Rengeteg dolgot fel lehet sorolni, ami hozzád tartozik. Legaktuálisabb a Háy come Beck, a 30Y vagy éppen a Rájátszás. Ezek mellett működtetitek a ZajZajZaj stúdiótokat Pécsett, vagy az ugyanott létrehozott Zenélő Egyetemet.  Összegezve hogyan tudnád önmagad meghatározni ennyi különböző stílusú „kivetülés” után?

Mindenfajta megszólalásban tulajdonképpen közelebb akarunk férkőzni a világ megértéséhez, és minden előadásunknak ez a fő kérdése. Van akkora szerencsém, hogy ha valamit kiötlök, akkor képes vagyok arra rábökni, hogy „ez az én professzióm”. A kérdés az (és nemcsak az enyém, hanem minden alkotó emberé), hogy vagyok-e kellőképpen nyitott és rugalmas arra, hogy ezekben a viszonyrendszerekben alkotóként működjek, és ha azt érzem, hogy vagyok, akkor nincsen bennem kétség, hogy az, amit csinálok, az izgalmas nézőpont tud lenni a világra.  Dolgozok rajta, hogy megvalósuljon, és számomra ez egy nagyon izgalmas játéka az életnek. Minden energia emberi találkozásokból jön létre. Kell, hogy kíváncsiak legyünk a másikra, ezekből tudunk tanulni. Minden vállalkozásunk lényege, hogy valamit megtudjunk az emberről. A cél mondhatni a dialógus megalkotása lesz: vagyis minél több emberrel lehessen dialógust folytatni, minél több világba lehessen besétálni, több nézőpontot is megismerve ezzel.

Sosem gondolkodtál versíráson? Nem érezted azt, hogy a szövegeid túl akarnak lépni a dalszöveg mivoltukon?

A rendhagyó irodalomóráimon kevés esély van ennek ontológiai tisztázásra. Versnek ismerünk fel mindent, ami nem lapszéltől lapszélig tartó szöveg. Ennél pontosabban aligha tudhatjuk, mi a vers. Mikor a dalszövegről gondolkodom, akkor a különbség nem a megíráson, a mélységen vagy az állításon van. A dalszöveg és a vers lényegi különbséget a kettő létmódjában látom. A versszöveg néhány négyzetcentiméternyi papíron íródik, létezése javát ott is tölti. Ebben a védtelenségben kell üzemelnie, világot teremtenie az olvasónak.  A dalszöveg ilyen formán sosincs egyedül hagyva, de ez nem védettséget, hanem egy másfajta terhet jelent, vagyis hogy viselje a zenét, a pillanatnyiságot, illetve hogy három-négy perce van hatni. Emberi hang szólaltatja meg, ettől nem tud ellépni. A dalszövegben megképzett narratív én állandóan viszonyban akar lenni azzal az énnel, akinek a hangját halljuk. Ez a megképzett én a versben jóval távolabb esik a szerzőtől. Ezek együttesen olyanok, amik a dalszövegnek az esztétikáját, poétikai elvárásait, hatását ellökik a versszövegtől. Amikor azt mondom, hogy nem írok verseket, ebből a szempontból tud csak igaz lenni. Nem versek az én szövegeim. Más a létezésük formája, innentől fogva másmilyen módon működnek a világban. A megírt szövegeim arrafelé mozognak, hogy azok meg lesznek szólaltatva és viszonyban lesznek a zenei formával, így nem tudnak leszakadni és némaságot fogadni a papíron. Az más dolog, mikor egy kötetben összegyűjtik a dalszövegeket. Nagyon el tud bizonytalanítani, mert látszatra versek a lapon, de ezek a művek nem tudnak a fejemben nem megszólalni. Énekelve értem, de olvasva szétesik, mert a létezése alapja nincs ott. Játszom azzal a gondolattal, hogy hogyan lehetne ezt a világot kötetben megfogalmazni. Tudom, hogy nagyon erős dramaturgia és szerkesztés kell hozzá, és valami olyasfajta elképzelés, ami a dalszöveget nem versnek akarja érteni, hanem olyan formában szeretné megtartani, ami által a dalszöveg léte megmarad, de közben más létezésformát kap. 

A „még” szó megüti a fület a „Ki az akit még megölelnél” album címében. Mit jelent számodra ez a cím? Mi az oka, hogy pont ezt a sort emeltétek ki a zenétekből és albumcímnek tettétek?

Talán azt is rá lehetett volna írni a lemezre, hogy „Szeressük egymást, gyerekek!”  Hogy egy slágersorral éljek. Mi nem hiszünk a gyűlöletben és abban sem, hogy a gyűlöletet úgy lehet legyőzni, hogy másokat teszünk ennek a tárgyává. Gyűlöletre nem lehet gyűlölet a válasz. Ne felejtsünk el szeretni, akármilyen közhelyesen hangzik ez.  Vecsei H. Miklós kezdeményezése, a Poket zsebkönyv is ezért remek, mert kimozdít ebből a szorongás által létrehozott, állandó önvédelmi reflexből. A cím elsődleges szándéka és célja, hogy ezt közölje az emberekkel. Tulajdonképp szándékosan nincs benne központozás, hogy a hangsúlyt bárhova lehessen tenni. A cím talán kérdés, de az is lehet, hogy kétségbeesett kiáltás. Lehet az ember kemény és vagány, de léteznie kell az egymás iránt érzett szeretetnek, ami az egész élet értelme. Egyre jobban tűnik el a szolidaritás, az az erős, aki fitogtatja a ridegségét. Annak kéne erősnek lennie az emberek szemében, aki megmutatkozik, feltárulkozik – szóval nem az erejét hanem a gyengeségeit is vállalja. Azt szeretné a cím és mi magunk, hogy képesek legyünk magunkban megteremteni a mások iránti szeretetet. Nem látom fontosabbnak, hogy az ember intellektuálisan vagy fizikailag több legyen a másiknál. Szerintem mindennek az Alfája és Omegája az egymás iránt érzett szeretete és bizalma. Ha ez nem adott, minden más lényegtelen. Nehéz megragadni egy tizenegy dalból álló lemez átható esszenciáját –  valami olyasmit találni, ami mindre igaz, mondhatni lehetetlen. Az attitűdünknek kell megjelenni a címben.

Miképp vélekedsz az új album borítójáról/festményéről? Mennyire illik ez az „érett” 30y képébe, jelképez-e titeket?

Takács Bélával, az alkotóval tizenegy éve napi kapcsolatban vagyunk. Ő az, aki a dalok első verzióit meghallgatja és vitázhatunk vele rajtuk. Mélyen belelátunk egymás emberi és alkotói világába, és nagy ajándék, hogy része a csapatunknak. Esztétikai pozícióból nagyon erős a véleménye mindenről. Máshogy látjuk a világot és szeretem, hogy ebből a nézőpontból folyton forgatjuk a vizuális megjelenés lehetőségeit, ami sok tanulásra ad lehetőséget. Sose akartam megmondani neki, hogy miképp jelenítse meg a borítókat. Én zenélni szeretnék, és olyan emberrel akarok dolgozni, aki képes ebben az értelmező pozícióban részt venni a folyamatban és más nyelven megfogalmazni valamit, amit 30Y-ként könnyű felismerni. Az egész 30Y-arculat tele van minimalista gesztusokkal, ez Béla nagyszerű alkotása, amiért hálásak vagyunk. Ez a minimalista logika képes pontosan kifejezni zenei pozícióinkat. Ami a képsorozatban nekem tetszik, az az emberi megismerés megjelenítése. Egyre jobban meg akarunk ismerni valamit, ettől nem tudunk elszakadni. Ez a képsorozat olyan, hogy a festő vagy a kamera egyre közelebb megy a dologhoz, de mégis képtelen többet megismerni a jelenetből, csak a homály lesz nagyobb és nagyobb. A másikra vagy a világra vonatkozó megismerés folytonos vágya és törekvése mozgat bennünket, embereket, miközben tudjuk, a megismerés illúzió. Béla azt mondta, hogy ahhoz, hogy megfesse a Balatont, ahhoz tulajdonképpen nem a vizet kell megfestenie, hanem valami olyat, ami által felismerjük, hogy a Balaton van előttünk. Nem a Balaton megfestése a lényeg, hanem az, ami a Balatonhoz tartozik, így került a Badacsony a képre. Elképzelhetjük, hogy a lírai én hozza létre a valóságot a dalban, de ez nem igaz. Valamit létrehoz, amire te megkomponálod a saját Balatonodat, a saját világodat és benne saját magadat.

Ha a 2000-es Zoli kezében tartaná ezt az albumot, mit szólna hozzá?

„Találkozás egy fiatalemberrel”. Úgy vagyok ezzel, hogy a 30Y-nak szerencséje volt, hogy sosem kellett kompromisszumokat és alkukat kötnie. Ez nem szimplán szerencséje, hanem a döntése is. Nem akarjuk a nagyszerű népszerűséget, nem stadion-rockot akarjuk játszani sok emberrel, hanem mélységeket akarunk elérni. Ezeket az adott pillanatban eldönti az ember, hiszen van választási lehetőség. Mi ezeket az adott választásokat jó időben hoztuk meg. Furán fog hangzani, de minket a kockázat érdekel. A tizenkilenc évvel ezelőtti énem részben irigykedne. Az adottságaimhoz mérten tűrhetően megtanultam énekelni és gitározni. Talán meglepődne, hogy a dalról való gondolkodásom ennyire klasszikus maradt. Hangsúlyozom, hogy nem vagyunk forradalmi zenekar abban az értelemben, hogy a dal klasszikus formájában hiszünk, vagyis a dal nyelvén való elbeszélésben. Intro- verze-reflén hármasság, 3-3.5 perces melódiák, ezek nyilván hosszabb szekvenciák, mint amiket régebben írtunk. Tizenkilenc évvel ezelőtti énem lehet egy felforgató, popzenét a sarkaiból kifordító akarattal állt be zenélni ebbe a világba, de nem tudással, viszont sok dolgot nem kérnék rajta számon. Ez az, ami az „ahogy elképzeltem” dalunkban van. Nem bánom, hogy nem úgy történtek az események, ahogy régen gondoltam. Van bennem egyfajta fatalizmus. A dolgok, amik velünk voltak, nem rajtunk kívül, hanem szükségszerűen velünk és részben általunk történtek.

Mesélted, hogy az első lemezbemutatótoknál hatalmas félelem volt bennetek. Így a 2019-es lemezbemutató után, tizenkét lemezzel a hátatok mögött mit jelent neked a koncertélmény a 30Y-al?

Ha egy szóban fogalmaznám meg, akkor mindent. Bármi furcsán is hangzik, nagyon élvezem, hogy kockára tudok tenni mindent zenekaron belül. Rám is, az öcsémre is jellemző ez a magatartás. Mondok ehhez egy példát. A világ legrosszabb pókerjátékosai mi vagyunk. Nem tudjuk eljátszani, hogy olyan lapjaink vannak, amik valójában nincsenek. De ez tanulható lenne, menne is talán. Mi állandóan azt mondjuk, „All in”, ha kártyázunk, nem tudunk taktikázni, és pontosan így zenélünk – mindent kockára téve. Nem tudunk egyszer ennyi lelkesedést, máskor annyit beleadni a zenélésbe, az egész lényünk megjelenik a színpadon. Nem tudok ennél kevesebbet felrakni. Viszont minden koncert előtt van bennünk izgalom, de amikor a lemezbemutató első koncertje volt, bujkált bennem egy érzés, amely visszahozta a negyedikes, ingujját morzsolgató, kicsit szorongó gyereket magamból. Az új dalokat még nem tudjuk elég jól játszani – de játszanunk kell, mert nem tud a dal beérni, ha a próbateremben ülve tizenhat órán át próbáljuk azokat, mert csakis a zenész és a közönség viszonyrendszerében fog működőképessé válni. Így lesz a részünkké is.

„Mondd el mit hallgatsz, megmondom ki vagy.” Mi az a dal, ami igazán az életed része?

Van egy dal, ami nem dal, hanem versszöveg, a nyolcvanas évek végén hallottam a Hobo Blues Band-tól: a „Nagyon fáj” című József Attila verset mondja el zenei kísérettel Hobo. Úgy mentem suliba, hogy több mint fél éven át minden nap ezt a szöveget végigmondtam magamban. Az ilyen cselekedetek meghatározzák az emberi személyiséget a jelenben. Ez a szöveg a zenei betéttel együtt érdekes és megmaradt bennem. Illetve Európa kiadónak a „Romolj meg” című dalát mondanám. Néhány évvel ezelőtt ezt el is énekelhettem Menyhárt Jenővel, elementáris élmény volt vele együtt zenélni a színpadon. Cseh Tamás világa az, ami még erőteljes nyomot hagyott bennem, nem véletlenül játszom a „Csönded vagyok” című dalát máig. Ezek mind nagyon lényeges élmények voltak számomra. Erőteljesen meghatározták, hogy a dalszövegről vagy a világról hogyan gondolkozom ma. A külföldiek közül evidensnek a Pearl Jam-et mondanám. S a legfontosabb kortárs alkotónak mostanában Damon Albarn-t tartom.

 

Ki az, akit még megölelnél?

Sok mindenkit. Szavakkal bánok a mindennapokban, mégis az érintésben hiszek igazán.

fotók: sinco

Szeretem a rádiós közvetítéseket, és az azokkal járó várakozást és izgalmat. Hogy a látásomra ugyan nem hagyatkozhatok, de azokra a szavakra, kifejezésekre, amik a közvetítő(k) szájából elhangzanak, nagyon is. És azokra a szünetekre, a zúgásra, a szurkolók hangjának átszűrődésére, a recsegésre, mely az egész folyamat szerves része, hogy mi, akik hallgatjuk az adást, mégis csak átélhetjük a küzdést, az azzal járó összetett élmény egy részét legalább. Csak késve csatlakoztam édesanyámhoz, aki már az elejétől kezdve hallgatta a döntőt, amiben a magyar válogatott a dél-koreaival küzdött Budapesten. Az utolsó párosításban kardozott Szilágyi Áron, kétszeres olimpiai bajnokunk, és három pont hátrányból fordította meg az eredményt, hogy 44-44-nél az utolsó tus döntsön végül. Mindössze húsz-huszonöt percet hallottam a közvetítésből, s nem csak azért lettem szomorú, mert a végén elveszítettük a döntőt, hanem mert egy olyan folyamat részese lettem, ami nem csak a játékba, hanem egy, azt megsegíteni vágyó technikai dolog bizarr működési rendszerébe nyújtott betekintést, eddig számomra nem tapasztalt módon. Van egy olyan tulajdonságunk, amit az egyik legfontosabbként tartunk számon, az emberi élet egyik értelme, sőt motorja bizonyos tekintetben, vagyis az az igény, hogy mindig valami tökéletesebbre – esetünkben talán úgy pontosabb a megfogalmazás, hogy – pontosabbra, mérhetőbbre, vagyis bizonyosságra vágyunk. Hogy irányíthassuk magunk körül a dolgokat, és senki ne mondhassa később, hogy volt egy adott eseménynek, történésnek olyan része, amit nem tartottunk a kezünkben, nem vontunk a megfigyelésünk, s így az irányításunk alá. Amennyire felemelő és motiváló volt hallgatni a világbajnoki döntőt, annyira elkedvetlenítő is, abból eredően, hogy ezt a bizonyosság-vágyat egyre inkább ki akarjuk elégíteni, s azzal áltatjuk magunkat, hogy ha mindent minden pillanatban ellenőrzünk, attól helyesebb lesz a végeredmény, és nyugodtabb lelkiismerettel zárhatjuk le végül a témát. Csakhogy nem lesz helyesebb, s ami a leginkább lényeges számomra ebben, hogy a téma nem zárul le, akkor sem, amikor a rádiós közvetítő bemondja, hogy Dél-Korea nyerte egyetlen ponttal a világbajnokságot. Húsz éve sportolok versenyszerűen, és tudom, mit jelent, milyen érzés, amikor úgy jön le az ember a pályáról, hogy azt érzi, nem volt igazságos a bíráskodás, s hogy bizonyos döntések tévedésen alapulnak, ami persze akkor fáj igazán – bár egyébként is –, ha nem az ember és csapata (volt) a kedvezményezett. A technikai fejlődés, azok az újítások, melyek jó néhány sportágban bevezetésre kerültek az elmúlt néhány évben, nyilvánvalóan ezeket a tévedéseket igyekeznek kiküszöbölni, s a videóbírós technika – gondoljunk csak a futballra, vagy esetünkben a  világbajnoki döntőre – minden bizonnyal a leghatékonyabb módja ennek, hiszen kockáról kockára visszakövethető, hogy a labda teljes terjedelmével áthaladt-e a gólvonalon, vagy hogy a dél-koreai vagy a magyar versenyző pengéje ért-e előbb célt. 2002-ben U18-as országos döntőt játszottunk Szombathelyen. Az elődöntőben, ahol egyetlen ponttal kaptunk ki a hazai FALCO csapatától, olyan események történtek a pályán, és a pályán kívülről indulva aztán a játéktéren, amit ha visszanézne bárki egy most már rendelkezésre álló, de akkor még nem létező videós technika segítségével, egészen biztos vagyok benne, hogy azt mondaná: igazságtalanság történt. Ám amióta létezik ez a technika, és figyelem azokat a mérkőzéseket, melyek ennek az eszköznek a hatása-irányítás alá kerülnek, egyre inkább az az érzés erősödik meg bennem: nagyon is jó, hogy nem befolyásolta játék közben semmi technikai felfüggesztés, beavatkozás azt, ahogy végül is kialakult az eredmény, ahogy lezajlott a mérkőzés, és végül vereséget szenvedtünk. Azért, mert nem alakult ki bennem, sem a csapattársaimban (és nem is alakulhatott ki) az a fajta feszültség, mely az igazságtalanságot kiküszöbölni vágyó felelősségre vonásból ered, és bár éreztük a dolog igazságtalanság-voltát, mindenféle hivalkodás nélkül leírhatom; voltunk annyira erősek, profi szemléletűek, ha tetszik, hogy elfogadtuk a végeredményt, még ha rettentő nehéz volt is.

Azon a júliusi, forró délutánon, ahogy ültünk ott feszülten a kis faház szobájában – és jól érezhető volt a közvetítésen keresztül is, milyen elképesztő fizikai, szellemi, érzelmi megterhelést jelent önmagában az a folyamat, ami a páston zajlik – még inkább megerősödött bennem mindez, mert az említett eszköz, s a vele járó körülmények, időveszteség, stressz, az a szakadozottság-érzet, amit az állandó ellenőrzési folyamat okoz – amely, igen, feltárja a történések időrendjét – könnyen tönkreteheti mégis azt, vagy legalábbis erősen beavatkozik abba, amiről maga a játék szól. És nem arról van szó, hogy ne volna helyes, ha már lehetősége van rá, hogy videós ellenőrzést kérjen bárki, aki igazságtalannak, helytelennek ítélte azt a bírói döntést, mely a másodperc tört része alatt kellett hogy megszülessen és született is meg egy olyan sportág mérkőzésén, ahol a sebességnek, és a pillanatnak még a szokásosnál is talán kitüntetettebb, élesebb szerepe van, vagyis a vívásban, hanem arról, hogy azáltal, hogy mindig lehetősége van rá, már olyan módon befolyásol(hat)ja a játékot, az azzal járó koncentrációt, a flow-élményt, ha tetszik, hogy végül ez lesz a központi elem, nem is maga a játékfolyamat, nem az az élvezet, amit maga a sport, a küzdelem okoz. Az utolsó tíz-egynéhány asszó közvetítését hallgattam végig a világbajnoki döntőből, és egészen biztos vagyok benne, hogy több szó esett arról, hogy milyen bizonytalanok a bírók, hogy Szilágyi Áron vagy az ellenfele épp reklamál, vagy azt kéri: nézzék vissza, mi is történt valójában, hogy kinek jár pont a történtek alapján. Tisztában vagyok vele, hogy milyen rettentő nehéz dolog lekövetni a vívás közben történteket, s hogy a hibaszázalék milyen magas a döntéshozók szempontjából (is), s hogy hasznos a technikai segítség, mégis az elsődleges érzés, ami kialakult bennem – és nem is tudnám megtagadni, hogy sportolóként is érzem, amit érzek, nem csak azért, mert idegesít az állandó kizökkentség-állapot mint hallgató –, hogy ez katasztrofális lehet magára a játékra és persze így a benne szereplőkre nézve egyaránt. Ha van olyan szegmense az emberi életnek, olyan területe, ahol az ott tevékenykedőknek tisztában kell lenni a hiba meglétének tényével, azzal, hogy mindig nem lehet tökéletesen működtetni a dolgokat, sőt, hogy a hiba szerves és fontos része a rendszernek, az a sport. Hogy a győzelem vagy a vereség van, hogy nem a felkészültség vagy a tehetség mértékén múlik, hanem egy adott állapoton, időnként bizony a körülményeken is, azon, hogy sok a változó, s hogy közben milyen lényeges, hogy bár a hiba meglétének, létrejöttének lehetőségével időnként szembesülünk, az ne befolyásoljon minket annyira, hogy végül ne legyünk képesek a feladatunkra koncentrálni teljes erővel. Esetünkben persze, mondanák sokan, profi sportolókról van szó, akik nem csak hogy a legjobbak abban, amit csinálnak, hanem a lehetőségeik, hátterük miatt pszichésen is sokkalta felkészültebbek, így a hibával, amennyiben azzal szembesítik őket, minden bizonnyal szembe is tudnak nézni. De hol van az a határ, ahol már átbillen ez az egész – hiszen mégsem gépekről van szó –; amikor már annyira intenzívvé válik a beavatkozás, a visszakövetés, az ellenőrzés, hogy mind a ráfordított időnek, és a játékban benne rejlő érzéseknek olyan hatalmas mennyiségét uralja le, mely káros a koncentráció és a versenyzéshez szükséges (lelki) egyensúlyállapot megtartásához? A döntő utolsó tíz asszójának szinte mindegyikét videózás követte, és igen nagy mértékű volt a tanácstalanságból és bizonytalanságból fakadó feszültség magukban a közvetítőkben is. A sisakját a földhöz vágta, reklamál, dühöng, a bírók húzzák az időt, megint videóznak, mindenki tanácstalan, sorra érkeztek ezek, és az ezekhez hasonló kifejezések, melyek többek közt abból fakadhattak, bennem legalábbis újra és újra megfogalmazódott ez a gondolat, hogy az állandó hibaellenőrzés lehetősége már a biztos szívvel és ésszel végzett ítéleteket is aláássa. Hogy a nagy bizonyosság-érzet utáni vágyakozás sokszor csak a bizonytalanságot erősíti, és olyan érzéseket generál, olyan területeket, vitatereket nyit meg, melyek nem léteznének, ha netán több teret hagynánk meg magának az embernek, vagyis jobban bíznánk a másikban, és persze önmagunkban.

fotó: MTI/Czagány Balázs

Amikor mindannyian a Facebook-on lógunk, felmerül néha-néha a kérdés, hogy megtehetjük-e, hogy ezzel töltsük az időnket, lelkiismeret-furdalás nélkül mondhassuk, hogy nem haszontalankodtam. Mert, mit jelent a fészbúkolás? A ráérősök lanyha tevékenysége, a magamutogatásra hajlamosak egyik legjobb platformja, a politikai hőzöngőket és gondolkodókat tömörítő virtuális hely, stb., ami egy-egy meghirdetett esemény kapcsán valóságos is lehet. Sokan használják konzekvensen saját munkáik – képzőművészeti, irodalmi, technikai, sport, gasztro – bemutatására, ezeket alkotói oldalnak nevezhetjük.
Most egy olyan facebook-oldalt szeretnék bemutatni, melyet önmagában is műalkotásnak gondolok.
Ezen az oldalon nem a megosztott tartalmak a művek, hanem az egész. Itt, többnyire saját fotók segítségével egy szabadasszociációs mezőben igyekszem feltárni egy-egy  vizuális problémát. Hisz a művészetről nem nehéz gondolkodni, pontosabban nem is nehéz művészi látásmódot kialakítani, mely aztán a mindennapi létezésünket is szabadabbá teheti. Ez a szabadelvű – mindenképp pozitív hozzáállású, de nem pozitivista, tehát nem racionális megközelítésű – irány képes olyan összefüggéseket megteremteni, ami tulajdonképpen egy új művet hozhat létre. A módszer eredménye: egy-egy új szó születése. A szót körbeírja, alátámasztja a történet. Tizenöt éve működik a facebook, de eddig egy-két olyan oldalt találtam csak, melyet önálló műnek lehetne nevezni (dokumentarista fikció, konceptuális fb.-oldal), de olyanra nem akadtam, melyről egyértelműen kinyilvánította volna valaki, hogy ez műalkotás. A facebook-műalkotás az előadásmódban vállalt szerep, a (egy) szerepjáték által nyer új formát. Érdekes kísérlet lenne klasszikus viszonyok közé helyezni, múzeumban bemutatni. Itt van esély arra, hogy a szakmai diskurzusba bekerüljön. De, van-e erre szükség? Új, köztes alkotói és felhasználói mezők születnek. Azt hiszem, hogy egy olyan paradigmaváltás zajlik a művészeti életben (is), ahol az új technológiák ezer új utat nyitnak meg az arra nyitott felhasználók előtt. Felmerül az a kérdés is, hogy „csak” egy passzív, felhasználó akarok-e lenni, vagy inkább „igába hajtva az anyagtalanságot” én alakítsam a tartalmat. Az új út az új út. Smile.

Amikor megjelenik egy új médium, mindig új lehetőséget kínál a művészetek megjelenítésére, illetve művészi eszközként való használatára. Jelen téma esetében, már bemutatásra került a mű, a debreceni MODEM-ben, a Megy, Marad, Megáll – Go, Stay, Stop nemzetközi, csoportos kiállítás keretein belül. Itt egy laptopon lehetett tanulmányozni az említett oldalt, melyet egy dekorációs háttér emelt ki.

 

 

Vanhalenológia – Van Thomas [1]

Az alkotó egy szerepjátékba burkolózva vanhalenológus professzorként definiálja magát: „A vanhalenológiai képzés a vanhalenisztikai facebook tanszéken (itt) található, ami nemrajongás – szaknyelven „defanatitív” képzésen alapul. Ez a vizuális kurzus elsősorban képek segítségével igyekszik feltárni a vanhaleni kódot. Utánajárunk, hogy Eddie Van Halen gitárja felületén és a gitárszólóiban 1978-tól megjelenő dekonstruktív minta honnan eredeztethető, és merre mutat előre. Hangsúlyozandó, hogy ez nem egy rajongói oldal, nem a zenekart vagy Edward személyét, és nem is a gitárjait tárgyaljuk, azonban előfordulhatnak az ezekkel való kapcsolódási pontok.
A képzés ingyenes, azon bárki részt vehet. A tananyagot like-okkal, mégpedig „delike”-okkal értékelik – ez nem egyenlő a dislike-kal! – ami azt jelenti, hogy a hallgatók értékelik a professzort, nem pedig fordítva. Már most láthatjuk, hogy sok „de” előképzőre számíthatunk. Előfordulhatnak olyanok mint: determinál, deprimál, dekolonizál, destabilizál, desilabizál, denevér, vagy a deigen. Esetleg: Derrida. Azaz, ez egy „de” alapú nem képzés.” – olvashatjuk a névjegyben.
Valójában teljesen nyilvánvaló, hogy az alkotó gyerekkorában (1982) léggitározásos ugrándozás a nagy sárga nyitott kanapén nyomait próbálja kibeszélni önpszichoanalízis kezelés útján. Nem mint traumát, hanem életre szóló élményt. (A Diver Down című, akkor frissen kijött albumot a barátom bátyja szerezte be egy olasz kamionostól, mert akkor még itthon nem volt elérhető. Az ágy mögött dugdosta, hogy mi, kicsik ne férjünk hozzá. Ám hiába…)

De ki is ez az Eddie Van Halen? A nyolcvanas évek egyik meghatározó amerikai rock bandájának gitáros vezéralakja. A glam második vonulatába tartozó együttes nevét, Alex Van Halen dobos, és Eddie Van Halen gitáros-zeneszerző családnevéről kapta. Heavy Metal-t játszottak, de nem a fekete, szögekkel kivert bőrdzsekis prekoncepcionált suta ideológiák mentén alakult zenei vonulatba tartoztak, hanem vidámabb és zeneibb, fiatalemberek lévén lányokról daloló ágazatba. Zenéjüket erősen meghatározta a kaliforniai azon belül Los Angeles-pasadénai zenébe ágyazott újítások, kísérletezések (Pretty Woman feldolgozás, The Full Bug, Dancing In The Streets feldolgozás, Happy Trails feldolgozás stb.) Rendkívül eredeti hangzásokkal kivitelezett absztrakt betétekkel ötvözték a dallamos zeneszámaikat. Eddie fejlesztette ki a stílus teremtő „tapping” gitározási technikát. Ma már nincs olyan gitáros, aki ne használná azt. (Előtte csak egy olasz gitáros, Vittorio Camardese alkalmazta akusztikus gitáron, amiről egy 1965-ös felvétel látható a You Tube-on. Hogy Eddie ismerte-e őt, valószínűtlen, de mindegy is.) Ami meglepő, hogy játék-technikai és hangzás-élmény a zenekar vizualitásával egységben jelenik meg.
Eddie Van Halen fekete színű gitárját szétszerelte, és egy speciális festőállványra erősítette, majd vastagabb- vékonyabb ragasztószalagokkal tekerte be, és lefestette fehérre. A ragasztószalagok helyén alakultak ki a fekete csíkok, és ezzel a megjelenéssel játszotta végig a ’78-as amerikai turnét. Ám a mű még nem volt kész. Irány a festőállvány: most a fekete-fehér felületet egyszerre takarta ki ragasztószalagokkal, majd a gitárt lefestette pirosra, minek következtében a piros gitáron fekete-fehér csíkok jelentek meg. Ezzel olyan erős vizualitás jött létre, melyet azóta is használnak világszerte. Nem pusztán egy gitáros festegette a számára legkedvesebb tárgyat, hanem vizuális forma-robbanást vitt végbe.  Jaques Derrida Grammatológiája 1967-ben jelent meg, valószínűnek tartom, hogy Eddie nem olvasta, viszont mint érzékeny művész a dekonstruktivista korszellemet más utakon is magába tudja szívni, hogy ujjain keresztül hangban és festményben ábrázolhassa. Igen, festményben. Korábban Hendrix festett virágokat egy gitárjára (1967), és Eric Clapton kapott két, holland művészek által festett gitárt (Marijke Koger, Simon Posthuma 1967), Keith Richards (1967) és Jimmy Page (1967) is festegette gitárját.[2] (Itt meg kell jegyezni, hogy ’67-ben gitárfestő UFO invázió lehetett.)  Ám, következetes és szenvedélyes gitárfestés csak most kezdődött el Eddie munkásságával, melyet aztán gitáros nemzedékek követtek. A gitár itt inkább a hagyományos festővásznat helyettesíti. Míg más, hivatalos festők a vászon alakjával és festékfelület vastagságával kísérleteznek, addig Eddie a használati tárgyra fest, aminek önálló alakja is plusz egy vizuális tényező. Galériák és múzeumok helyett koncerttermekben, stadionokban sok millió embernek tudja bemutatni. A minta megjelenik a ruházaton, a lemezborítón, és a zenekari fotókon, mint a Women and Children First c. albumon, egész egyszerűen: dekonstruktívan állnak. Nem egyetlen gitárról beszélünk: már az első változatból is kettő volt, majd újabb keresztcsíkosak követték többféle színben és formában, majd sorozatokat festett a piros-fekete-fehér több későbbi változatából. Végül úgy alakult, hogy saját gitárgyárat hozott létre, aminek kínálatában ott szerepelnek a csík nélküli új gitárok mellett az ikonikus 3-4 mintázattal, színnel és formával ellátott replikák. [3] Tehát, a gyár most is működik, a zenekar pedig koncertezik és lemezeket ad ki.
Nem volt célja képzőművészetként bemutatni e tárgyakat, de összművészeti produktumot hozott létre, zene-festmény-öltözet- színpadi show. Nem volt célja képzőművészetként bemutatni, de jelenleg a Metropolitan Art Museum (New York), Play It Loud c. kiállításán sok más – szerintem ehhez képest jelentéktelen – gitárral együtt szerepel. Ugye, Duchamp Forrás című műve óta tudjuk, hogy egy használati tárgyról tudunk képzőművészeti kontextusban is gondolkodni.

Mégis, nem Eddie Van Halen munkásságát mutatja be a Vanhalenológia mű https://www.facebook.com/Vanhalenol%C3%B3gia-Van-Thomas-540603743067236/, hanem gitárja csíkjai kapcsán elmerülünk a múlt és jelen láthatatlan társadalmi mintázataiban, vagy mint design elemen gondolkodunk, vagy az utcán elénk táruló vizuális lehetőségeket értékeljük a téma hálóján átszűrve. A mű képzőművészeti látásmódba ágyazott irodalom, vagy irodalomi alapú képzőművészet, vagy alapba ágyazott irodalmászat, vagy vészesen képzett birodalom.

További érdekesség, hogy egy vers következik:

Csíkok

De konok izgága igazsága csak írok
izmusok mennek csíkok mentén
de láthatatlan mozgást ábrázol

a struktív önmagában nem áll meg
hát alátámaszt a mente
mit páratlan látvánnyal bírok.

Ikonok akarata csak sírok
állvánnyal lebeg a mű
de látható, hogy mást mázol

viszont, tovább már nem hasad
hát nem vet ölébe a halom
fák alatt fekszenek a sírok.

 

[1] https://www.facebook.com/Vanhalenol%C3%B3gia-Van-Thomas-540603743067236/

[2] https://www.metmuseum.org/exhibitions/listings/2019/play-it-loud

[3] http://www.evhgear.com/

 

Előrebocsátom, hogy ezzel a címmel senkit nem áll szándékomban megsérteni, csupán érzékeltetni szeretném annak a jelentőségét, amiről írok…

Középkorú már az a generáció, az úgynevezett X, aminek a tagjai nagyjából a ’60-as évek végétől a ’70-es évek közepéig születtek (plusz-mínusz egy-két év). Jómagam is ennek a generációnak a tagja vagyok és gyakran hívom magunkat “elveszett generációnak” (olvastam korábban ilyen elnevezést is).
Mi vagyunk azok, akik ma már a negyvenes, ötvenes éveinket tapossuk és kőkeményen “visszük a hátunkon” az egész társadalmat, még akkor is, ha ez így elsőre túlzásnak hangzik. Pedig így van.
Hatalmas terhek vannak rajtunk és mégis olyan, mintha nem is léteznénk. Ez nem magyar sajátosság, közel sem az, megfigyelhető egész Európában, sőt, az egész úgynevezett modern világban (a fejlődő országok tekintetében ebbe a témába most nem mennék bele).
Nem állítom, hogy az előttünk lévő generációknak ne lettek volna komoly problémái, óriási vállalásai, sőt, ahogy azt sem állítom, hogy az utánunk következőknek ne lennének. Mégis az az érzésem (és bizton állítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül), hogy rólunk kevés szó esik és ami “esik”, az sem úgy és olyan értelemben, ahogyan kellene.
Úgy tűnik, mintha nem is léteznénk, pedig nagyon is létezünk.
Ha a magyarországi viszonyokat nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a generáció még a Kádár-rendszerben, annak a végén volt gyerek, tehát abban a korszakban szocializálódott. A rendszerváltáskor sokan még iskolába jártunk (én magam elsős gimnazista voltam), a főiskolai, egyetemi felvételinket a legtöbben még a “régi” rendszer szerint szenvedtük végig, értsd: sok esetben egy felsőoktatási intézményt jelölhettél meg, és ha oda nem kerültél be, mert nagyon magas volt a pontszám, amit el kellett érni és óriási volt a túljelentkezés (főleg a ’70-es években születetteknél volt ez így), akkor mehettél dolgozni és egy év múlva próbálkozhattál újra, aztán vagy sikerült, vagy nem. Ne felejtsük el azt sem, hogy azokban az időkben még koránt sem nőttek minden bokorban felsőoktatási intézmények, szóval a dolog nem volt olyan egyszerű.
Ha a világban az utóbbi évtizedekben végbemenő óriási technikai fejlődés oldaláról közelítjük meg a dolgokat, akkor pedig azt mondhatjuk, hogy az X az a generáció, amelyik például a számítástechnikával a munkahelyén találkozott először, tehát nekünk magunktól kellett megtanulnunk mindent, ami ezzel jár, mert nem adta a “szánkba” senki (ebben a dologban már a közvetlenül utánunk jövő Y-generáció is jóval szerencsésebb, mivel nekik nem felnőttként kellett ezeket a készségeket elsajátítaniuk).
Mi elkezdtük az életünket egy viszonylag biztos, kiszámítható közegben (politikai elemzésekbe nem mennék bele, ez az írás nem erről szól), ahol persze akadtak változások, de azok kis odafigyeléssel és szorgalommal követhetőek voltak.
Az első munkahelyünkre kisebb-nagyobb nehézségek árán be tudtunk kerülni (hogy azok sokszor mennyire nem voltak megfelelőek a számunkra, sem egzisztenciálisan, sem szellemileg, azt most talán hagyjuk) és még azt tanultuk (és el is hittük), hogy aki keményen és tisztességesen tanul, küzd és dolgozik, az viszi valamire az életben.
Aztán a legtöbben gyorsan szembesültünk azzal, hogy ez nem így megy.
Nem állítom, hogy nincsenek köztünk a szó valódi értelmében sikeres emberek, mert nyilván vannak. De én most nem róluk szeretnék írni, hanem a többségről: azokról az X-esekről, akiknek valahogy nem jött be az élet, pedig mindent megtettek azért, hogy ez ne így legyen.
Az úgynevezett modern világban az elmúlt 15-20 évben bekövetkezett változások sem kedveztek nekünk. Sokan csonka családban, elvált szülők gyerekeikként nőttünk fel és ha mondjuk az egyik szülő (legtöbbször az apa) kilépett az életünkből, akkor “jobb esetben” csak végig asszisztáltuk azt, ahogy az anyáink gürcölnek azért, hogy legalább nekünk jobb legyen, apai minta nélkül, rosszabb esetben már igen korán kis felnőttekké váltunk, jóval nagyobb terheket cipelve, mint gyerekkorban kellene.
(Még egyszer írom: nem állítom azt, hogy másoknak, korábbi vagy későbbi generációkhoz tartozóknak ne lettek volna, vagy ne lennének adott esetben ennél súlyosabb problémái, de én most nem róluk írok.)
Az X-esek, vagyis mi, a “nagy vesztesek” vagyunk azok, akik bár rengeteget dolgozunk (és ezt a legtöbbször szó szerint kell érteni), mégsem tudunk eredményeket felmutatni (a kevés szerencséstől most tekintsünk el).
Nem magyar sajátosság, hanem egész Európában megfigyelhető, hogy nehezen szerzünk elfogadható, a képzettségünknek megfelelő állást, amit bizony már közel sem olyan könnyű megtartani, mint amilyen mondjuk húsz éve volt. Folyamatosan ömlik ránk az, hogy mindenhol verseny van (amivel egy időben az is tény, hogy bizonyos szektorokban meg munkaerőhiány van, de most ebbe se menjünk bele, mert nem erről szeretnék szólni), a ma megszerzett és így betöltött állások holnap megszűnhetnek, vagy azokat másokkal töltik be és még mindig tendencia (roppant helytelenül, teszem hozzá) a “ha nem tetszik, el lehet menni, százan jönnek a helyedre”-mentalitás.
Régebben, ha hosszabb ideig dolgoztál valahol és jó voltál, megbecsültek. Ha anyagilag nem feltétlenül tudtak, legalább erkölcsileg. Ma ez nincs, illetve, ha mégis van, akkor az kuriózumnak számít. Fentiekhez tegyük még hozzá azt az ugyancsak az egész modern világra jellemző nóvumot, hogy bekerültek a képbe a robotok is (egyelőre még inkább csak riogatás szintjén), hogy majd jönnek és elveszik a munkánkat.
Az X-esek nap, mint nap ezekkel a bizonytalansági tényezőkkel együtt dolgoznak, sokan minimális megbecsülés mellett. Családot, gyerekeket tartanak el, rengetegen egyedül. Ha kell és képesek rá, segítenek az idős szüleiknek, miközben a legtöbbször a saját lakhatásuk, megélhetésük is bizonytalan.
Ember legyen a talpán, aki ennyi fronton helyt tud állni, aki ennyi szerepben meg tud felelni.
A médiából mindezek mellett úton-útfélen harsog, hogy “nézzél ki jól”, mert ma ez is elvárás, “érezd jól magad” (ilyen szintű satu mellett ez azért elég nehéz), stb., stb. Értelmetlen, üres, sablonos lózungok a legtöbbször, de azért orrba vágják az X-est, rendesen.
Én személy szerint csak kapkodom a fejemet, hogy mi történik a világban, miért ennyire nehéz ma minden? Miért nem érezheti ma magát sikeresnek az, aki tisztességes munkával képes eltartani saját magát, a gyerekeit és mindent megtesz, ami tőle telik azért, hogy normális élete legyen?
Talàn, mert hatalmas a bizonytalanság és olyan szinten változik minden a világban, ami már-már követhetetlen. Közhely, de ma, ha valami nem jó, akkor nem megjavítjuk, hanem kidobjuk és veszünk újat. Nincs idő semmire, a javításra sem. Ugyanígy vagyunk az emberi kapcsolatainkkal is (szintén közhely, de igaz). Nem jók az emberi kapcsolatok. A mikroközösségekben sem. Olyan szinten megy a nyomulás, a taposás, fúrás, hogy az ember olykor azt hiszi, ez nem is a valóság, hanem egy rossz film. De nem az. Ez az élet. A mi életünk. Ilyen lett. Hogy miért, arról (is) regényeket lehetne írni.
Egy személyes példával élve: mit várhatnék a tágabb ismerősi körömtől, vagy az engem kevésbé ismerőktől akkor, amikor egy nálam sok szempontból szerencsésebb, engem hosszú évek óta ismerő barát ezt mondja: “– Én azt hittem, hogy te majd sikeres ügyvéd leszel!” Azt az aprócska tényt, hogy egy alapvetően hátrányos helyzetű családból indulva, támogatás nélkül nekem erre esélyem sem lett volna (esetleg akkor, ha tíz évvel korábban születek), valahogy figyelembe se veszi, “kidobja az ablakon”. Ahogy azt is, hogy sok-sok éve már, ha nem is ügyvédként, de jogászként dolgozom (az egyetemet a főiskola után, munka mellett végeztem el, saját költségen, ami bizony nagyon nagy áldozatokkal járt, ahogyan a később, szintén munka mellett elvégzett iskolákról is elmondható ugyanez), tehát valami közöm van a joghoz és tíz éve nagyrészt egyedül tartom el a lányomat, mivel elváltam. Ezek a dolgok nem számítanak, mert nem láthatóak és nem feltétlenül lehet őket pénzre váltani, vagy nem úgy, ahogy azok gondolják, akiknek szerencséjük volt, vagy olyan családból indultak, ahol bőven kaptak erkölcsi és anyagi támogatást a céljaik eléréséhez.
A mindennapi, tisztességes, embert próbáló küzdelem nem számít, nem érték. Ahogy az sem, hogy lassan tíz éve írok rövid prózát, amit elég sűrűn közölnek irodalmi lapok. Nem látszik, nem lehet vele kérkedni, mint egy márkás autóval, vagy egy frissen felújított, méreg drága lakással. Megjegyzem, egész más, ha utóbbiakat a szüleidtől kapod és megint más, ha te magad dolgozol meg mindezért, adott esetben jó nagy hitelt is bevállalva, ahogy sajnos sokan kénytelenek.
Mi van a világgal? Ennyire nem tudunk különbséget tenni eredmény és eredmény, valódi és hamis között? Tényleg normális az, hogy ennek a – velem egyébként egykorú – barátnak a szemében én nem vagyok más, mint egy “be nem váltott ígéret” azért, mert nem lettem “sikeres ügyvéd”? (Halkan jegyzem meg, hogy a közelmúltban egy ideig dolgoztam alkalmazott ügyvédként, tehát megpróbáltam ezt is, azonban a pályával járó abszolút bizonytalanság és kiszámíthatatlanság egy egyedülálló nőnek kiskorú gyerekkel vállalhatatlan.)
Itt vagyunk tehát mi, az X-esek és a legtöbben nem érezzük jól magunkat. Próbálunk tenni ellene, a saját szintünkön, a lehetőségeinkhez képest: soha annyi sportoló 40-est, 50-est nem láttam a lakótelepi sportpályán, mint az utóbbi években. Sokan felnőttként is képezzük magunkat, munka mellett szerzünk újabb végzettségeket, sajátítunk el újabb ismereteket, technikailag is haladunk a korral, online vagyunk éjjel-nappal, mert felfogtuk, hogy ez kell az életben maradáshoz. És valahogy mégsem megy. Nem úgy sikerülnek a dolgaink, ahogy szeretnénk, pedig a legtöbben nem akarunk sokat, nem vágyunk semmiféle luxusra, csak egy viszonylagos biztonságra, kiszámíthatóságra.
Van még valami, ami ennek a generációnak a nagy-nagy sajátossága: a munkához való hozzáállás. Ez az a korosztály, amely tagjainak szinte bármilyen munkát oda lehet adni, meg fogja csinálni (ha mégsem, annak a legtöbbször az az oka, hogy nem kapja meg a munka megfelelő elvégzéséhez szükséges információkat, illetve segítséget). És nem csak azért végzi el a munkát, mert ebből tartja el a családját (bár ez a legfontosabb ok, ez kétségtelen), hanem azért is, mert ezt a generációt még így nevelték, mert ez van belénk kódolva. Ez az a korosztály, amelynek a tagjai a legritkább esetben “szólnak vissza”, vagy követelőznek a munkahelyükön (is). Hogy ezért a tulajdonságunkért a fiatalabbak tisztelnek -e minket? Nem. (Elnézést a kivételektől.) Sokunkkal úgy beszélnek a főnökeink (itt is tisztelet a kivételnek, mert van azért), hogy mi szégyelljük magunkat helyettük. Az, hogy idősebb vagy fiatalabb a (gyakran alkalmatlan) vezető, ebből a szempontból mindegy, mert bőven akad példa mindkettőre. A megalázás, a másik ember önérzetének a sárba tiprása, az önbizalom módszeres rombolása, meg a többi, ami ezzel jár, elfogadhatatlan.
Mi vagyunk azok, akik sokszor kifejezetten kevés fizetésért dolgozunk (ellentétben a nálunk fiatalabb Y-generáció tagjaival, persze itt is van kivétel, nem mondom, hogy nincs) és nem kérjük számon a csocsóasztalt meg a kávét és a gyümölcsöt a főnökeinktől (a példa sarkított, de sajnos van valóságalapja).
Pedig lenne mit tanulni tőlünk, például a munkához való hozzáállást, a kitartást, a küzdeni tudást, ahogy annak idején kezdőkként mi is tanultunk az idősebbektől, ha úgy láttuk, hogy érdemes. Mert minket még így neveltek.
Na, ez ma nincs, illetve ez sincs.
Kinek a hibája? Valahol mindannyiunké.
Meddig lesz így? Nem tudom. Mindig így lesz? Ezt sem tudom. Nincs a zsebemben a bölcsek köve.
Csak azt tudom és érzem, hogy ez a tendencia, ami az utóbbi években az úgynevezett modern világot jellemzi, sok szempontból nagyon nem jó.
Kell a fejlődés és a változás. De ésszel és nem ész nélkül, agresszívan össze-vissza kapkodva, kimerült, idegbeteg, mentálisan problémás emberek tömegeit „kitermelve”. Kell, hogy lássuk, ki miben jó és hagyni kell ott, azon a területen érvényesülni, mikro- és makroszinten egyaránt.
Meg kellene tanulnunk sokkal jobban becsülni egymást (és talán önmagunkat is) és ha valaki valamiben tehetséges, vagy csak simán ügyes, akkor azt elismerni.
Például: észrevenni, hogy az X-esek lelkiismeretes, szorgalmas, megbízható munkaerők. Ők az Igavonók (a szó abszolút jó értelmében), akik viszik a hátukon az egész hóbelebancot, minden egyes nap…
Szóval: kérnék egy kicsivel több tiszteletet, megbecsülést nekik, nekünk!
Mert nem igaz, hogy láthatatlanok vagyunk.

Budapest, 2019. június 16.

 A brazil építészet egyedülálló alakja, Brazíliaváros építője, Oscar Niemeyer ( teljes nevén Oscar  Ribeiro de Almeida Niemeyer Soares Filho ) 1907 december 15-én Rio de Janeiróban látta meg a napvilágot. Munkásságával egyedi arculatot teremtett Brazíliának.
Jómódú szülők gyermekeként nő fel Rióban, és fiatalkorában kicsapongó életet él. Ennek köszönhetően elég későn fejezi be a középiskolát, és az egyetemet is későn kezdi el. Építészetet az Escola de Belas Artesben tanult, és már egyetemi évek alatt bedolgozott Lúcio Costának, a neves tervezőnek. Első jelentősebb feladata  a Nevelési és Egészségügyi Minisztérium riói épületének megtervezése volt. Costa irodáját bízták meg a projekttel, ő pedig Niemeyerre és a Le Corbusier svájci építészre  bízta a feladatot. Le Corbusier jelentősen hat majd Niemeyer szemléletére.
A nemzetközi hírnevet majd az 1939-es New York-i világkiállítás hozza el Niemeyernek, ahol is a brazil pavilon akkora sikert arat, hogy New York polgármesterétől megkapja a város kulcsait. Következő nagy vállalkozására 1940-ben kerül sor, mikor Kubitschek, akkor még Belo Horizonte polgármestere, megbízza a Pampulha-tó menti új városrész megtervezésével. A projekt legjellegzetesebb épületei: a kaszinó, étterem, yachtklub és az Assisi Szent Ferenc templom. A templom azonban egyedi stílusával kezdetben az egyház nemtetszését váltotta ki, és csak 1959-ben voltak hajlandóak felszentelni azt.
1945-ben Niemeyer belép a brazil kommunista pártba. A marxista eszmék egész életét végig kísérték. Barátja Fidel Castro úgy emlegette: „Niemeyer és én vagyunk az utolsó kommunisták ezen a bolygón”.  De meggyőződése miatt több kellemetlen elutasítás is éri: 1947-ben például meghívják professzornak a Harvard Egyetemre, ám kommunista nézetei miatt nem kapja meg a vízumot.
A legjelentősebb projektje, amely világra szóló ismertséget szerez neki, Brazíliaváros legfontosabb épületeinek tervezése lesz. Kubitschek elnök őt és korábbi főnökét, Lúcio Costát bízta meg az új, semmiből létrejött főváros megvalósításával. A várost magát Costa, a fontosabb épületeket pedig Niemeyer tervezte, aztán 1957-ben  ő lett a főépítész. Az 1964-es katonai puccsal azonban helyzete Brazíliában megváltozik. „A kommunista építészet helye Moszkvában van„ hirdette a jobboldali hatalom. Niemeyer irodáját feldúlták, megrendeléseit felforgatták, ő pedig száműzetésbe vonult, egész pontosan Párizsban nyit irodát. Hazájába majd csak 1985-ben tér vissza. 2002-ben megnyílik a róla elnevezett, a modern brazil építészetet bemutató Oscar Niemeyer Museum. A múzeum Curitiba városban található — az épületet természetesen maga Niemeyer tervezte.  Pár nappal a 105-ik születésnapja előtt, 2012. december 5-én hunyja le a szemét Rio de Janeiro-ban.

Niemeyer inkább épületszobrásznak, mintsem építésznek tartotta magát. „Nem érdekelnek a derékszögek vagy az egyenes vonalak, a kemény és rugalmatlan dolgok, amelyeket az ember készít. Engem a szabadon áramló, érzéki kanyarulatok vonzanak. A kanyarulatok, amelyeket megtalálok az országom hegyeiben, a folyók kígyózásában, az óceánok hullámaiban, a szeretett nő testén. Az egész világegyetemet kanyarulatok alkotják” – vallotta saját művészetéről. Nagyvonalúan bánt a térrel, melybe monumentális, jelentőségteljes vasbeton épületeket helyezett el. Elegáns, könnyed vonalakat alkalmazott. Művei a modern, brazil építészet meghatározó elemei lettek, ezen kívül az európai építészetre is jelentősen hatottak. Hitt a meglepetés erejében – álma egy olyan „jobb világ” megteremtése volt, ahol az építészet mindenkit szolgálna, nem pedig csak a kiváltságosokat. Mindig kiállt a szegényekért. „Tranquilo com a vida” címmel dalt is írt a nyomornegyedek lakóiról.

 (Kortárs Művészetek Múzeuma (Museu de Arte Contemporânea de Niterói)

1991-ben Niterói város polgármestere kérte fel Niemeyert a múzeum megtervezésére. Az  1996-ban átadott épület leginkább egy leveses tálat vagy csészét idéz. A sziklaszirt szélén álló (kilátással Rio de Janeiróra) háromszintes, kúpszerű múzeum hajlásszöge megegyezik a horizonton lévő Cukorsüveg-hegy ívével. Általában még repülő csészealjhoz szokták hasonlítgatni, azonban az alkotója mindig virágként emlegette. A múzeumba piros szőnyegű, íves betonrámpán lehet feljutni. A művész a róla elnevezett sétány mentén még további épületeket tervezett.
Többek között: a Brazil Filmszínház múzeuma, Juscelino Kubitschek tér, Robert Silveria Emlékközpont, Oscar Niemeyer Alapítvány Épülete, Népszínház, hajóállomás, katedrálisok, kápolna, melyek közül a legtöbb meg is épült. Niemeyer olyan formailag egymástól különböző betonépületeket tervezett, melyek esztétikailag összehangoltak és lágyan belesimulnak az őket körülvevő tájba. „A Niemeyer út tervezése során lehetőségem nyílt arra, hogy a képzőművészetet és az építészetet egyesítsem. Már régóta foglalkoztatott ez a gondolat” – nyilatkozott Niemeyer a róla elnevezett sétányról.

Népszínház ( Teatro Popular de Niterói)

 

A színházat 2007-ben, a tervezett határidőhöz képest nyolc évvel később avatták fel. A tervezésben Niemeyer segítségére volt Bruno Contarini szerkezeti mérnök, akivel több alkalommal is dolgoztak együtt. A színházat íves, könnyed, kanyargó vonalak jellemzik: fehér alapon színes (sárga, piros) betétek, valamint stilizált ábrák az épület oldalán. A sárga főhomlokzaton vidám, női alakok. A kék égbolttal  az összhatás egy kicsit megidézi például Joan Miró képi világát is. Legtalálóbban talán maga az alkotó fogalmazta meg épületének sajátosságait: „Ebben a színházban építészetem lényegét fogalmaztam meg. Az emberek által létrehozott derékszögek és az egyenes, kemény, rugalmatlan vonalak világa különösképpen nem érdekel engem. Azok a szabad és érzéki görbék vonzanak engem leginkább, amelyeket a hazám hegyeiben, a kanyargó folyóiban, az ég felhőiben, a tenger hullámaiban és a szeretett nő testében fedezek fel. A teljes univerzum görbékből tevődik össze”. Az épület előtt itt is, akárcsak az előbb bemutatott múzeum épületén, spirálként kialakított rámpa – ezen keresztül juthatunk fel a színházterembe.  Niemeyer színházának egyik legfontosabb jellemzője a külső és belső tér közötti átjárhatóság. Az emeletről kitekintve itt is Rio de Janeiro tárul a szemünk elé. A főhomlokzat nyitható, így lehetőség van, akár bizonyos rendezvények, kintről, az épület előtti térről való megtekintésére is.  A sárga homlokzat és a belső zöld fal megidézik a brazil zászló színeit is, amely a művész hazaszeretetét is tükrözi.

 

Kubitschek-tömb (JK building, Belo Horizonte)

 

 

Casa das Canoas (Rio de Janeiro)

Niemeyer egyik leghíresebb alkotása a saját háza. Itt a természet egyszerre harmóniában áll az épülettel és ellenpontja is annak, a kertben a belső térbe (belülről nézve) szinte betörni készülő sziklával. Ezzel szinte összeolvad a két tér. Kintről nézve pedig a látvány olyan érzést kelt, mintha a szikla bentről kúszna kifele és lágyan folydogálna bele a medencébe.

(a lakóház Niemeyer által készített vázlatai)

 

A Brazíliaváros-projekt

Az 1940-es, 50-es években Brazíliában végbemenő jelentős mértékű modernizáció terméke Brazíliaváros. 1956-ban Kubitschek miniszterelnök és kormánya úgy döntöttek,  új fővárost alapítanak az ország belső részében, és ide fogják telepíteni a brazíliai lakosság adminisztratív, állami szektorban dolgozó rétegét, azaz az elitet. Az 1957-es pályázaton Lucio Costa, Pilóta (Plano Piloto) terve nyert. A pilóta elnevezés onnan eredt, hogy a tervek alapján a város felülnézetből egy repülőgépet formált. Costa célja a tervezésnél arra törekedett, hogy az adminisztratív városrészt (civitas) elválassza a mindennapi élet tereitől (urbs). A legjelentősebb épületek tervezésével (például: Nemzeti Kongresszus, Katedrális) pedig Niemeyert bízták meg. A várost mintegy 41 hónap alatt fel is építették és 1960. április 22-én nyitották meg. 1987-ben pedig a Világörökség részévé vált.
A város utópisztikus tervének célja a brazil lakosság, társadalom átnevelése, rendszerezettségre, szervezettségre szoktatása lett volna, azonban ez kudarcot vallott, hiszen a város gyakorlatilag élhetetlen volt. A tervezők azt sugallták, hogy miképpen kellene élnie az embereknek, akiknek a kulturális beállítódásától ez a fajta mentalitás teljesen idegen volt. A projekt nagyon megosztó véleményeket generált. Egyesek csodálták az eredményt, gyönyörű munkának, varázslatosnak tartották.  Mások, mint például Ricky Burdett urbanisztika professzor bírálták a tervezőket: „A probléma az, hogy ez nem egy város. Ilyen egyszerű. Nincsenek meg a városi lét alapvető tényezői, mint a rendetlen utcák, lakások a boltok felett, irodák a közelben. Ez egyfajta irodaváros az önkormányzatnak. Az emberek csütörtök este rohannak szórakozni São Paulóba és Rióba”.
A város lakossága az évek alatt jócskán túlhaladta a tervezett 500 000 főt, napjainkban már körülbelül 3 millióan lakják. Niemeyer ezt negatívan értékelte. Ő a létszám feletti lakóknak inkább külön várost épített volna. A jelentősen megnövekedett lakosság miatt kialakult a város körüli agglomeráció és elindult a ”favellásodás” is. Burdett professzor szerint épp ezek azok a jegyek azok, melyekben kezd egy igazi város képe megmutatkozni. Érdemes kiemelni Zygmunt Bauman lengyel szociológus véleményét is, amely az utópia problematikus voltára világít rá: „Brasília talán tökéletesen megszerkesztett település olyan emberkék elhelyezésére, akik kémcsőben születtek, és ott nevelték fel őket; olyan teremtmények számára, akiket igazgatási feladatok és jogi definíciók alapján válogattak össze. Valóban (legalábbis szándéka szerint) tökéletesen átlátható hely az igazgatási feladatokkal megbízottak és azok számára, akik meghatározzák e feladatok tartalmát. Az is biztos, hogy olyan ideális képzeletbeli lakosok számára is tökéletes lenne, akik a boldogságot a problémáktól mentes élettel azonosítják, mivel nem tartalmaz ambivalens helyzeteket, választási kényszereket, kockázatokat és kalandlehetőségeket. Mindenki más számára olyan területnek bizonyul, amely meg van fosztva minden valóban emberitől.”
Most lássunk néhányat Niemeyer Brazíliavárosban található épületei közül! A képeket Marcel Gautherot készítette. Az 1930-as és az 50-es évek között jellemző lesz, hogy építészek és fotográfusok között hosszútávú együttműködés alakul ki. Oscar Niemeyer Marcel Gautherot-val ápolt ilyen jellegű munkakapcsolatot. Számukra a geometrikus kompozíciókkal való formai kísérletek váltak a modern építészet és a fotográfia fő mozgatórugójává, amely Brazíliavárost is szimbolizálta. Kialakul a modern építészeti fotográfia. A korban nagy jelentősége volt annak, hogy az adott épületekről megfelelő képek készüljenek. Ahhoz, hogy a szakmai körökben egy épület beszédtémává váljon, jelentősége legyen, különböző nívós építészeti, designer magazinokban kellett megjelentetni a róla készült képeket.

 

Elnöki palota ( Palácio da Alvorada)

 

 

Igazságügyi Palota (Palácio da Justiça)

 

Nemzeti Kongresszus (Congresso Nacional)

 

Nemzeti Kongresszus (Congresso Nacional)

Katedrális (Catedral de Brasília)

Álljon itt ismét egy idézet magától a művésztől, mely összefoglalja ars poeticáját: hogy mit jelent számára az építészet és mit is szeretne ez által közvetíteni: „Az épület egyszerre lehet praktikus és szép. Munkánk során mindig keresnünk kell a meglepetést. Legyen meghökkentő, ejtsen ámulatba, ragadjon magával az épület. Az épületeim megfelelnek az előírt követelményeknek, azonban ezen felül az emberek elvárnak bizonyos többletet, amelyet találékonyságnak neveznék. A cél, hogy az építészet műalkotássá váljon, érzelmet és csodálkozást váltson ki. Ez az, ami nekem a legnagyobb élvezetet nyújt. Könnyedebb és szabadabb építészetre törekszem kevesebb támaszték alkalmazásával. Így merészebb építészeti alkotások jönnek létre, nagyvonalúbb terek keletkeznek, ahol mi emberek is másképpen, újszerűen viselkedhetünk. A legfontosabb dolog nem is az építészet, hanem az élet, az ember. Az építészet az útja annak, hogy kifejezzem az eszményeimet: az egyszerűséget és az emberek közötti egyenlőséget. Az emberséget szolgálom munkámmal.”

 

 

Felhasznált irodal

https://tervlap.hu/cikk-nezet/nem-elte-meg-105-szuletesnapjat-oscar-niemeyer

https://maimanohaz.blog.hu/2017/08/15/modern_epiteszet_es_fotografia_braziliavarosban_oscar_niemeyer_es_marcsel_gautherot

https://www.origo.hu/nagyvilag/20121206-oscar-niemeyer-brazil-epitesz-epiteszeti-oroksege.html

https://www.britannica.com/biography/Oscar-Niemeyer

https://www.archdaily.com/577579/spotlight-oscar-niemeyer

https://www.nytimes.com/topic/person/oscar-niemeyer

https://www.archdaily.com.br/br/01-14512/classicos-da-arquitetura-casa-das-canoas-oscar-niemeyer

 

“Hiszek benne, hogy a közös nyelv összekovácsolhat minket…”

A zenei szférában friss és egyedi hangú az IDEGEN zenekar, énekesével, Kunics Olivérrel beszélgettem a zenéjük megszületéséről, önmaguk definiálásáról és hogy hogyan élték meg az elmúlt két évet.

Miképpen találtatok egymásra?

Az IDEGEN nem zenekarnak indult, hanem egy sajátos élethelyzetből született. Ott álltunk páran fiatalok 2016 nyarán, éppen hasonló problémákon mentünk keresztül mind, illetve akkor cseppentünk bele a párkapcsolatok világába. Rájöttünk, hogy nagyon nehéz férfiként működni. A zenekar mozgatórugója, hogy mi ezt képesek voltunk felismerni és megfogalmazni. Csonka család és helytállás az életben – Ez volt az egymásra találásunk esszenciája. Először csak pár dalt akartunk közösen alkotni, így nem tettük ki magunkat komolyabb elvárásoknak. Miután felvettük első kislemezünk anyagát már nem kellett kinyilvánítani, hogy mi zenekar vagyunk. Ez addigra egyértelmű lett mindenkinek.

Befogadóként is érezni köztetek koncert közben a kémiát. Hogy tudnád megfogalmazni az IDEGEN- jelenséget, illetve mit jelent számotokra a nevetek?

Ez egy antinév. Fontos volt, hogy ha egyszer gondolunk valamit a világról, és érzelmeket tudunk rendelni ehhez, akkor ügyelnünk kell arra, hogy mindez érthető legyen a hallgatóknak is. Elsősorban ezt tartjuk mindig szem előtt. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a mi nevünk fémjelezzen minket, ez legyen a garancia. Első kislemezünknél ez még nem játszott akkora szerepet, mert akkoriban még nem tudtuk magunkat sem behatárolni. Az IDEGEN név egyfajta tétet ad a zenekarnak, hisz amíg mi sem tudjuk, hogy kik vagyunk és a dalainkkal pontosan hol helyezkedünk el a saját zenei univerzumunkban, addig mondhatom zenekaron belüli célnak azt, hogy minden dallal közelebb akarunk jutni saját magunkhoz. Ha én már tudom, hogy hogyan lehet IDEGEN-dalt írni, és megértem a zenénknek a lényegét- akkor számomra nem lesz ez a zenekar.

Eddig 1 kislemezetek, a ’Fekete doboz’ és két nagylemezetek jelent meg, a ’Borda, mint rács’, illetve 2018 végén debütált ’Holdról indul Napra ér’. Frontemberként és basszusgitárosként mekkora változást éreztek önmagatokban – akár felfogást, akár zenei fejlődést tekintve?

Két év nem sok idő, de a zenekar mégis elképesztően hosszú utat tett meg ezalatt. A ’Fekete doboz’ úgy kapta a nevét, hogy mindannyian úgy éreztük akkoriban, hogy az életünk olyan kritikus pontra jutott, mint egy zuhanó repülőgép, amiből csak a fekete doboz marad fenn. Kezdetben, a csepeli próbaterem jéghideg falai közt kezdtünk játszani – ezt talán ma már nem is csinálnám. Nem azért, mert kényes lettem, hanem mert ott, azok között a falak között olyan érzelmi hullámvasúton mentünk keresztül, amit nem biztos, hogy újra ki akarnék próbálni. Durva volt mindezt megélni, de ez a korszak össze is kovácsolt minket. Ez a idő azóta heroikussá lett a szemünkben.

A ’Borda, mint rács’ anyagát nevezhetjük a ’Fekete doboz’ utórengésének. Ekkor kísértett egy kép: a bordáim kalitkaként fogják körül a szívem és nem engedik, hogy érezzek vele. De innentől kezdve ezt a „kamaszpanasz”-korszakunkat magunk mögött tudhattuk, mert valahogy mindent sikerült megemésztenünk és lassan elengednünk.

A ’Holdról indul Napra ér’ gondolati háttere egészen nyilvánvaló volt számunkra. Az éjszaka és a sötétség világából a zenekar kijutott a napfényre az idők alatt, és ezt próbáltuk zenei élményként kifejezni a közönségünknek. Mondhatjuk, hogy ekkorra szellemileg felnőtt a banda egymáshoz és a saját zenéinkhez is, ezért technikailag is sokat javulhattunk.

Érdemes a borítóképetekről is beszélnünk. Elakad a szavunk a Borda abszurd borítójától. Ez a látványvilág miképpen kapcsolódik a zenétekhez?

• 

 

 Katicababa – vagyis egy katica öltözetben heverő műanyag játékbaba – látható a ’Borda mint rács’ borítóján. Szerintem minden megfogható dolog mögött ott van egy kérdés, hogy kell-e ezt túlmagyarázni. Ez a ki-nem-mondás segít a zenésznek és a közönségnek egymásra találni. Akik meghallgatnak minket, azok a mi zenénkben ráismernek a saját életükre. A borítón szereplő baba az enyém volt. Kicsit olyan akartam lenni, mint ő: egy pizsamás kisgyerek. Ez a kitárulkozás nekem a gyermeki naivitást jelenti, miközben a műanyag baba mégiscsak magában rejti az abszurditást. A bizarr és kényszergyerek–létezés jellemezte a bandánk akkori helyzetét és gondolkodását.

Nálatok mi a folyamata a zene, illetve a szöveg megszületésének?

Működő módszerünk van. Improvizációból alakulnak ki a megragadható dallamok. Ezek alapján leszűrjük az első benyomásainkat, hogy milyen világot látunk ebben. Mikor konszenzusra jutunk, akkor kezdek el gondolkodni a dalszövegen. Nem tartom magam jó szövegírónak. A fiúk újra és újra elismétlik egy-egy dal részletét és arra improvizálok a megadott témában. Csak akkor dolgozom magányos íróként, amikor az improvizáció folyamán írt szöveget nyelvtanilag kijavítom. Abban hal el a legtöbb dal, hogy a következő munkaszakaszt, vagyis a hangszerelést nem bírja ki mindezek után. Egy dalnak alátámasztania vagy ellenpontoznia kell az adott mondanivalót. Ezt megszerkeszteni zeneileg  nehéz. A zenekaron belül van is erre egy kifejezésünk: húsból rántott daloknak nevezzük például a ’Tisztesség’, vagy a ’Csak a szépre’ dalainkat, mert a legrövidebb idő alatt születtek. Ilyenkor olyan érzelmi impulzus ragad meg minket, hogy nagyon hamar képes a dal és a hangszerelés megszületni. Például a ’Tisztesség’ szövege annyi idő alatt lett kész, míg átgyalogoltam az Erzsébet hídon. Nyilván az együtt alkotás során konfliktusok is keletkeznek, de fel nem merül az, hogy szakítsunk, hisz minden megoldható, mint egy családban.

Ha egy dolgot kellene kiemelnem a bandából, az a hangszerhasználat és az ebből adódó különleges hangzásvilág lenne, mely javarészt Langó Ádámhoz kötődik, de ilyen különleges effekt a visszhang is. Miért emeltétek be az ilyen elemeket a zenétekbe?

 Ádi, gyerekkori barátom, aki már akkoriban is érdeklődött az egzotikus hangszerek iránt. Úgy hozta a sors, hogy a latin ütős hangszerek világában találta meg igazán önmagát. Egyébként mind nyitottak vagyunk a hangzásban való kísérletezésre. Azt gondolom, hogy ez mára akkora univerzum lett, mint a hangjegyek világa, amit egy zenésznek kötelessége bebarangolni.

Jelenleg a 30Y előzenekaraként is felléptek. Honnan indult a közös munka és hogyan éltetek a lehetőséggel?

Ha jól tudom, már több helyről hallottak rólunk, amikor felajánlották azt a nagylelkű szívességet, hogy mentorálják az első nagylemezünk előkészítését. Ezután pedig sorban jöttek a koncertek, amik egyszer majd nagyon fognak hiányozni.

Emellett természetes érzés is a 30Y bandával dolgozni. Új társakat találtunk, családias a hangulat és velük zenélni egyedülálló érzés. Emberségük miatt is példaképeim. Tőlük kaptam mintát arra, hogy úgy is végig lehet csinálni ezt az egész zenei bizniszt, hogy nem vetkőzünk ki emberi mivoltunkból. A lehetőség, hogy a 30Y társaságában játszhatunk az ország különböző pontjain olyan érzés, mintha egy madárfészekben utazgatnánk. A közös munka során, amikor velük játszhatunk, nem csak tanulunk, hanem életre szóló élményeket is szerzünk. Olyan személyre szabott útmutatást kapunk, amit máshonnan nem tudnánk megszerezni – innen is köszönjük nekik!

Mi motivál titeket a továbbiakban?

 Nagy az egyetértés abban, hogy szeretnénk egy nagy közösséget kovácsolni. Szeretnénk színházi előadásokat, illetve más zenekarokat is magunk mellett tudni. Megszólítani és összehozni másokkal – nem kimondottan az IDEGEN miatt – azokat a kilógó embereket, akik úgy érzik, hogy tényleg sehová sem tartoznak. Fontos, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük. Hiszek benne, hogy a közös nyelv összekovácsolhat minket. Ki akarunk kísérletezni valami olyat, ami termékenyen vegyíti a különféle művészeteket, és megjeleníteni ezt a befogadóknak. Lehetőséget adni annak, aki valós kapcsolatot akar teremteni a többi emberrel. Ez lebeg a szemünk előtt, ezt nevezhetjük elég erős motivációnak.

Mennyire különbözik a színpadon jelen lenni, mint a nézőtéren? Ez az érzés miképp alakult át bennetek az idő múlásával?

Nem mérvadó a különbség. Koncertet a nézőinkkel alakítjuk, összekapcsolódunk, és együtt éljük meg a pillanatot. Ahogy haladunk előre, egyre jobban érezzük, hogy képesek vagyunk a közönséggel együtt lüktetni. Viszont van egy dolog, ami miatt más a színpadon lenni. Mindig azt hittem, hogy nem izgulok a színpadra lépés előtt, pedig ez nem igaz, csak szerencsésen csapódik ki bennem – koncentráció formájában.

Tudod kamatoztatni a színházban tanult technikákat és ötvözni a színpadi jelenléttel?

Szerencsére nem ötvözöm a technikákat. Nagy a veszélye annak, hogy a színész, aki zenél, inkább előadja jelenetként a dalt. A színpadi biztonságérzet viszont előny ilyen térben. Ez a jó a zenélésben: az aznap esti drámát – ami a zenelista– én állíthatom össze a hangulathoz illően.

Milyen terveitek vannak még?

Nemrég kijött a ’Csak a szépre’ című dal, amire mindenképp szeretnénk forgatni egy klipet. Számunkra fontos ez a dal, így mindenképp akarunk hozzá látványt is adni. Ez az első olyan dal, amit nem a saját életemből merítettem. A barátommal történt egy olyan eset, ami miatt képes voltam vele együtt érezni, és így tudott megszületni a dal.

A barátságunkról elmondok egy történetet. Ezzel a társammal először egy koncerten találkoztam. Ott beszélgettünk, legfőképpen a 30Y-ról. Később mondta el nekem, hogy ő még aznap este beírta a naplójába, hogy Kunics Olivér és az akkori koncert dátuma. Még szó sem volt saját zenekarról, ráadásul ő ehhez is később csatlakozott. Mikor már közösen jártunk koncertezni, elárulta, hogy neki mennyire sorsfordító volt az a beszélgetés. Ezért is érzem  fontosnak, egyben kényesnek, hogy együtt eljátsszuk ezt a dalt, de  ez egy izgalmas folyamat mindenki számára.

 

 

Garbien Lilla
2019

Portré: sinco