Sóti Ármin összes bejegyzése

Sóti Ármin (1998, Hatvan). Egzotikus érzetek, halvány suttogások, elillanó képek - célja a tünékeny világ megörökítése.

Kalligráfia – A szépírás haldokló művészete

Az elmúlt napokban volt szerencsém beszélgetni egy eltűnőben lévő gyakorlat művelőjével, Salinger Dáviddal. Kalligráfusunkat „Manoeye” néven találhatjuk meg instagramon és facebookon, ahová feltölti elbűvölő munkáit .
Mielőtt rátérnék a beszélgetésünk tartalmára, szeretnék pár szót ejteni magáról a kalligráfiáról. A „kalligráfia” szó „szépírást” jelent, azonban mégsem csupán óvatosan leírt, arányos betűkről beszélünk, noha mind az óvatosság és arány fontos részét képezi a gyakorlatnak. Nem, a kalligráfia ettől jóval összetettebb dolog, amely különleges eszközöket és különleges képességeket igényel. Többezeréves hagyománya mára szinte teljesen feledésbe merült, ám mindenki ismeri és csodálja a múlt írásainak gyönyörét, a gótbetűk kielégítő kanyarait és az öreg oklevelek folyékonyan leírt, kurzív sorait. Hogyan lehet, tehát, hogy e gyönyörű, manapság is elismert gyakorlatot az enyészet fenyegeti? Beszélgetésünkben erre a kérdésre, miként sok másikra, megpróbáltunk választ találni.

„A Pilot toll a legjobb játék a Lego óta”

Salinger úr hat éve kezdett el foglalkozni a szépírás haldokló művészetével, és egyből beleszeretett a tevékenységbe. Életének épp egy nehezebb szakaszában járt, amikor kézbe vette első Pilot tollát, és egy egészen új, ismeretlen módon vitt vele tintát a papírra. Ez a kis hobbi hamar egyfajta meditációvá vált számára, és általa képes volt túljutni a nehéz napokon. Salinger úr ekkor már túl volt egy grafikus designer képzésen, így az íróasztali szórakozás nem volt idegen a személyétől, ám az a tapasztalat, amit Pilot tolla által szerzett, teljesen újszerűnek bizonyult számára. Azóta a szórakozás és meditációs szerep mellett a kalligráfia szinte az identitása részévé vált. Sehová sem megy el tolltartói nélkül, és minden egyes nap ír valami újat.

„Ma sem ettünk, de legalább firkáltunk”

Nem sokkal azután, hogy Salinger úr rátalált új szenvedélyére, a baráti köre is csatlakozott. Minden hétvégén írtak valami újat, ami éppen annyira volt remek gyakorlás, mint baráti kikapcsolódás. Eleinte mindenki csak saját kútfőből alkotott, ám idővel elkezdtek tematikusan írogatni.

Nagymama gyöngybetűi

Beszélgetésünk során feltettem a kérdést Salinger úrnak, hogy hogyan változott (ha változott) az általános íráshoz való hozzáállása. Válaszában elárulta, hogy amióta elkezdett kalligráfiával foglalkozni, jobban odafigyelt mások és a saját kézírására. Egy alkalommal, mikor nagymamája kamrájában járt, először vette észre, hogy milyen gyöngybetűkkel vannak megcímkézve a befőttesüvegek. Többé nem csak a szavak jelentését látta, hanem azok esztétikáját is. Idővel a kézírás kiszorította a gépelést az életében, és gyakran megesik, hogy barátaival nem gépelt szövegekkel, hanem lefényképezett kézírással vagy kalligráfiával kommunikálnak. Ezen kívül szívesen veszi igénybe a posta szolgáltatását is, és küld kézzel írt leveleket ismerőseinek. Kissé szomorú dolognak érzi, hogy a hagyományos levélírást felváltotta az e-mail, mivel egy igényesen megírt távirat sokkal intimebb és személyesebb, mint egy sztenderd betűtípussal legépelt üzenet a virtuális postafiókjában.

 

 

Varázskörök: kalligramok

Salinger úr idővel szerette volna a következő szintre emelni kalligráfiái megjelenését, és a különböző betűtípusok tökéletesítése után egy új technikára specializálódott: kalligramokra. A kalligram formába öntött szöveg, a kalligráfiában előszeretettel használt gyakorlat főleg az Iszlám világban, ám nyugaton sem ritka. A gyakorlat életre kelti a szöveget, szinte mozgásra bírja azt; ahogyan a mondatok nem sorokba rendeződnek, hanem különböző folyamokba, kósza vonalakba, geometriai alakzatokba. A szöveg már óvatosabb vizsgálat előtt is gyönyörködteti az ember szemét. Éppen ez a kalligramok hátulütője – hajlamosak vagyunk megakadni a formánál a szöveg elolvasása nélkül. Ne felejtsük el, hogy egy kalligram még mindig írás, és a leírt mondatok éppen annyira relevánsak, mint az alakzat, amelyben elhelyezkednek. Salinger úr legkedveltebb technikája, a köralakú kalligram, ikonikussá vált a munkásságában. Legyenek koncentrikus vagy kapcsolódó körök, a kiírt alakzat garantáltan elképesztő látványt biztosít. Kalligramjainak tökéletesítésében nagy segítséget és apadhatatlan inspirációt jelentett egy orosz kalligráfus, Pokras Lampas munkássága. Salinger úr nagy álma, hogy egy óriási kalligrammal egy egész tűzfalat beteríthessen valahol Budapesten.

Művészet-e a kalligráfia?

Mindazok után, amiket itt olvashattak, láthattak, meglepő kérdésnek tűnhet, hogy művészet-e mégis a kalligráfia. Valóban, a legtöbben úgy kezelik, azonban nem igényel a szépírás kitanulása különleges tehetséget, mivel a munka nagyrésze az eszközben rejlik. Feltettem tehát a kérdést Salinger úrnak, mire ő azt felelte: lehet művészet is. Vannak tagadhatatlan művészek a kalligráfia gyakorlói között, és vannak olyanok is, akik tagadhatatlanul művésznek gondolják magukat. Salinger úr nem tekinti magát művésznek, sem írásait művészetnek. Számára ez egy egyszerű hobbi, szerves része a mindennapjainak.

Megéri-e elkezdeni?

Mindenkinek ajánlott legalább kipróbálni a kalligráfiát! Egy Pilot tollhoz viszonylag olcsón hozzá lehet jutni, és az interneten milliónyi képet, videót lehet találni, melyekből megtanulható az írás menete. Salinger úr is teljesen önképző módon tanult meg kalligrafálni az internetet böngészve, más alkotók munkáit vizsgálva.

Szeretnénk tehát minden érdeklődőnek ajánlani pár remek kalligráfust, akiket könnyen megtalálhatnak instagramon és/vagy facebookon:

Buzogány Dezső (@buzoganyd), magyar kalligráfus csoport, The Mínk (@them.ink) valamint ismét Salinger Dávid (@manoeye)

Silentium

Legmélyebb álmaimban, amikor a tudatom rendszeresen elhagyja testemet, egyszer egy olyan civilizációra bukkantam, melyben némaság és tökéletes megértés honolt. Humanoid lények éltek ott, ám volt bennük valami, ami éppen csak megkülönböztette őket az embertől – egy megmagyarázhatatlan üresség, mely a saját tartalmaimat veszélyeztette. Minden szemgolyó egy szörnyű vákuum volt, és úgy éreztem, kiszívják belőlem azt, ami emberré tesz engem: a szavaimat.
Az ország mellesleg kimondottan gazdag és hatalmas volt – felhőkbe nyúló kőtemplomok, apró, tömeges lakóházak. Az utcákon hétköznapi látvány volt az arany, azonban senki sem tartotta nagy értéknek. Férfiak és nők egyaránt borotvált fejjel jártak, és szerény, rongyos öltözékeket viseltek. Mindenki egyformának tetszett első ránézésre, és senki sem beszélt.
Mintha e népet a némaság tehetetlen homogenitásával sújtotta volna a sors. Szavak hiányában a megdöbbentő egyformaságuk érthető volt – egy világban, ahol hazugság nem létezik, nagy stratégiai előnyt jelent, ha elsőre mindenki azonosnak látszik.
Sokat kutattam, mígnem az egyik templomuk legmélyebb termének ősi kőfalai között rátaláltam az egyetlen írott szövegre, ami a birtokukban volt. Egy különös, kopott tekercs, melyen furcsa szimbólumok voltak. Úgy tűnt, mintha az írásuk nem egy nyelvet formázna, hanem mély és összetett névtelen ideákat. Éppen ebből az okból kifolyólag egyszerű volt megértenem a dokumentum tartalmát.
Még az idők kezdetén, mikor a beszéd életük része volt, szörnyű nagyravágyásuk egy különös felfedezésre vezette őket: minden szavuk manifesztálódik az anyagban és az anyagon kívül. Ez a teremtő erő olyan félelmetes és hatalmas volt, hogy hamar a csend kényelmébe menekült minden egyén. Az idők során a beszéd tabuvá vált, és teljesen kiveszett a kollektív tudatukból.
Ma az időn kívül élnek – némán áldoznak, némán szeretnek, némán haragszanak. Felfedezések nem születnek, minden nap és minden egyed azonos, egyetlen céljuk a létezés, és egykori istenük örökös imádata.

 

Illusztráció: Tempting Destiny – Katja Yoon