A Verboterror fókuszában álló művészeti projektek tétje a szintézisteremtés verbalitás, vizualitás, akció, irodalom és zene között. A performanszok különböző irányú közelítések e médiumok szimultán felhasználásához. Térköltészeti alkotások, hangköltemények, performanszok és koncertek átfogó és tömör szöveges és képi dokumentációi találhatóak a kötetben.
Az előadások és művek lényegi eleme a nem szűnő keresés, kísérletezés és improvizáció. Ennek nyomán alakul ki bennük egy komplex, intermediális struktúra, amelynek végcélja az átgondolt és hatásos művészeti megnyilatkozás. Szkárosi többször ír és beszél ars poeticája főbb csapásvonalairól, kulcskifejezései a „transzpoézis” és a „totális költészeti koncertszínház”. Ezek kifejtésére próbát tett a Mi az, hogy avantgárd – Írások az avantgárd hagyománytörténetéből és az Egy ember élete „eszmélkedéstörténeti emlékiratában” is. Észleljük, hogy az öndefiniálási kísérletek változatai az idők során formálódnak, bővülnek, majd egyre letisztultabbá válnak. Itt idézném a Térköltészet és transzpoézis két részletét, amely összefoglalja Szkárosi művészethez való viszonyát. „A költészet számomra totálisan anyagszerű kifejezési forma: a környezet, a tér, az élet minden anyagszerű megjelenése poétikai felszólító erővel bír […], A nyelv, akusztikai és látványmatériák, a konkrét anyagok, a tárgyak, a gesztusok összeilleszkednek a térben, egyik áthajlik, átmegy, átalakul a másikba, vagy éppen föltisztul a textúrából. Transzpoézis – rám ez a költészetműködés szabatott.” Ennek sokszor idézett zárómondata: „a költészet tér, anyag és mozgás” (5.).
Mikor a művész tudatosítja a koncepcióját, akkor ezáltal markánsan kijelöli a befogadók számára az értelmezés fő csapását. Ez egyrészt hasznos az elemzők számára, hogy hiteles megállapításokat tehessenek, másrészt tetten érhető benne az a törekvés, hogy az alkotó elméleti és történeti szempontból is elindítsa művészetének földolgozását. Ebbe beleértem a tematika kijelölését, a háttérinformációk összegyűjtését, és az értéktulajdonítás gesztusát is. A kérdéskör túlmutat Szkárosi munkásságán, a (neo)avantgárd szcénát ugyanis átfogóan jellemzi egy hiányérzet. Ez elsősorban a 70-es, 80-as évek tűrt és tiltott alkotóinak periferiális jelenlétét illeti a művészettörténetben. Az alternatív, underground művészet szakmai földolgozatlansága a mai napig zavaró hangsúlyeltolódásokat okoz a kánonban. Az experimentális irányok tudatos vagy öntudatlan negligálása ugyanis klasszicizálja (nem merném zárójelen kívül mondani: antikizálja), mit is tekintünk magyar irodalomnak, művészetnek. Akár Szkárosi tevékenységét tekintve: a Magyar Irodalmi Hallgatókönyv kánon-újraértelmezési kísérlete szinte visszhang nélkül maradt, ahogy az Új Hölgyfutár élőfolyóirat performatív revue-estjei is. A kötet tehát problematizálja azt a kérdéskört is, meddig kell még várni, hogy a 70-es és 80-as évek műfajokat és domináns esztétikai paradigmákat feszegető, vagy meghaladó művészeti aktivitását kutassák, értékeljék, elemezzék, beemeljék? És ha nincs már több idő várni, feladata-e a művésznek saját munkásságának feldolgozása?
Másik sarkalatos pont a könyv nagy kihívása: milyen formátumok alkalmasak intermediális alkotások bemutatására úgy, hogy az utókor számára megközelíthető, visszakereshető és földolgozható legyen. A performanszok dokumentált formájukban (fotó, videó, leírás) legtöbbször redukált hatásfokkal bírnak, hiszen lehántódik róluk a kontextus nagy része, elveszik a jelenlét ereje, Walter Benjamin szavával: megszűnik az aura. A technikai reprodukálhatóság problematikájának felszámolására mindaddig várnunk kell, amíg a Strange days című filmből ismert transzháló valósággá nem válik. Addig is, marad, ami van, ami megszokott (amit szeretünk): a jó, öreg, papíralapú könyv. Amely könyvtárba kerül, széthullásig nem évül el, szakmailag (el)ismert, áramforrás nélkül használható. Szkárosi legutolsó könyvéhez (Egy másik ember) a bemutatón CD-melléklet járt, így meg lehetett hallgatni azokat a számokat, amiket Szkárosi részletesen bemutat. Ezúttal nincs lemez, és fotókból nehéz elképzelni, hogyan zajlottak ezek az események. Személyes élmény hiányában nem tudom, elegendő-e a fantázia.
A Verboterrort kézbe véve performanszleírásokat olvashatunk, melyek adatokkal, illusztrációkkal, művekkel párosulnak. A vizuális megjelenés ezúttal nem csak az esztétikára és a praktikumra irányult. Arany Imre elismert szaktekintély tipográfiai tervezésben, tördelésben, nyomdatechnikai előkészítésben. A könyv összeállítása Arany és Szkárosi szoros együttműködésében történt, így a grafikai, tipográfiai megoldások olyan struktúrát és külalakot kaptak, amely a leghatékonyabb formában prezentálja tartalmat. Ez leginkább a vizuális költemények és a performanszversek beágyazásában látszik, mikor is azok a leírásokkal, a történetekkel és a fotóillusztrációkkal alkotnak egységet.
A művészeti katalógus és klasszikus könyvforma integrálása különlegessége a kötetnek. E téren valóban eltér a korábbi Szkárosi-kötetektől, mert végre kutatja-mutatja, hogyan lehetnek könyv-alakban is hozzáférhetők a performanszok, koncertek, kiállítások. A tematikus (Mi az, hogy avantgárd) vagy kronologikus (Egy másik ember) narratíva klasszikus stílusa után valóban egyesíti a katalógust, a verseskötetet, az önéletírást, és ötvözi mindhárom műfaj eszköztárát. Érezhető rajta az összegzés vágya, és emiatt gondolati átfedések is találhatók benne, mintha e kötet még mindig az Egy másik ember folytatása lenne, és annak egy más szempontú megközelítését adná. E szempont pedig az, hogy ezúttal csak az szerepeljen az események közül, ami kapcsolódik a korábban említett transzpoézishez és az intermediális alkotásmódhoz. Itt a hangsúly nem az alkotói fejlődéstörténeten, az „eszmélkedéstörténeten” van, hanem az egyes projektek bemutatásán, és a koncepció egyértelmű megfogalmazásán. Négy blokkban találunk ilyen fejezetnyitó ars poeticát, a rákövetkező oldalakon ezek ékes angol megfelelőjét. Az első a transzpoézisről szól, a második pedig a kánon újragondolásáról és szabad használatáról, az Irodalmi Hallgatókönyv kapcsán. A harmadik a totális költészeti koncertszínházzal, a negyedik a „hangköltészetzenével” foglalkozik. A NEODJUICE, KONNEKTOR, AGYDELEJ részeket végül az AKCIOGRÁFIA zárja, amely valójában a művészeti CV-ből kivonatol performansz-naptár.
A szerző által fontosnak ítélt események rövid ismertetőjét leginkább performanszköltemények kísérik. Jellegükből fakad, hogy hangzó formában érvényesülnének igazán. „Áj, mi szűk öv, pájesz, szólsz. / Rés, döbbenet, extra felár. / Szekerén szűk öv, bodegamasszázs.” (Ajándék szájzár). Az alapvetően verbális előadást igénylő szövegek egyértelműen kívánják az egykori előadás kontextusát. A műleírások is előhívnak belőlem hasonló zaklatottságot, mert izgalmasak, kreatívak, szokatlanok, és látni, hallani akarom őket. Tehát kíváncsiságot váltanak ki, elindítanak inspiráló gondolati folyamatokat, de az kérdés, mennyire képesek rekonstruálni az adott előadást – illetve feladatuk-e? Érdemes lenne olvasói visszajelzéseket kapni arról, hogy létrejön-e az az összkép, amelyet a kötet összeállítói, Szkárosi és Arany törekedtek kialakítani.
Ami biztos, hogy a Verboterror kutatóknak praktikus a logikusságával és tömörségével, érdeklődöknek pedig informatív és izgalmas kötet . Emellett autentikus is, hiszen tükrözi a művész megítélését saját munkásságáról. Biztos vagyok benne, hogy hatással lesz Szkárosi tudományos feldolgozására, befolyásolja majd az elemzési szempontokat. Ettől még a következő nemzedék, aki nem vehetett részt az eseményeken, így csak áttételesen férhet hozzájuk, ki fogja alakítani Szkárosi művészetéről saját elgondolásait.
Szkárosi Endre – Arany Imre, Verboterror, Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2013.
