Címke: Csender Levente

Szöveg és identitás

A székelyudvarhelyi születésű prózaírónak a 2003-as Zsírnak való és a 2006-os Szűnőföldem után harmadik novelláskötete jelent meg 2010-ben a Magyar Napló gondozásában.

 

A szerző eddigi recepciójának fő hangsúlyait az a dominánsan a „népi irodalom” képviseletét magára vállaló olvasói hagyomány jelölte ki, amely jellemzően a pejoratív értelemben használt „szövegirodalom”-mal oppozícióban határozza meg saját helyét – ily’ módon, sejthetően, annak a nézetnek enged teret, mely szerint a szöveg poétikai-retorikai/ narratológiai megalkotottságának igényessége szükségszerűen az eszmei állásfoglalás (pl. nemzeti érzés tanúsítása) rovására megy. A kettő valójában nem kellene, hogy antagonisztikus alternatívaként zárja ki egymást. Ugyanakkor egy közösséghez való tartozásra (is) utaló szerzői hang (a méltatott kötet esetében a szerző vissza-visszatérően reflektált erdélyi magyarsága) – vagyis  a szövegorientált olvasói hagyomány pejoratív kifejezésével élve, az allegorézis megnyilvánulása – sem szükségszerűen nyelvfeledett.

 

Csender kötetében a „tranzit”-helyzetet a tematikus utaztatáson, sőt hánykolódáson (emigráció és hazatérés; a „se ott még, se itt már” köztessége; a deviancia heterotópiái: börtön, pszichiátria, kórház stb.) túl az egymástól nagyon eltérő nyelvi regiszterek keveredése is olvasói tapasztalattá teszi: stilisztikailag és dialektológiailag széles mezőt járnak be a szövegek. A London című útinaplóban a dialektusból hozott szavak (pl. „suna”) a pesti egyetemista szlengbe keverednek, majd később a kiejtés szerinti írásmód is utal a fiúk nyelvi meghatározottságára: „no tenkjú”, „jesz áj em” (105, 107). „Megvoltak az ismétlődő mondataink: We are looking for a job. Ha meguntuk, változtattunk rajta: We are searching for a job. Bence nyelvésznek tanult, inkább neki voltak fontosak a stilisztikai árnyalatok, nekem az első változat is megtette. Ha végképp színessé akartuk tenni a napunkat, úgy kérdeztük, hogy Have you any vacancies?” (101). Csender nyilvánvalóan a London elbeszélőjénél nyitottabb a stilisztikai színességre, a Fordított zuhanás olyan nyelvi karnevál, akár a londoni utcák. Az explicit (hosszabb idézet János Jelenéseiből, 47) és implicit (Jónás a „komp gyomrában”, 93) bibliai intertextusok fennköltsége a Mónika Show alpári ízlésvilágával (mely a Görcsben szóba is kerül, 68) váltakozik: „És láték egy angyalt állni a napban, ki kiálta nagy szóval” (47) – „Sanyi, Sanyi, hol a faszba’ vagy?” (87).

 

A Tranzitváróban a valóság és a valóság felettiség, a valóságtól való metafizikai elvonatkoztatás a külső és belső nézőpont kurziválással, az írásképpel is megkülönböztetett váltakozásában kerülnek dialógusviszonyba. Míg a ravatalozó leírása a jelentésről lemondó hangköltészet vallási eredetére is reflektál: „talán félfüllel hallod az előimádkozók halk duruzsolását” (132). A szemantikai játék erős példája a „hamvas fehér fiúk” kalandja a feketék bárjában (102). Előbb a srácok a feketék szemében próbálnak olvasni: azok a fehérek, akik oda bemennek „vagy hülyék, vagy meg akarnak halni”; majd a bárt elhagyva (egyúttal a „gyorsan kipucoltunk onnan” kifejezéssel a tisztaság-feketeség oppozícióval is eljátszva) utólag olvassák el a kocsmacégért: „White Swan, vagyis Fehér Hattyú. Van humoruk ezeknek a feketéknek” – zárul a jelent, és az olvasó a feketék humorából kirakhatja a jelenet morbid hangulatát fokozó „fekete humor” jelzős szerkezetet.

 

A novellák nyelvezetének legfontosabb sajátossága az eddigi recepcióban is kiemelt székely tájnyelv. A saját hazájukban kisebbségbe szorultak léthelyzetére mindenekelőtt a nyelv és világkép között elválaszthatatlan kapcsolatot felismerő humboldti nyelvszemlélet nyomai világítanak rá. Amikor „Előd egyszer csak meghallotta a nevét román akcentussal” (33), vagy szintén a kötet legeszmeibb elbeszélésében, A forradalom hősében, mely az 1989-es forradalom utáni koncepciós pereknek, a „románölő”-nek bélyegzett magyarok meghurcoltatásának állít emléket: „A bíró felszólította, hogy beszéljen románul, mire Nagy István azt felelte, akkor már románul, hogy nu ştiu româneşte (nem tudok románul), a bíró meg cinikusan megjegyezte, hogy látod, tudsz te románul. Ezen jót nevetgéltek, aztán véget is ért a tárgyalás. Ez volt az utolsó szó joga” (25).

 

Csender Levente kötete éppannyira izgalmas szöveg, mint amennyire fontos az azonosság és nemzettudat megerősítésében.

 

Csender Levente: Fordított zuhanás, Budapest, Magyar Napló, 2010.