– És Ottó?

    – Áh, Ottóra nem lehet számítani!

    Attila nevet.

    – Igaza van Imre bácsinak!

    – Na, jó lesz így, Mónár? – Gaál Imre lapogatja a művezető vállát. – Egy hosszúnyakúval még nem számoltunk el. Emlékszik?

    – Szétviszi a szél az agyamat! – kiáltja Gábor a teherautó platóján. – Ezt is a munkahelyi ártalmak közé kéne sorolni! Voltál már vágóhídon? Nem? Fúh, tikkasztó hely, majd meglátod. Hoztad a fehér sapkádat? Jó. Azt fel kell tenni, különben elzavarnak. Ne lepődj, meg, ha a hentesek elkezdenek durváskodni.

    – Fél óra múlva kezdődik a vágás – közli Feri Bácsi a kettes feldolgozó előcsarnokában –, addig falatozzunk. Hoztam egy kis meleg pörcöt, főtt császárt, pecsenyét most nem adtak a gecik.

    – Ilyenkor a legjobb, frissen! – csámcsogja a sofőr.

    – Na, lássunk munkához!

    – Figyeld azt a böllért – súgja Gábor neki. – A pofázmánya már idomult a környezetéhez. Kifejezéstelen és érzéketlen, akár egy döglött sertésé. El tudnád képzelni ezt az embert mondjuk festőművésznek?

    – Hát nem!

    – Csupa vér lettem! – panaszolja az új fiú a visszafelé úton. – Úgy nézek ki, mint valami tömeggyilkos.

    – Ez így szokott lenni.

    – Még az arcomra is fröccsent… Apám! Te nem is láttad, mert kimentél kannáért; mit műveltek? Az a dagadt hentes a mutatóujjával kivájta az egyik ledöfött disznó szemét, és hozzávágta a kollégájához. Az meg visszanyeste, erre aztán a többiek is elkezdték kiszedni a dögök szemét, és verdesték egymáshoz. Közben meg veszettül röfögtek.

    – Ez még hagyján, csinálnak ennél vadabb dolgot is.

    – Azért van vele munka, igaz? – kérdi Gaál Imre inkább tőle, s beindítja a szeparátort. – Ládd, ez választja el a vértestet a plazmátul. Az a lényeg, hogy folyamatosan kell feltölteni, ki ne ürüljön a tartály, mert ha levegőt kapnak a lamellák, mindjárt máshogy fog viselkedni.

    – Kikészül a derekam ettől – Zihálja Karesz.

    – Gyenge legény vagy, hékás! – veti oda Feri bácsi.

    – Mi a neved? Hogy hívnak? – faggatja másnap Attila a mongol fiút. – Értesz engem?

    – En…nem beszel…madzsar.

    – Várjál – taktikázik a magyar fiú – Én – magára mutat –, Attila. Te? – az ázsiai felé bök.

    – Á!… Inkdzsárgál.

    – Inkdzsárgál.

    Molnár művezető perdül a laborba.

    – Lássuk csak. Attila tanítja a mongol barátunkat, Gábor méri a citrátot, maga készíti a fiziológiás sóoldatot, Feri bácsi épp nem csinál semmit. Legyen szíves, Feri bácsi, ezt a szállítólevelet elvinni az irodaépületbe.

    – Apja faszát a Molnárnak! – fakad ki az öreg, miután a művezető távozott. – Most hagytam abba a dekantálást, épp leültem egy cigarettára. Dohányzom, most ez jár nekem!

    – Igaza van, Feri bácsi – jegyzi meg az új fiú. – Különben is, nem fullajtár maga.

    – Egyre jobban tetszel nekem, te gyerek!

    Köszöntöm a nagyérdemű plazmás brigádot! – Kezdi Almási üzemvezető  a termelési értekezleten. – Ha az Isten meg a „párt”  is úgy akarja, fél éven belül elkészül az új Plazmaüzem. Meglátják, mennyivel másabb lesz ott minden.

    – Van egy olyan sandám, odébb lesz az még – dünnyögi alig hallhatóan Kiss Feri.

    – Ne mondja már! Júniusra elkészül.

    Gaál Imre legyint.

    – Eztet szajkózzák mán öt éve.

    Attila nevet.

    – Szóval célegyenesben az új üzem, tavasszal elkezdjük a költözést, mindenkitől a maximumot várom. Korszerű készülékek, pneomatika, az egész gyártási folyamatot elölről kell tanulniuk. Miután beüzemeltünk, ötször annyi gammaglobulint és albumint fogunk termelni, mint most, mellette még, ami adódik. Remélem, ott már nem lesz ennyi vakarózás, két kapura könyökölés. Mert vallják be őszintén, sose szakadtak meg a munkába. Nézzenek csak körül, ez itt egy kupleráj.

Bárhogy is titkolták előtte, eljutott az ő fülébe is a nápolyi özvegy fenyegetőzése: kivégezteti őket, aztán mézesbödönben Nápolyba viteti a fejüket, hogy szemen köphesse férje gyilkosait. Attól a naptól fogva nem bírt mézet enni: egyre csak az járt az agyában, milyen érzés lehet, amikor levágott feje a mézben úszkál.

Károly özvegye nem csak fenyegetőzött: egyértelmű volt, hogy többek közt ő is pénzeli a délvidéki lázadókat, akiknek gerillatevékenysége már az anyakirálynét és a nádort is kezdte zavarni.

De nem ez volt az egyetlen probléma. Megérkezett Zsigmond is, akiről a kislányban csak halvány rémképek derengtek: annak idején apja őt választotta számára férjül. Eljegyzésükkor nagy, nyálas puszit nyomott Mária arcára. A kislány nem győzte törölgetni, és egész este hányinger gyötörte.

Nos, Zsigmond most eljött, hogy kiharcolja az esküvőt. Leendő anyósa ugyanis próbálta elsumákolni a nászt: titokban francia vőlegényt keresett leánya számára. Merthogy építeni kell a kapcsolatot a külfölddel, és ez a patkány Zsigmond… kritikán aluli.

Viszont azért Erzsébetnek is volt annyi esze, hogy ne húzzon ujjat a pápával, valamint a magyar főurak háromnegyedével. Az esketés végbement. Mária sápadtan állt az oltár előtt és rezignáltan tűrte, hogy Zsigmond az ujjára húzza a gyűrűt. Erzsébet hangosan sóhajtott egyet, Garay pedig összevonta a szemöldökét. Nem lesz ez így jó. Zsigmond viszont elégedetten mosolygott. Tetszéssel méregette menyasszonyát. Harcias kis cicamica, no de így csak izgalmasabb lesz. Most már egyenesen vigyorgott. Mária válaszként grimaszolt egyet és elfordította a fejét. Ebből nem eszik ez a szemét alak.

És valóban: a várva várt nászéjszaka elmaradt, Mária zsenge korára való tekintettel. Így majd a válás is egyszerűbb lesz, dörzsölgette a kezét Erzsébet. Végül is, nem olyan nagy baj, hogy ezek itt immár férj és feleség. A zavargások nagy része megszűnt, csak a Délvidék jelenti a problémát. De nem baj. Jövő héten fogja Máriát és leutaznak. Annak a nyomorult népségnek elég lesz a személyes jelenlétük. Egyből lenyugszanak. Pancserek. Már előre meg is írták Garayval a szónoklatot, amellyel megnyerik a lázadók jóindulatát és ráveszik őket, hogy segítsenek kiűzni Zsigmondot és híveit az országból: “Igaz magyarok! Hát elfelejtették, hogy ki az uratok? Hát elfelejtettétek, hogy kötelesek vagytok Árpád vérét szolgálni? Hagyjátok, hogy az idegenek felhasználjanak titeket tulajdon hazátok ellen? stb stb.” Amatőr népbutító szöveg volt csupán, de megvolt rá az esély, hogy komoly tömegeket tudnak agymosni vele. Máriának nem ad két napig enni, hogy meggyötört és még szánalomra méltó legyen. Úgy majd könnyebben megesik rajta a szívük. Hiszen ő maga Magyarország.

Erzsébet hasonlata nagyon is találó volt, csak az nem jutott eszébe, hogy sem lánya, sem az ország nincs túl fényes helyzetben, az meg végképp fel nem merült benne, hogy mind a lánya, mind az ország állapotáért ő is nagyban felelős. Épp ezért ellentmondást nem tűrve tálalta az utazás tervét.

– Nem megyek. Menjen egyedül. Garay úgyis elkíséri – közölte Mária unott arccal.

– És ugyan miért nem jössz?

– Rosszat álmodtam. – a lányka rezzenéstelen szemmel meredt anyjára. – Garayt és Forgáchot felszabdalták, anyámat pedig megfojtották és bedobták a folyóba. Ezért nincs kedvem elmenni.

Durr, egy pofon.

– Engedetlen tacskó. Jössz és kész.

Ilyen hangulatban keltek útra.

A hintó csak döcögött, döcögött, a tömeg meg egyre csak gyűlt körülötte.

– Bizonyára csak kedves földművesek, akik azért jöttek, hogy tiszteletüket tegyék előttünk – nevetgélt idegesen Erzsébet. – Olyan barátságosan integetnek!

– Anyám, kasza és fejsze van a kezükben… – sóhajtott fel Mária. – Én mondtam, hogy ne jöjjünk ide, de…

– Elég! Elég! – visította az anyakirályné. – Garay! Forgách! Csináljatok valamit!

Mária unottan nézegette a hintó belső burkolatát. Jellemző.

Garay és Forgách igyekeztek szétoszlatni a tömeget, mérsékelt sikerrel. Garayt szabályszerűen felaprították, Forgách pedig még nála is keservesebb véget ért: látta, hogy a tömeg a két nőt akarja kézre keríteni, ezért a hintó ajtaja elé ugrott, hogy távol tartsa onnan a támadókat. De ekkor valaki kinyúlt a kocsi alól és a földre rántotta. Balázs egy darabig próbált megkapaszkodni a hintó ajtajában és vérben forgó szemmel bámulta a két nőt, akikért most életét fogja áldozni. Mária elgondolkodott: “Ez a Balázs szerelmes belém.” De mire ez átfutott a fején, Balázsból már csak pár véres húscafat maradt; a gyilkosok pedig elégedetten dagonyáztak a vérben. Aztán, mikor kitombolták magukat, kiráncigálták a királynőt és anyját, megkötözték, majd egy szénásszekéren Novigrad várába fuvarozták őket.

Mária itt is csak az ablakban ücsörgött egyre és a tájat nézte. Nem érzett se éhséget, se szomjúságot, a kapott ételt úgysem volt kedve megenni. Moslékot adtak nekik, mint a disznóknak.

Hopp, mi van ezzel a lóval?! Lassabban!

Erzsébet természetesen Novigradban sem tudott megülni a fenekén: galambokat próbált beidomítani, hogy segélykérő üzeneteit eljuttassák Velencébe. Sajnos fogalma sem volt róla, hogy galambjait a várkapitány családja fogyasztotta el vasárnaponként ebédre. Egy idő után pedig megelégelték a királyi özvegy machinációit, és benyitottak a foglyokhoz.

– Én is így szeretlek, bébi. De figyi, nem maradhatok veled, tudod jól. Rontaná az üzletet, vágod, ha ott állnék melletted, vágod, s fognám a kezedet, vágod, amíg így csinálod őket, vágod. Aztán meg ezek így olyan szégyenlősek, hogy előttem így le sem tolnák a gatyájukat kábé, vágod.

   Ildi igyekszik ismét összeszedni magát:

   – Figyibocsinehari! De annyira izgulok… nem is tudom, hogy így akarom-e igazán…

   – Már persze, hogy akarod, hát a reggel is így azt mondtad, hogy tökre akarod. Én is akarom, így mind a ketten frankón akarjuk, na menj szépen kábé.

   – De úgy érzem, hogy így kényszerítettél, Feri… Persze, nem erőszakkal, hanem ilyen lelki terrorral, vágod?

   – Mi van, baszod? Hol hallottad ezt, vágod, a Barátok köztben, vagy hol?!

   – Igen. Ugye nem igaz? Ugye nem kell félnem attól, vágod, hogy így kevesebb leszek a szemedben kábé? Meraz olyan ilyen töggáz lenne!

   – Jaj, cica, eszem azt az ilyen csöpp kis szádat! Vágod, az ilyen nő már akkor elveszíti az ilyen értékei nagy részét, vágod, amikor így odaadja magát nekünk, férfiaknak, vágod, aha, aha, ja, ja, követel? Oszt én mégis így itt vagyok melletted, látod, figyuzod, vágod? Na, menjél ügyesen, várnak a bácsik, vágod.

   – Jaj, Feri, de szeretsz? De tényleg szeretsz? Annyira izgulok… vagyishogy… tudod, van ez az ilyen gyomorideg meg minden. Jaj, Feri, szorítsd meg a kezem, vazeg. Az egy ilyen tök jó érzés, vágod.

   – Jól van, jól van. Na, nyomás, bébi. Megmondtam, hogy elviszlek egy ilyen jó kis nyaralásra, most mit izélsz? Menj már! Na menj, menj!

   Végre odajön a lány, Feri pedig eltűnik a bokrok között. Ildi behuppan a hátsó ülésre.

   – Aztán a vőlegényét hogy hívják? – kérdezem, és a tükörben ráhunyorítok, mert mindig szeretek kedves lenni a nőkkel, mielőtt jól megeresztem őket.

   Nagy szemeket mereszt:

   – Nahát… maga így tökre levágta, hogy a Fercsi a völcsim? Mekkora ilyen király fej maga! Hát igen, jövő nyáron megyünk Riviérába, vágja… az egy ilyen tök felkapott trendy nyarcsyhely… az lesz így a nászutunk, meg minden, azt mondta a Fercsi, meg hogy ilyen tök jó lesz, meg tök fasza, meg tök kúl, meg tök fáni, meg minden.

   – Aha – mondom megértően. – Na, ugorj, fiam, tied az első kör. Ja, mennyi is?

   Feri a bokorból:

   – Hát egy ilyen tízes lenne kábé, vágja. Sok?

   – Sok, sok! – sikoltja Ágost kétségbeesetten, és inti, hogy menjünk.

– Ugyan, fiam – súgom vissza. – Hiszen Karcsi bácsi állja a cechet. Na, nyomás hátra, hülyegyerek! Ez még szinte szűz!