Benkő Krisztián összes bejegyzése

Bejegyzések

Thaly Kálmán költeménye Benkő Krisztián kommentárjával

 Thaly Kálmán:

A kölesdi harczról

1708. szeptember 2.

[1869]

 

 

 Thaly Kálmán költeménye Benkő Krisztián kommentárjával

 

A KÖLESDI szép sík mezőt

Ezer virág koszorúzza, illatozza;

A kölesdi szép sík mező

Balogh Ádám dicsőségét virágozza.

 

Fel van írva ott mindegyik                           

Kis füszálra, vadvirágra, violára:                  

Balogh Ádám a szabadság,              

A magyarság diadalmas daliája!

 

E virágok, e fűszálok

Ellen-vérből fakadoztak-sarjadoztak:

Kiket Béri Balogh Ádám

Leventéi levagdostak, lecsapdoztak.

 

Hajh! kuruczság hős vezére.

Hajh! szabadság vértanúja Balogh Ádám:

Mikor itten harczra rontál….

Mintha kardod villogását most is látnám.

 

Dandárát hadoszlopokba

Itt osztotta, állítá föl, rendelé el:

Minden ezred egy-egy fölleg

Fegyverének felvillámló menykövével.

 

Aranyozott selyemzászlók

Fölemelve úgy ragyognak, úgy lobognak

Tárogató, trombitaszó

Hangira a harczparipák toporognak.

 

A lovas már alig bírja

tartani a kantárszárat balkezével

Jobbjában reng fent aczélja

Sólyomszárnya, kaczagánya küzd a széllel.

 

Melle dolmányát dagasztja,

Karabélya a nyakában csitteg csattog.

Dübörög a lovak lába,

Ingoványos rét lapálya reng alattok.

 

– Dobban a föld: Balogh Ádám                               

Vágtat, íme, pej paripán, vont aczéllal;                    

Hősi mellén harczol a nap                                        

Boglárokkal, skófiumos pantallérral.            

 

Szép aranyos kardhüvelye,

Forgójának drágaköve villámot hány;

Vállain reng párduczbőre,

Nagy sastolla mint vitorla ringadozván….

 

S trombitáit megfuvatja

És vezényel    tűzzel, hévvel: »Rajta-rajta!

Bent az ellen a hazában….

Magyarok szent Istene, vígy diadalra!«

 

 Dob megperdül, ágyú dördül, –

Rabló ráczra vészt okádva kormos öble;

Fegyver roppan; – füstben, porban

Vág előre a kurucz had dübörögve…

 

– A többit mondjátok el, ti

E mezőn nőtt bokrok, fűvek, fák, virágok:

Hisz ti mind a győzelemmel

Tönkre vert vad ellen sirján sarjadátok!

 

Országdúló rácz- s labanczból

Alig jutott, alig futott hírvivőnek;

Magyar várak ormairól

A diadal örömére dörgve lőnek.

 

És azóta elviharzott

Elzajongott hosszú, kínos másfél század,

S immáron, mártírhalált halt

Balogh Ádám hamvai rég szétomlának.

 

Ámde a kölesdi síkot

Ma is virág koszorúzza, illatozza:

A kölesdi csatamező

Balogh Ádám hírét-nevét virágozza!

 

Fel van írva ott minden szál

Véren termett fűre, fára, friss virágra:

Balogh Ádám diadalmas!…

– Hív utód, ha arra tévedsz, gondolj rája!

 

 

E sorok szerzőjének 2005-ben tett filológiai felfedezése, hogy Thaly Kálmán A kölesdi harczról című költeménye már szerepelt a szerző 1909-ben megjelent Kuruczvilág című saját műveiből összeállított verseskötetében, vagyis ő maga leplezte le szerzőségét egy ballada kapcsán a halála után megindult hamisítási vádak előtt. 2013-ban reprezentatív kötet jelenik meg Hamis(ítatlan) irodalom címmel a pozsonyi Kalligram Kiadó gondozásában, amely végérvényesen beteljesíti Thaly Kálmán rehabilitációját a szerzőről közölt három igényes tanulmánnyal.

            Nem mellesleg A kölesdi harczról című költemény a poétikai-retorikai olvashatóság egyik magyar gyöngyszeme, különösen a Paul de Man-féle dekonstrukció szemszögéből, mert a betűk és szótagok véletlenszerű – az olvasó által elvégzett – szétszór(ód)ása diszfiguratív erővé válik benne, és a névnek tulajdonítható jelentés ellenében dolgozik: a második strófa nehezen fenomenalizálható kijelentése – a fűszálak, virágok felirataként olvasható az a mondat, amely a materiális „Balogh Ádám” betűsor jelentését nevezi meg – éppen a név betűinek „beíródásai” révén veszíti el megjelenítő erejét; az Ádá tag (vagy anafonikus változata) részben vagy egészében megjelenik a „vad(virág)”, a „szabadság”, a „diadalmas”, a „daliája” és a „sarjadátok” szavakban. Ha a vers kulcsmondatát az arcnak a materiális nyomok szétszórtságára való ráerőszakolásából eredeztethető megismerés allegóriájaként olvassuk, a megismerésnek vagy a tapasztalat fenomenalitásának megbomlásává válik; a tizenharmadik strófa oppozíciót képez az előbb említett versszakkal, amennyiben a virágok ottani olvashatóságával („fel van írva”) szemben e növények felhangzó beszéde („mondjátok”) iránt kelt várakozást – ez az „olvasói” (hallgatói) várakozás azonban kielégítetlen marad, hiszen a vers befejeződése némaságba fojtja a síron nőtt virágok tanúságtételét. E némaság értelmezéséhez a költemény két korábbi strófájának olvasata járulhat hozzá.

A kilencedik és a tizenkettedik versszak között szintén erős kapcsolatot létesít a sorkezdő „Dob” és „Vág” ismétlődése, a visszatéréskor mindkét szó csonkított a korábbihoz képest: a küzdelem áldozatainak vesztesége a betűk szintjére helyeződik: ha a tulajdonnév inskripciójára továbbra is figyelünk, akkor a két versszak „legsokatmondóbb” anagrammatikus kapcsolata a „Balogh Ádám” részletének megjelenése a „had” szóban, ami azért különösen lényeges, mert az anagramma észlelése kizárólag leírt szövegben lehetséges. Ez egyrészt kiemeli az olvasói képzelőerőre utalt zajok (lódobogás, dobpergés, ágyúdörgés, fegyverroppanás) fenomenalizációjának törékenységét, másrészt előrejelzi azt a beteljesületlenséget, amelyet a vers lezáró strófája kelt. A sírszerű némaságba (hangtalanságba) zárkózó költemény olvasására a szöveg megint csak a sírfelirat-olvasás alakzatát kínálja fel: a „Boglárok”-ba beleírt „Balogh Ádám” a tulajdonnévre is átviszi az ékszerek tűnékeny csillogását, amely a szoláris metafora katakrézisével („Hősi mellén harczol a nap”) felidézi a prosopopeia dekonstruktív elméletének wordsworth-i „gyökereit” – a fenomenális és materiális olvasás közötti választás helyett A kölesdi harczról inkább a két stratégia kölcsönösségét feltételezi.

                                                                                                          Benkő Krisztián

 

Thaly
Thaly Kálmán (1839-1909)

 (Az idén decemberben, a Kalligram Kiadónál Csehy Zoltán szerkesztésében megjelenő “Hamis(ítatlan) irodalom” című konferenciakötet három igényes tanulmánnyal járul hozzá a 19. század egyik eredeti költőjének, Thaly Kálmánnak a rehabilitációjához, újraértelmezéséhez.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.

Bejegyzések

szkárosicon

Hozzászólás most!

Önéletrajza alapján feltételezhetjük, hogy Szkárosi Endre azok közé tartozik, akik az élettörténetük egy pontján mindenekelőtt azért döntenek az elmesélése mellett, mert magát az élet egészét is művészetként fogják föl. Eddigi pályája ráadásul több szempontból is sikeresnek mondható. Egyrészt össze tudta egyeztetni a konzervatívabb tudósi-tanári hivatást előadóművészetével, önmeghatározása szerint a „radikális avantgárdista” aktivitásával. Másrészt a Kádár-kor viszonyaihoz képest sokat utazhatott: a szocialista országokon túl eljutott Nagy-Britanniába, olasz kapcsolatai révén beutazta Itália nagy részét, performanszai bejárták Európát Amszterdamtól Párizson át Zágrábig. A korszak olaszországi értelmiségének színes összetettségéről alighanem nemzetközi viszonylatban is értékes körképet vázol fel Szkárosi.

Emlékiratának legérdekesebb részei a bensőséges és alkalmi személyes élettöredékek megosztása mellett annak a fejlődési vonalnak az állomásai, ahogy az iskolai szavalóversenyektől a templomi imamormolás és kórus felemelő érzésein, illetve a színjátszó- és szavalókörök költő-estjein át eljutott legjellemzőbb műfajához az összművészeti „mikrototális jelrendszer”-ig, az összetéveszthetetlen szkárosis hangköltészetig, mellyel bejárta Európa fesztiváljait, és számos hanglemezfelvételt is készíthetett ezekből. (A recenzió címéül választott szkárosicon is egyike hanglemezeinek.) A leírt akciók jobb megértéséhez hozzájárult volna, ha a hangzó megszólaltatás révén újraértelmezett klasszikus költemények mellett gyakran szóhoz juttatott saját versek szövegét olvashatjuk könyvében. Ezért hiánypótló ízelítőképpen idézem az Egy ál-dadaista vers: Fogda-dal (1978) című költeményét:

A könyvben bepillantást nyerhetünk a hetvenes-nyolcvanas évek folyóiratkultúrájába is, a szerkesztőségek és a hatalom súrlódásokkal teli viszonyrendszerébe. Többek közt megtudhatjuk, hogy Margócsy Istvánt szigorú ízlésvilága már a – kényesebb – hetvenes években is cenzori lépésekre ösztönözte, így fordulhatott elő, hogy Szkárosi az általa is szerkesztett Mozgó világban nem publikálhatott több verset azt követően, hogy a kiváló kritikus átvette a versrovat ellenőrzését – „fel is hagytam azzal, hogy a »saját lapomban« próbáljak verset megjelentetni” (86). Sokszor azoknak esik leginkább nehezére a cenzúrázás kísértését elkerülni, akik a sajtószabadság legelkötelezettebb hívének becézik magukat. Szkárosit a bojkott nem bátortalanította el a magának kijelölt úton. Ennek bizonyságaként álljon itt egyik, e sorok szerzője számára szimpatikus szövegének absztraktja: „Ekkor ültem neki, és írtam meg egy részletet abból a hosszabb álöninterjúból, amelyet Sir Bertrand Russell készített volna velem, még a 19. század végén, az egyébként csak a 20. század második felében létező, csehszlovák irodalmi folyóirat, a Literárny Mesičnik hasábjain. Ezzel az anakronizmus-, és abszurdumötvözéssel igyekeztem az egész kulturális életre vonatkozó, ironikus távlatban elmondani, mit gondolok az irodalom, a költészet valódi és kihasználatlan lehetőségeiről, a kortárs irodalmi életről, illetve azokról a hiányokról, amelyek részleges betöltésére vállalkozni szeretnék. Az írás egésze később a Szellőző Művek című, Galántaival közös könyvem nyitószövegeként jelent meg” (133). A szöveget később szerette volna reprezentáns folyóiratban is publikálni, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy „az ilyesmit nem kispéldányszámú, elszigetelten megjelenő folyóiratokban, periodikákban kell megjelentetni, és főleg nem azok számára, akik többé-kevésbé tudják, miről van szó – hanem a legolvasottabb fórumokon. A vesszőparipám volt ugyanis – és nagyon sokáig nem tettem le róla –, hogy némileg téríteni próbáltam a konvencionális irodalmi életet, és azok képviselőit, kissé provokálva ezt a közeget, de nem annyira, hogy teljesen elboruljon az agyuk” (271). Végeredményben a konzervatív Kortárs ízlése nem bizonyult nyitottabbnak Margócsyénál az „avanzsár” értésében.

            A Kádár-kori underground kultúra ironikus gesztusa volt a Galántai György balatonboglári kápolnaszínházában 1972-ben felállított csendgép, „amelyből folyamatosan egy elnyúzott felvétel visított, amelyen Honthy Hanna a Hajmássy Péter, Hajmási Pált vonította. Idegtépő volt, és csak akkor maradt abba két percre, ha valaki bedobott a gépbe egy kétforintost. Aztán újra kezdődött a sivalkodás” (48).

 Szkárosi Endre: Egy másik ember, Budapest, Orpheusz, 2011.

(Szkárosi Endre akcióiból fotódokumentációval is illusztrált válogatást találhatunk a Magyar Műhely folyóirat 156. számában.)

Bejegyzések

Gondolatrendőrség

Hozzászólás most!

„A besúgottaknak, azoknak, akik nemet tudtak mondani, és azoknak is, akik nosztalgiát éreznek a Kádár-rendszer iránt”

 

 

– nekik ajánlja Gervai András 2010-ben megjelent, pár hónap alatt már második kiadást is megért könyvét, melyben a Rákosi- és Kádár-diktatúra természetével foglalkozik. A magának filmesztétaként és -kritikusként nevet szerző Gervai A tanúk című riportkönyvét folytatva a Fedőneve: szocializmusban is a filmművészet területére fordít legnagyobb figyelmet.

 

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzett alapos kutatómunkája azonban nemcsak a filmgyártás 1948 és 1990 közötti ügynöki behálózásáról és ellenőrzéséről, hanem – az Operaház, színházak, szerkesztőségek és a magánszféra területeire is kitekintve – mindenekelőtt a közelmúlt diktatúrájának működéséről általánosabb érvénnyel is érzékletes képet igyekszik nyújtani. Az olvasó betekintést kaphat a belső elhárítás, a hírszerzés, a kémelhárítás aktáiba, az ügynökök beszervezésének mechanizmusaiba (a politikai előélet mint zsarolási lehetőség, kapcsolatrendszer, emigráció, karrierorientált vagy eszmei hajlandóság stb); nemcsak ügynökökről, az épülő szocializmus „téglái”-ról találunk a könyvben jellemrajzokat, hanem az „elvtársak”-ról, a tartótisztekről, magasabb beosztású rendőrökről, döntéshozó fontosságokról is. Az ügynökök leleplezésében Gervai folytatja 2006-ban megkezdett jó szokását: a korábbinál részletesebb, árnyaltabb portrét fest a korszak talán legkényesebb időszakában, közvetlenül az 1956-os forradalom után besúgó Szabó Istvánról (2006-ban történtek kísérletek az abszurd mentegetésre, erről még részletesebben is szólnunk kell); bővíti az ügynökök listáját a tanítványai bizalmával is visszaélő rendező, Máriássy Félix előállításával; és ugyancsak alaposabb adatokkal szolgál a radikális újításaival híressé vált, avantgárd filmes Bódy Gábor sajnálatos ügynöki tevékenységéről. Talán érdemes lett volna Szabó István és Bódy Gábor „Mephisto”-szerződése kapcsán arra kitérni, hogy az utóbbi művész „kompromittálás”-ából származó előnyét arra is felhasználta, hogy hatalmilag támogatott alkotásba (pl. a Nárcisz és Psyché című filmjébe) tűrt és tiltott művészeket (Hajas Tibort, Erdély Miklóst stb.) is beemeljen, így lehetővé tette a szamizdat művészek számára, hogy a szélesebb közönséghez is eljussanak. Nehéz lenne mentegetni Bódy jellemének árnyoldalait – hogy többek között az ő jelentése miatt mentették fel Bíró Yvette-et a Filmkultúra szerkesztése alól –, de ha a hatalom és művész viszonyának esztétikai megközelítésére vállalkozunk, a fentiek szellemében Bódy esetét szemléletesebben jellemzi Fassbinder Lili Marleenje, mint Szabó Mephistója.

 

            „A baloldali politikai megváltás illúziója, hogy »az ember jó«, (…) holtan jött már a világra is” – fogalmazott 2009-ben egy ÉS-cikkében Ungváry Rudolf („Alulról fölfelé”, Élet és irodalom, 2009. augusztus 14.). Gervai, könyve tanúsága szerint – ha a szocializmust illetően nem is – az ember kapcsán kevésbé pesszimista. A kizárólagos boszorkányüldözés helyett számos példával szolgál olyan személyekről, akiknek sikerült elkerülnie a beszervezést vagy a beszervezés ellenére nem jelentettek (passzivitás, érdektelen jelentések stb.). Megismerjük a 37 éven keresztül a legkülönfélébb területeken tevékenykedő, még saját lányairól és szeretőiről is jelentő „ezermester”-t, akit rendszeres fizetés és évfordulós juttatások mellett évente két-három nyugati utazással is jutalmaztak. De mellette feltűnik a hatalommal küzdő és szembeforduló, ezért mellőzött vagy ellehetetlenített dokumentumfilmes Ember Judit és a recski fogolytábort megjáró, majd hosszú küzdelem után meg is filmesítő Böszörményi Géza példája is.

 

            Gervai András könyve része annak a több éve tartó folyamatnak, amely a diktatúra traumájának feldolgozását mindenekelőtt az őszinte szembenézésben, a bűnök udvariaskodás nélküli kimondásában keresi. Ezért is különösen fontos és tanulságos a Fedőneve: szocializmus utolsó fejezete, a 2006-os év azon eseményeinek krónikája, amelyek Szabó István leleplezését követték. A hazudozástól, a hisztérián, a fenyegetőzésen, kipellengérezésen és a kart karban menetelésen át Dobrev Klára férjének öleléséig burjánzó események leginkább azt bizonyítják, hogy a múlttal való szembenézés nehéz feladata alól sokan kívánják kivonni magukat. A Szabó-család védnökei még azt sem szégyellték a történelemkutató szemére vetni, hogy ő maga a besúgó, nem a sokak mellett Gábor Pálról és Jancsó Miklósról is árulkodó, barátairól jelentéseiben rosszindulatúan nyilatkozó rendezőhallgató. (Kevésbé heves, de nyilvánosságot igénylő vita bontakozott ki a könyv megjelenése után, 2010 decemberében Dobai Péter és Gervai András között a litera.hu oldalon).

 

            A diktatúrát jellemző paranoia mai napig is kísért. Az embereknek nemcsak a megnyilvánulásaira, de még az érzelmeire is kíváncsi gondolatrendőrség nagy gépezete legalább annyira utal az egykori megfigyelők és megbízóik paranoiáira, a hátsó gondolatok bomlasztó erejétől való rettegésre, mint az ilyen rendszerben való létezés, a megfigyeltség mindenkiben ott munkáló vélelmezésének kényelmetlenségére. Az ügynökök nagy része ma is köztünk él.

 

Gervai András, Fedőneve: „szocializmus”. Művészek, ügynökök, titkosszolgák, Pécs, Jelenkor, 2010.

Bejegyzések

„Illatos, férfias izmok” és „obszcén báj”

1 hozzászólás

Rosmer János költészete a magyar irodalom eseménye: a magyar nyelvű queer líra megszületésének pillanata.

 

Wagnert hallgat és tejet iszik. A „tömeg és a jó modor” (Túra) elől rosszhírű bárokba  menekül. Nem foglalkozik a „nők”-kel (Cruising), fajtalankodásról ábrándozik (P.P.), hiszen nem faji, kizárólag nemi szempontok irányítják gyakran állatias vágyait: „Férfias örömükig nem hatol el a fürdőző lányok önfeledt kacagása” (Birkózók). A „szent motorosok” robaja (Tom of Finland) elnyomja a „hosszcombú üres, műanyag nők” hisztérikus zokogását (Queer Ken). A mássalhangzókat fullasztó „narancsragacs”-ban (A magánhangzók forradalma) is a barbárokra vár: „sejtitek-e még, merre van Alexandria?” – hangzik a Kavafisz-áthallás (Ima). Horváth Györgyi szép meglátását idézve: „radikális” költészet. A kötet teli van illatokkal és szagokkal – alighanem mind közül a parfüm a legdominánsabb (Ima, Queer Ken, T & F Do what you want, Az a pár szál szőr…, Ez egy meleg bár, A várban…). Olykor vízvezeték-szerelőkről, mészáros- és péklegényekről fantáziál, de aztán a hamar túlteszi magát rajtuk (Egy Chavdarban). Ókori görög mitologémákat gondol újra, de az apollóni szoborszépség elsüllyed a dionüszoszi éjszakában, „ahonnan többé nem lehet fényre vergődni” (Ez egy meleg bár). A reneszánsz utalásoknál sokkal erősebb költői megoldásokkal tarolnak a Barokk táborban című költemény „sötét vonzalmai”. A feltételezhetően Esterházy Harmonia Caelestisének híres ellovaglását továbbíró vers azok közé a részletei közé tartozik a gyűjteménynek, melyeket olvasva a queer jelző akár zárójelbe is tehető a nagyszerű költészet minősítésben:

 

„s átgázol a patak szöveg-kékjén, hogy végül összetapadhassanak

a rímek, s megkapja négy sarkát végre a versszak, mely annyi türelmet igényel.

 

A ló lihegése még kihallatszik egy metaforából, s némi furcsa szag is

terjeng erre, nehéz tömjén és biztos halál szaga. Még egyszer akarta látni mielőtt

lehanyatlik, és bele, melyet tenyerével erőltet vissza testébe,

végleg elhagyja a hússzekrényt és lefolyik a ló oldalán.”

 

Sőt Rosmer nem idegenkedik a romantikától sem: költészete metaforákban és költői képekben rendkívül gazdag, kedveli az ekphraszisz műfaját és a szív képei (Hátsó ülés, Anti-Pygmalion) sem siklanak át rózsaszín szentimentalizmusba.

 

A Nádasdy-melankólia és a Hátsó ülés intertextusa („azt az ízt”) éppúgy olvasható a hierarchia jóváhagyásaként, mint az újdonság igényének megfogalmazásaként. Szeretne megrajzolni valami „nagy ívű kollektív”-et (Al gran sole carico d’amore), de a versgyűjtemény végkicsengése éppen az, hogy még a „buzik” közössége sem homogenizálható holmi közös emberi lényeg alapján: olaszok és franciák; bőrszerkós fitneszőrültek és gázos Barbie-babák; keresztrefeszített mazochisták és új ország alapításáról ábrándozók; Lajosok, akik „nem dugják át a farkukat a vécé, a kabin falába fúrt lyukon” és gátlástalanok; nős kukkolók és angyalok; sznobok és szőkék – a sort folytathatnánk, szinte minden egyes vers egy különböző világkép.

 

A sors iróniája, hogy nem zárható ki, a magyar queer lírát – legalábbis ilyen magas színvonalon – nem is „buzi” teremtette meg. A szerző körüli gyanúra, a kétértelmű találgatásokra – létezik-e egyáltalán Rosmer János vagy csupán álnév, kitárulkozás-e költészete vagy posztmodern szerepjáték, esetleg maga Spiegelmann Laura írta a verseit? – nemcsak az ad okot, hogy a költőről még senki nem állította, személyesen is találkozott volna vele, hanem a szöveg is. A Rosmer János szerzői név akár Ibsen Rosmersholm című drámájából is származhat. A kötetet nyitó versben hangsúlyos az a kitétel, hogy a beszélő mások hangját szólaltatja meg: „elbújni a partitúrák/ kalligráfiájában úgy, hogy maradéktalanul// kiadd a hangot, mely másokban rezonál”; majd a zárásban olvasható sor: „befejeződsz a nagy egészben” – némileg ellentmond a megszólaló igényének („lássák, hogy vagy”), úgy is értelmezhető, hogy a hang gazdája csak a kötet terében létezik, annak „falain” kívül nem (Amikor elküldted). Az áttulajdonítás, a fordított hamisítás a szerző halálát is jelenti – nem szükséges, hogy életrajzi adalékokkal bajlódjunk. A testi és szellemi öröm mindazonáltal teljes: a téma végre méltó formát nyert.

 

Rosmer János: Hátsó ülés, Kalligram, 2010.

Bejegyzések

Szöveg és identitás

Hozzászólás most!

A székelyudvarhelyi születésű prózaírónak a 2003-as Zsírnak való és a 2006-os Szűnőföldem után harmadik novelláskötete jelent meg 2010-ben a Magyar Napló gondozásában.

 

A szerző eddigi recepciójának fő hangsúlyait az a dominánsan a „népi irodalom” képviseletét magára vállaló olvasói hagyomány jelölte ki, amely jellemzően a pejoratív értelemben használt „szövegirodalom”-mal oppozícióban határozza meg saját helyét – ily’ módon, sejthetően, annak a nézetnek enged teret, mely szerint a szöveg poétikai-retorikai/ narratológiai megalkotottságának igényessége szükségszerűen az eszmei állásfoglalás (pl. nemzeti érzés tanúsítása) rovására megy. A kettő valójában nem kellene, hogy antagonisztikus alternatívaként zárja ki egymást. Ugyanakkor egy közösséghez való tartozásra (is) utaló szerzői hang (a méltatott kötet esetében a szerző vissza-visszatérően reflektált erdélyi magyarsága) – vagyis  a szövegorientált olvasói hagyomány pejoratív kifejezésével élve, az allegorézis megnyilvánulása – sem szükségszerűen nyelvfeledett.

 

Csender kötetében a „tranzit”-helyzetet a tematikus utaztatáson, sőt hánykolódáson (emigráció és hazatérés; a „se ott még, se itt már” köztessége; a deviancia heterotópiái: börtön, pszichiátria, kórház stb.) túl az egymástól nagyon eltérő nyelvi regiszterek keveredése is olvasói tapasztalattá teszi: stilisztikailag és dialektológiailag széles mezőt járnak be a szövegek. A London című útinaplóban a dialektusból hozott szavak (pl. „suna”) a pesti egyetemista szlengbe keverednek, majd később a kiejtés szerinti írásmód is utal a fiúk nyelvi meghatározottságára: „no tenkjú”, „jesz áj em” (105, 107). „Megvoltak az ismétlődő mondataink: We are looking for a job. Ha meguntuk, változtattunk rajta: We are searching for a job. Bence nyelvésznek tanult, inkább neki voltak fontosak a stilisztikai árnyalatok, nekem az első változat is megtette. Ha végképp színessé akartuk tenni a napunkat, úgy kérdeztük, hogy Have you any vacancies?” (101). Csender nyilvánvalóan a London elbeszélőjénél nyitottabb a stilisztikai színességre, a Fordított zuhanás olyan nyelvi karnevál, akár a londoni utcák. Az explicit (hosszabb idézet János Jelenéseiből, 47) és implicit (Jónás a „komp gyomrában”, 93) bibliai intertextusok fennköltsége a Mónika Show alpári ízlésvilágával (mely a Görcsben szóba is kerül, 68) váltakozik: „És láték egy angyalt állni a napban, ki kiálta nagy szóval” (47) – „Sanyi, Sanyi, hol a faszba’ vagy?” (87).

 

A Tranzitváróban a valóság és a valóság felettiség, a valóságtól való metafizikai elvonatkoztatás a külső és belső nézőpont kurziválással, az írásképpel is megkülönböztetett váltakozásában kerülnek dialógusviszonyba. Míg a ravatalozó leírása a jelentésről lemondó hangköltészet vallási eredetére is reflektál: „talán félfüllel hallod az előimádkozók halk duruzsolását” (132). A szemantikai játék erős példája a „hamvas fehér fiúk” kalandja a feketék bárjában (102). Előbb a srácok a feketék szemében próbálnak olvasni: azok a fehérek, akik oda bemennek „vagy hülyék, vagy meg akarnak halni”; majd a bárt elhagyva (egyúttal a „gyorsan kipucoltunk onnan” kifejezéssel a tisztaság-feketeség oppozícióval is eljátszva) utólag olvassák el a kocsmacégért: „White Swan, vagyis Fehér Hattyú. Van humoruk ezeknek a feketéknek” – zárul a jelent, és az olvasó a feketék humorából kirakhatja a jelenet morbid hangulatát fokozó „fekete humor” jelzős szerkezetet.

 

A novellák nyelvezetének legfontosabb sajátossága az eddigi recepcióban is kiemelt székely tájnyelv. A saját hazájukban kisebbségbe szorultak léthelyzetére mindenekelőtt a nyelv és világkép között elválaszthatatlan kapcsolatot felismerő humboldti nyelvszemlélet nyomai világítanak rá. Amikor „Előd egyszer csak meghallotta a nevét román akcentussal” (33), vagy szintén a kötet legeszmeibb elbeszélésében, A forradalom hősében, mely az 1989-es forradalom utáni koncepciós pereknek, a „románölő”-nek bélyegzett magyarok meghurcoltatásának állít emléket: „A bíró felszólította, hogy beszéljen románul, mire Nagy István azt felelte, akkor már románul, hogy nu ştiu româneşte (nem tudok románul), a bíró meg cinikusan megjegyezte, hogy látod, tudsz te románul. Ezen jót nevetgéltek, aztán véget is ért a tárgyalás. Ez volt az utolsó szó joga” (25).

 

Csender Levente kötete éppannyira izgalmas szöveg, mint amennyire fontos az azonosság és nemzettudat megerősítésében.

 

Csender Levente: Fordított zuhanás, Budapest, Magyar Napló, 2010.