A radikális konzervativizmus

Kulin Ferenc, Készenlét, Kölcsey Intézet – Argumentum, 2008, 348 p.
Kulin Ferenc „közírói” karakterének egyik legfontosabb sajátossága, hogy egy manapság talán kevésbé népszerűnek mondható gondolkodói alapállásról igyekszik korszerű és radikális következtetéseket levonni a magyar politikai és kulturális közélet állapotára és teendőire vonatkozóan. A posztmodern társadalom- és politika-filozófiák köztudottan óvakodnak például a szubjektum és a társadalom mibenlétére és viszonyára vonatkozó holisztikus „nagy elbeszélések” megalkotásától, mint ahogyan a „nemzet” vagy a „közösség” ósdinak, vagy a „spirituális” értékszempontok túlságosan metafizikusnak ható kategóriáitól is. Kulin Ferenc arra figyelmeztet, hogy az ideológiai elfogultság vádját kerülni igyekvő, állásfoglalás-mentes és leíró jellegű metodikák a tudás, a politika, a társadalom, a média újfajta rendszerviszonyai között abba a csapdába eshetnek, hogy – tudatosan vagy öntudatlanul, aktívan vagy hallgatásuk révén – kiszolgálójává válnak a minőségi tudást és a humánumot különféle érdekeknek vagy a gyakorlati hasznosságnak alárendelő, a kultúrát, a szellemi és lelki „érdekeket” végzetesen megrongáló hatalmi-manipulációs szerveződéseknek. A szerző ezért egyáltalán nem titkolja állásfoglalásainak szellemtörténeti beágyazottságát (ha tetszik: elfogultságait), ugyanakkor határozott kritikának veti alá azt a „konzervatív” szellemiséget is, amelynek egyszersmind örököseként szólal meg. Kritikája tehát egyszerre irányul a hagyományokat rongáló és a hagyományokat reflektálatlanul konzerválni akaró, azokat üres tradícióvá degradáló törekvések ellen.
Amit Kulin a hagyományhoz való viszony lehetőségéről mond, érdemes közelebbről is megvizsgálnunk. „A jelen megragadása, a jövő tervezése – írja a Töredékek a vereségről című 2006-os cikkben – mindig a múlt átrendezését is feltételezi, s a konzervatív attitűdöt nem az teszi, hogy bizonyos kanonizált tradíciókhoz ragaszkodik, hanem az az igény, hogy jelenét egy végtelen történeti folytonosság részeként élje meg…” Ebben a szemléletben a múlt „végletes ellentmondásai” ugyanúgy részei a „folytonosságnak”, mint a termékenyen felhasználható pozitív tartalmak. Mindez ebben a formában még nem több, mint a konzervativizmus egy korrekt meghatározása, amely szemben áll – ebben a vonatkozásban legalábbis – a baloldali ideológiák jövőre orientáltságával. Csakhogy – amint egy másik cikk, a Tudás és személyesség is utal rá – a posztmodern léttapasztalat éppenséggel a hagyományhoz való hozzáférés egyértelműségét kezdi ki: mivel maga az „ésszerű identitás” (Habermas) lehetősége is megkérdőjeleződik, az egyén nem folytatója semmilyen hagyománynak, mivel lehetősége van arra is – s ez gyakran megtörténik –, hogy egyszerűen negligálja azokat. Ennek oka, a fogyasztói manipulációs technikák hatása mellett, gyakran az értelmezői kompetencia hiánya: a hagyomány kusza és értelmetlen jelek tömkelegévé, vagy Kulin előbbi szavaival: „végletes ellentmondások” színterévé válhat. Itt válik fontossá a Kulin gondolkodásmódjában jelenlévő igény: a posztmodern egyéni (de akár közösségi) identitásproblémákra nem feltétlenül egy hagyományos értékrend kritikátlan megvallása lehet adekvát válasz, sokkal inkább egy olyan egzisztenciális és értelmezői kompetencia, amely megteremti a végtelen folytonosság látszatát, s ezzel együtt egy autonóm módon választani tudó individuum viszonylagos stabilitását. Értelmes „értékrend” csak egy ilyen, saját helyzetét és a hagyományt egyaránt felülvizsgálni, lebontani, de mindig újra fölépíteni és értelmezni is képes értelmezői kompetencia alapján alakulhat ki. (Kulin folytonosság-fogalma egyébként nem csak lineáris egyirányúsága miatt lehet félrevezető, hanem mert az ezzel a szóval jelölt képzet voltaképpen egy értelmezési munka eredménye, ezt a munkát pedig sokkal inkább a „hermeneutikai kör” fogalmával lehetne leírni. De természetesen a szövegek közéleti jellege, a közérthetőség igénye menthetővé teszi a teoretikus túlbonyolítás kerülését.)
Ami Kulin konzervativizmus-kritikáját illeti, jó példa lehet az a 2005-ös cikk (Magyar nemzeteszmék), amely könyörtelenül jelenti ki: nincs olyan előzménye a magyar konzervativizmusnak, amely feltételek nélkül folytatható lenne, éppen ezért a konzervatívoknak hangsúlyozottan szüksége van az imént említett értelmezői és konstruktív magatartásra. Ez, illetve a kötetben utána következő, történelmi vonatkozásokban is megvilágító erejű és fontos szöveg ugyanakkor arra is kitér, hogy milyen lehetőségei voltak és vannak egy komolyan átgondolt „nemzet-fogalomnak”. Hiszen igaz, hogy a legújabb nyelvfilozófiai és kultúratudományi megközelítések szerint a nemzet pusztán fikció (res ficta) vagy metafora, ugyanakkor a nemzet – akár fikció, akár nem –  történeti valósággá vált, s egy politológusnak vagy szociológusnak éppen ezért számolnia kell ezzel a „fikcióval”. Paradox ugyanakkor, hogy ez az érvelés éppen a kötetben mindvégig fenntartásokkal kezelt „posztmodern” filozófia felől tűnik védhetőnek. Ez utóbbinak, a valóság-fikció ontológiai oppozíció felszámolásának mélyebb megértése ugyanis éppenséggel implikálja, hogy a fikció részt vesz a valóságban, alakítja, összekeveredik vele, sőt szétválaszthatatlan tőle. A fiktív nem a létező ellentéte, ugyanúgy létezhet, mint a valóságos.
A nemzetkritika és a konzervatív értelmiség korszerűtlen magatartása domborodik ki a Bibó-cikkben is. Ebből találjuk Kulin gondolkodásának egyik alaptételét: „a történelem objektív adottságai és szubjektív, tudati valósága összefüggésének” feltárása, amely újfent a már körvonalazott történelembe-vetettség egzisztenciális igényű megértésének képességéből bontakozhat ki. Ez a cikk ugyanakkor négyféle közéleti értelmiségi magatartást vázol föl: 1) a közjogi és hatalmi struktúrák megváltoztatására irányulót 2) azt, amelyik a publicisztika és a művészet révén kíván tudatformálóan hatni 3) az ún. „posztmodern” magatartást, amely többnyire távol tartja magát a politikai és morális kérdésektől 4) illetve a sajátosan bibói konstruktív nemzetkritikát, amely a nemzeti történelem és szellemtörténet mély megértéséből és kritikájából építkezik. Kulin magatartása többnyire a 2. és a 4. típusú magatartás ötvözeteként értelmezhető, hiszen közírói munkássága szorosan kötődik a történelmet alakító eszmék (kereszténység, nemzeti liberalizmus, kapitalizmus, szociális piacgazdaság stb.) és egyéniségek (Kölcsey, Széchenyi, Kossuth, Bibó, vagy Antall József, Orbán Viktor) szerepének kritikájához. Az ebből a munkásságból kiolvasható, talán pragmatikusnak nevezhető nemzet-fogalom a következő sajátosságok mentén gondolható el: mentes a nemzeti sérelmi pozíciótól; mentes a reflektálatlan tradicionalizmustól; kritikus, de ugyanakkor konstruktív hagyományszemlélet; radikális egzisztenciális és értelmezői kompetencián alapuló helyzet-meghatározás, illetve cselekvési és döntési felelősség; a kizárólag anyagi/gazdasági szempontok szerinti politizálás helyett szociális és kulturális érdekeltségű politika, mely feltételezi a humánértelmiség hangsúlyozott közéleti aktivitását; a hasznos tudás (technicizmus) és a reáltudományok túlsúlyát kiegyensúlyozandó a kritikai, humántudományi alapozottságú műveltség-felfogás jelenléte; a nemzet polgárainak lelki-szellemi „egészségéért” (értsd: nem csak anyagi jólétéért) viselt felelősség.
A humán tudás hatékony kritikai alkalmazhatósága persze fölveti a „bizonyítékokhoz” való hozzáférés lehetetlenségét is, hiszen megfelelő szaktudományi ismeretek hiányában miképpen alakíthat ki egy irodalmár például a génmanipuláció kapcsán megalapozott etikai állásfoglalást. Kulin Ferenc génmanipulációról szóló recenziója (Technológia vagy manipuláció?) példaszerűen demonstrálja ennek a problémának egyik lehetséges megoldását. A szerző itt olyan tudományos vitába avatkozik, aminek szaktudományos érvei nem biztos, hogy átláthatóak a számára. Megoldása azért nevezhető mégis kifejezetten okosnak és helyeselhetőnek, mivel nem szakismeretet igénylő tényekkel védi Bardócz Árpádot, hanem arra hívja föl a figyelmet, hogy a Bardóczot kritizáló Dudits Dénes nem a fölvetett problémára vonatkozó érveket sorakoztatott föl, hanem mintegy kikerülte a problémát, tehát retorikai vagy érveléstechnikai szempontból tekinthető nézőpontja kifogásolhatónak.
A Kulin Ferencre jellemző radikális, de konstruktív kritika – néha leegyszerűsítő, vagy az „ellenfelet” leértékelő, elfogult megállapítások ellenére (a Vass Csaba nyomán használt „konzumidióta” kategóriát például kifejezetten sértőnek, megbélyegzőnek és elhatárolódónak érzem) – azért nevezhető kifejezetten szimpatikusnak, mert kritikája azokat a szerzőket sem kíméli, akiket láthatóan és feltűnően kedvel, illetve propagál (Balla Bálint, Vass Csaba, Bogár László, Polányi Mihány). S akiknek egy, a Kulinétől eltérő szempontú kritikája azt is felróhatná, hogy sokszor megfeledkeznek eszméik, elméleteik alapvető nyelvi, retorikai feltételezettségéről. A nyelvfilozófiai igényesség és reflexió hiányában a hangsúlyozott „eticitás” vagy „szakralitás” puszta ideológiaként, vagy retorikai játékként lepleződhet le egy, a korszerűbb nyelvelméletekben jártas olvasó számára, még akkor is, ha sugalmazott következtetéseik helyeselhetőek lennének.
A legmegdöbbentőbb megállapítások Kulin kötetében azonban arra a rendszerváltási folyamatra vonatkoznak (rendszerváltás-kritika), amelynek a szerző politikusként maga is aktív részese volt. Nyíltan, köntörfalazás nélkül jelenti ki, saját felelősségét sem mentegetve, hogy az 1989-es rendszerváltozás nem tekinthető pozitív mérlegű demokratikus átalakulásnak, mivel következménye az a jelenleg is tapasztalható és növekvő „gazdasági és kulturális csődtömeg”, amelynek hatékony „kezelése” – összefüggésben az időközben nyilvánvalóvá vált demográfiai, ökológiai, és globális gazdasági folyamatokkal – csak egy radikális „létmódváltás” által remélhető. Hogy mit is jelent ez a „létmódváltás”? Ma még aligha tisztázható megfelelő pontossággal. De szükségessége Kulin Ferenc kötetének olvasása után nyilvánvalóvá fog válni. S talán eközben a radikális „létmódváltás” iránya is kitapinthatóvá lesz, hiszen a szerző nemcsak diagnózisokat nyújt, hanem terápiákat is javasol.

Morris Methales szabadsága

 

Megrövidített nyugdíjak, lezuhant repülők, monszun a Kárpát-medencében. 2009 van drága olvasóm, július, én, itt, írom életem regényét, írom Morris Methalest, te pedig olvasod a diákhitelből vett monitorodon, az ÚjNautilus vagy valamely jóízlésű irodalmi folyóirat on-line kiadásában, mert Morris nem hisz a nyomtatott szövegben: életem regényét nem öntöd le kávéval, nem eszel felette morzsahullajtó zsemlét, nem firkálsz a margóra illékony gondolatokat. Csillog a regényfejezet a monitorodon, amit leönthetsz kávéval – akkor rád sötétség borul – viszont az írás tovább csillámlik az egy igaz helyen. Ott ahová nem járnak buszok, se hajók. Addig nyújtozkodik az ember amíg ér, a csillagoknál viszont távolabbra nem meresztjük tekintetünket. Oda plakátokat ragasztunk, hogy ne lássuk mögötte a birodalmi jelképeket, csak a Csodaszarvast, ahogy bírkózik a Göncöllel. Odakinn szellemgárda vonul kettes sorban. Mifene? Húnyd be a szemed drága, képzeld el, hogy talán megkérem kezed, mégha kicsit buzisnak is tűnik adott esetben – úgyis csak átverlek. Számoljunk tízig, és mire kinyitod a szemed Magyarországon leszünk. Tíz, kilenc, nyolc – már egyre lassabban lélegzel – hét, hat, öt – már nem gondolsz semmire – négy, három – már felkészültél erre, ugyanmár!, arra az országra – kettő és egy. Nem költőnek, te mindennek jöttél. Te! Te, grammatikai alany, puszta névmás, ne légy ilyen üres, legyen arcod, olvasó, hogy el tudjalak képzelni, hogy ha hozzádszólok, ne pattanjanak le a betűk a képernyőről. Légy cigány, bundesliga-frizurával, a neved pedig legyen Billie Jean, az áldott, jó Michael Jackson egy régi, frankó slágere után. Na, milyen? Míg megbarátkozol ezzel a – valljuk be – nem épp álomszituval, közlök még egy újabb rossz hírt, mint ígértem, mire kinyitod a szemed, Magyarországon leszünk. Igen, te ott is vagy, nézz körül, milyen könyvek vannak a polcaidon, lapozz csak bele bármelyikbe, egyiket se érted – magyarul vannak. Te Magyarországon vagy, de engem nem látsz, csak ezt a szöveget olvasod – egy másik dimenzióban, ott ahol e lángoktól ölelt ország, mint kötél szorul a nyakadra. Mégis, ha hóhérod leoldaná ezt a kötelet, te holtan zuhannál össze. Irtózatos madár-szív lüktet és én szabadságon vagyok. Nem, ez így nem igaz. Küldetésem van. Olyan nincs, hogy Morris Methales szabadságon van, mert Morris Methales szabad. És csak ő, senki más, ezért mondják, hogy nincs szabadság, pedig dehogyisnem, csak elgondolhatatlanul, mint elefánt a porcelánmolekulában, mint a birodalom lelkiismeretének érzéketlensége – talán ez Morris Methales szabadsága? Vagy az elefántté. De hagyjuk. Most őszinte leszek, mikor te, Billie Jean, „ezt” olvasod, én Japánban vagyok. A küldetésem az volt, hogy kiderítsem honnan ered ez a széporcájú, baljós nép, amely Magyarországon él ezeregyszáz éve. De miért épp Japán, vakarod a fejed. Erre én most csak annyit mondok, hogy most még nem óhajtok válaszolni. Ülsz a szobádban, cigány vagy, bundesliga frizurád van, körülötted van talán pár könyv valami érthetetlen nyelven. A szobádon átszalad az ősz, te összehúzod melegítőfelsődet, és a szobádon átszalad az ősz. Az előszobában hat-nyolc gyerek: füstösek, furcsák, búsak, bíborak. Augusztusban már csak kettőre jön segílyke! Félhomály van, csak a márciusi segélyből vett monitor világít. (diákhitel, hjaj, ugyan már, tudjuk, tudjuk…) Mítoszok születnek csak ilyen párás csöndben. A gyerekek ölelik egymást. Egyik sem a tiéd, nem tudod miért vagy itt. Szűz vagy… – igen, még ez is. Megváltógyanús helyzet, ugye, érzed már? Kinn a konyhában pedig az ősanya szoptatja a sokadik csecsemőt. A roppant emlők mögül egy fekete szempár fordul feléd. Árvaházak álma, alvajárok gyöngye… Na, most menj vissza szobádba – vond meg a kevés fényt ettől a készülő világtól. Tej forr a villanyrezsón – ez fontos. Neked is küldetésed van, húzd ravaszra keskeny szemöldököd és találd ki, hogy teszed ezeket a cigány cigányokat a magyar cigányok hasznos kisebbségévé, hogy rakod össze ezt az örökké széthulló kirakót, hogy ne folyjék szerte-széjjel ez a tíz-tizenötmillió kis-Magyarország a Jóisten markában. Nem lesz oly könnyű dolgod, mint nekem, aki a magyar magyarok őseinek őseit kutatva beutaztam széles Ázsiát. Persze nem találtam semmit, hiába feküdtem össze mindenféle fehérnéppel, thaiföldi tiniprostival, kínai rízsszedő anyókával, aids-es bombai-i titkárnővel, perzsa színésznővel, japán mangafigurákkal – nyaltam, csókoltam testüket, de nem leltem sehol azt a ízvilágot, – mert gasztronómia ez, legalább részben – ami összekötötte Zrínyi Ilonát Morvai Krisztinával. Egyszer aztán beleuntam ebbe az eszetlenségbe. És inkább indiai gettókban fociztam helyi suhancokkal, híres emberek képeire maszturbáltam

és öreg néniket kísérgettem át pekingi, kalkuttai és oszakai zebrák rövidke zöldjei alatt. Majd ebbe is beleunva, inkább mégiscsak folytattam munkámat. Neked más út rendeltettet, szűzen fogsz meghalni, mint Ő. Neked nem kell gyereket nemzeni, azok maguktól készülnek a meleg cukros tej illatából és a csillagok állásából. Annyi nem-e-világi képesség, mire csak ingerülten lehet reagálni, a hozzáférhetetlenség erotikáját csak kiközösíteni lehet. Kirekeszteni a csillagok utáni plakátok mögötti térbe, hova nem lát bámész tekintet, ahol sátorvárosokban a monitornál is igazabb valóság lángja mellett dörzsölik kezeikez ezek a lények, akiknek csak száz ezer forint havonta, óh, egy párizsi hétvége ára. És te töprengsz, minden hajlamod ellenére, csak figyeled ezeket az értelmetlen sorokat a monitorodon, milyen veszett nyelv ez, istenkém? – sóhajtozol, visszagörgetsz a képhez, magadhoz nyúlsz – hátha ez segít, utána talán tisztábban látsz, pedig nem, neked a sorok közti beláthatatlan űr marad, nem osztályrészül, hanem jobbhíján, ez kísér el egészen a sírodig. Ez kéne neked, egy fehér nő, akit meghódíthatsz, mert ha a magafajával keveredik az ember, az valamennyire még tán buziság is – okosítasz. A tökéletes más, ez az! Széttépni a ruháit, semmibevenni a helyzeti hátrányod, miszlikbe a kibaszott Gucci fátylat. Kizipzározod az eurosportos melegítőd, hogy lássa, hódítás lesz itt. Ez nem egy randevú, ez örökre szól. Emlékezz a halálra – mondom én, de te nem figyelsz. Egy új faj, igen – ez az Morris, mondod, de én se figyelek rád. Más dimenzióban vagy – én szóltam. Pont mikor másodszor is visszagörgetsz a képhez, már Vereckénél vagyok. Falja a Mustang az aszfaltot. Csak ne lenne szőrös, fut át a tudatalattidon. Nemsokára benyitok a házatokba, a madame sorbaállítja lányait, a legkisebb kilenc hónapos, a második tizennyolc hónapos és így tovább, egészen a huszonegyedikig, aki száznyolcvankilenc hónapos, azaz, segítek Billie Jean: tizenöt esztendős. Őt kérem – mert mégiscsak Ember vagyok. Ember és szabad. Hát útnak eredek a fahéjszín bőr mögé, és a tekergőző érszalagok nyomába szegődök: atomkatasztrófa Észak-Koreában. Van bennem felelősség, ezért a csupasz puncijára élvezek, nem bele. Majd a madame csillámport hínt magjaimra, tejjel kínál. Ez a szépség. Az elszalasztott lehetőségek embereninneni romantikája. A spanyolfal mögött a többi húsz lány lélegzetvisszafojtva vár. Na, Billie Jean, ki mersz jönni, végrehajtottad a küldetésed, kitaláltál valamit? Nem. Gyenge vagy! Csak bámulod ezeket a számodra érthetetlen sorokat, és átremeg tudatalattidon az íráskényszer. De nekem elfogy a türelmem: elveszem a neved, a fajod, a kibaszott bundesliga-frizurád, az egész pereputtyod. Te! Te! Te, üres névmás! Nézz ki az ablakodon!

 

Tériszony.

Komikumelméletek és komikumtípusok: a komikum megjelenési formái egy Nyírő-regényben

1. Bevezetés

A folklór tradíciója mindig is nagy teret hódított magának az irodalomban. Ennek egy kitűnő példája a XX. századi erdélyi próza, ahol a népi hagyomány, hangulat szorosan együtt élt a szerzővel, valamint műveivel. Célom, hogy elméleti és ugyanakkor gyakorlati jellegű, a szövegből általános következtetésekre jutó, induktív módszerekkel szemléltessem a komikum megjelenését egy kevéssé feldolgozott, kánonon kívüli regény világában.

2. Előszó a komikum vizsgálásához

A komikum természetének, megjelenési formáinak felkutatására az ókortól kezdve napjainkig voltak, vannak kísérletek.
Funkciója elsősorban a játék, ami a „nem komoly”, „nem foglak bántani” érzéseken alapul. Épp ezért – mivel a pszichológiai kutatások inkább a sérültekre koncentrálnak és a negatív dolgokról való tudásunk mindig összemérhetetlenül nagyobb a pozitívval szemben – a pszichológia tudományában nem tartozik a leginkább feltárt, feldolgozott területek közé.
Tanulmányom az eddig kikutatott irodalomhoz annyiban szándékszik hozzátenni, hogy a főbb komikumelméletek bemutatása során, egy szövegcentrikus vizsgálattal próbál meg rendszerezni térségre jellemző komikumtípusokat.

3. Jelentős komikumelméletek, avagy mért mondjuk viccesen, ha mondhatnánk másképp is?

„Elképzelhetetlen, hogy mennyi elmésség kell ahhoz, hogy sose váljunk nevetségessé!”
(Chamfort: Elmésségek az elmésségről)

Sok vitát és ellentmondást szült az idők folyamán a komikum meghatározása. Sokan úgy gondolják, teljességgel lehetetlen meghatározni ezt a szerteágazó, még a tragikumnál is bonyolultabb képződményt, mivel van egy olyan eleme, összetevője, amit egyetlen tudományág sem tud a maga teljességében megfogalmazni. A komikum mindenképpen emberi, sajátosan szubjektív természetű esztétikai fogalom. Ebből kiindulva a komikum alkotásának és a komikum befogadásának is annyi fajtája van, ahány befogadó.
Mégis – mint minden tudományban – itt is vannak közös nevezők; alapvetések, amikkel többen egyetértenek. Ezeket az alábbi pontokba szedve próbálom összefoglalni.

1. Összehasonlítás: Két dolog, vagy eszme összehasonlításából ered a komikum, amelyek nem illenek össze, de valamilyen kölcsönhatásba lépnek egymással.

2. A komikum sokszor a fenség, szépség, tragikum, értelem, ésszerűség, erkölcs, erények ellen lép fel: Az emberi önérzet szerepe, az őt befolyásolni kívánó hatások ellen, mintegy kitörési útként jelenik meg.

3. A fejlődés (akár társadalmi, nyelvbeli, technikai, eszmei stb.) során immár érvénytelenített jelenségek komikussá válnak: Ennek a pontnak a jelentőségét nem a fejlődés során elavult jelenségek kihangsúlyozásában látom, hanem inkább a más, az alternatív, a nem szokásos tényezők komikussá válásában, hiszen a fejlődés relatív, attól függ, kinek a szemszögéből vizsgáljuk.

A közös kiindulási pontok megfogalmazása után térjünk ki röviden a számunkra lényegesebb komikumelméletekre, melyek a komikum természetéből, megnyilvánulásából kiindulva próbálnak utat mutatni egy kompetens komikum-meghatározásához.
Arisztotelész a komédiáról és a tragédiáról íródott munkájában azt emeli ki, hogy míg a tragédia jobbakat utánoz, addig a komédia a hitvány emberekre, a csekélyebb jelentőségű eseményekre korlátozódik. Minden esetben van egy nevetséges elem, egy hiba, egy rútság, mely megjelenik, de fájdalmat és bajt nem okoz. Itt kiegészítésképp még hadd említsem meg Northrop Frye elméletét a ’mimésziszek’ osztályozásáról, Arisztotelész szellemében. A mítosz műfaja esetében a hős minőségileg a befogadó felett áll. Ezt nevezte magas mimészisznek. Az alacsony mimészisz esetében a hős az olvasóval egy szinten áll minőségileg. És végül azokban a művekben, amelyekben az irónia uralkodik a könyvbeli szereplők az olvasónál alacsonyabb rendűek, ezért ez a legalacsonyabb mimészisz.
Shaftesbury szerint a szellem szabadságával ellenszegülő üldözés érzése hozza létre a komikumot. A komikum egyfajta bírálat, s minél erősebb az elnyomás, annál keserűbb a gúny, a társadalom megítélése.
Hegel a komikum szubjektivitását emeli ki. A komikum természete abban áll, hogy céljai lényegtelenségük következtében megsemmisülnek, ám ezt a megsemmisülést, céltalanságot elbírja, vállalja, sőt a célok felbomlásában teljesíti ki.
Kant a nevetés, illetve komikum hirtelenségét, váratlanságát hangsúlyozza. Saját szavait idézve: „a nevetés olyan indulat, amely a feszült várakozásnak hirtelen semmivé válásából ered.” A tréfának minden esetben olyasmit kell magába foglalnia, ami egy pillanatra megtéveszthet.
Jean Paul is – több kutatóhoz hasonlóan – a komikumot az ellentmondás szükségességében látja. A komikum forrása tehát a konfliktus, melyet két egymástól eltérő természetű, jellegű személy, vagy dolog okoz.
Schopenhauer szembefordul Jean Paul és Kant elméletével. Ő a nevetségesség eredetét az alárendelésben határozza meg. Valamilyen tárgy paradox, ezért váratlan alárendelése egy számára heterogén fogalomnak.
Kierkegaard szerint a komikum nem abban leli meg nyugalmát, hogy az embert emberré tegye, hanem abban, hogy az embert isten-emberré teszi.
Baudelaire a következőket írja: „ A nevetés sátáni, tehát mélységesen emberi. Felsőbbrendűségünk tudatának következménye, s minthogy lényegénél fogva emberi, lényegében van az ellentmondás, vagyis a végtelen nagyságot és végtelen nyomorúságot fejez ki egyszerre…”
Bergson szerint a nevetés nem ésszerű meggondolásból születik, hanem valójában egy ösztön (egy emberi mechanizmus) hatása, ami nem mindig igazságos. A komikum a merev gépiességet, az automatizmust utánozza. A komikum valami tökéletlenséget fejez ki, amiért büntetés jár, s ez a büntetés a nevetés.
Ezeken kívül még három fontos mozzanatban jellemzi a komikumot:

1. Nincs komikum emberin kívül, azaz mindig valaminek az emberi vonatkozásán nevetünk.
2. Fontos elemei az érzéketlenség és a közöny, s legnagyobb ellensége ebből következően az erős érzelem.
3. A komikum együttéléssel, társadalmi jelentéssel van kapcsolatban, mivel visszhangja, s közönsége van.

Sík Sándor Esztétikájában, a komikum egy bizonyos sorsérzés függvényében történő kialakulásáról beszél. A komikus sorsérzés az, amit nem veszünk komolyan, ahogy Sík Sándor fogalmaz: „nem komoly”. A nevetés így egy nyomás alól való felszabadulásból eredeztethető. A komikus sorsnak kétféle megnyilvánulási formája van: az egyik a puszta velünk játszó véletlen, aminek ki vagyunk szolgáltatva, a másik pedig a ’jóságos atyuska’-féle jóakarat, ami igazságosan, szinte bíránkként intézi el helyettünk a dolgokat.
Füst Milán a komikumot egy alacsonyabb rendű hierarchiába degradálja. A komikum szerinte a gúny irodalma, s közel sem való annyira a művészethez, mint a tragikum. Ezt hangsúlyozza azzal is, hogy a boldogság rossz téma, mivel ’unalmas’, nincs mozgalma, nincs feszültsége.
Freud a komikumot az álommunka folyamataival állítja párhuzamba. Kiemeli, hogy az „értelmetlenségben rejlő értelem” ugyanúgy jelen van a komikumban, ahogy az álomban. A viccmunka (mint az álommunka) leghathatósabb előremozdítói az erős, egészen a tudatalattiig visszanyúló tendenciák (például elnyomott vágyak, félelmek, érzelmek). A különbség a két tárgy között abban rejlik, hogy míg az álom nem más, mint felismerhetetlenné vált vágy, a vicc inkább a vágyak kifejlődött játéka, aminek mindenki számára lehet mondanivalója. A humor védekező mechanizmus. Segít a kellemetlen érzéseken átjutni. Úgy jutunk túl a problémán, hogy nem torzítjuk a valóságot általa.
Baum az adott kor történelmi-társadalmi viszonyaiban látja a komikum lényegét. A komikum függ a szubjektum szabadságától és az objektum (környezet, társadalom, kor) adott lététől. A komikus konfliktus mindig valamilyen provokációval kezdődik.
Az elméletek tükrében megállapíthatjuk, hogy nem szabad egyik definíciót sem egyeduralkodókként kezelnünk. A komikum definiálása igen nagy óvatosságot igényel.
A komikumot, a komikus, társas közegekben megvalósuló helyzet, vagy egy valamiért komikusnak mondható szubjektum hozza létre, így az függ is tőle. Az emberi öröm lényeges eleme, következménye és egyben okozója is a komikumnak. Ennek az örömnek többféle megnyilvánulási formája is lehet (például káröröm), de minden esetben jó érzéssel tölt el minket, a komikum művelőit, befogadóit és elszenvedőit. A komikumot mi, emberek „generáljuk”, mi fogadjuk be (vagy nem fogadjuk be), s ez a befogadás (vagy be nem fogadás) pillanatnyi hangulatunktól, érzelmi állapotunktól, társadalmi helyzetünktől, a divattól, a kánontól is függhet. De hiába hangsúlyozom, hogy a komikum rajtunk és a világunkon kívül nem létező fogalom, mégis van rá példa, hogy „saját életre kel”, s önmaga hozza létre önnönmagát. Gondoljunk csak egy helyzetkomikumra, ahol a puszta véletlen alakítja a dolgokat nevetségessé. Vagy a nyelvújításra, ahol akarva-akaratlanul teret hódított magának a nyelvi komikum. Vagy akár arra, mikor saját magunk hozzuk létre (valaki, valami ellen), de ránk is visszacsap. Tehát a komikumhoz szubjektum kell és leginkább társas közeg. Létezik a szubjektumon kívül is, de csak egy másik szubjektum függvényében.
Ennyit a komikum természetéről és okozóiról.

4. Komikum az Uz Bencében

A mese és a komikum kapcsolata érdekes kérdésekre vezethetne, ha Freud álom-komikum párhuzamát kellőképpen megvizsgálnánk, hiszen az álom természetét a mesével, valamint a komikummal szintén párhuzamba lehetne állítani. A tudat alatti elfojtott vágy, képzelgés, irracionalitás mind a mesében, mind a komikumban jelen van, kihat a cselekményre, a szereplőkre és sorsuk alakulására. Ahogy az álom, úgy a mese, valamint a komikum is gyakran túllép a valóság határain, ám érdemes azon elgondolkozni, hogy ez nem a valótlan, a meg nem történt utópiája, fantáziálása, hanem egy akár lehetséges valóság kifejeződése.
A mesék különös világában is sokszor megfigyelhetünk humoros jegyeket. Ha valami grandiózus, az hogy lehet humoros is egyben? Nem zárja ki egymást ez a két kategória? Ugyanis a „komoly és felelősségteljes feladattal, céllal” rendelkező mesehősök személyiségjegyei közé ritkán sorolhatók a humor egyes típusainak jellemzői. Ennek ellenére sok mesében különösebb eszmeiség nélkül a könnyedség, játékosság, kötetlenség érzékeltetése hozzátartozik a mese hangulatiságához. De nemcsak játékosságot, hanem egy adott eszmét is kifejezhet. Például, amikor a szegény ember megtréfálja a királyt, hogy nevelje. A humor tárgya, nyersanyaga sokszor a csoda, a hősök csodálatos képességei. Babszem Jankó meséje (ami egyébként rokonságot mutat az Uz Bencével) rendkívül érdekes. Csodálatos körülmények között születik ő is, egyik legmarkánsabb képessége rendkívüli erejében és eszében rejlik. Alakja a pikareszkekben elhíresült ’tréfás kópé’ alakjával azonosítható. Furfanggal győz, ezzel együtt a „tipikus”, „rendkívüli hősöket” is parodizálja. Uz Bence ereje sem mindig fizikai képességeiben van. Legtöbbször eszével, cseleivel arat sikert, viszont ő nem parodisztikus figura. Annál több és mélyebb tragikum rejlik helyzetében és sorsában.
A komikum megjelenése az Uz Bence szövegében nagyon összetett, ugyanis a komikum egyik alfajaként emlegetett ’népi komikum’, ’népi humor’ családjába tartozik, aminek legalább annyi megjelenési formája van ahány népcsoport. Mégis e helyhez, néphez, szokásokhoz, nyelvhez kötött specifikusság együttese adja meg azt a színt, amely oly különlegessé, egyedivé, különbözővé teszi más típusoktól.
Ez a nagyon is jellemző komikum-világ ugyancsak megjelenik Wass Albert, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő és Rideg Sándor munkáiban.
Célom, hogy a szövegben megjelenő népi humornak ezt a sajátos székely-magyar vonulatát komikumfajták szerint elnevezzem, kategorizáljam, majd megmutassam azt, hogy mennyiben egyeznek ezek, a már fent említett gondolkodók téziseivel.

5. Komikumtípusok

Három nagy, általános típust különböztetek meg a regényben és hasonló jellegű, székely közegben írott munkákban:

I. Cselekvésen, helyzeten, jellemen, vagyis a külső világon, a környezeten alapuló komikum.
II. Szellemi, érzelmi, erkölcsi, gondolati, viszonyuláson alapuló komikum.
III. Az adott nyelven, vagy nyelveken, a nyelvi kifejezőeszközökön alapuló komikum.

E három nagy kategóriába próbálom beilleszteni, és ezzel együtt megnevezni, a szövegben megtalálható kisebb altípusokat.

I/1. Színjátszás, szándékos félrevezetésen alapuló komikum:
„– Miért nem lőtte meg? – pihegi a nő.
Nem akartam magát megijeszteni, drágám!” – szabadkozik a férfi melegen.”
I/2. Cselen alapuló komikum
I/3. Tisztán a helyzeten, a cselekvésen, a szituáción alapuló komikum
I/4. Leleplezésen alapuló komikum:
„– Adjon az Isten! Hát tü mi jót hoztatok?
– Mi biza sót!
– Az minek?
– Hát a tinónak!
– Miféle tinónak?
– Hát a mi tinónknak, ami itt van a kied keze alatt!
– Annak nem kell!
– Miért nem kell? – hökkentünk meg.
– Annak azért, mert ti már megettétek magát a tinót…Egészségetekre adja az Isten!”
I/5. Külső vagy belső tulajdonságon alapuló komikum:
„…olyan vastag hangja volt, hogy ha csak fel is kacagott a medvénk csuklani kezdett ijedtében.”
II/1. a, Egy állítás szándékos félreértésén alapuló komikum:
„– Mitől félsz?- szólott neki Nágó, a pallér.
– Hogy leesem!
– Ne félj semmit, – bíztatta a pallér- mert van itt hely elég, ahova essél!”
b, Egy állítás nem szándékos félreértésén alapuló komikum:
„– Maguk kifélék, mifélék?
– Mi turisták vagyunk, bácsikám! –csicseregte egy sárga szájú lányféle.
– Az Isten éltesse! – hagyta rá Bence, mert nem tudta, hogy mi a turista. Egye fene, akármi!”
II/2. Leértékelésen, megalázáson alapuló komikum:
„– Borjú nélkül nem tejelt a tehén.
– Meg kell, hogy szopd Bence, mintha te volnál a borja!”
II/3. Társadalmi helyzeten alapuló komikum:
„– Maga nem paraszt!…
– Dehogynem! – kacagok fel jóízűen. – Ez az egyetlen tisztességes pálya a mai világban.”
II/4. Téves, hibás következtetésen alapuló komikum:
„– Mi történt?
Uz Bence csak a földet nézte.
–Má nagyon van…
Kicsit muszáj volt kacagni.
– Ilyen hamar?”
II/5. Babonán alapuló komikum:
„–…Ha a leány homlokát, szemit ezzel a szedett harmattal megmossuk, soha az életben mást meg nem lát. De hajnalban kell szedni. Tán még hatásosabb – az inggel szedett harmat. Olyan inggel, amelyik egy napig volt magán.”
II/6. Felingerlésen alapuló komikum:
„– Akkor induljon! – taszított meg szelíden – de nem úgy! Nem jól van! Az ingdarabot két ujjal tartsa maga előtt!”
III/1. Hasonlaton alapuló komikum:
„Hát a két mejje! Mint két fujtató.”
III/2. Metaforán alapuló komikum:
„– Törökbúzával valahogy hazacsaljuk –csúfolódott Bence.
– Igen, ha te röfögsz előtte! – vágtam vissza.”
III/3. Túlzáson alapuló komikum:
„– …Azzal ne törődjék, hogy a fél arcát, vagy a vállát lehúzza a körmivel, csak vágja bele a temerdektüzit, mert ha nem, abba’ minutában vége van!”
III/4. a, Szójátékon alapuló komikum:
„Attól féltem, hogy a végrehajtót szempillantás alatt úgy végrehajtja, hogy ebben az ántivilágban ember nem lesz belőle!”
b, Népies kifejezésmódon alapuló komikum:
„– Magik mit csinálnak?- dördül ránk a nagyobbik.
– Mü bizon prücsköt herélünk! – válaszol szomorúan Bence.”
III/5. Képtelenségen alapuló komikum:
„– Odaadtad a leveleimet?
– Nem is ettem meg! – mormogta.”
III/6. Ismétlésen alapuló komikum:
„– … Ha fel akar jelenteni a tekéntetes úr – mondotta rekedten – a nevem Uz Bence, s ott lakom feljebb, Csinód fejében az erdei szálláson… Írja le, hogy ne felejtse el!…
– …Ha fel akarsz jelenteni, Róth Sámi vagyok, és itt lakom a Pottyandban.”
III/7. Ellentéten alapuló komikum:
„– Fordulj el, amíg felöltözöm! – kacagott Bence – mert erőst szemérmes vagyok.”

6. Összefoglalás

A székely humor bizonyos jegyeinek gyakori előfordulása és jellegzetessége alapján levonhatóak általános következtetések.
Három alappillért különböztetek meg egymástól:

1. Előre megfontolt, tudatos csel: A csel általában egy hirtelen felbukkant ötlet következménye. Szenvedője váratlanul alárendelődik, kiszolgáltatottá válik, (lásd Schopenhauer) cselekvője viszont fölénybe kerül. Sokszor fordul elő, hogy valamilyen fordulatnak lehetünk tanúi ilyenkor: aki addig az események elszenvedője volt, most valamilyen váratlan csel következtében cselekvő, előidéző lesz.

2. Társadalmi szatíra: Ahogy Shaftesbury és Baum megfogalmazásában már feltűnt, a szabadság gátlását, az okozóval szembeni fellépést próbálja a komikum enyhíteni, vagy valamiképpen feloldani gúnnyal, degradálással, bírálattal, megalázással. Általában az okozó provokálja az eseményeket. A két szembenálló fél, egymástól eltérő természetű, jellegű, más kultúrkört képviselnek (lásd Jean Paul). A konfliktus viszont csak akkor következhet be, ha valamelyikük vélt felsőbbrendűségét érezteti a másikkal szemben.

3. Szójáték, nyelvi humor népies kifejezésmódokkal: A nyelvi humor minden komikum lételeme, meghatározója és megkülönböztetője is egyben. Kifejezésre juthat paródia formájában, vagy akár egy szó félreértésében (szavak kiforgatása), vagy éppen a nevetségesnek tűnő népies szóhasználatban is.

Ezeken kívül még jelentékenynek lehetne mondani a következőket:

• a színjátszást, vagy szándékos félrevezetést
• a külső illetve belső tulajdonságok jellemzését
• a tisztán helyzeten, cselekvésen alapuló típust
• a leértékelésen alapuló komikumfajtát
• a szándékos, vagy nem szándékos félreértést

Nem soroltam külön típusba (mivel egy erotikus kifejezés általában nem nevetést, hanem vágyat okoz), de lényegesnek találom megemlíteni az erotika szerepét az erdélyi nyelvi humorban. Általában a hölgyek külső adottságainak leírásánál figyelhető meg hasonlatokba ágyazva.
Az erdélyi komikum másik jellegzetessége (az előbb említett típusokon kívül) magában a jellemekben, azok mélységében, összetettségében, ellentmondásosságában, illetve sorsfordulataiban figyelhető meg. A folyton „mókázó” kópéfigura hazánkban elterjedt változata korántsem olyan sematikus, mint hinnénk. Lelkükben rejlő reménykedő-reménytelen sorsérzés a legvalóságosabb színben tünteti fel őket. A térség szerzőinek egyes munkáiban megjelenő, úgynevezett „boldog-szomorú” komikumot azért is érezzük egymáshoz hasonlónak, mert a háborúk, fordulatok, történelmi csapások következtében az alapvetően összefogó székelység pozitív gondolkodásába tudattalanul is beszivárog a rájuk nehezedő politikai, történelmi elnyomás. A diktatúrákat pedig csak humorral, csak a rajtuk kívül szemlélődő kritikai, ironikus álláspont felépítésével lehet túlélni úgy, hogy önértékelésében, tudatában ne sérüljön az adott egyén, vagy nép.
Ezt a nagyon is tipikus, speciális komikum-világot Wass Albert Tizenhárom almafa és Elvásik a verescsillag című regénye is jellegzetesen visszatükrözi. Mózsi vitális, életrevaló, alapvetően jókedvű szellemiségéhez tartozik a tragikus, vagy tragikusnak tűnő helyzetben való játékos élcelődés, akár verbálisan, akár cselekedetekkel. Hasonlóképp, mint Uz Bencénél, célja, a komor, kilátástalan helyzet enyhítése, annak optimistább, reménykedőbb színben való látása.

7. A komikum tragikuma

Nyírő balladáknak nevezi elbeszéléseit, s valóban, hangulatilag találó a megfogalmazása.
Németh László ezt írja a balladai hangulatról: „Ebben a balladai hangulatban az emberek többnyire hangtalan görbülnek el a halál ujjai közt; a meggyötört szépség azonban időnként felsivít…”
Sík Sándor megkülönbözteti egymástól a komikum és a tragikum felfogását. A komikum egy „nem komoly”, felszabadult sorsérzés, a tragikum viszont – ezzel szemben – egy komoly, nyugtalan, feszült emberi harc a saját sorsával szemben. A tragikus hősnek buknia kell és ez szomorú, de más választása nincs, ha tisztán és rendíthetetlenül ki akar állni elhatározott nézetei mellet. A tragikomikumban tehát a tragikus és komikus mozzanatok állhatnak egymás mellett, de ezek együttesen fejezik ki ezt a sajátos sorsérzést.
Ezt a gondolatot így érzékelteti az író: „Az ember szemben áll a sorsával és nem térhet ki előle; ez szomorú, de hát így van, – azért mégis jó volna mindezt nem venni komolyan, –tegyük is meg (bár úgysem sikerülhet!).”
Füst Milán hasonlóan gondolkozik, mint Sík Sándor, ám ő inkább a témák síkján vizsgálódik. A komikumban a vidámság és a boldogság kell, hogy megjelenjen, s az ilyen, vagy ehhez hasonló témájú művek szerinte művészietlenek, s alig van köztük remekmű. Ebből következik, hogy a boldogság rossz téma. A tragikum – ezzel szemben – a művészet legfőbb táptalaja. Azért hasonlít a művészethez a legjobban, mert a céljuk közös: a mulandóság elleni tiltakozás valami múlhatatlan örök érvényű műalkotás segítségével.
Bergson arra hívja fel a figyelmet, hogy a komikum (s így a humor) legnagyobb ellensége az erős érzelem (rokonszenv, szánalom), s pont ezért érzéketlennek, közönyösnek kell lennie.
Eszerint mindhárman egyetértenek abban, hogy a komikum, s a tragikum más, s lényegileg szembeállnak. Most vizsgáljuk meg, hogyan is jelenik meg mindez tárgyalt szövegünkben.
Általánosságban a komikum szerepe valóban a problémák félreállítása, elsimítása, nem annyira tragikus színben való feltüntetése. Tehát a komikum enyhíti, csökkenti a tragikum jelentőségét, de végleg nem szünteti meg azt. Bence jellemével azonosulni tudunk, mert ízig-vérig emberi. Jelleme egy olyan emberé, akinek humora nem lép át egy bizonyos határt, s lényegében nem árt senkinek maradandóan. Úgy tűnik, van egy szubjektív határ a humor és a gonoszság között, amely igaz, minden ember értékrendje szerint más és más, de a legtöbb ember gondolkodásmódjához alkalmazkodik; a halállal, a szenvedéssel kapcsolatban nem illik viccelni.
Némely epizódban azonban felbukkan egy váratlan fordulat: Bence tréfálni akar, de nem tud. Erőlködés a tréfa, mivel azzal, hogy egy tragikus hangulatba van ágyazva, elveszti az élét, elveszti az örömét. Ez bizonyíték arra, hogy az általában tragikusnak mondott érzések (fenséges, szomorú, szenvedő) nemhogy a komikummal párhuzamosan nem létezhetnek, hanem a maguk teljességében egymás mellett, egymás előtt, vagy után sem. Hiszen minden műnek, minden történésnek van egy dominanciája, ami meghatározó lesz a mű egészében. Így, mondhatni, hogy egyes részekben a humor, a vidámság és az önfeledt öröm a felsőbbrendű hangulat, ellenben ha a mű egészét nézzük, merőben más következtetésekre jutunk. Láthatjuk, hogy más, tragikusnak mondható epizódokban is (mint Az őz, A szent cirkusz, A zsidó, XXIX. fejezet) megfigyelhető valamilyen tapintatosabb, nem annyira erős és nagyhangú, a komikumhoz hasonló jelenség, de eltörpül a tragikus érzéssel szemben.
Tehát a tragikum nem tűri el maga mellett a komikumot, fordítva viszont igaz lehet az állítás.
A humor sokszor elveszti egyik lényegét, az örömöt, (ami véleményem szerint a komikum a priori velejárója, és motivációja is egyben) s a maga csonkaságában marad fenn. Az így tragikus helyzetbe ágyazott komikus epizód tehát hasonul a tragikus hangulathoz. Tehát a fogalom logikai értelmében, tragikomikumról, mint vegyes, a tragikus hangulatban megjelenő komikum egyvelegéről nem beszélhetünk.
A komikus, vidámnak mondható alaphangulatot viszont könnyen fölülírhatja egy-egy tragikus epizód. Az ilyen és ehhez hasonló történéseket ’komitragikusnak’ is lehetne nevezni, hiszen a komikus alapérzést egy nála erősebb tragikus cselekvés rontja le, s ezzel zárja le az addig pozitív dominanciájú alaphangulatot.
Általában a tragikus alaphangulatban egy komikus jelenet, vagy történés nem olyan átütő erejű, mint a komikus hangulatban egy tragikus esemény. A következtetés az, hogy a tragikum a komikumnál jóval erősebb, intenzívebb, dominánsabb, s míg a tragikomikum nem jellemző, addig a ’komitragikum’ gyakrabban előforduló jelenség. Tehát a komikum tragikuma maga a tragikus esemény, jellem, vagy sors, s így általánosságban elmondható, hogy a tragikum és a komikum nemcsak hogy nem keveredik egymással, de sokszor egymás mellett sem állhat, hiába érezzük mindkettő jelenlétét.
Bence alkata, jelleme is hiába lenne alapvetően optimista, ha egy olyan cselekményláncolat nehezedik rá, ami végül magával húzza őt a reménytelenségbe, a tragikusságba. Ezért jogos és érthető következménye, s egyben dísze a történetek sokaságának a XXIX. fejezet, amelyben a már eddig is ott lappangó tragikus sorsérzés kitör, s méltó lezárásra talál.

“Provincias Marítimas de Transilvania”

Portugál és galego inspirációk a kortárs erdélyi irodalomban
Kovács András Ferenc időben első, Tengerész Henrik intelmei című kötete, benne a címadó verssel 1983-ban jelent meg a Kriterion Kiadó gondozásában.[1] Kovács András Ferenc akkor még nem volt “KAF”, az egyik legtöbbet elemzett, legnagyobb hatású kortárs magyar költő, a kötet megjelenését követően majd’ tíz évet kellett várnia a magyarországi elismertségre.[2]
A magyar történelmi és irodalmi emlékezetben nem a portugál Tengerész Henrikhez, hanem egy másik “jeles férfiúhoz”,[3] Szent István nevéhez fűződnek az “intelmek”. A hajózás, a hajó lehet(ne) persze az állam, a birodalom metaforája is, de a költeményben Tengerész Henrik nem államférfiként és nem egy jövendő államférfinak ad tanácsot, ráadásul tanácsai sem megfellebbezhetetlenek vagy “szentek”, hiszen, mint a költemény mottója elárulja, a hercegnek “igaza volt, és mégis tévedett”.
            A Tengerész Henrik intelmeit át- meg átszövik a hispán kultúrára való utalások, a jellegzetes luzitanizmusok, kezdve a mottóban említett Andrès (sic!) da Costától Szent Jakab haváig, a portugál hercegtől, Don Enriqueztől a legendás tengerésziskola színhelyéig, Sagresig. A költemény intertextuális összefüggésrendszere egy bárhol bárki (akár egy, a nyolcvanas évek Erdélyében élő költő) által elérhető, a portugálok számára meg egyenesen iskolásnak számító művelődéstörténeti ismeretanyagból bomlik ki. Ámde a portugál költészetre nem jellemző a drámai monológ – igaz, a Tengerész Henrik intelmei nem is próbál egy portugál vers parafrázisának látszani.
No de ki beszél egyáltalán ebben a költeményben? A mottóban megidézett Andrès da Costa (Kovács András?), aki születésnapján érkezik Sagresbe, vagy pedig a “jeles férfiú”, a tengerésziskolát alapító portugál herceg? Egyáltalán drámai monológot olvasunk-e? Nem lehetséges, hogy dialógust? A harmadik strófában a lírai beszélőtől nem veszi-e át valaki más a szót, nem szakítja-efélbe a monológot egy másik beszélő, megakasztva ezzel az “intelmeket”?[4] Persze ha igen, akkor sincs szó két egymást kizáró nézőpont drámai szembesítéséről.
Hiszen nincs igazi tekintély. A beszélőnek nem lehet kitüntetett pozíciója: az intelmet adó és az intelmet megfogadó, a tanár-tanítvány, az atya-fiú szerep a költeményben nem válik szét élesen − hiszen a jó kormányzáshoz talán, de a magánélethez (a “hajózáshoz”) nem lehet általános irányelveket rendelni. Navigare necesse est − ám a tengerbe mindenki belehal, a “jeles férfiak” ugyanúgy, mint a névtelen fiatalemberek. A zuhanást-süllyedést-aláhullást (vagyis a halált) kívánó vagy átélő beszélő lehet maga Henrik, a mottóban megidézett Andrès da Costa vagy akárki más. Nem véletlen, hogy Henrik neve arra a fiatalemberre (is) utal, akinek apja nevezetes “intelmeit” nem állt módjában megfogadni, épp ifjúkori halála révén vált nevezetessé (Henrik = Imre). A költeményben − a tulajdonnév sajátosan magyar implikációja miatt − egy halott ifjú int egy másik halottat. A mű ennek ellenére (talán a patriarchális viszonyon való ironizálás, talán a tengeren “elszenvedhető” erotikus kalandok felsorolása okán) nem tragikus hangú különösebben.
A Tengerész Henrik intelmei a transzszilvanizmus hetvenes-nyolcvanas évekbeli ideológiai átértelmeződésének folyamatába is beilleszthető, hiszen az “intelmet” parodizáló vers előtérbe állít egy, az erdélyi költő-elődökétől eltérő költői szerepet. A Tengerész Henrik intelmei (a kötet is, nemcsak a címadó vers) szakít a kisebbségi költőtől elvárt patetikus világszemlélettel, a kisebbségi lét középpontba állításával és a költészet társadalmi szerepvállalásával[5]. És szakít a transzszilvanizmusban mindig is oly kitüntetett szerepű “helytállás” átesztétizálásával is − jellemzően a költemény az “elsüllyedés-alámerülés” olthatatlan szükségességéről vagy vágyáról is beszél.
De ez a korábbitól eltérő költőszerepet és énstratégiát bemutató költői alakmás miért épp portugál? A kérdés azért is izgalmas, mert Tengerész Henrik árnyéka − noha a portugál herceg nem költő-előd − szinte beborítja Kovács András Ferenc egész ifjúkori költészetét. Mint már említettük, a Tengerész Henrik intelmei lesz KAF első, 1983-ban megjelent kötetének a címadó verse, noha ebben a kötetben más lírai alakmások is szerepelnek, a tékozló fiú, Il Transilvano, Pulcinello, Übüper stb. A 2003-ban a Pallas Akadémiánál megjelent reprezentatív válogatásba (melynek KAF a Tengerész Henrik búcsúzik címet adta) a híres, 1983-ban megjelent vers mellé egy újabb Tengerész Henrik-es verset ír, és ez lesz a kötet címadó verse, egy egész költői életszakaszt, a “Tengerész Henrik-korszakot” prezentálva.
A portugál herceg, úgy vélem, a Kovács András Ferenc költészetére oly nagy hatású Fernando Pessoa árnyékából lépett ki: így a “jeles férfiú” nevéhez tapadó “felfedező-felfedezés” jelentése is kettős értelmet kap. De a Pesoát egész életében körüllebegő titokzatos magányosság, tehát a Pessoa-mítosz nem is volt alkalmas arra, hogy önmagában egy “vidám poéta”[6] alteregója legyen − ellentétben az elérhetetlen messzeségről álmodozó, életében nem sokat utazó, ámde mégis tengerésziskolát alapító, egy Pessoáénál jóval általánosabb életmodellt sugalmazó “jeles férfiú” alakjával. Ez a lírai én (a nyári útra keléstől óvó/óvakodó) portugál herceg nagyon jól illik Kovács András Ferenc első kötetének mediterrán alteregóihoz (Il Transilvano, Pulcinello, Übüper és mások).
Külön tanulmányt érdemelne Portugália, a kulturális másságot (és annak meghittségét) megtestesítő “portugálság” kitüntetett szerepe a magyar posztmodernben. Erdély felől azonban Portugália nemcsak “más”: hiszen keletről nézve a hispániai ország az európai civilizáció éppoly előretolt helyőrsége, mint nyugat felől Erdély, amely a Rejtő-regény címéről irodalmi csoportosulásokat, lapokat nevez el büszkén. De merre van az előre? Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy míg a költők a nemzeti romantika idején abban az irányban keresték költői “őshazáikat”, amerre Kőrösi Csoma is kutatta a magyarok “eleit”, addig az erdélyi posztmodern átrajzolja ezeket az útvonalakat, lelki-szellemi tájékozódási pontokat. A portugál couleur local versben megjelenített elemei mind a jellegzetes erdélyi tájtól, mind a vörösmartys őshazaálmoktól különböznek: “szélvész libikókái”, “szárnyashalak”, “flották”, “billegő roncsok”, “zenebonáló örvények”. Ez a felületesnek látszó tematikai változás is a transzszilvanizmus lassú átrendeződését jelzi − és persze azt is, hogy a posztmodern magyar költőknek a reformkori magyar költőkkel ellentétben van saját tengerélményük.
A Kovács András Ferenc lírájára jellemzőnek tartott poeta doctus-tradíció, intertextualitás, identitásvesztés, kulturális emlékezet, és – tegyük hozzá – a mediterrán motívumkincs más erdélyi költők munkásságát is meghatározza. Az utóbbi években több erdélyi és anyaországi folyóiratban jelentek meg részletek Bogdán László portugál ihletésű versciklusából (versfolyamából? verses regényéből?), a Ricardo Reis tahiti fekete füzetéből. A Bogdán-féle Reis – ellentétben a Pessoa-alteregóval – nemcsak egy, hanem több tengert is “kipróbál”, a költő elutaztatja a hősét az Adriához is (a ciklus alciklusa: Bolyongások a dalmát szigetvilágban) és a Csendes-óceánhoz is. De Bogdán László szétmeséli, szétdiskurulja a Pessoa megteremtette klasszicizáló, szigorúan fegyelmezett reisi versvilágot, izgalmas epikus és dialogikus keretet adva a Reis-motívumoknak, amely a Pessoa-féle költői törekvésektől teljességgel idegen. Az erdélyi-tahiti Ricardo Reis terjedelmes szabadversekben (!) levelez Fernando Pessoával, Fernando Pessoa heteronímjeivel, miközben élénk párbeszédbe bonyolódik Pessoa kortársaival is. Mindeközben – mint valami portugál Childe Harold – örökké úton van, szeli a tengereket.
A Reis-versek ki- és szétbeszélését, a brazil doktor, a híres heteroním és Pessoa találkozását már a Nobel-díjas Saramago kiötlötte regényében, a Ricardo Reis halálának évében. Ebben a műben a Pessoa-idézetek klasszikus szövegközi versként funkcionálnak. És a versek, a keményre csiszolt, zárt lírai formák “szétbeszélése” is jóval egyszerűbb: a fojtogató társadalmi környezet, amelyet Saramago rajzol a versek és a Brazíliából hazatérő Reis doktor köré, előbb ellenpontozza, aztán kiüríti és elszigeteli a versbéli közléseket: Pessoa és heteronímje végül el is hagyják Lisszabont. A lírai és epikus elemek Bogdánnál ennél bonyolultabb módon keverednek.
A Pessoa-heteronímok Bogdán költészetében egyébként már a Reis-versfolyam előtt, az Argentín szárnyasok kötetben is megjelennek. De a vershagyományt és az olvasói elvárásokat “kijátszó” műnemi ambivalencia sokáig még nem jellemző a termékeny és sokoldalú sepsiszentgyörgyi költőre, nem jelenik meg a több magyar költő stílusát kisajátító 1998-as verseskötetében, az Átiratokban sem.A szigorúan zárt versvilágok (versformák, klasszicista motívumok) epikus “mozgósítása”, az izgalmas feszültség forma és tartalom, a műben megidézett műfajok, műnemek között csak Bogdán későbbi költészetére jellemző. Egy huszadik századi nő két háborún átívelő életsorsát huszonnégy szonettben meséli el (Az erdélyi Madonna), ennek a műnek már az alcíme is rendkívül zavarba ejtő: Fejezetek egy regényből. Ennél is izgalmasabb az Irodalmi Jelennél megjelentetésre szánt Ricardo Reis-opus tervezett felépítése: a már ismert versciklus után – a szerző levélbeli közlése szerint – egy Ricardo Reis-regény következik, amelyet majd egy másik versciklus zár le.
Nemcsak az alakmások (vagy inkább szövegmások) és műfajok, műnemek forgataga, nemcsak az identitásvesztést, a játékos intertextualitást megideologizáló Pessoa-kultusz vagy a drámai monológ formájának kedvtelése emlékeztet itt a Kovács András Ferenc jelképezte lírai hagyományra, hanem az is, hogy az átiratok, variációk, átdolgozások tengerében kirajzolódik a kelet-közép-európai sorsra, értelmiségi létformára való utalásrendszer is.[7] Valami nonszenszbe hajló vidám képtelenség és fanyar önirónia hatja át Kovács András Ferenc “jeles férfiúját” és Bogdán László Reis doktorát, ezt a mondatok világában (vagy tengerében) fuldokló, élő és halott költőkkel familiáris kapcsolatot ápoló, erotikus meglepetésekre, új és új tengerekre áhítozó, idős könyvmolyt. Ez természetesen messzemenőkig idegen a “portugál” Pessoától. Ám nekünk – miközben varázslatosan idegen – mégiscsak meghitten otthonos.
A KAF-féle portugál képet, Tengerész Henrik-alakmást, a Bogdán-féle Ricardo Reis-t (ahogy Kovács András Ferenc és Bogdán László oly sok más költői szerepét is) valószínűleg magyar műfordítások ihlették. Ez azért is különös, mert az erdélyi irodalomban a műfordításnak nincs az anyaországihoz hasonló jelentősége. Az erdélyi posztmodern mostani, nyugatias orientációja mellett feltűnő, hogy nem létezik erdélyi műfordítás-történet, és a fordításnak nincs igazi fóruma. De még mindezzel számot vetve is meglepő, hogy a heteronímekkel annyiféle játékot űző erdélyi irodalomnak tulajdonképpen nincs Pessoa-fordítója. (Ahogy az is meglepő, hogy a magyarországi Pessoa-fordítók – köztük jeles költők – miért elégednek meg a műfordító szerepével.)
Pessoa nincs, de galego költők vannak, ők nem hiányoznak az erdélyi műfordítás-irodalomból. Az erdélyi műfordítás-irodalom doyenje, Jánosházy György a marosvásárhelyi Látó folyóiratban közöl galego fordításokat, és a 2008. júniusi számban közzétett a galego irodalomról egy kis ismertetőt, amelynek a végén bejelentette, hogy a galego költők szövegeiből versválogatást készít. Mivel tudjuk, hogy a fordító (hiszen nem tehet mást) mindig kortárs irodalmi szövegeket “készít”, érdemes megvizsgálni, a mai erdélyi irodalomban mit is “helyettesít” a galego költészet.
A galego irodalom egyébként tényleg számos izgalmas interpretációs lehetőséget rejt. Középkori irodalmát (különösen a sok obszcenitással átitatott szatirikus dalait) a bahtyini karneváli kultúra érdekes megnyilvánulásának tekinthetjük,[8] a női dalokat pedig értékelhetjük és fordíthatjuk a gender studies szempontjai érvényesítésével.[9] A középkori tárgyú epikus (a XX. században olykor a mágikus realizmust megelőlegező) műveket szemlélhetjük a XIX. századi magyar múltkeresés vagy éppen a Krúdy-epika fényében[10] – de Jánosházy György egyiket sem teszi.
A 2007. júniusi Látóban így foglalja össze a galego irodalommal kapcsolatos fordítói munkáját, és e szavakkal számol be a születő antológiáról: “A távoli Galícia kiadványai nemigen jutnak el ide Európa legvégéről, Herkules oszlopaitól. Jórészt az internetről kellett összegyűjtenem az anyagot, nincs hát rendszer és tervszerűség a válogatásban, csupán személyes viszonyulás – de azt hiszem, így is bepillantást nyújt egy valaha fényesen indult, és hosszú elakadások után lázasan újraindult költészetbe. (…) Az itt közölt anyag felülválogatás egy készülő kis kötetből.A fordító bevezetője alapján a galego irodalom egy hagyományok súlya alatt roskadozó, saját történetét mindig újrakezdő és újraíró, lényegében folyton a saját identitását kereső irodalom.
Hamis interpretáció volna ez?
Jánosházy György, ez a nagy formakultúrájú költő nem elsősorban a középkori líra különleges gyöngyszemei közül válogat, hanem a nyugatos fordítóhagyomány eszközeivel XIX–XX. századi galego költőket tolmácsol. Ezekben a fegyelmezett, igényes versszövegekben nem is Babits és kortársai nyelve, szemlélete köszön vissza, hanem az Újhold-nemzedéké – ami azért is különös, mert az erdélyi irodalom a két világháború között és azután is mindig hajlamos volt öntörvényűségét, “sajátszerűségét” hangsúlyozni. A Jánosházy György által fordított galego költők a legnyugatiasabb nyugatos költők – Kolozsvárról. Mélyen urbánus, kifinomult költészet ez.
(A fenti példa nem csak a műfordítástörténet, a romanisztika, a hatástörténet vagy a műfordításkritika szempontjából tanulságos. Az idős erdélyi műfordító és a galego költők “találkozása” azt is bizonyítja, hogy az internet segítségével mennyire kiküszöbölhetőek lettek a kultúrák találkozását mindeddig monopolizáló közvetítő intézmények: tanszékek, könyvtárak, kultúrdiplomáciai “felelősök”, lektorok, szakértők.)
A portugál és spanyol nyelvű irodalom – bár nagyon sok helyen élnek spanyol vagy portugál nyelvű kisebbségek – nem ad kulturális mintát a “másságban élésre”, a tartósan kisebbségi helyzet elfogadására vagy elviselésére. A galego irodalom viszont annál inkább, hiszen a galegók a múltban mindig is “kisebbségben” éltek, galego állam a történelemben sohasem létezett. A galegók sikeres autonómiatörekvései, a jogok kiteljesedéséért vívott harcuk viszont szolgálhatnak kulturális modellként a kelet-közép-európai kisebbségeknek.
            Ilyen politikai szimpátián vagy kíváncsiságon alapuló kulturális közeledésre a múltban is találhatunk példát. Nagyon sok esetleges oka lehet a magyarokra vonatkozó hivatkozásoknak az ibériai népek művelődéstörténetében (Hunyadi János katalán kultusza vagy a portugál királyi ház magyar eredetével kapcsolatos legendák[11]), de az bizonyos, hogy a magyarok iránti folyamatos, XV–XVII. századi érdeklődést nyilván a törökökkel (a muzulmánokkal, azaz a mórokkal) folytatott hősies küzdelmek is gerjesztették.
            Ma nincsenek “mórok” sem az Ibériai-félszigeten, sem Kelet-Közép-Európában, és az érdeklődés iránya is megfordulni látszik. Az erdélyi magyar értelmiség csodálva vagy épp rokonszenvvel figyelheti a galegóknak az autonómiáért folytatott küzdelmeit, és ez a politikai kíváncsiság/rokonszenv is megalapozhat egy fordítói irányultságot és életművet. Az ember tragédiájának galego fordítója, számos galego népmese tolmácsolója, a spanyolországi önkormányzati és nyelvtörvények fordítója, Asztalos Lajos is XIX–XX. századi költőket fordít, és igényes fordításaiban a magyar közösségi-politikai költészet megújítására, korszerűsítésére tesz kísérletet – amely mélyen ellentétes a KAF-féle “portugál iránnyal”. A Korunk 2008. augusztusi műfordításszáma – amely a tekintetben is megújítja a műfordítás-kritikát, hogy hangsúlyosan foglalkozik a kisebbségi irodalmak fordításával, a posztkoloniális kultúrák és egyáltalán a “peremterületek” kulturális tapasztalataival – Asztalos Lajos galego versfordításait, nagyon helyesen, politikai kontextusba helyezi.
            Úgy látjuk hát, tényleg sokféle tenger és tengerpart van: az Erdélyből megálmodott Portugáliák és Galíciák nem is hasonlítanak egymásra.


[1] A költemény később kétszer is megjelent: Kompletórium. (Válogatott és új versek 1977–1999). Jelenkor. Pécs. 2000., Tengerész Henrik búcsúzik. (Tizenhét vers.). Pallas-Akadémia. Csíkszereda. 2003.
[2] Kovács András Ferenc magyarországi elismertetéséért legtöbbet Szigeti Csaba és Kulcsár Szabó Ernő tettek. (Szigeti Csaba: Lábjegyzetek egy lábjegyzetelt palimpszesztushoz – In: Jelenkor, 1993/XI. 893-901, Kulcsár Szabó Ernő: Poesis memoriae. A lírai mnemotechnika és a kulturális emlékezet “újraírása” Kovács András Ferenc verseiben – In: Kortárs. 1994/VI.70-89.) A további – szinte beláthatatlan terjedelmű – szakirodalomról lásd a Digitális Irodalmi Akadémia Mészáros Márton által készített összefoglalóját: http://www.pim.hu/object.DFA71EFC-CD5B-498B-A95F-A4771FA169DE.ivy
[3] A mottó: “Szent Jakab havában érkeztem Don Enri- // quezhez Sagresbe, éppen a születésnapomon. // A jeles férfiú többek között óva intett a hajó- // zástól. Igaza volt, és mégis tévedett…” (Andrès da Costa: A hajózás hasznáról)
[4] “…szent jakab havában hagyd a tengert // nézd kiravaszkodtam ügyesen a dolgot // bekalkuláltam a teljes állatövet…”
[5]Cs. Gyímesi Éva: Gyöngy és homok. Ideológiai értékjelképek az erdélyi magyar irodalomban. Kriterion. Bukarest. 1992.
[6] Margócsy a “vidámságot”, a magyar lírának ezt a Csokonai Vitéz Mihály költészetére is emlékeztető aspektusát emeli ki Kovács András Ferenc költészetében. (Margócsy István: Magyar táncsz. Kovács András Ferenc: Kompletórium) – In: Holmi, 2000. VIII. 1010-1015.)
[7] Elek Tibor: “szövegek közötti térben”. Bogdán László újabb verseiről – In: Forrás. 2008. III. 46-50.
[8] Lényegében az Udvariatlan szerelem galego-portugál költeményeinek fordítói is ezt teszik. (Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája. Főszerk.: Bánki Éva, Szigeti Csaba. Prae.hu. Budapest. 2006.)
[9] Ezt teszi tanulmányaiban és fordításaiban Ladányi-Turóczy Csilla.
[10] Bánki Éva: Álvaro Cunqueiro és a galego próza virágkora – In: Polisz. 2006. XI.
[11] Rákóczi István: Egy történelmi tévedés anatómiája. In.: Magyar-Portugál kapcsolatok, ELTE Portugál Tanszék kiadása. Budapest. 1987. 55-76. o.

Morris Methales szerelme

Rajt volt már a halál szaga. És én hogy utálom ezt a szagot. Baloldalról egy kamasz karolt belé és vezette át a zebrán a kabrió Mercedesek és zümmögő olasz robogók cirkuszában. De vidám ma mindenki! Szaporán veszi a levegőt, száz méter már megvan, még nyolcvannyolc, azaz pont annyi méter van hátra, ahány év mögötte. Megszületett Szegeden császármetszéssel, óvódában megharapta a Lacika pöcsét, vérzett neki, sírt, szülei ágyában vesztette el a szüzességét, ahol fogant, összevérezte, mint amikor fogant. A második világháborúban nem engedett be egy zsidó fiút az Andrássy utcai lakásába, a zsidót agyonlőtték, ő ezt nem tudta, de egy zsidónak szült egy kislányt. Cserébe? Helyette? Nem. Nem. Negyvennyolc évesen elvált, ötvanhat évesen volt utoljára férfival, lányával a rendszerváltás óta nem beszélt és most itt van, egy kamasz vezeti át a zebrán, kezében szatyor, abban virág: rózsa és krizantém, ez egy ilyen történet, 2009-ben, Komáromban. A kamasz átkíséri a sikátoron is, ahol csak egy nyikkanás – na mi van mama!? – tizenhárom méterre a hentestől. Péntek tizenhárom van, reggel fél nyolc. A sikátorból csak a kamasz jön ki, rózsával a kalapján. Az utcán divatos diáklányok mászkálnak, csinosak, telefonálnak. Nekem az a fekete kékszemű kéne, az a miniszoknyás. De lennék a dzsekszonja!

A kamasz neve Józsi, egy tizenhat éves rák, ki lehet számolni, apja elhagyta őt, nőt akar. Horoszkópja szerint ez ma meg is lesz. Munkahelyen, – úgy értsd Józsi, hogy iskolában – viszont szerencsétlen lesz ez a péntek, de ez kit érdekel, ki a faszt 2009 márciusában? Amikor az öreg megkérte, hogy segítse át, akkor megijedt. Ez lenne az?!?! Olyan nincs, az nem lehet!!! A matek karó után viszont már olyan magabiztosan ment oda Fannihoz, ahogy csak Schumacher ment a szpá frankosam(p)-i ringen fénykorában. Délután gyere velem sétálni, talán át is ugorhatnánk szlovákba. Na? És Fanni belement. De miért?

Azért mert Fanni tizenhat és kos. Ránézésre, mint egy Nyeste-hős. A horoszkóp ma először igért neki fiút, mióta Mikit elvitte a gyivi. Azóta dolgoznia kell. Keményen. Ő nem Mikit várta azóta, hanem a megfelelő időpontot, amióta elvitték azt, azóta minden padban Józsi könyököl számára. És pont ma elé áll: Délután gyere velem sétálni, talán át is ugorhatnánk szlovákba. Pont amikor a horoszkóp is. És hiába háromszáz az Euró. Amikor a napi kajára alig telt.

Mennek át a hídon, át Komárnóba, Fanni vadító, Józsit meg ismerjük. Fanni belekarol (Fiatalember, kérem!), Józsi megijed, de hagyja. Ma meglesz végre! Amióta nem jár pszichológushoz, azóta csak erre gondol: nő kell! Csillámló házfalak, fénytörés az országhatáron. Ki itt Zsolt volt, ott Slota. És ível a híd, ahogy a nap hullik át felvidékre, majd megáll pozsony felett, ahol délután háromkor – Krisztus halála perce ez – iszom a kávémat, cukor nélkül, sárga Camellel. Még egy tárgyalás, a köcsög szlovákokkel még megetetem a tervem, aztán enyém a világ, meg a Gyulának meglehet az fehéringes rihe. Pszichológus, hja! Na még egy cigi, mert tényleg aggódom a hazámért. Slukkolok, a Józsi, meg letér a hídról, balra ahol kis park, aztán sétálóutca, majd egyre kisebb utcák, azon is átmennek, ahol az az aljas lángosozó van, ahova Menz meg Fürth se mertek bemenni pár éve, oda most ők se, és csak jönnek az egyre szűkebb utcák, ahogy karol belé Fanni, a Miklósé, aki most is dolgozik. Az utcák úgy szűkölnek, mint valami kibaszott Kafka-regényben. És Józsi elcseszi!!! Eszébe jut a lány reggelről, a fekete kék szemű, akit én néztem ki magamnak. Fanni már majdnem egy bogár az oldalán, nem is Medúza – ez megcsókol, bassza meg – gondolja, majd ököllel arconüti. És újra bogár! Mellédobja a kokárdát és itthagyja ezt a kafkai szart. Aztán egyre csak nyílnak az utcák, már majd nem mennyország, és jön a fekete kék szemű – ezt képzeli a köcsög, csak a teste kell neki. A nyaka vonala, amit én néztem ki magamnak, hajlik, becsavar, mint egy húsdaráló, és csak szerelem marad meg valami nem-lét, pedig épp hogy átment melletted az utcán és azt mondta a telefonba, édes vagy. Én meg fáradt vagyok, nyomom a gázt a Mustangban. Van egyénisége a verdának, ezt be kell törni, mint egy lovat, kurva fáradt vagyok mondom még egyszer, annyira, hogy már a kocsi visz engem a fasz tudja, hova haza. Szeretném, ha a kékszemű mellettem ülne, de nem bírom ideképzelni úgy, hogy az a köcsög Józsi is rá gondol. Meg kellett volna basznia Fannit, de elkúrta. Egy peronon majd bevárom.

Éjjel bárányfelhők haladnak el a Kárpát-medence fölött.

A mozgólépcső

 

  • mozgólépcső: „(fn.) Nagy forgalmú helyeken a tömeg fel-le szállítását végző lépcsőszerű gépi erejű berendezés.”

 

Biztos vagyok benne, hogy a világon több ezer sokkal hosszabb, gyorsabb, s bizonyosan tisztább mozgólépcső létezik a Nyugatiénál. Hány ezer, tízezer ember járkálhat rajta, taposhatja lépcsőit naponta? Hányan unatkozhatnak, pakolhatnak, pihenhetnek, beszélgethetnek, bohóckodhatnak, olvashatnak pár sort menet közben? S vajon hány románc születhetett eközben? Fogalmam sincs. Én csak egyet láttam, de az csodálatos volt.

   A férfi magas volt, de csak ennyi. Nem volt hercegi tartása, és nem lobogott a haja a körútról besüvítő szélben, fehér ló sem kocogott a nyomában. Vidám mosolyú senki volt, udvarias, szelíd, öltönyös fickó. Amolyan aktatáskás. Barna haja, és konzervatív szemüvege volt, ami mögött azonban igazán kedves férfitekintet honolt. Tülekedett kicsit a budapesti tömegben, majd előreengedett egy fiatal nőt, és a mozgólépcsőre lépett.

   A nő kecses volt, mint egy tündér. Hosszú szőke haja olvadt aranyként omlott a vállaira, fején bohém kockás sapkácska csücsült, s némi árnyékot vetett alabástrom bőrére. Hófehér megkötős kabátja nőiesen törékeny alakot engedett sejtetni, melyhez egyértelműen adta magát aprócska táskája. Lazán lépett a mozgólépcsőre, s attól a pillanattól minden tekintet az övé volt.

    Mögötte kék kötényruhás fiatal lány döccent a sorba, s szorosan a lépcső jobb oldalához húzódott, hogy elengedje a mellette lerobogó tiniket. Sötét tincseitől keretezett kerek arca vidám mosolyra húzódott, s megigazította a vállára vetett hatalmas, színes butyort. Pillantása érdeklődőn futott végig a másik sorban felfelé utazókon, s ujjaival puhán dobolt a gumi kapaszkodón.

    A férfi unottan utazott a végeláthatatlan lépcsőkön. A mozgólépcső lassan haladt felfelé, s néha-néha döccent egy kicsit. Az emberek körülötte mind beszélgettek, néhányan újságot lapozgattak, de a legtöbbjük arcán ugyanaz az életuntság ült, mint amivel nap, mint nap találkozott. Félúton járhatott, s megszokottan a többi embert figyelte, amikor a szemben lévő mozgólépcsőn megpillantotta a lányt. Először csak a pillája rezzent, és elfordította a fejét, de újra s újra oda kellett pillantania, s pár másodperc múlva már leplezetlenül csak az övé volt a tekintete.

    A szépség totálisan kiélvezte a rávetődő férfipillantásokat. Egyikre sem nézett egyenesen, mégis mindenkinek juttatott tekintetéből. Kacéran elmosolyodott, mintegy magának, s ujjaival lassan végigsimított karcsú nyakán.

    A lány magában mulatott a pózoló szépségen, s aprón, szinte öntudatlanul megcsóválta a fejét. Körbepillantott akad e társa a jelenség megfigyelésében, s meg sem lepődött, mikor látta, hogy az egész másik sor a hölgyet figyeli. Először észre sem vette a férfit, hisz őt is a nőt bámulók közé sorolta, de valamiért még egyszer odanézett, s abban a másodpercben a két pillantás összekapcsolódott. Hitetlenül bámultak egymásra pár másodpercig, majd a lány elkapta tekintetét a férfiétől, s érezte, hogy mélyen elpirul. Nem szokott hozzá, hogy valaki ilyen „szemtelenül” és nyíltan megcsodálja, de belsejében apró bombák robbantak az örömtől, s a meglepetéstől. A férfi nagyon jóképű volt. Zavartan elmosolyodott, és hogy zavarát legyőzze, s még csak véletlenül se nézzen oda, erőszakosan nézni kezdte az előtte álló nő hátát.

    Amikor a lány ránézett, a férfi szinte megdermedt az átható zöld szemek tüzében. Pár másodpercig mozdulni sem bírt, s csak akkor olvadt fel szíve, és forrósodott fel apró tűzgolyóvá, amikor tekinteteik szétváltak. Hiába nem nézett rá a lány, ő le sem tudta venni a szemét róla. Ha megkérdezték volna akkor, hogy mit talál olyan szépnek benne, meg sem tudta volna mondani, mégis úgy érezte, hogy egy pillanatra megállt a világ. A lány nem volt modell alkat. A hajában nem villogott a Loreal felirat, nem volt karcsú, és a ruhája is hétköznapi rendhez igazodott, mégis a férfi szemére babonázón hatottak a barna bubifrizura alatt csillogó szemek. Megmarkolta a korlátot, s odafordulva halkan odapisszegett neki.

    Mennyi az esélye, hogy a metró zaja, az emberek nevetgélése, csevegésének tompa moraja mellett valaki meghall egy pisszegést? A lány megkönnyebbülten kapta fel a fejét, s a férfira nézett, aki hálásan elmosolyodott. Lassan egy vonalba értek, de pillantásuk nemhogy távolodott, inkább egyre forróbban közel hozta őket egymáshoz. A lány pár másodperc után úgy érezte elveszett a férfi tekintetében, s hogy igazából egymás mellett állnak szorosan összesimulva. Elveszett számára az idő, a tér, s csak az a mogyoróbarna szem, s a kedves mosoly töltötte ki a gondolatait. Eszébe sem jutott, hogy érezhet így egy idegen iránt, akit egy perce pillantott meg, mindössze átadta magát a szemének, s így tett a férfi is.

    A férfi ajkai öntudatlanul szóra nyíltak, de a lány egyre nehezebben tartotta a pillantást, így is háttal állt már a lefelé haladó lépcsőn, mely az érzései szerint mintha egyre gyorsabban mozgott volna, hogy távol vigye őket egymástól. Az utolsó pillanatokban még erősen kapaszkodtak egymásba, de lassanként az emberek tömege kérlelhetetlenül elszakította tekinteteiket, s a lány egyedül maradt. Nem hallotta a körülötte beszélgetőket, a mozgólépcső tompa moraját, s a megcsörrenő mobiltelefonokat sem. Kifejezéstelenül tántorgott le a mozgólépcsőről, s valami olyan kozmikus űr tátongott a lelkében, mintha kiszakították volna minden gyengéd érzelmét. Mintha elfogyott volna a levegő, s a sötét űrben lebegne, mintha valami felsőbb erő kiszippantotta volna tagjaiból az erőt. Néhányat lépett, a tömeg sodorta, majd rongybabaként esett össze a metró koszos padlóján.

   A férfi pánikba esett a rászakadó magánytól, s összezavart gondolataitól. Mozgolódni, fészkelődni kezdett, hirtelen roppant szűknek hatott a lépcső, s szabadulni akart minden áron. Nem. A lányt akarta látni, el akart veszni a zöld szemekben, barangolni akart bennük és soha meg nem találni a kivezető utat. Végig akart simítani az idegen sötét haján, ki akarta söpörni az arcába hulló tincseket. Meg akarta érinteni a száját, hallani akarta milyen hangja lehet! Meg kell tudnia, hogy hogy hívják! Hirtelen megfordult, s tülekedve lefelé indult a felfelé törő lépcsőn. Az emberek morogva, szitkozódva engedtek utat a fiatalembernek, de minden ellene dolgozott, s a tömeg miatt nem jutott messzire, a mozgólépcső pedig pár másodperc múlva felért. Lendületesen lépett ki a biztos talajra, majd gondolkodás nélkül a lefelé induló sávhoz szaladt, és bevetette magát a lefelé áramló embertömegbe.

   Érezték már úgy, hogy egy hatalmas embermasszában élnek? Ami hullámzik, vonaglik, kacskaring, de mindig, örökké mozog, és ha elnyeli az egyént, nem engedi könnyen. A munkaidő vége felé járhattak aznap, s a metróban iszonyatos mennyiségű ember igyekezett hazafelé. Türelmetlenül, egymást lökdösve soroztak a mozgólépcsőhöz, s arra lépve szinte áthatolhatatlan tömeget alkottak A férfi feszülten dobolt ujjaival a korláton, s újra azt érezte, hogy ez a világ leglassúbb mozgólépcsője, s hogy talán sosem ér le. Gondolatait a lány szemei, édes pillantása töltötték ki, s az, hogy azelőtt merre indult, sietett-e, teljesen mellékessé vált. Hosszú percekig utazott újra, ezúttal olyan egyedül, annyira magára hagyottan, hogy igazából nem értette, hogy nem ismerte fel eddig önnön magányosságát. Eldöntötte, hogy ha végre leér, mindent megbeszél a lánnyal. Biztosra vette, hogy odalent várja majd.

   A lány táskájából minden szanaszét gurult, ő maga a hátán feküdt, s arcát eltakarták sötét fürtjei. Az emberek kikerülték, és vetettek rá egy szánakozó pillantást, de el kellett telnie pár másodpercnek, hogy valaki élesztgetni kezdje. Mikor nagy nehezen magához tért, először a külsőségek érintették meg. Fázott a dereka a hideg kövön, erősen megütötte a könyökét a zuhanáskor, s fejét tompán, gondolatait zsongó méhkasként érzékelte. Lassanként nyitotta fel a szemét, s először egy fölébe hajoló szép arcot látott meg. A porcelán bőr, a szép vonású arc, az aranyszőke hajzuhatag élesen robbantak elő elméjében, s ráeszmélt, hogy a lépcsőn látott nő guggol mellette. Nagyon lassan megemelte a fejét, majd felült s táskája után nyúlt -melyet valaki odatámasztott lábaihoz-, kivett belőle egy zsebkendőt. A nő aggódva nézte, megkérdezte jól van e, s lassan a metró egyik falához támogatta. A lány felnézett, feje fölött rózsaszín-sárga neonos reklám villogott, ő pedig újra elszédült a színorgiától. Mikor pár másodperc múlva a belsejében jelentkező erős remegés alábbhagyott és kinyitotta a szemét, a nő már nem volt mellette. Tarkóját a hűvös kőnek döntötte, s jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy valószínűleg semmi baja, csak megijedt. Ujjaival szorosan fogta a táskáját, nehogy ellopják tőle, de engedélyezett magának még pár percet a földön üldögélve.

   Mire a férfi leért a lépcsőn, már minden türelme végképp elfogyott. Levegő után kapkodva kitört a tömegből, s pár lépcsőfok után lelépett a mozgólépcsőről. Tekintete ide-oda cikázott az emberek között, hallását elvakította az érkező metró zaja, s a szerelvényhez siető emberek lökdösték. Érzékei tompán zsongtak a kavalkádban, ám pillantása hűségesen kereste azt a zöld szempárt, s a rövid, sötét fürtöket. Lábai sietve vitték egyik perontól a másikig a kavargó emberek tömegében, de egyik arc, egyik jellem sem mondott számára semmit. Kétségbeesetten kapaszkodott a lány szemeinek különös emlékébe, lényének varázsára, ami teljesen megbabonázta, s ezt az arcot kereste minden nő fizimiskáján. Úgy érezte egy örökkévalóság óta keresi az idegent. Szemei elfáradtak a ruhák, hajak, arcok színeinek kavalkádjában, figyelme egyre lanyhult, de az emlék úgy vezette őt, mintha bábu volna valami nem emberi hatalom kezében.

   Amikor végül megpillantotta olyan volt, mint egy a Földön megpihenő bukott angyal. A földön üldögélt, s lábait maga alá húzva kezeivel átkulcsolta térdeit. Nem zavarták a körülötte sétáló emberek, az arcába bukó bohókásan hullámos hajtincsek, s fejét kecsesen a kőfalhoz támasztotta. A férfi, mintha álomban járna közeledett feléje, s a lány határozottan felé fordította a fejét, s a szemébe nézett. Elmosolyodtak. Egyikük sem értette hogyan kerül ide a másik, s hogy miért vonzódnak egymáshoz olyan kérlelhetetlenül, de nem is volt fontos. Elméjük kizárta a kérdéseket, s csak válaszokat tálalt. Hogy teljesen mellékes miért…Egy másodpercig újra elvesztek egymás tekintetében, s a varázst végül a fiú törte meg.

– Hogy hívnak? -kérdezte, s letérdelt a lány mellé. Az felnézett rá, ajka mosolyra húzódott, de nem szólt semmit. A táskájáért nyúlt, bohéman belekotort s kihúzott egy nagyalakú sárga lapokból álló füzetet, s egy beletűzött tollat.

– Eszter vagyok. – írta a lapra, s odanyújtotta a fiúnak. Míg az figyelmesen olvasta az apró gömbölyű betűket, a lány magában mulatott a férfi homlokán a koncentrációtól megjelenő ráncokon. Tetszettek neki. A férfi elkérte a tollat, s laza, férfias betűivel a következőket írta.

– Eszter, be kell vallanom a neved épp olyan gyönyörű, mint a szemeid. Amióta megláttalak, nem tudok lélegezni nélküled. Nem tudom miért, és azt sem, hogy mi lesz most. Minden felborult bennem. Költözz hozzám, kérlek.

   Remegtek a kezei, mikor az utolsó szavakat írta, s ahogy átnyújtotta a papírt mélyen Eszter szemébe nézett, mintha ott keresné a ki sem mondott szavakat. A lány mosolyogva olvasta a sorokat, majd a fiúra pillantott, de szemében most árnyék ült. Árnyék, ami sötét volt, mint az alagút, és nem volt fény a végén… Amikor kivette a tollat a férfi kezéből, ujjaik egy pillanatra összeértek, s úgy fonták egymásba őket, mintha egy azon fa ágai volnának. Eszter mosolya eltűnt kedves arcáról, s vonásai megkeményedtek miközben írt, de mikor utoljára átnyújtotta a papírt szemei zölden játszottak a fényben, s megüzente velük a választ, amit a papírra vetett.

– Néma vagyok.

         

Vége

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info