„A besúgottaknak, azoknak, akik nemet tudtak mondani, és azoknak is, akik nosztalgiát éreznek a Kádár-rendszer iránt”
– nekik ajánlja Gervai András 2010-ben megjelent, pár hónap alatt már második kiadást is megért könyvét, melyben a Rákosi- és Kádár-diktatúra természetével foglalkozik. A magának filmesztétaként és -kritikusként nevet szerző Gervai A tanúk című riportkönyvét folytatva a Fedőneve: szocializmusban is a filmművészet területére fordít legnagyobb figyelmet.
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzett alapos kutatómunkája azonban nemcsak a filmgyártás 1948 és 1990 közötti ügynöki behálózásáról és ellenőrzéséről, hanem – az Operaház, színházak, szerkesztőségek és a magánszféra területeire is kitekintve – mindenekelőtt a közelmúlt diktatúrájának működéséről általánosabb érvénnyel is érzékletes képet igyekszik nyújtani. Az olvasó betekintést kaphat a belső elhárítás, a hírszerzés, a kémelhárítás aktáiba, az ügynökök beszervezésének mechanizmusaiba (a politikai előélet mint zsarolási lehetőség, kapcsolatrendszer, emigráció, karrierorientált vagy eszmei hajlandóság stb); nemcsak ügynökökről, az épülő szocializmus „téglái”-ról találunk a könyvben jellemrajzokat, hanem az „elvtársak”-ról, a tartótisztekről, magasabb beosztású rendőrökről, döntéshozó fontosságokról is. Az ügynökök leleplezésében Gervai folytatja 2006-ban megkezdett jó szokását: a korábbinál részletesebb, árnyaltabb portrét fest a korszak talán legkényesebb időszakában, közvetlenül az 1956-os forradalom után besúgó Szabó Istvánról (2006-ban történtek kísérletek az abszurd mentegetésre, erről még részletesebben is szólnunk kell); bővíti az ügynökök listáját a tanítványai bizalmával is visszaélő rendező, Máriássy Félix előállításával; és ugyancsak alaposabb adatokkal szolgál a radikális újításaival híressé vált, avantgárd filmes Bódy Gábor sajnálatos ügynöki tevékenységéről. Talán érdemes lett volna Szabó István és Bódy Gábor „Mephisto”-szerződése kapcsán arra kitérni, hogy az utóbbi művész „kompromittálás”-ából származó előnyét arra is felhasználta, hogy hatalmilag támogatott alkotásba (pl. a Nárcisz és Psyché című filmjébe) tűrt és tiltott művészeket (Hajas Tibort, Erdély Miklóst stb.) is beemeljen, így lehetővé tette a szamizdat művészek számára, hogy a szélesebb közönséghez is eljussanak. Nehéz lenne mentegetni Bódy jellemének árnyoldalait – hogy többek között az ő jelentése miatt mentették fel Bíró Yvette-et a Filmkultúra szerkesztése alól –, de ha a hatalom és művész viszonyának esztétikai megközelítésére vállalkozunk, a fentiek szellemében Bódy esetét szemléletesebben jellemzi Fassbinder Lili Marleenje, mint Szabó Mephistója.
„A baloldali politikai megváltás illúziója, hogy »az ember jó«, (…) holtan jött már a világra is” – fogalmazott 2009-ben egy ÉS-cikkében Ungváry Rudolf („Alulról fölfelé”, Élet és irodalom, 2009. augusztus 14.). Gervai, könyve tanúsága szerint – ha a szocializmust illetően nem is – az ember kapcsán kevésbé pesszimista. A kizárólagos boszorkányüldözés helyett számos példával szolgál olyan személyekről, akiknek sikerült elkerülnie a beszervezést vagy a beszervezés ellenére nem jelentettek (passzivitás, érdektelen jelentések stb.). Megismerjük a 37 éven keresztül a legkülönfélébb területeken tevékenykedő, még saját lányairól és szeretőiről is jelentő „ezermester”-t, akit rendszeres fizetés és évfordulós juttatások mellett évente két-három nyugati utazással is jutalmaztak. De mellette feltűnik a hatalommal küzdő és szembeforduló, ezért mellőzött vagy ellehetetlenített dokumentumfilmes Ember Judit és a recski fogolytábort megjáró, majd hosszú küzdelem után meg is filmesítő Böszörményi Géza példája is.
Gervai András könyve része annak a több éve tartó folyamatnak, amely a diktatúra traumájának feldolgozását mindenekelőtt az őszinte szembenézésben, a bűnök udvariaskodás nélküli kimondásában keresi. Ezért is különösen fontos és tanulságos a Fedőneve: szocializmus utolsó fejezete, a 2006-os év azon eseményeinek krónikája, amelyek Szabó István leleplezését követték. A hazudozástól, a hisztérián, a fenyegetőzésen, kipellengérezésen és a kart karban menetelésen át Dobrev Klára férjének öleléséig burjánzó események leginkább azt bizonyítják, hogy a múlttal való szembenézés nehéz feladata alól sokan kívánják kivonni magukat. A Szabó-család védnökei még azt sem szégyellték a történelemkutató szemére vetni, hogy ő maga a besúgó, nem a sokak mellett Gábor Pálról és Jancsó Miklósról is árulkodó, barátairól jelentéseiben rosszindulatúan nyilatkozó rendezőhallgató. (Kevésbé heves, de nyilvánosságot igénylő vita bontakozott ki a könyv megjelenése után, 2010 decemberében Dobai Péter és Gervai András között a litera.hu oldalon).
A diktatúrát jellemző paranoia mai napig is kísért. Az embereknek nemcsak a megnyilvánulásaira, de még az érzelmeire is kíváncsi gondolatrendőrség nagy gépezete legalább annyira utal az egykori megfigyelők és megbízóik paranoiáira, a hátsó gondolatok bomlasztó erejétől való rettegésre, mint az ilyen rendszerben való létezés, a megfigyeltség mindenkiben ott munkáló vélelmezésének kényelmetlenségére. Az ügynökök nagy része ma is köztünk él.
Gervai András, Fedőneve: „szocializmus”. Művészek, ügynökök, titkosszolgák, Pécs, Jelenkor, 2010.