Igazi kihívás könyvismertetőnyi terjedelemben szólni G. István László legújabb, hatodik verseskönyvéről, hiszen abból egyetlen költemény szorosabb olvasása is tanulmányíróra cserélné a recenzenst, aki máris azon tűnődve kapná magát, hogy az irodalom melyik elméletét engedje el a pórázról.
A „miről is szól a kötet” kényszerű összefoglalásának helyére, inkább a kiadói ajánlást állítom: „A 2007-ben Zelk Zoltán-díjjal elismert költő új kötete fanyar búcsú egy párkapcsolattól. A kötetcím a hétköznapok gyakran tanácstalan, sivatagos útkeresésére és a tapasztalatok kényszerű körbenjárására, újragondolására utal. Bátor, kockázatvállaló könyv, lenyűgöző formakultúra.”. Érvényes érzületi instrukciókat kapunk a négyciklusú (Házasok; Feloldozás; Hármasút; Homokfúga) kompozíció mozgósításához és fontos sémát a versek történetbe rendezéséhez. Utóbbival azonban a lineáris olvasat során meggyűlhet a bajunk, mert a versnyelv kauzalitását fokozatosan veszítve tömörödik, s az utolsó ciklus ráolvasásszerű hanghordozása olyan intellektuális mélyörvénnyé alakul, amely komoly kihívás elé állítja olvasóját.
G. István hallása abszolút, látása éles, és a vájt fülű „szerény megvetéséből” első ránézésre, mintha a költészetre is vetülne, mintha rontott képek sorjáznának: „Úgy nézett rám, ahogy a szivacs / kifacsaráskor veszti a vizet.” (Női portré); „(…) egy hangszer zengése fér / a szemedbe, mondtam, oktávokat /nézel át, (…)” (Dzsungel)
Azonban, többek között a következő szövegrész: „Sírt a víz az utcán, a sárhányókra / csapkodta fel, mintha gyufát sercentene egy-egy / utcasarok. Rágyújtottál te is, szipkád, mintha / íze lenne, hogy nem szólsz, szádon fityeg / és ragyog.” (Út az őszbe) – olyan briliáns képalkotói intellektusról tesz tanúbizonyságot, amely gyanúba kever minden „képzavart”.
Ami a Homokfúgában „katakrézis”, azért tűnik annak, mert G. István olyan képalkotói frekvenciát használ, amely a topikus viszonyok hullámhosszán „zajnak” hallatszik. Tehát versei olyan interiorizálandó tartományt jelölnek, folyamatot modelleznek, amelyben a korábbi „zajt” már dallamnak hallani.
Persze, nem könnyű látni e képeket, hallani a dallamot, például: „Eltépett szárny, olyan volt az arcod, / nem néztél már vele (…)” (Szemfedő). Cserébe nincs affektáló posztmodern spleen, nem habzik szereppé a szerepelutasítás. A nyelvi játék G. Istvánnál sohasem jópofa, ez nála nem invenció, ha a nyelv játszik, akkor azért, mert hagyja játszani azt, amit játszik. A nyelv egyébként sem lehetne itt közeg, esetleg a lét háza, inkább hordaléka, hiszen hámlik, fennakad: „(…) minden szót magadba szippantasz, / reggel eldugulsz – ha torkodat kinyitnám, / ott lenne a sok szőr, szappan, mint a mosdó szűrője / alatt, (…)” (Útszéli alba); „(…) szádból a szó / hűvös port fúj át, / fejbőrről fújja le így a szél / a korpát.” (Új élet küszöbén).
Mégis, mi a Homokfúga? Tekintsünk a kibontakozó, majd elmélyülő örvénybe, hátha visszanéz ránk: „Kiállhatatlanul kevés, / amit megélek – / mintha nem volna bennem Nap helye, / csak ami éget. / Mintha nem lenne Hold, csak a fátyol – / megóvna, szétszakadna / bármivé változástól.” (Égitestek); „(…) nekem csak ez maradt – sok megunt mozdulat / közé befér tán egy valódi, abban mutat fel, / ahogy küszködik, égre mászna, de alig mer / a nap.” (Járókő)
Modortalan, manír nélküli költészet ez, de értsük meg, nem csenghet-bonghat, ami a létet a „valamilyenként-valóságnak” a kényszerében problematizálja. Csak a távolság bizonyos, a mindenkori adottól való távval kel, avval fekszik. A versbeszélő hangja a távolság megszemélyesítése.
A Homokfúga, számomra centrifuga (minden irónia nélkül!), ami, elidegeníti az ént a szerepeitől: kipörgeti a kultúrából a „ki vagyok én” kérdés kérdezőjét. A szerepváltások növekvő sebességben azonosíthatatlanná lesznek a szerepek, amelynek hátteréből kiemelkedik a szerepek különbsége: újra és újra felvillan az én transzcendenciája.
G. István Lászlónak szinte nincsen stílusa, amely kivételes képességű és felkészültségű költőre vall. Teszi a dolgát, heroizmus nélkül, mintha tudná, nem tehet mást.