Médiahajcihők és hajléktalanok I.

Régen volt már 2018 októbere. Emlékszel még arra, hogy mit csináltál akkor? Fel tudnád idézni, hogy melyek voltak a legfőbb események a hírekben és mit posztoltak a legtöbbször az  (ismerőseid? Hogy felgyorsítsuk a folyamatot, segítek picit. 2018 október 15-én lépett életbe hazánkban az az alkotmánymódosítás, amely szabálysértéssé minősítette az utcán való életvitelszerű tartózkodást. Köznyelvre vagy média nyelvezetre fordítva ez annyit jelentett, hogy az állam betiltotta a hajléktalanságot. Hogy ez mégis mit jelentett a gyakorlatban? Többségében azt, hogy a forgalmas közterületeken életvitelszerű tartózkodást folytató hajléktalan személyeket háromszori figyelmeztetést követően előállíthatta a rendőrség, illetve az előállítás elkerülését szállóra vonulással tette elkerülhetővé. Ahogy pedig láttuk, nagyjából két hónap alatt lecsengett az előállításos időszak, a szakmában dolgozók tapasztalatai alapján pedig javarészt azon személyek kerület előállításra vagy lettek hatósági ráhatással szállóra kényszerítve, akik évek óta hajléktalan életvitelt folytattak és az ellátást biztosító szervek látókörében voltak.
Hogy ezek a személyek mégis miért nem mentek szállóra? Ugye a szabályozás (és egyben a kormányzat) ellen ágáló sajtó szerint azért nem, mert nincs elegendő férőhely az országban a hajléktalan emberek számára. Bár szívesen vitatkoznék számszerűen, azonban a férőhelyek pontos számadatai sincsenek meg országosan, csupán hozzávetőleges becslések vannak mind a hajléktalanok számára, mind pedig a számukra biztosított férőhelyekre vonatkozóan. De vajon hogyan működhet így egy államilag felügyelt ellátás? A válasz az, hogy zavarosan (később kifejtem).
A fent említett személyek szállóra-nem-kerülésére adott gyakorlati válasz már kissé árnyaltabb. Tekintettel arra, hogy minden egyes szállón emberek tartózkodnak, vannak intézményi szabályok, amelyek elemi szükségletűek. Egyetlen üzemeltetőnek sem hiányzik, hogy az általa fenntartott helyen öljék egymást halomra a gyakran pszichésen is zavart, és sok esetben tudatmódosító szerek hatása alatt álló emberek. Tehát a szabályokat be kell tartani. Ezek olyanok, mint: legyél annyira józan, hogy a saját lábadon tudj átlépni a küszöbön és lefeküdni aludni. Ne verekedj és ne provokálj verekedést. Ne állíts kést a másik hátába. Ne lopd el a másik ember holmiját stb. Aki ezeket az elemi szabályokat nem képes betartani, az a személy egyetlen helyen sem fog megmaradni tartósan, és többségében éppen ez jellemző azokra a személyekre, akik napról napra, hétről hétre és hónapról hónapra ugyanúgy az utcák valamelyik szegletén töltik az éjszakáikat. Létezik ugyebár több személyiségtípus, és vannak olyan emberek, akik nem képesek a szabálykövetésre, ezáltal pedig nem alkalmasak a közösségben tartózkodásra. A média ezzel szemben fogta a hajléktalanság fogalmát és minden személyt belefoglalt, akik fedél nélküliek, tekintet nélkül azokra az egyéni paraméterekre, amelyekkel egy laikus szemlélődő nincs és nem is lehet tisztában, illetve maga az ellátórendszer sem képes mit kezdeni. A többnyire ezt propagáló baloldali média erre azt válaszolná, hogy szociális érzékenyítést végzett – a gyakorlati oldalt ismerő személyként én viszont azt mondanám, hogy hazudott.

Bizonyára emlékszel, hogy hónapokon át mennyi indulatos vélemény és poszt került a közösségi média felületére, és egyik napról a másikra hogyan feszültek egymásnak a sajtóvélemények. Egyik oldalon az egyén szabadságjogai, másik oldalon a közös értékek védelme, illetve a közszemérem megóvása állt. A szociális terület hajléktalanokkal foglalkozó szervezetei sorra tettek (gyakran szintén) egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat, és kialakult egyfajta hisztériás hangulat. Ismét felmerült a jogállamiság sérelme, a rendőrállam kérdése, a diktatúrázás kontra konzervatív értékrend. Majd eltelt néhány hónap, lassan csillapodni kezdtek az indulatok, Donald Trump sokat Twitterezett, amire az általános szabadságjogokért aggódó médiumoknak szinte kötelező volt felháborodnia, aztán jött itthon a CSOK 2. és Orbán Viktor évértékelőjének 7 pontja – szóval bőven volt miből újabb armageddont gyártani. És mi történt a hajléktalanokkal? Nyilvánvaló: semmi!

Ahhoz, hogy jobban megértsük a tavaly októberben történteket és annak következményeit, nézzük meg közelebbről a fogalmi hátteret. Mit jelent a hajléktalanság? Jogi meghatározás szempontjából hajléktalan az a személy, aki nem rendelkezik bejelentett lakcímmel, kivéve, ha a lakcíme hajléktalan szálló. Másrészt hajléktalan az a személy, aki éjszakáit közterületen tölti vagy lakhatás céljára nem alkalmas helyen (pl. komfort nélküli épület, helyiség stb.). Mindent összevetve pedig a hajléktalanság egy olyan állapot, amely fizikai és mentális depriváció következménye, ahol a személy nem rendelkezik sem anyagi, sem kapcsolati, sem szellemi tőkével ahhoz, hogy az állapotán változtasson. Revideálva a 2018 óta tartó eseményekhez és a közelgő önkormányzati választásokhoz a fogalmat:

  • A hajléktalanság a szegénység leglátványosabb része, amely mindannyiunk számára érzékelhető, tehát hatással van ránk. A hajléktalanság politikai és médiaeszköz, ami által az ellentétes politikai erők világnézeti alapon ütközhetnek, valamint sajtófelületek nyerészkedhetnek az olvasottságon.
  • A hajléktalanság tökéletes PR eszköz, hiszen ingyen reklámot biztosít mindazon intézmények számára, akik az ellátásukkal foglalkoznak ilyen-vagy olyan módon.
  • A hajléktalanság a leghálásabb politikai és médiaháborús eszköz, hiszen érdekérvényesítési képesség és más erőforrások híján képtelen elszámoltatni mindazokat, akik általa nyerészkedtek olvasottsággal, szavazatokkal, kiosztott közpénzekkel stb.

A gyakorlati munka során ma Magyarországon a hajléktalan-elláts egy gyűjtőhely. A lakhatás megoldatlansága sokadrangú problémát jelent, hiszen az utcára kerülés egy folyamat végeredménye. A depriváció nem pusztán a hajléktalan élethelyzet terméke, hanem mindazon képességek hiánya, amelyek bizonytalanná teszik, megingatják és megtörik az erős családi kapcsolatokat és egyéb szociális hálót nélkülöző személyek életét. A klientúrát nézve elsődleges és legnagyobb probléma a középkorú vagy idősebb korosztálynál a krónikus alkoholizmus, a fiataloknál pedig a rendszeres droghasználat.
A deviáns életvitel fiatalkorúaknál lehet egy bántalmazó vagy szimplán diszfunkcionális családi háttér eredménye, vagy a család teljes hiánya, míg az idősebb korosztálynál az alkoholizmus lehet a családi kötelékek megszűnésének okozója, s nem csupán az utcai léttel járó körülmények feledtetője. Számtalan pszichiátriai kórkép jár-kel az utcákon, keveredik a hajléktalan-ellátásba és marad kezeletlen. Ergo a klientúra egy része olyan problémákkal küzd, amelyekre szociális eszközökkel nem lehetséges megoldást kínálni. Másfelől a súlyos szenvedélybetegségekkel küzdők számára szintén nem fog megoldást nyújtani a lakhatás rendezése, hiszen ezen személyek többségénél olyan mértékben befolyásolja a mindennapokat az ivászat, hogy bármiféle munkavégzésre vagy hétköznapi rutinra alkalmatlanná válnak. Tehát nem fognak munkába állni és pénzt keresni, számlákat és lakbért fizetni, és végképp nem lesznek képesek megtartani az önálló lakhatásukat. Az elsődleges probléma kezelése lenne szükséges mindenekelőtt, ami a krónikus alkoholizmus és / vagy droghasználat.
Ugyanakkor a hazai hajléktalan-ellátás fennállásának közel harminc esztendeje óta nem volt képes beismerni e téren a saját impotenciáját, illetve nem volt képes olyan mérvű érdekérvényesítésbe kezdeni, amely legalábbis nyomást gyakorolt volna a hazai pszichiátriai ellátásra és a rehabilitációs intézményekre. Helyette a szakellátások finanszírozásának töredék összegéért, de még így is elég nagy számot jelentő közpénzért magára vállalt minden kórképet és rájuk sütötte a hajléktalanság bélyegét, amelyet pedig elkönyvelt a lakhatási körülmények rendezetlenségének okaként. Mindezen jelenlegi körülmények annak is köszönhetők, hogy a mindenkori hatalom jobban szereti egy-egy nagyobb intézményre bízni az adott szektor ellátását, hiszen a sok kicsi szétaprózódott intézménnyel szemben nehezebb volna akaratot érvényesíteni. Így viszont elegendő csupán egy-két felsővezetőt megrángatni, ha valami balul sül el, illetve elegendő az ő torkukon lenyomni a központi igényt. És voilá, van egy költséghatékony tömegellátás, ami tűzoltásra alkalmas, de kiléptetésre és társadalmi integrációra már nem. Olykor-olykor még pazarló is lehet, ám a hatalom számára annyira érdektelen a terület, hogy még a értelmetlenül elszórt százmilliók és sok milliárdok is beleférnek. Az intézményrendszert pedig olyan sajátos belviszonyok teszik bénulttá a szakmai téren, mint hogy az XY elvtárs(ak) és elvtársnő(k) posztra kerüléstől a halálukig dirigálhatnak intézmény monstrumokat bármiféle ellenvélemény, és bárminemű fejlődés lehetősége nélkül. Mindez maga után vonja, hogy a posztvárományosok közül egyik sem jobb a másiknál, hiszen a szerepüket féltő nagy öregek kontraszelektíven válogatnak: az utódnak ne legyen ellenvéleménye, ne legyen saját véleménye, ne legyen véleménye, viszont mindent írjon alá, amit elé teszünk.
A média pedig mit csinált 2018-ban? Politikai szavazatokat halászott egy-egy megbízónak, és csupán a felszínt kapargatta egy igazán zavaros állami szektoron. Érzékenyítés címén igyekeztek a társadalmi többségre nyomni a felelősséget, miközben azt hangoztatták, hogy a szegénység ilyen fokán élő embereken kötelességünk segíteni. Lefordítva magyarra: a meglehetősen pocsék hatásfokon működő ellátórendszer tovább finanszírozása nem kérdés, hanem elvárás, egyúttal mindazon tények, amelyeket az imént felsoroltam és még oldalakon át folytathatnám a felsorolásukat – nem számítanak érdemi szempontnak, hiszen a nagyobb felületen szónoklók szerint a hajléktalanság helyzetének és a hozzájuk való viszonyulásunknak kérdése morális, humanisztikus és szabadságjogi feltételek mentén értelmezhető. Végeredményben ott tartunk, hogy senki sem oldotta meg a problémát, ellenben jó sokáig hisztériázhattunk miatta. Sok-sok közösségi médiás megosztással, az egyes sajtóorgánumok tematikus cikkeinek rekordszámú olvasottságával a hajléktalanság kérdése ismét hálás téma volt. A politika és az intézményrendszer újfent megállapodott egymással, hogy ahogyan eddig sem, úgy ezután sem fog történni semmi. Legalábbis semmi, ami szakmai, semmi, ami említésre érdemes.
Velünk pedig, mint köznéppel ismét elhitették, hogy az országunk legnagyobb és legégetőbb problémája a hajléktalanság kérdése. Elhitették velünk, hogy azok az emberek vannak a legnagyobb bajban, akik szem előtt vannak és minden rendszeren kívül állnak. Igyekeznek eladni nekünk, hogy a segítés abból áll, ha az utcán fekvő vadidegen és temérdek mentális problémával küzdő, minden segélyszervezet által legalább ismert személyen próbálunk segíteni, mert akkor vagyunk jó emberek. Pedig az a biztos, ha a saját környezetünkben nézünk szét. Ha a saját családunkban segítjük a bajba jutott szeretteinket és nekik nyújtunk támaszt. Bőven javítunk a világon, ha megkérdezzük a kollégáinktól, iskolatársunktól, egyáltalán a környezetünkben élő személyektől, hogy mi van velük? Jól vannak-e? És ha valamilyen formában, akár csak egy jó szóval is jobbá tehetjük a napját, akkor nem fukarkodunk kimondani, mert a sorstragédia legtöbbször nem egy hirtelen bekövetkezett változás, hanem egy lecsúszási folyamat eredménye, amelyben gyorsító szerepet játszik az embertársak közönye.

(A szerző a szociális szakmát belülről ismerő újságíró)

Vélemény, hozzászólás?