(Csepregi János: Ímé, a test …, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége – Napkút Kiadó, 2008.)
Csepregi János Mindennapi legendák című novelláskötetét követő verseskötete, az Ímé, a test…, négy nagyobb egységet vonultat fel, a néhány vény nélkül kapható haiku, az Apokalipszis, A tumorsejtek metafizikája és A határ egyik oldalán című egységeket. Mind a négy egységben a halál a vallásos tematikával összefonódva úgy kap hangsúlyos pozíciót, hogy a roncsolás, a csont és az elzártság mint a halálra utaló visszatérő képek sorjáznak.
A roncsolás elsősorban a betegséggel, a betegség okán megjelenő beavatkozással, a kemoterápiával való összefüggésében jelenik meg. A kötet példát szolgáltat mind a beavatkozás pillanatának („pogány kézben a penge/tested az oltár”, 11., Bálvány áldozat), mind a beavatkozás utáni állapotnak a lefestésére („füstként tapadnak/ koponyádhoz/ izotópoktól ritkuló/ tincseid”, 38., Szökell), illetve arra, hogy ezen állapot nemcsak a beavatkozást elszenvedőre van kihatással, hanem az azt szemlélőre is, aki bár majd más formában, saját maga ugyancsak részesül a roncsolás, a „zúzás” aktusában a beavatkozást elszenvedő halála után („kertünk fáinak/ zörögve hulló levelei/ szétzúzzák az arcomat”, 48., Üres szék az asztal mellett).
A beavatkozás folyamatára való utalásként is többször feltűnik a kötetben a seb képe, amely emellett még a foghíjas száj, továbbá a csuklóba ütött szeg képére szintén rájátszik. Az előbbi, a foghíjas száj motívuma, egyrészt a „teljes lét” viszonylagosságát hangsúlyozza a keddben, másrészt az Apokalipszisben az elmúlás öregedés általi megvalósulását mutatja be. Az utóbbi, a csuklóba ütött szeg-motívum, beemeli Krisztus alakját, méghozzá úgy, hogy közben a roncsolás és a csont képeinek elválaszthatatlanságát állítja előtérbe („csuklódba szalad a szeg”, 16., In conspectu mortis, péntek; „nyíljon meg bennem is végre/ az ércízű csonthéj”, 55., Helyszínelés, VI. stáció). A Helyszínelés VI. stációjának „ércízű csonthéj” sora már a csontba való behatolás utáni állapotot festi le, így tehát a Kitaszítva „csonthéjon koppan a csőr/ magházad reccsen” (13.) részletének mozdulatsora egyszersmind a VI. stáció adott sorát megelőző mozdulatsorra rímel. A Szökell a brutalitásnak nem a fentiekhez hasonló fajtáját alkalmazza, hiszen e vers a csonthoz való közeledést a csonthoz közeli anyag elfogyasztásának, lemarásának ábrázolásával érzékelteti aközben, miközben a csont belsejének megtámadását már ismertként kezeli: „miközben a rák/ sárgás karmaival/ apadó velejű/ csontjaidról/ húst kapar” (39.). Ezek után nem meglepő, hogy a kötet a halál bemutatását az élet csontokból való lassú eltűnéséhez köti: „apránként szökik/ csontjaidból az élet” (42., Bontásra ítélve). Ehelyett sokkal meglepőbb az, hogy a szombat a csont-képpel párosítja az élet megújításának aktusát. Az élet ismételt lüktetése itt egy megszólítotthoz tartozik, míg a halál elszenvedése kapcsán Krisztus alakját véljük felfedezni („mindennap meghal/ hogy kínjával forrassza/ megtört csontjaid”, 17., In conspectu mortis, szombat). Ennek megállapításakor nem hagyható az sem figyelmen kívül, hogy a szombat című részlet haiku.
Az említett In conspectu mortis haiku-sorozatában az elzártság problematikája szintén felsejlik, amely problematika Csepregi kötetében a sírban való léthez kapcsolódik a legerőteljesebben. A szerda-haikuban – ahol szintén látható a Krisztusra való utalás – a sírban való lét még mindig kötődik az élethez, lévén, hogy a halál utáni állapotban még mindig részesül az egyén az élettel való érintkezésben. A szerző ezen érintkezést Krisztus alakjára való utalással emelheti be („mindennap hallgat/ csendjéből a sírodba/ élet szivárog”, 16.). A Gyász című, nem a fenti sorozatban lévő haiku a halál utáni test élethez kötődését jeleníti meg. Itt nem Krisztus alakja tűnik fel, hanem a test földdel való viszonyrendszere. E vers a földbe zárást a föld méhébe zárásnak tulajdonítja, és ezáltal a méh attribútumait applikálva egy új, lehetséges élet képét vezeti be („engem méhébe föld zár”, 13.), amely képre a Zet fog válaszolni, amelyben pedig a szerző a halott test élők világába való ismételt belépését már az „új”, kissé átalakult formában megjelenő test roncsolását előrevetítő cselekménysorral írja le. A test mészként, majd krétaként él tovább e gondolategyüttesben („sír nyög ahogy lehorzsolja/ oldalát a súrolódó kréta”, 43.).
Csepregi az elzárt lét kissé, illetőleg valamennyire nyitott aspektusát a test-lélek viszonya alapján rajzolja le. Ez esetben a testhez a zártság attribútumát társítja. A test az, ami el(/be)zár. Ez figyelhető meg A fény farag című versben („madártetembe zárva/ tintafoltos ég alatt: bensőnkben a lélek”, 62.). Ehhez hasonlatos még a Csak játékban bemutatott azon részlet, amelyben a lírai én az eltemetett macskák hangját hallja („s évek telnek el/ míg a föld alól halkan/ az ég felé szivárgó/ tucatnyi vékony/ macska hangot/ hallgatom”, 30.).
A betegség ábrázolásához párosul az elzártság lefestésnek legkeményebb és legkegyetlenebb típusa, amelynél az elzártság a roncsolás, a roncsolódás következményeként látható. A borda mint ketrec, a gépek mint őrök funkcionálnak („bordái ketrecében/ szűköl a lappangó/ köhögés […] foglyukként őrzik a gépek”, 40., A sokadik műtét; „negyvenkilónyi örökkévalóság/ a kórházi ágyhoz kötözve”, 48., Üres szék az asztal mellett).
Csepregi János Ímé, a test… című kötetében a fenti problematikák összefonódása vehető észre. A betegség kapcsán a beavatkozással együtt járó roncsolódás, illetve a betegség folyamányaként is értelmezett csontot érintő „csapás”, a súlyos betegség miatt bekövetkezett elzártság, majd a halál, így a test sírba zárása egy láncolatot alkot. A kötet méltatásakor ne feledkezzünk meg Czipor Adrienn nagyszerű illusztrációiról sem. A kötet borítóján található illusztráció a test sírba zárását, a röntgennel átvilágított állapotot, továbbá a betegség következtében megmutatkozó arcnélkülivé válást, a tekintet hiányát a lehető legmegfelelőbben szemlélteti. A kötet illusztrációi az említett állapotok milyenségének lényegét prezentálják, és ily módon a versekkel mintegy párbeszédet folytatnak.
1. Lady GaGa, Paparazzi = Fame
1.The Libertines, Up The Bracket (2002)