Önéletrajza alapján feltételezhetjük, hogy Szkárosi Endre azok közé tartozik, akik az élettörténetük egy pontján mindenekelőtt azért döntenek az elmesélése mellett, mert magát az élet egészét is művészetként fogják föl. Eddigi pályája ráadásul több szempontból is sikeresnek mondható. Egyrészt össze tudta egyeztetni a konzervatívabb tudósi-tanári hivatást előadóművészetével, önmeghatározása szerint a „radikális avantgárdista” aktivitásával. Másrészt a Kádár-kor viszonyaihoz képest sokat utazhatott: a szocialista országokon túl eljutott Nagy-Britanniába, olasz kapcsolatai révén beutazta Itália nagy részét, performanszai bejárták Európát Amszterdamtól Párizson át Zágrábig. A korszak olaszországi értelmiségének színes összetettségéről alighanem nemzetközi viszonylatban is értékes körképet vázol fel Szkárosi.

Emlékiratának legérdekesebb részei a bensőséges és alkalmi személyes élettöredékek megosztása mellett annak a fejlődési vonalnak az állomásai, ahogy az iskolai szavalóversenyektől a templomi imamormolás és kórus felemelő érzésein, illetve a színjátszó- és szavalókörök költő-estjein át eljutott legjellemzőbb műfajához az összművészeti „mikrototális jelrendszer”-ig, az összetéveszthetetlen szkárosis hangköltészetig, mellyel bejárta Európa fesztiváljait, és számos hanglemezfelvételt is készíthetett ezekből. (A recenzió címéül választott szkárosicon is egyike hanglemezeinek.) A leírt akciók jobb megértéséhez hozzájárult volna, ha a hangzó megszólaltatás révén újraértelmezett klasszikus költemények mellett gyakran szóhoz juttatott saját versek szövegét olvashatjuk könyvében. Ezért hiánypótló ízelítőképpen idézem az Egy ál-dadaista vers: Fogda-dal (1978) című költeményét:

A könyvben bepillantást nyerhetünk a hetvenes-nyolcvanas évek folyóiratkultúrájába is, a szerkesztőségek és a hatalom súrlódásokkal teli viszonyrendszerébe. Többek közt megtudhatjuk, hogy Margócsy Istvánt szigorú ízlésvilága már a – kényesebb – hetvenes években is cenzori lépésekre ösztönözte, így fordulhatott elő, hogy Szkárosi az általa is szerkesztett Mozgó világban nem publikálhatott több verset azt követően, hogy a kiváló kritikus átvette a versrovat ellenőrzését – „fel is hagytam azzal, hogy a »saját lapomban« próbáljak verset megjelentetni” (86). Sokszor azoknak esik leginkább nehezére a cenzúrázás kísértését elkerülni, akik a sajtószabadság legelkötelezettebb hívének becézik magukat. Szkárosit a bojkott nem bátortalanította el a magának kijelölt úton. Ennek bizonyságaként álljon itt egyik, e sorok szerzője számára szimpatikus szövegének absztraktja: „Ekkor ültem neki, és írtam meg egy részletet abból a hosszabb álöninterjúból, amelyet Sir Bertrand Russell készített volna velem, még a 19. század végén, az egyébként csak a 20. század második felében létező, csehszlovák irodalmi folyóirat, a Literárny Mesičnik hasábjain. Ezzel az anakronizmus-, és abszurdumötvözéssel igyekeztem az egész kulturális életre vonatkozó, ironikus távlatban elmondani, mit gondolok az irodalom, a költészet valódi és kihasználatlan lehetőségeiről, a kortárs irodalmi életről, illetve azokról a hiányokról, amelyek részleges betöltésére vállalkozni szeretnék. Az írás egésze később a Szellőző Művek című, Galántaival közös könyvem nyitószövegeként jelent meg” (133). A szöveget később szerette volna reprezentáns folyóiratban is publikálni, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy „az ilyesmit nem kispéldányszámú, elszigetelten megjelenő folyóiratokban, periodikákban kell megjelentetni, és főleg nem azok számára, akik többé-kevésbé tudják, miről van szó – hanem a legolvasottabb fórumokon. A vesszőparipám volt ugyanis – és nagyon sokáig nem tettem le róla –, hogy némileg téríteni próbáltam a konvencionális irodalmi életet, és azok képviselőit, kissé provokálva ezt a közeget, de nem annyira, hogy teljesen elboruljon az agyuk” (271). Végeredményben a konzervatív Kortárs ízlése nem bizonyult nyitottabbnak Margócsyénál az „avanzsár” értésében.

            A Kádár-kori underground kultúra ironikus gesztusa volt a Galántai György balatonboglári kápolnaszínházában 1972-ben felállított csendgép, „amelyből folyamatosan egy elnyúzott felvétel visított, amelyen Honthy Hanna a Hajmássy Péter, Hajmási Pált vonította. Idegtépő volt, és csak akkor maradt abba két percre, ha valaki bedobott a gépbe egy kétforintost. Aztán újra kezdődött a sivalkodás” (48).

 Szkárosi Endre: Egy másik ember, Budapest, Orpheusz, 2011.

(Szkárosi Endre akcióiból fotódokumentációval is illusztrált válogatást találhatunk a Magyar Műhely folyóirat 156. számában.)