányzati választásokhoz a fogalmat:

• A hajléktalanság a szegénység leglátványosabb része, amely mindannyiunk számára érzékelhető, tehát hatással van ránk. A hajléktalanság politikai és médiaeszköz, ami által az ellentétes politikai erők világnézeti alapon ütközhetnek, valamint sajtófelületek nyerészkedhetnek az olvasottságon.
• A hajléktalanság tökéletes PR eszköz, hiszen ingyen reklámot biztosít mindazon intézmények számára, akik az ellátásukkal foglalkoznak ilyen-vagy olyan módon.
• A hajléktalanság a leghálásabb politikai és médiaháborús eszköz, hiszen érdekérvényesítési képesség és más erőforrások híján képtelen elszámoltatni mindazokat, akik általa nyerészkedtek olvasottsággal, szavazatokkal, kiosztott közpénzekkel stb.

A gyakorlati munka során ma Magyarországon a hajléktalan-elláts egy gyűjtőhely. A lakhatás megoldatlansága sokadrangú problémát jelent, hiszen az utcára kerülés egy folyamat végeredménye. A depriváció nem pusztán a hajléktalan élethelyzet terméke, hanem mindazon képességek hiánya, amelyek bizonytalanná teszik, megingatják és megtörik az erős családi kapcsolatokat és egyéb szociális hálót nélkülöző személyek életét. A klientúrát nézve elsődleges és legnagyobb probléma a középkorú vagy idősebb korosztálynál a krónikus alkoholizmus, a fiataloknál pedig a rendszeres droghasználat.
A deviáns életvitel fiatalkorúaknál lehet egy bántalmazó vagy szimplán diszfunkcionális családi háttér eredménye, vagy a család teljes hiánya, míg az idősebb korosztálynál az alkoholizmus lehet a családi kötelékek megszűnésének okozója, s nem csupán az utcai léttel járó körülmények feledtetője. Számtalan pszichiátriai kórkép jár-kel az utcákon, keveredik a hajléktalan-ellátásba és marad kezeletlen. Ergo a klientúra egy része olyan problémákkal küzd, amelyekre szociális eszközökkel nem lehetséges megoldást kínálni. Másfelől a súlyos szenvedélybetegségekkel küzdők számára szintén nem fog megoldást nyújtani a lakhatás rendezése, hiszen ezen személyek többségénél olyan mértékben befolyásolja a mindennapokat az ivászat, hogy bármiféle munkavégzésre vagy hétköznapi rutinra alkalmatlanná válnak. Tehát nem fognak munkába állni és pénzt keresni, számlákat és lakbért fizetni, és végképp nem lesznek képesek megtartani az önálló lakhatásukat. Az elsődleges probléma kezelése lenne szükséges mindenekelőtt, ami a krónikus alkoholizmus és / vagy droghasználat.
Ugyanakkor a hazai hajléktalan-ellátás fennállásának közel harminc esztendeje óta nem volt képes beismerni e téren a saját impotenciáját, illetve nem volt képes olyan mérvű érdekérvényesítésbe kezdeni, amely legalábbis nyomást gyakorolt volna a hazai pszichiátriai ellátásra és a rehabilitációs intézményekre. Helyette a szakellátások finanszírozásának töredék összegéért, de még így is elég nagy számot jelentő közpénzért magára vállalt minden kórképet és rájuk sütötte a hajléktalanság bélyegét, amelyet pedig elkönyvelt a lakhatási körülmények rendezetlenségének okaként. Mindezen jelenlegi körülmények annak is köszönhetők, hogy a mindenkori hatalom jobban szereti egy-egy nagyobb intézményre bízni az adott szektor ellátását, hiszen a sok kicsi szétaprózódott intézménnyel szemben nehezebb volna akaratot érvényesíteni. Így viszont elegendő csupán egy-két felsővezetőt megrángatni, ha valami balul sül el, illetve elegendő az ő torkukon lenyomni a központi igényt. És voilá, van egy költséghatékony tömegellátás, ami tűzoltásra alkalmas, de kiléptetésre és társadalmi integrációra már nem. Olykor-olykor még pazarló is lehet, ám a hatalom számára annyira érdektelen a terület, hogy még a értelmetlenül elszórt százmilliók és sok milliárdok is beleférnek. Az intézményrendszert pedig olyan sajátos belviszonyok teszik bénulttá a szakmai téren, mint hogy az XY elvtárs(ak) és elvtársnő(k) posztra kerüléstől a halálukig dirigálhatnak intézmény monstrumokat bármiféle ellenvélemény, és bárminemű fejlődés lehetősége nélkül. Mindez maga után vonja, hogy a posztvárományosok közül egyik sem jobb a másiknál, hiszen a szerepüket féltő nagy öregek kontraszelektíven válogatnak: az utódnak ne legyen ellenvéleménye, ne legyen saját véleménye, ne legyen véleménye, viszont mindent írjon alá, amit elé teszünk.
A média pedig mit csinált 2018-ban? Politikai szavazatokat halászott egy-egy megbízónak, és csupán a felszínt kapargatta egy igazán zavaros állami szektoron. Érzékenyítés címén igyekeztek a társadalmi többségre nyomni a felelősséget, miközben azt hangoztatták, hogy a szegénység ilyen fokán élő embereken kötelességünk segíteni. Lefordítva magyarra: a meglehetősen pocsék hatásfokon működő ellátórendszer tovább finanszírozása nem kérdés, hanem elvárás, egyúttal mindazon tények, amelyeket az imént felsoroltam és még oldalakon át folytathatnám a felsorolásukat – nem számítanak érdemi szempontnak, hiszen a nagyobb felületen szónoklók szerint a hajléktalanság helyzetének és a hozzájuk való viszonyulásunknak kérdése morális, humanisztikus és szabadságjogi feltételek mentén értelmezhető. Végeredményben ott tartunk, hogy senki sem oldotta meg a problémát, ellenben jó sokáig hisztériázhattunk miatta. Sok-sok közösségi médiás megosztással, az egyes sajtóorgánumok tematikus cikkeinek rekordszámú olvasottságával a hajléktalanság kérdése ismét hálás téma volt. A politika és az intézményrendszer újfent megállapodott egymással, hogy ahogyan eddig sem, úgy ezután sem fog történni semmi. Legalábbis semmi, ami szakmai, semmi, ami említésre érdemes.
Velünk pedig, mint köznéppel ismét elhitették, hogy az országunk legnagyobb és legégetőbb problémája a hajléktalanság kérdése. Elhitették velünk, hogy azok az emberek vannak a legnagyobb bajban, akik szem előtt vannak és minden rendszeren kívül állnak. Igyekeznek eladni nekünk, hogy a segítés abból áll, ha az utcán fekvő vadidegen és temérdek mentális problémával küzdő, minden segélyszervezet által legalább ismert személyen próbálunk segíteni, mert akkor vagyunk jó emberek. Pedig az a biztos, ha a saját környezetünkben nézünk szét. Ha a saját családunkban segítjük a bajba jutott szeretteinket és nekik nyújtunk támaszt. Bőven javítunk a világon, ha megkérdezzük a kollégáinktól, iskolatársunktól, egyáltalán a környezetünkben élő személyektől, hogy mi van velük? Jól vannak-e? És ha valamilyen formában, akár csak egy jó szóval is jobbá tehetjük a napját, akkor nem fukarkodunk kimondani, mert a sorstragédia legtöbbször nem egy hirtelen bekövetkezett változás, hanem egy lecsúszási folyamat eredménye, amelyben gyorsító szerepet játszik az embertársak közönye.

(A szerző a szociális szakmát belülről ismerő újságíró)